Interjú Csorba Lócival
Az volt a célom, hogy olyan „kezdőpályát” hozzak létre, ahol mindenki boldogan tud játszani
Különös dolog a barátság – az ember sohasem tudhatja, hol és mikor talál rá, s időnként a legváratlanabb helyeken üti fel a fejét. Így volt ez velem s Csorba Lócival, becsületes nevén Csorba Lóránttal is. Barátságunk egy szakmai beszélgetéssel indult, s csak később alakult át egyfajta támogatói viszonnyá. Én is elég sok kérdésben kikértem a véleményét, s megfontoltam alaposan a tanácsait.
Ez már a második interjúnk, amiben ismét igyekeztem nem csak a Lóci játszik zenekar legfrissebb dolgaira kitérni – beszélgettünk a Dalfutárról, s annak kapcsán az élményekről, illetve Reisz Gábor legújabb filmjéről, a Rossz versekről is. Mindezt azért, hogy az olvasók továbbra is kerek képet kapjanak Lóci sokszínűségéről; mert mikor az ember egy baráttal készít interjút, még nagyobb a felelősség a vállán, hisz továbbra is objektíven kell az illetőhöz viszonyulnia, hogy a közönséget ne befolyásolja semmilyen irányba. Hagy döntsenek ők a főhősről, s annak személyiségéről és zeneiségéről, hova is sorolják.
Kezdjük szerintem egy kis év értékeléssel. Hogyan telt, milyen élményekkel gazdagodtatok tavaly?
Csorba Lóránt: Igen eseménydús éven vagyunk túl: csináltunk két országos turnét, megnyertük a Veszprémi Utcazene fesztivál közönségdíját, felvettük a második nagylemezünket, a Krokodilt, csináltunk több teltházas budapesti koncertet – és sikerült közben még a jókedvet és a barátságot is megőrizni...! Tiszta siker.
Voltak fordulópontok, nagy változások?
Csorba Lóránt: Én nagyon örültem annak, hogy egyre több olyan emberrel futottunk össze, akikről kiderült, rendszeres hallgatói a Lóci játsziknak. Ki gondolta volna, hogy Hajós András segíteni fog minket a pályánkon, pusztán azért, mert megtetszett neki a mi munkánk? Hogy el tudjuk hívni Fluor Tomit közösen zenélni, mert csíp minket, vagy hogy Mező Misi felkonferál minket, mint „az új kedvenc magyar bandáját”? Ilyen korábban sosem történt velem, így ezeket mindenképpen fordulópontnak mondhatom.
Hogyan áll most a zenekari kohézió? Ami nekem átjött a koncertek kapcsán, az abszolút az, hogy tökéletesen működtök együtt, sőt, talán mondhatjuk azt is, hogy koncertről koncertre egyre jobban.
Csorba Lóránt: A második lemezünk, a Krokodil azért egy erőteljes előrelépés, mert „szinkronidejű” darab: úton-útfélen íródott, és minden tag aktívan, dalszerzőként vett részt a megalkotásában. Ez a fellépésekre is jó hatással volt: teljesen magáénak érezhette mindenki az anyagot, és rájöttünk, hogy akkor vagyunk a legjobbak, amikor közösen jól érezzük magunkat! Szerencsére volt annyi koncertünk, hogy az előadásra és egymás játékára, szövegére, poénjára tudjunk figyelni, és ne azon gondolkozzak én például, hogy G-dúr jön, vagy E-moll; a verse vagy a szóló.
Elmondhatjuk most már azt is, hogy van egy állandó közönségetek is. Tőlük milyen visszajelzéseket kaptok, ha kaptok?
Csorba Lóránt: Sok jó sztorink lett tavalyról, és szinte mindegyik a közönséghez köthető, nagyon megszerettük a Lóci játszikereket...! Erről jut eszembe: még bőven csak a küszöbén állunk annak, hogy bármilyen faktorrá váljunk a jelenlegi könnyűzenei piacon. És amikor majd elkezdik mondani a rajongók, hogy „Ez már nem az a Lóci játszik, amit én szerettem...”, valószínűleg akkor tudod meg, hogy sikerült-e tényleg valakivé válnod... Egyelőre még azon vagyunk, hogy kialakítsuk a szeretetet.
A 2017-es évetek úgy indult, hogy január elsején megjelent a legújabb, Krokodil címet viselő lemezetek. Tulajdonképpen ez volt az év első lemeze. Miért pont ez lett a címe?
Csorba Lóránt: Nagyon akartam egy állatos című lemezt. Végre összejött! Avagy #tevagyakrokodil!
Hallgatva a dalokat, s összehasonlítva az első albummal, ez már egy sokkal érettebb, sokkal komplexebb világot jár körbe mind szövegileg, mind zeneileg. Hogyan zajlottak a munkálatok?
Csorba Lóránt: Örülök, hogy így látod. Bátrabban hoztam ötleteket, pont azért, mert mindenki sokkal aktívabban vett részt a dalok összerakásában. Nem dolgoztam ki őket a végletekig, hanem közösen próbálgattuk, fordítgattuk, elhagytuk, majd újra megtaláltuk. Ezért is találtam ki, hogy a Facebook oldalunkon csinálok egy „zenei tárlatvezetést”, dalról dalra haladva, mert egészen izgalmas, hogy miként és hány féleképen tud összeállni egy albumnyi szám. Szerintem tanulságos olvasmány másoknak is, nem csak rajongóknak.
Tudom, hogy csúnya dolog ilyet kérdezni, hisz mindegyik dal a sajátod, a saját gyermeked, de mégis: van kimondott kedvenc?
Csorba Lóránt: Nagyon szeretem, hogy az első négy szám rendkívül energikusan indítja a lemezt, és azt is, hogy az utolsó kettő alatt eljut a legkisebbtől (egy szál gitár és egy meglepetés-trombita, avagy A hajad kakaó Szederrel) a legnagyobbig (négy hangnemváltással, két epikus gitárszólóval, vonósokkal megspékelt „mini-bohemianrhapsody” Lábas Vikivel). Ami közte történik az meg jól megadja az anyag gerincét.
Mennyivel állsz másabban a dalszerzéshez, szövegíráshoz, mint mondjuk a kezdetekkor? Mi változott, ha változott?
Csorba Lóránt: Rengeteg korszakon megy át egy szerző – de csak utólag lehet jól definiálni a határokat és a jellemzőket. Így biztos nem tudok jól válaszolni a kérdésre. De azt észrevettem magamon, hogy már nem futok bele olyan vitába saját magammal, hogy „Eléggé tetszeni fog ez másoknak? Ez nem túl egyszerű / túl bonyolult? Menőn esetlen, vagy csak simán szerencsétlen?” Jobban merek hallgatni a saját hangomra.
Kicsit elkanyarodva más irányba: egy igen különleges műsorban vehettél részt a tavalyi évben, ez pedig nem más, mint a Dalfutár, melyet Hajós András álmodott meg. Milyen érzésekkel vágtál bele a feladatba, mikor András megkért, hogy vegyél részt te is ebben a „kihívásban”?
Csorba Lóránt: Hadd kezdjem a végéről: amikor az évad végeztével volt egy stábbuli, amin az összes rész szereplője és alkotója megjelent, rájöttem arra, hogy ezt a műsort mindenki szívesen csinálta végig, és végtelenül megbízott az értelmi szerzőben, Hajós Andrásban. Egy csomó másik projektje van, amit szintén szeretek (pl. a Zenehajó), de azt éreztem, hogy megtalálta azt a keresztmetszetet, ahol minden egyéni tehetségét kamatoztatni tudja. És ezt csak ő tudta létrehozni, ami tényleg egyedi lett s megismételhetetlenül eredeti is. Remélem nekem is sikerül egyszer így megtalálni a „saját intermediális hangomat”. A kérdésedre válaszolva pedig természetesen csak a legelcsépeltebb szavakkal tudok reagálni arra, hogy én is részt vehettem ebben a kalandban: hatalmas megtiszteltetés volt.
Milyen volt úgy dalt írni, hogy közben nem tudtad, az utánad jövők mit fognak hozzátenni az egészhez?
Csorba Lóránt: Mint azt gondolom kitaláltad, az elején azon filóztam, hogy valami überballadát kellene írnom, ami megcsillogtatja az összes vélt, vagy valós zeneszerzői tehetségemet. Aztán persze rájöttem: ennél nagyobb öngólt nem tudnék rúgni, hiszen az egész egy játék. És mint a játék első játékosa, az a célom, hogy egy olyan „kezdőpályát” hozzak létre, amin belül mindenki boldogan tud játszani. Visszanézve a kész szerzeményt úgy látom, sikerült.
Milyen érzések kavarogtak benned, mikor először meghallottad a végeredményt?
Csorba Lóránt: Izgalomra emlékszem. Meg arra a jókedvre, ami az egész napot átitatta. Ha megnézem a klipet a neten, mindig beugrik, hogy milyen jót ökörködtünk a többiekkel.
Hogy látod, mennyire van helye egyébként egy ilyen jellegű műsornak a mai tévés világban? Tud ennek folytatása lenni?
Csorba Lóránt: Bárcsak én lennék ennek a megmondhatója... Az a jó ebben a formátumban, hogy lehet még kisebben és sokkal grandiózusabban is csinálni, attól függően, mennyi pénzt lehet rá összeszedni. Remélem ez utóbbi fog történni.
Tartod egyébként a műsor óta a többi résztvevővel a kapcsolatot?
Csorba Lóránt: Fluor Tomi be fog ugrani a következő koncertünkre, azt nagyon várom. Kökény Attilát helyettesíthetem egy rádiós reggeli műsorban, amiért nagyon hálás vagyok neki. Szakos Krisztiánról meg azt gondolom, hogy egy valamit magára adó magyar popzenész úgy sem tudja kikerülni...
Ha a kismadarak jól csiripelik, akkor Reisz Gáborral ismét együtt dolgoztok. Mennyire publikus ez a dolog, lehet már róla beszélni, vagy egyelőre még minden hétpecsétes titok?
Csorba Lóránt: Az új film címe Rossz versek, és már elkezdődött a forgatás. Ami a fő különbség a VAN-nal összehasonlítva, hogy ez nem egy „no-budget” akarat-film, hanem egy rendes gyártási körülmények között születő alkotás. Ennek megfelelően a zenéje sem lehet olyan akusztikus hálószoba-hangulatú, mint az előzőé. Dob lesz benne, zongora, szintik, basszusgitár, effektek, elektromos gitár. Egyelőre „izgalmas” a projekt, most vigyázunk, hogy sikerüljön tisztán tartani a fülünk és az arányérzékünk.
Gondolom mondhatjuk azt, hogy teljesen összeszokott páros lettetek. Dolgoznál egyébként más magyar film zenéjén is, ha felkérnének?
Csorba Lóránt: Gabival (Reisz Gábor rendező – a szerk.) és a VAN filmzenekarral egy igen rendhagyó filmzeneszerzési metódust követünk. Ennek megfelelően én nem tudom, hogyan kell „jól” filmzenét írni. Szívesen megpróbálom, de tudom magamról, hogy továbbra is a dalok felől fogom megközelíteni a munkát. Ez nem mindig szerencsés egy film esetében, de ha a rendező is hasonlóan gondolkodik, akkor egészen felszabadító érzés.
Foglaljuk akkor össze: hogyan is fog kinézni a 2017-es éved? Mennyire leszel elfoglalt, s milyen új kihívások elé nézel?
Csorba Lóránt: Még bármi lehet ebből... Azt gondolom, hogy egy sokkal dolgosabb év lesz, mint a tavalyi, de kevesebb látványos sikerrel. Aztán lehet, hogy holnap valahogy megírom az évtized Álomhajóját, és decemberre már német fordításban szól az osztrák sípályákon. Soha nem tudhatod.
Ha egy mottót kellene megfogalmaznod, ami ezt az új évet jellemezné, mi lenne az?
Csorba Lóránt: Miután már harmadszor futok neki ennek a válasznak, inkább egyezzünk meg abban, hogy nem merek mottót adni az évnek, mert akkor ahhoz tartanom kell majd magam – holott simán lehet, hogy ez az év az állandó finomhangolásról fog szólni. Inkább maradjunk barátok, jó?
Írta: Rosta N. Napsugár
Fotók: Nagy Norbert
2017. július 13. 07:57