IN MEMORIAM JOHN SYKES
Január 20-án a komplett zenei világot sokkolta a bejelentés, hogy a Thin Lizzy, a Whitesnake és a Blue Murder egykori gitáros-énekese, John Sykes a rákkal vívott hosszú és egyenlőtlen küzdelem után elhunyt. A ‘80-as évek legnagyobb slágerei közül jónéhányat jegyző zenei géniusz a Whitesnake befutásának egyik fő letéteményeseként alapvető hatást gyakorolt a korszak fejlődésére, örökzöld szerzeményeivel és érzelemdús gitárjátékával évekre előre megszabta a hard rock műfaj fazonját. Sykes azon kevés előadó közé tartozott, akik mindvégig a saját útjukat járták és a muzikalitás terén sosem kötöttek kompromisszumokat, neve garancia volt a minőségre.
Kivételes egyéniségre emlékezünk.
John James Sykes 1959. július 29-én látta meg a napvilágot a Londontól 40 mérföldre nyugatra elterülő Temze-parti városban, Readingben. Szülei révén már idejekorán kapcsolatba került a zenével, egyfelől édesanyja jóvoltából, aki a Beatles és a Humble Pie muzsikájával ismertette meg, másrészt édesapja által, aki résztulajdonosként egy éjszakai szórakozóhelyet üzemeltetett Ibizán, így a kis John gyermekkora egy részét a festői mediterrán szigeten töltötte. A néhány évig tartó földközi-tengeri kaland után a család visszatért a ködös Albionba, a kisfiúból pedig kiskamasz vált. Nagybátyja révén 14 éves korában kezdett érdeklődni a gitár iránt, és akárcsak minden kölyök abban az időben, ő is Eric Clapton és a Cream hatása alá került. Két éven át szorgalmasan próbálta elsajátítani a blues alapvető fogásait egy nejlonhúros hangszeren, a lendület azonban idővel alábbhagyott, John kezdte elveszíteni lelkesedését. Jó másfél év kihagyást követően Blackpoolba költözött, ahol barátja, a későbbi FM-, Samson- és Diamond Head-basszusgitáros Merv Goldsworthy unszolására újra kézbe vette az instrumentumot, majd beszállt a Streetfighter nevű helyi csapatba. A ‘70-es évek végét írtuk, amikor a NWOBHM-mozgalom kezdett a tetőfokára hágni, az egykori underground jelenségből országos méretű szubkultúra bontakozott ki, amit a Streetfighter is igyekezett kihasználni. A zenekar Sykes és Goldsworthy közös dalával, a She’s No Angel című szerzeménnyel mérette meg magát a New Electric Warriors elnevezésű NWOBHM-válogatáslemezen. John ettől függetlenül nem maradt sokáig a banda tagja, még abban az évben átigazolt a hasonló cipőben járó, de sokkal nagyobb potenciállal kecsegtető északkelet-angliai Tygers Of Pan Tang soraiba.
A Tygers Of Pan Tang-et akkor már a brit heavy metal új hullámának egyik feltörekvő és reményteli alakulataként tartotta számon a szakma: komoly nemzetközi lemezszerződést kötöttek a multinacionális MCA kiadóval, első albumuk, az 1980-as Wild Cat pedig a brit eladási lista 18. helyéig jutott. A gitáros érezte, hogy szintet léphet a váltással, és úgy is történt: első közös anyaguk, az 1981-ben kiadott Spellbound a zenekar legmagasabbra taksált munkája lett, a szakmai siker viszont nem manifesztálódott kiugró kereskedelmi teljesítményben. A lemez mindössze a 33. helyre volt jó az eladási listán, ám ez mit sem vont le érdemeiből. John épphogy 22 éves volt akkor, ám a Spellboundra azonnal rányomta bélyegét megzabolázhatatlan energiájú, hangzatos gitározása, de még ennél is fontosabb volt, hogy azt a különleges dalszerzői vénát is megvillantotta rajta, ami legalább olyan védjegyévé vált, mint a sistergő szólók és a vagány hangindításokkal teli kövér riffek. A Blackjack és a Story So Far dalok például egyértelműen előrevetítették John azon törekvéseit, amiket később a Thin Lizzy soraiban sikerült istenigazából megvalósítania. No de ne szaladjunk annyira előre, előbb még elkészítették a hármas sorszámú Tygers Of Pan Tang művet, ami mindössze fél évvel követte elődjét. Lehetséges, hogy a Dennis MacKay által producelt Crazy Nights azért nem tudta megismételni elődje minőségét, mert nem hagytak elég időt arra, hogy a lemezanyag kiforrja magát, ettől függetlenül tény, hogy minden tekintetben elmaradt attól az eresztéstől, amit a kvintett Chris Tsangarides irányításával néhány hónappal korábban vett szalagra. Ez a kollekció hiába származott ugyanabból az érából, mégis inkább visszalépésnek tűnt: egyfelől nem volt olyan pengeéles a hangzása, mint a Tsangarides kiváló fülét dicsérő Spellbound, másrészt dalok tekintetében sem állt annyira jól. Sykes-on semmi nem múlt, hozta az elképesztő témákat, briliáns szólókkal viszont már akkor sem lehetett megmenteni egy-egy középszerű dalt, így törvényszerűen megjelentek az első repedések a Tygers falán. Egyre inkább szembeszökő volt, hogy az ifjú szőke titán jól körvonalazható hangzásával és játékstílusával magasabb szinten áll társainál, ez azonban nem tanult készség volt, hanem ösztönös tehetség, aminek kibontakoztatásához más platform szükségeltetett. A Tygers tagsága feltehetően már Sykes útjában állt, így nem csoda, hogy a billentyűs hangszerek bevetésével felpuhított The Cage album idejére már nem maradt velük. Pedig a frissen csatasorba állított Peter Collins producert egyenesen lenyűgözte John zeneisége és mindenképpen vele képzelte el a folytatást, de néhány gitársáv feljátszását leszámítva még ő sem volt képes tartósan maradásra bírni a fiatal gitárost, aki már nagyon szeretett volna a saját lábára állni.
Erre minden esélyt megkapott, mi több, egyenesen kötelezték rá, az MCA kiadó számítása szerint ugyanis hiába lépett ki a zenekarból, egy single formátumú kiadvánnyal még adós volt nekik. A szerződéses kötelezettséget egy régebbi ötletével szerette volna letudni, a baj csupán annyi volt, hogy a szóban forgó instrumentális témát kislemez-kompatibilissé kellett tenni a kiadáshoz. Minden vágya volt, hogy ezt bálványa, Phil Lynott társaságában tehesse meg, ezért közös ismerősüket, Chris Tsangaridest hívta segítségül. Tsangarides épp akkoriban fejezte be a Thin Lizzy Renegade lemezét, John pedig rávette, hogy mutassa meg a demóját Philnek. Lynottnak kedvére való volt, amit hallott, így aztán találkozott Sykesszal, majd ezt követően együtt véglegesítették a dalt, ami a Please Don’t Leave Me címet kapta. Ha ez nem lett volna elég, Phil közbenjárására Brian Downey dobos és Darren Wharton billentyűs egyaránt John segítségére siettek a stúdióban, a felek között kialakult kölcsönhatás elektromosságát pedig csak az nem vette észre, aki nem akarta.
A Please Don’t Leave Me kiadását követően rövid ideig úgy tűnt, hogy Sykes a John Sloman-féle Badlandsben folytatja, de végül ez a terv dugába dőlt, majd felmerült a neve, mint Ozzy Osbourne lehetséges következő gitárosa. A néhai Randy Rhoads pozícióját végül azonban nem ő, nem George Lynch és nem is Michael Schenker tölthette be, hanem Jake E. Lee. Nem mintha ez számított volna, mert akkor már a zsebében lapult élete ajánlata, az álommeló lehetősége. Phil Lynottnak ugyanis közös munkájuk alkalmával megakadt a szeme a jó kiállású és veszettül tehetséges fiatalon. Az állandósult gitárosproblémákkal küzdő Thin Lizzy éppen újabb krízist élt át, amikor két év közös zenélést követően kiderült, hogy az egyébként kifogástalanul pengető Snowy White és a csapat közötti mentalitásbeli differenciák áthidalhatatlanokká váltak. Talán nem kell hosszasan ecsetelni, hogy Lynottnak micsoda orra volt a gitárosokban rejlő különleges képességek kiszimatolásához, John-t pedig tálcán kínálta számára az élet. A minden hájjal megkent zenekarvezető aranybányát sejtett és a következő Gary Moore-t látta Johnban, a benne rejlő mérhetetlen potenciált viszont már nem volt lehetősége maximálisan kiaknázni. A haláltusáját vívó Lizzy erejéből a vérátömlesztésnek köszönhetően azonban így is futotta egy bivalyerős utolsó fellángolásra: a Thunder And Lightning a csapat legvadabb, legmetálosabb teljesítménye volt, Sykes hozzájárulása a dalszerzéshez pedig nyilvánvalóan nem merült ki annyiban, hogy megírta a Cold Sweat című klasszikust, illetve feljátszott pár pofás riffet és szólót, szinte az összes téma magán viselte a keze nyomát. Őrületesen valóságos volt a játéka, szinte szétrobbant az attitűdtől, Chris Tsangarides pedig nem akármilyen érzékkel hegyezte ki a hangzást John Black Beauty nevű 1978-as Les Paul Customjára és Marshall JCM 800-as erősítőjére. Az ugyancsak remek Scott Gorham szinte másodhegedűssé vált mellette, persze nem elvitatva, hogy neki is voltak örökérvényű megmozdulásai a korongon, például a The Sun Goes Downban. Az sem kérdés, hogy Lynott katalizáló hatása új embert faragott Sykesból, aminek hosszú távú hatásai minden azt követő munkáján megnyilvánultak.
A Thunder And Lightning lényegesen jobb fogadtatásban részesült, mint közvetlen elődei, Angliában például bejutott a top 5-be, ami a Black Rose óta nem fordult elő a Lizzyvel, de a zenekar számára hagyományosan erősnek számító skandináv piacon is remek számokat produkált. A turnén ezzel szemben a banda a széthullás határán állt, Lynott kontrollálhatatlan függőségei miatt megállíthatatlanul rohant a szakadék felé, az ötös azonban még így is csodálatos teljesítményt nyújtott a színpadon. Utolsó koncertjüket 1983. szeptember 4-én adták Nürnbergben, Sykes azonban a búcsút követően is igyekezett Phil mellett maradni. Először The Three Musketeers néven adtak pár klubbulit Európa-szerte, melynek keretében leginkább Lynott szólómunkásságára támaszkodtak, majd megpróbáltak összerakni egy új bandát, ami viszont nehezen akart beindulni.
Ezt a helyben topogást megsejtve bukkant fel a színen David Coverdale, akinek feltett szándéka volt a gitáros elcsábítása. A Deep Purple egykori énekese akkor figyelt fel Sykesra, amikor zenekara, a Whitesnake együtt játszott a Thin Lizzyvel a ‘83-as Monsters Of Rock fesztiválturné nyugatnémet állomásain. Coverdale, aki éppen a Whitesnake megfiatalításával, illetve az amerikai piac elvárásaihoz való asszimilálódással foglalatoskodott, el volt ragadtatva John színpadi kiállásától és bombasztikus virtuozitásától. Első megkeresését John azonban csípőből visszautasította, mondván, Lynott mellett kíván maradni. Coverdale - és a Whitesnake amerikai befuttatását a Geffen kiadónál előkészítő zeneipari szakember, John Kalodner - azonban nem adta fel. Nem is tehetett mást, mert a készülő Slide It In album munkálatai nem az elvárt ütemben haladtak. Hiába sorakoztattak fel olyan producereket, mint Eddie Kramer és Martin Birch, illetve hiába tartózkodtak a fedélzeten nagyobbnál nagyobb egyéniségek Jon Lordtól Cozy Powellig, a lemez csak nem akart megszületni. Aztán amikor három hónap késéssel végre előállt az anyag, kiderült, hogy szemernyivel sem kerültek közelebb vele az amerikai közönség ízléséhez. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Kalodner már a stúdiózás közben meggyőzte Coverdale-t, hogy mindenképpen friss impulzusokra lesz szüksége az előrelépéshez, amit egy nagyformátumú szólógitáros csatasorba állításával kaphatna meg legkönnyebben, a párosnak azonban nem volt könnyű dolga: Michael Schenker és Adrian Vandenberg egyaránt kikosarazta Coverdale-t, utóbbi már másodszor tette ezt meg, az óra viszont könyörtelenül ketyegett. Az énekes ekkor vette számba Sykest, mint potenciális megoldást, aki felettébb kemény diónak bizonyult. David a gitáros kezdeti elutasító hozzáállását érzékelve sem hátrált meg, a kitartó udvarlás pedig úgy tűnt, kezd kifizetődni, amikor John beleegyezett abba, hogy meglátogatja az éppen a müncheni Musicland stúdióban gályázó társaságot ‘83 őszén. A Lynotthoz végtelenül lojális Sykes viszont még ekkor sem állt kötélnek. A rossz nyelvek szerint a végén már szándékosan támasztott olyan pénzügyi feltételt a Whitesnake-hez való csatlakozásért cserébe, amiről azt hitte, hogy teljességgel elfogadhatatlan lesz, Coverdale azonban szemrebbenés nélkül rábólintott a hatalmas összeg kifizetésére. Akkor már Lynott is azt tanácsolta patronáltjának, hogy a karrierje érdekében fogadja el az ajánlatot, így aztán John végre aláírta az elé tett szerződést, nem is sejtve, micsoda sorsfordító jelentősége lesz ennek minden érintettre nézve. A tinta még meg sem száradt a papíron, de John Kalodner máris mozgásba lendült: a Geffen embere ugyanis eltökélte, hogy gatyába rázza az időközben Európában már megjelent friss Whitesnake-kiadványt, ezért felvette a kapcsolatot a tengerentúli rádiórock egyik legnevesebb szakértőjének tartott Keith Olsennel, és megkérte, hogy polírozzon ki az anyagból egy amerikanizált verziót, ehhez pedig rendelkezésére bocsátotta Johnt, aki minden dalhoz modern felfogású ritmusgitársávokat gyártott. A kísérlet szép lassan kezdett kézzel fogható lemezeladások képében realizálódni, amikor a Love Ain’t No Stranger és a Slow An’ Easy kislemezek egyaránt felkapaszkodtak a Billboard-listára, a visszatért Neil Murray basszusgitárossal megerősített csapat pedig hasonlóan jó köröket futott a turnén, melynek csúcspontját az első ízben megrendezett Rock in Rio fesztivál jelentette 1985 januárjában. Sykes már a jövő fényes csillagaként tündökölt a koncerteken, az akkori felvételek alapján egyértelmű, hogy élvezettel lubickolt szerepkörében, tökéletesen megtestesítve az összes pozitív gitárhős-sztereotípiát. Minden jel arra utalt, hogy az isten is Coverdale partnerének teremtette.
Kvalitásai valódi erőpróbája, az igazi megmérettetés lehetősége ellenben még csak akkor következett, azt a földindulást pedig talán még Kalodner sem láthatta előre, amit a következő albummal véghezvittek Coverdale-lel. Ami korábban sokat sejtetett, mármint hogy a gitáros istenadta dalírói tehetséggel rendelkezik, itt végérvényesen bizonyítást nyert: nem lehet eléggé hangsúlyozni a társszerzőként az anyag felépítésében oroszlánrészt vállalt Sykes hozzáadott értékét a történelemkönyvekbe szimplán 1987 néven bevonult albumhoz. Nem túlzás, hogy az éppen futó hajmetálos trendekhez bluesos fennköltséggel alkalmazkodó és a zenekar addigi kereteit átlépő alkotás új fejezetet nyitott a rockzenében. Az évek során világszerte 25 millió példányban eladott lemez olyan örökérvényű slágereket fialt, mint a Still Of The Night, az Is This Love, a Give Me All Your Love és az újrafazonírozott Here I Go Again, azt pedig a süket is hallotta, hogy ez a lemez abszolút mértékben különbözött mindentől, ami azelőtt és azt követően Whitesnake címke alatt megjelent. Nem volt nehéz rájönni, mindez kinek az érdeme volt elsősorban. Sykes dalszerzői ambíciói mellett gitározás és gitárhangzás szempontjából is nagyot lépett előre akkor, voltaképpen itt véste kőbe végérvényesen a játékstílusát. A Bob Rock producer és egy Mesa/Boogie Coliseum erősítő segítségével kialakított szuperszonikus megszólalás évekre előre meghatározta a hi-gain gitársoundot a műfajban, és eszelősen széles vibrátó-technikája is ekkorra forrta ki magát teljesen. Sykes mai füllel hallgatva is letaglózó teljesítményt nyújtott, brutálisan fizikális játékával olyan volt rockban, mint Stevie Ray Vaughan bluesban és Al Di Meola jazzben, szinte keresztre feszítette a hangszerét minden egyes szóló alkalmával. Hagyományos felfogása üde színfoltot jelentett a Van Halen- és Malmsteen-klónok végtelen tengerében, valójában teljes antitézisét produkálta az akkori korszellemnek azzal, hogy az éppen divatos fogásokról és technikákról tudomást sem véve maradt hű önmagához. Nála nem volt opció a sweep picking, a hosszan összemosódó, folyékony legato-futamokról hallani sem akart, a tappinget pedig feltűnően ritkán használta, inkább kipengetett mindent az utolsó hangig, ettől vált annyira magas oktánszámúvá minden megmozdulása. Felbecsülhetetlen súllyal bíró szerepvállalása egy olyan meghatározó albumot körvonalazott, amihez foghatót keveset látott a rockvilág az évtizedek alatt, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy a Whitesnake tagja maradhasson. A hírhedten nehéz szülésnek bizonyult stúdiómunka ideje alatt végérvényesen tengelyt akasztott Coverdale-lel, aki nemcsak őt, hanem Mike Stone producert, Neil Murray basszusgitárost, Don Airey billentyűst és a Cozy Powellt váltó Aynsley Dunbar dobost is lapátra tette még a lemez megjelenése előtt.
A gitárosnak azonban nem kellett aggódnia emiatt. A korong letarolta az eladási listákat, az MTV-t és a rádió frekvenciáit, a szerzői jogokból befolyt díjak pedig olyan mértékűek voltak, hogy könnyedén nyugdíjazhatta volna magát 28 évesen. Nem tette meg, és jó oka volt erre: meg akarta mutatni a világnak, hogy a Whitesnake kinek köszönhette az amerikai áttörést. Ironikus módon Johnt ugyanaz a háttérstáb segítette ebben, amely a rivális Coverdale mögött is állt, tehát a Geffen kiadó és John Kalodner, mialatt Bob Rock producer leigazolásával még némi lépéselőnyre is szert tett. Sykesnak határozott elképzelései voltak arról, miként vigye tovább a Whitesnake-ben elkezdett stílust, jóllehet új zenekarának beindítása nem ment egyik napról a másikra. A Black Sabbathból éppen kilépett Ray Gillen énekessel és korábbi csapattársával, Cozy Powellel kezdett próbálni, majd hozzájuk csatlakozott Tony Franklin, a fretless basszusgitár egyik kiemelkedő egyénisége, aki korábban a Jimmy Page és Paul Rodgers fémjelezte The Firm-ben zenélt. Gillen éneke azonban nem tetszett Kalodnernek, ráadásul nézeteltérések is kialakultak a zenei irányvonal meghatározását illetően, így Ray mindössze néhány hónap leforgása után távozott a fedélzetről, őt pedig követte a tétlenséget megelégelő dobos is. Habár a lemezkiadó már az elejétől azt akarta elérni, hogy Sykes álljon a középpontban, és ezzel vállalja az énekes-frontemberi szerepkört, ő újabb próbát tett egy másik Sabbath-énekessel. A Tony Martinnal folytatott tárgyalások azonban egyetlen közösen írt dalt leszámítva nem hoztak eredményt, így végül beadta a derekát és odaállt a mikrofonhoz, majd a dobok mögé beültette az úttörő amerikai ütőslegendát, Carmine Appice-t.
Viszonylag alacsony kockázat mellett kijelenthető, hogy az időközben Blue Murder névre keresztelt formáció a saját műfajában győzte le a Steve Vai-jal felálló és totális amerikai popmetál-irányba sodródó Whitesnake-et: bemutatkozó lemezüket sokkal inkább el lehetett könyvelni az 1987 igazi folytatásának, mint a Whitesnake pár hónappal későbbi, minden aspektusában jócskán túltolt Slip Of The Tongue korongját. A Sykesban munkálkodó bizonyítási vágy elmondhatatlanul komoly dalokban, nagyszabású hangszerelésekben és epikus megközelítésben öltött testet, a megjelenéssel pedig kiderült az is, hogy John szólóénekeseket megszégyenítő vokális adottságok birtokában van. Ha ez nem lett volna elég, power triójának minősége műfajában a Beck-Bogert-Appice formáció szintjét ostromolta. Nem véletlen, hogy Carmine Appice-re itt is komoly szerep hárult, a titkos fegyver pedig az érintő nélküli basszusgitár elhelyezése volt a koncepcióban. Tony Franklin tett róla, hogy a hangszer jelenléte azonnal szemet szúrjon, míg Bob Rock arról gondoskodott, hogy a legapróbb nüansz is a helyén legyen a hangzásban. Esszenciális Sykes-zene volt ez hallatlan magabiztossággal és műgonddal kivitelezve, jelentősebb kereskedelmi sikert viszont pont ezért nem arathatott: túl kifinomult és nagyszabású volt ahhoz, miközben nyoma sem volt rajta kiszámítottságnak, ez a fajta árnyaltság viszont már ‘89-ben sem ment át a mainstream szűrőjén. Sykes tövig nyomta a gázpedált és szabad folyást engedett kreatív csatornáinak, ami egy olyan drágakövekkel teli rejtett kincsesláda formájában manifesztálódott, amit a vártnál kevesebben találtak meg, viszont számos követőknek kijelölte az utat az iparágban. Sokak szerint hiba volt a grandiózus Valley Of The Kings dallal felvezetni az albumot, mert szövevényes megfogalmazásával elriasztotta a direktebb slágerek bűvöletében élő MTV-generációt, de azt is rebesgették a szakmában, hogy a Geffen szakemberei szándékosan nem fektettek elegendő promóciót a lemezbe, hátha így könnyebben rákényszeríthetik a gitárost arra, hogy újra összeszűrje a levet David Coverdale-lel. A számításuk nem jött be, így Kalondnerék jobb híján beálltak a legalább annyira konok, mint amennyire tehetséges muzsikus mögé a második nekifutásra, ám azt valószínűleg ők sem látták előre, hogy a folytatásra szűk fél évtizedet kell majd várni. Az intenzív koncertezés - a Blue Murder többek között a Bon Jovi New Jersey turnéjén is részt vett - alaposan kifacsarta Johnt, akinek amúgy is elege volt már a zeneiparból, ezért akkumulátorai újbóli feltöltéséhez évekre volt szüksége.
Ez azonban nem várt feszültséghez vezetett a bandán belül. Appice és Franklin nem örült annak, hogy semmittevésre vannak kárhoztatva, és csak ímmel-ámmal dolgozhatnak a második anyagon Sykes rapszodikus hozzáállása miatt, így egy idő után vették a kalapjukat és továbbálltak. Helyükre Marco Mendoza basszer és Tommy O’Steen dobos kerültek, de csatlakozott a trióhoz Nik Green billentyűs és a Baton Rouge énekes-gitárosa, Kelly Keeling is. Utóbbi bevételével Sykes ismételt kísérletet tett arra, hogy megszabaduljon a szólóénekesi szerepkörtől, John Kalodner azonban csírájában fojtotta el a próbálkozást. Az 1993 őszén piacra dobott Nothin’ But Trouble anyaga végül ugyanúgy John hangjával készült el, mint az első korong, Keeling mindössze egy dalban vállalhatott főszerepet, a többi szerzeményben vokálokkal támogatta Sykes-ot. Ez a kettes anyag teljesen egyértelműen mutatta John törekvéseit, bármennyire is irracionálisnak tűntek akkoriban: megtartotta a Blue Murder legfőbb erényeit, de rövidebben, lényegretörőbben fogalmazott, amivel igyekezett a szélesebb közönségréteg kedvére tenni, noha bizonyára tisztában volt azzal, hogy a grunge-hullám közepén vajmi kevés esélye lesz bekerülni az amerikai fm-rádiók hullámhosszaira. Mindenesetre az ultraigényes hangszerelésekből és vokális megoldásokból itt sem vett vissza, mi több, a harmóniák terén újabb lépést tett előre. A lemez egyetlen problémája az időzítése volt: négy évet várni a második album megjelentetésével akkoriban nem tűnt okos dolognak, de Sykesnak, Geffennek és Kalodnernek láthatóan ez is belefért, holott a Nothin’ But Trouble-lal olyannyira más kultúrkörnyezetbe kellett visszatérnie a gitárosnak, hogy akkor sem került volna távolabb a ‘89-es színtértől, ha történetesen másik bolygóra száll le. Így senkit nem ért meglepetésként, hogy a Blue Murder a következő évben kiadott koncertalbum után beleállt a földbe, Sykes pedig üzleti szempontból áttette székhelyét Japánba.
A szigetország közönsége a ‘90-es évek közepén makacsul ellenállt az új angolszász trendeknek, a grunge-nak és a pop-punknak, lényegében lecövekelt az előző korszak értékállóbban tűnő, hagyományos rockzenéje mellett, amivel arra késztette az előző korszak sztárjait, hogy fordítsanak kiemelt figyelmet az ottani jelenlétre. A japán piac jól prognosztizálható erejét és jelentőségét felmérve John vaskos szerződést kötött egy másik multival, a Def Leppard, a Bon Jovi és a Metallica otthonául is szolgáló Mercury kiadóval, minek következtében háborítatlanul kezdhette meg szólókarrierjét Sykes márkanév alatt. Első önálló műve, az Out Of My Tree 1995-ben került a boltok polcaira - kizárólag a Távol-Keleten. Tisztes távolból úgy tűnt, hogy John lendületből továbbvitte a Blue Murder jellegzetesen lüktető, robbanásveszélyes stílusát, alaposabban megvizsgálva ugyanakkor azt lehetett látni, hogy finoman nyitott más zenei stílusok felé is. Az elsőként kihozott kislemez, a I Don’t Wanna Live My Life Like You vidám powerpopos és punkos hatásaival kétséget sem hagyott ezt illetően, Sykes azonban nem ment át Offspringbe, a lemez java azért fajsúlyos és csak rá jellemző muzsikát tartalmazott. Volt, ahol beengedett némi funkot, máshol hendrixizmust formált saját képére, de ezek mellett akadtak jól elkapott kísérletezős darabok is. Azért az emblematikus riffekről, valamint a nagyívű lírai pillanatokról sem feledkezett meg, az album sikere pedig megadta számára a lehetőséget, hogy háborítatlanul tehesse a dolgát. A zavartalan alkotómunkának 1997-re meg is lett az eredménye: John annyi ötletet halmozott fel, hogy két teljes értékű albumra is futotta belőlük, de nem úgy, ahogy azt sokan gondolták. Dalait hangulatok köré csoportosította és előbb egy teljes egészében balladákat tartalmazó koronggal jelentkezett, ami talán merész elgondolás volt, működőképességéhez azonban kétség sem férhetett. Kitűnő arányérzékről tanúbizonyságot téve Sykes nem nyújtózkodott tovább annál, ameddig a takarója ért, az összes dal megfellebbezhetetlenül kiforrott és makulátlanul letisztult volt, valamint gigantikus érzelmi többlettel rendelkezett. Nem akármilyen önbizalomról árulkodott a Loveland címmel ellátott lemez: tíz lírát felsorakoztatni, és tízféleképpen megmutatni ugyanannak a hangvételnek az árnyalatait, nos, erre elég kevesen voltak képesek a könnyűzene hatvanéves története során. Az egész anyag Sykes kifinomultságának perfekt demonstrációja volt, 40 percnyi főhajtás Lennon, McCartney és Lynott felé, egy szuperérzékeny, gyönyörűséges kollekció zongorával, vonósokkal, kézműves odafigyeléssel, eszméletlenül búgó Les Paullal. John muzikalitásának legérettebb fejezete volt ez a mestermunka. A Loveland határtalansága és éteri szépsége után pár hónappal érkezett az ellenpólus, a 20th Century ugyancsak tíz, ám jócskán tesztoszterontúltengéses felvonásban. Itt minden a pozitív energiák atomikus összesűrítéséről szólt, tehát zakatoló riffekből és visító üveghangokból nem volt hiány. Habár a Lovelandhez képest nem tűnt annyira különlegesnek ez a csokor, azért dalokra lebontva nyilvánvalóvá vált, hogy itt sincs hiba. Sykes legkeményebb eresztése volt ez, olyan súlyosságokat fókuszba állítva, mint a Defcon 1, a 2 Counts és a mázsás terheket cipelő Touched By Evil, de még a felszabadultabb rock & rollos tételek is a “húst krumplival” mentalitást mutatták.
A duplázást követően újra kifújhatta magát, és két, gitárosokat összetrombitáló válogatásalbumon történt vendégszerepléstől eltekintve nyugodtan készülhetett következő szólóanyagára, ám akkor még nem sejtette senki, hogy a Nuclear Cowboy az utolsó önálló stúdiómunkája lesz. Ez a negyedik nekifutás ugyanúgy különbözött elődeitől, mint a korábbiak, és elsőre kicsit meg is lepte a híveket modern hangzásával, táncolható ritmusaival és indusztriális behatásaival. Az experimentalista hozzáállást tükröző anyag bármennyire is bizarr képet festett a gitárosról, azt nem lehetett elvitatni, hogy a témái bizony ültek rendesen, ez a lemez is tobzódott a méregerős pillanatokban. 2004-ben még megjelent egy retrospektív koncertanyag Sykes név alatt a legnagyobb Thin Lizzy-, Whitesnake- és Blue Murder-slágerekkel, de azokban az években már a reaktivált Thin Lizzy jelentette a fő prioritást John számára.
A Lizzy sokak által bírált újjáalakításához egy 1996-os megemlékezés adta a kiindulópontot, a Phil Lynott halálának tizedik évfordulóján rendezett esemény adott olyan lökést a megmaradt tagoknak, hogy turnézenekar formájában feltámasszák a legendás bandát. Habár Gary Moore kifejezett rosszallását fejezte ki emiatt, Sykes, Scott Gorham, Brian Downey és Darren Wharton újra kiengedték a szellemet a palackból. Eleinte csak módjával koncerteztek, aztán 1999-től felpörögtek az események. A következő évben egy One Night Only című kiváló hangulatú élő albumot is kiadtak, ám Downey helyén akkor már a korábbi Whitesnake-ütős Tommy Aldridge ült. A csapat változó felállásban egy évtizeden át folyamatosan rótta Európa és Amerika útjait, mígnem John 2009-ben bedobta a törölközőt. Kiszállását azzal indokolta, hogy újra sínre akarja tenni szólókarrierjét, hiszen az azt megelőző évtizedben mindössze egy Glenn Hughes-zal írt közös dal és egy Derek Sherinian számára feljátszott gitárszóló fért bele számára a Lizzy keretein kívül.
A nagy fogadkozások ellenére John mély hallgatásba burkolózott. A csendet 2011-ben törte meg, amikor bejelentette, hogy Bad Apple név alatt új zenekart alapít a Dream Theater kiebrudalt dobosával, Mike Portnoyjal, valamint a Mr. Big-basszer Billy Sheehannel, ebből azonban semmi nem lett. Portnoy és Sheehan ugyanúgy járt, mint Appice és Franklin két évtizeddel korábban, azaz nem tudtak mit kezdeni a gitáros szeszélyes természetével, ezért egy év várakozást követően megcsinálták a The Winery Dogs projektet Richie Kotzennel. John azt követően sem mutatott gyakran életjelet magáról, a lemeze csigalassúsággal készült. Legközelebb a 2019-es NAMM Show-n való váratlan felbukkanása adott reménykedésre okot, ahol friss lemezszerződéséről és Tony Franklinnel való együttműködéséről is fellebbentette a fátylat. A Sy-Ops munkacímű ötödik szólóalbum végre belátható közelségbe került, a kiszivárgott két új dal, a Dawning Of A Brand New Day és az Out Alive alapján pedig úgy tűnt, érdemes lesz várni rá. A remény azonban ugyanolyan gyorsan elszállt, mint ahogy jött, közben pedig senki nem értette, hogy miért szakadt meg az album promóciója. A magyarázat egy rövid sajtónyilatkozat formájában érkezett meg idén január 20-án: John Sykes a rákkal folytatott hosszú küzdelmet követően 2024 decemberének utolsó napjaiban szerettei körében elhunyt.
A rockvilágot kollektíve megrázta a tragédia. A legnagyobb sajtóorgánumok - CNN, BBC, The Guardian, People, Los Angeles Times, US Weekly, Rolling Stone, Variety, Euronews - vezető hírként közölték a halálhírt, mialatt David Coverdale-től, Glenn Hughes-on, Slash-en, Myles Kennedy-n át egészen Steve Vai-ig és Zakk Wylde-ig zenész-nagyságok sora búcsúztatta magasztalva a különc zsenit. Másképp nem is nagyon lehetett. Örökérvényű dalokba öntött zeneszerzői munkássága kitörölhetetlen nyomot hagyott az egyetemes könnyűzene lapjain, az elmúlt 45 évben ellenállhatatlan vehemenciával barázdák közé préselt őserejű és messzemenőkig életszagú gitározása pedig legalább olyan értékkel bír ma, mint 1987-ben. A feladat most már ugyanannyira a miénk, zenészeké, zenerajongóké, zeneipari szakembereké, mint az ezzel járó felelősség: őriznünk, ápolnunk kell azt az becses szemléletet és iskolát, azt a páratlanul gazdag zenei örökséget, amit Sykes ránk hagyományozott. Érdemes és öröm lesz törődni vele.
Írta: Danev György
Koncertfotók: Danev György (Thin Lizzy, Bécs, 2008. október 8.)
2025. április 18. 08:39