IAN CRICHTON - SIX BY SIX
„Szeretek dolgozni, a tétlenkedés nem alternatíva számomra!” Eddig nem kísérte óriási felhajtás a progresszív színtéren néhány évvel ezelőtt alakult Six By Six formáció ténykedését, a kultikus proggerek által életre hívott szupergroup április végén pedig már a második nagylemezével jelentkezett. A Beyond Shadowland címre keresztelt album csúcsminősége persze nem jelenthet meglepetést a műfaj hívei számára, hiszen Ian Crichton gitármágus (Saga), Nigel Glocker dobos (Saxon, GTR, ASIA), valamint az itt basszusozó és éneklő multihangszeres stúdióvarázsló, Robert Berry eddig is bőségesen ellátták zenei csemegékkel a kiemelkedő hangszeres teljesítményeket fókuszpontba helyező, érték- és időtálló rockmuzsikáért lelkesedőket. A zenekarból Ian Crichtont kértük fel, hogy mutassa be a csapatot, a kanadai zenész pedig rögtön hajdani budapesti élményeivel indította beszélgetést.
A Sagával jártunk Budapesten a ‘80-as évek elején, tehát még bőven a vasfüggöny leomlása előtt, és emiatt rendkívül érdekes tapasztalatokat gyűjtöttünk Magyarországon. Egy olyan világ tárult a szemünk elé akkor, amiről korábban csak elképzeléseink lehettek. Abban az arénában játszottunk, ami évekkel később leégett és máig emlékszem, micsoda komoly bulit toltunk, tízezren jöttek el megnézni minket! (Történelmi tény: 1982. február 14-én éppen a Saga koncertjével nyitotta meg kapuit a közönség előtt a régi Budapest Sportcsarnok - szerk.)
A Saga-korszakra mindenképpen szeretnék kitérni az interjú során, előtte azonban beszéljünk a Six By Six nevű új csapatról! Hogy jöttetek össze ti hárman? Ismertétek egymást korábban?
Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy üzenetet a Facebook-on Nick Shilton menedzsertől, aki Robert Berry ügyeit intézte. Ez nagyjából akkor történt, amikor elkezdődött a Covid-járvány. Robert éppen befejezte a 3.2 nevű projekt lemezét, amit anno Keith Emersonnal és Carl Palmerrel hozott létre. Mivel az a történet kifutott, elkezdte számba venni, hogy mi legyen a következő lépés. Kisvártatva kiderült, milyen irányba szeretne lépni, amihez gitárosra volt szüksége, így kerültem a látókörébe. Elkezdtünk beszélgetni és egyből érdeklődővé váltam az ajánlata hallatán. Nem vesztegettük az időt, rögtön az elején megmutattunk egymásnak pár témát. Elsőre a Yearning To Fly dal vázlatát küldtem át neki, amihez egyből olyan hangszerelést kreált, hogy a szavam is elállt. Robert elképesztően érti a dolgát, úgyhogy abban a pillanatban tudtam, jó nyomon járunk, ebből lesz valami!
Nem igazán volt rád jellemző a múltban, hogy a Saga keretein túl keress magadnak zenei kihívásokat, most mégis meglépted ezt a Six By Six-szel. Mi volt a fő mozgatórugód ezt illetően?
Mindig is szerettem volna egy valódi power-trió tagjaként zenélni, csak gitár, dob és basszus. Úgy éreztem, ez egy olyan lehetőség, amit meg kell ragadnom, a jó előérzet pedig be is igazolódott: már a második lemeznél tartunk, szeptemberben végre elkezdünk koncertezni Európában, mi több, New Yorkban és Puerto Ricóban is lesz egy-egy fellépésünk. Ez egy új és izgalmas szakasza a pályámnak és mindenképpen azt szeretném, ha hosszú távra tervezhetnénk a bandával. Akkor érzem jól magam, ha csinálhatok valamit és a Six By Six elsőrangú platform az ötleteim kibontakoztatása számára. Tudod, már nincs MTV és nagyon messze vagyunk a Taylor Swift-féle mostani mainstream világtól is, ami azt jelenti, hogy bele kell tenni a munkát a zenekarba, ha azt akarod, hogy az működjön. Koncertezni kell, hogy a közönség rád harapjon és ez nagyon is nekem való! Szeretek dolgozni, a tétlenkedés nem alternatíva számomra!
A trió formátum más hozzáállást kíván meg tőled, mint amihez eddig hozzászoktál?
Valamennyire alkalmazkodnom kell ehhez, igen. A stúdióban ugye bármit meg lehet oldani hangszerelés terén, inkább élőben jelent ez különbséget. Mindannyiunknak több feladat jut osztályrészül a színpadon, de basszuspedálokkal sok mindent meg lehet oldani, Robert ráadásul profi zongorista is, tehát vannak eszközeink arra, hogy hűen reprodukáljuk mindazt, ami a lemezeken hallható.
A két album szerinted milyen viszonyban áll egymással zeneileg?
Úgy gondolom, hogy az új album természetes következménye az elsőnek. Összességében keményebb, súlyosabb a Beyond Shadowland, mint az elődje volt, bár finom pillanatok kétségtelenül itt is akadnak.
A földrajz bizonyos szinten elválaszt benneteket. Megnehezíti ez a közös munkát, amikor lemezt készítetek?
Nos, Nigel van a legtávolabb tőlünk és ő az, aki a legtöbbet van úton a Saxon tagjaként. Jelenleg a Judas Priest társaságában járják Európa arénáit, szóval ő az, aki a legszűkebb keresztmetszetet jelenti hármunk közül, vele a legnehezebb időpontot egyeztetni. Roberttel könnyebb a helyzet, hiszen Kaliforniában él, míg én idefent Kanadában, Toronto mellett lakom. Sok dolgot el tudunk intézni az interneten keresztül, küldözgetjük egymásnak a fájlokat, de mindent nem lehet kiváltani ezzel, mert az mégiscsak más, amikor lemegyek hozzá San Franciscóba és a saját stúdiójában közösen alkotunk. Az ilyen interakciók egészen más kölcsönhatásokat indítanak be, ettől válik valóságossá az egész folyamat.
Hogy érzed, ezt az új albumot már egy magabiztosabb társaság készítette, mint az elsőt?
Ez egyértelműen érezhető. Zeneileg mindhárman egy hullámhosszon vagyunk, Roberttel pedig különösen jól összecsiszolódtunk a dalszerzős időszakok alatt. Eredetileg három albumra szerződtünk a kiadóval, szóval a következőn szerintem még intenzívebben érződik majd a köztünk lévő kémia nagyszerűsége.
A gitárrészek kidolgozásánál ugyanazt a módszert követted, mint régen a Sagában, vagy esetleg másképp közelítetted meg a kérdést?
Azért működik másképp ez a Six By Six esetében, mint a Saga idejében, mert Robert hozzáállása más: ha történetesen küldök neki valami gitártémát, akkor azt komplett hangszereléssel és énekkel együtt küldi vissza további finomításra. A Sagában nem ehhez voltam szokva, ott az ének csak a legvégén került az adott dalba, amikor hangszeres szinten már mindennel készen voltunk. Ebből pedig adódtak furcsa szituációk egykoron: például hiába éreztem úgy, hogy tökéletesen elkaptam egy szólót, aminek az utolsó hangja is nagyon sokat nyomott a latba, az ének utólagos felvételével több alkalommal kerültem olyan helyzetbe, hogy a végén mégsem passzolt az a legutolsó hang és legszívesebben újra nekifutottam volna az egésznek. Robert viszont rengeteget segít azzal, hogy előre megírja és fel is veszi az énekdallamokat, így nem vakrepülés a szólók kidolgozása, nem biankó csekket kell kitöltenem velük.
Mindkét lemez tobzódik a hangszeres finomságokban. Neked személy szerint fontos, hogy az egyéni teljesítményeket kidomborítsátok a dalokban?
Lényegesnek tartom megmutatni ezt az oldalunkat, igen. Úgy értem, már a Sagával is azon igyekeztünk, hogy egyszerre legyünk rockosan dalközpontúak és progresszívek. Sosem tekintettem magunkra keményvonalas progresszív csapatként, de tagadhatatlanul bennük volt az összetett dalszerkezetek és a kihívásokat rejtő instrumentalizmus iránti vágy. Ha nem is ugyanazt, de valami hasonlót valósítunk meg most a Six By Six lemezein és a törekvéseinket nagyban segíti, hogy a Sony alá tartozó InsideOut kiadó számára dolgozunk, amely köztudottan a progresszív szemléletet helyezi előtérbe, szinte kizárólag ilyen típusú kiadványokat jelentetnek meg.
Térjünk át a hangszereidre! Milyen felszerelést használtál az új lemez felvételei idején?
Erősítők tekintetében egy 1986-ból származó 100 wattos Soldanót és egy 180 wattos Diezel Herbertet állítottam csatasorba egy 4x12-es Marshall ládával, amiben Celestion Vintage 30-as hangszórók vannak. Aztán ott volt még Thomas Blug BluGuitar Amp 1 nevű előfoka, ami szintén csodálatos hangzásokat rejt, az egészet pedig egy régi Shure 57-es mikrofonnal vettem fel.
Ezek szerint azon kevesek közé tartozol, akik még kitartanak a régi iskola tanításai, a csöves erősítők és a valódi mikrofonok mellett, ha felvételkészítésről van szó…
Abszolút így van! Tudod, az utolsó elektromos Saga-lemez, a 2014-es Sagacity idején hagytam magam meggyőzni arról, hogy mindenféle pluginok segítségével vegyem fel a gitárokat, de azonmód meg is bántam, hogy erre adtam a fejemet. Gyűlöltem az akkori gitárhangzásomat! (nevet) A lemezanyagot visszahallgatva csak fogtam a fejemet, semmi alja nem volt a gitároknak, arra viszont jó volt ez az affér, hogy azonnal visszatérjek a jó öreg csöves cuccokhoz és soha többé ne próbálkozzam ilyen ostobaságokkal! A helyzet az, hogy az igazság pillanata mindig eljön egy jól bemikrofonozott láda képében, mert ott nincs mellébeszélés: tudod, mire számíthatsz és azt is kapod. Tudom, hogy sokan kedvelik a modellezős cuccokat, Steve Vai például kiváló eredményre tud jutni digitális eszközökkel is, nekem viszont nem valóak ezek és igazából nem is nagyon látnám értelmét változtatni azon, ami eddig bevált.
Melyek a legfontosabb ismérvek, amikkel az általad kedvelt erősítők rendelkeznek?
Azt szeretem, ha egy erősítőn nincs túl sok gomb! Nem kellenek párhuzamos EQ-sorok. Minél kevesebbet kell tekergetni a potmétereket, annál jobb. Azt vallom, hogy egy igazán jó erősítő alaphelyzetben is jól szól, úgy, mint például a Soldano. Nem kedvelem a szanaszét torzított, fuzz-szerű hangzást sem, ezért is jó egy olyan motyó, mint a Soldano,ami akkor is brutális, ha csak módjával adagolom neki a gaint.
Szerinted mennyit változott a gitárhangzásod a ‘80-as évek óta?
Nos, valamennyit változott, de nem jelentős mértékben. A Six By Six lemezein például jóval töményebbnek hat, mint a Saga anyagain, de ehhez hozzájárul az is, hogy egy háromtagú zenekar esetében sokkal nagyobb tere van a gitárnak, mint egy ötfős bandában, ahol jóval több hangszerrel kell osztozni ugyanannyi helyen.
Gitárok terén milyen típusok állnak közel hozzád jelenleg?
Az egyik kedvencem egy Strat-típusú Lado gitár, ami egy itteni manufaktúra gyümölcse. A céget egy bosnyák származású hangszerész, Joe Kovacic alapította, aki az 1950-es években emigrált Kanadába. A másik ez az ezüst színű Music Man Silhouette, amibe az EMG pickupokat magam szereltem bele, nem szériatartozékok. Ez egy elég drága gitár, a legfontosabb hangszerem pedig pont a legolcsóbb volt mind közül: ez egy Strat-forma Zon gitár, amit egy buffalói hangszerépítő, bizonyos Joe Zon épített nekem két másikkal egyetemben, még a ‘80-as években. Joe Zon alapvetően mindig a basszusgitárok specialistája volt, de a gitárokkal is hihetetlen eredményeket ért el. Amint látod, Kahler tremoló található rajta, amit gyakran az a vád ér, hogy könnyen elhangolódik, nálam azonban nem! Sokak szerint a Floyd Rose jobb, én azonban sosem voltam oda érte, a Kahler a kialakításából adódóan jóval kényelmesebb nekem.
A progresszív műfajon belül jó ideje hallatlan népszerűségnek örvendenek a hét- és nyolchúros gitárok. Te magad sosem gondoltál még arra, hogy beszerezz egyet?
Soha eszembe nem jutott. Nehéz ezt megmagyarázni, de a bennem lévő zene kifejezésre juttatásához nincs szükségem ekkora hangterjedelemre. Az a mély H-húr nagyon nem az én világom, inkább meghagyom a metálosoknak az ilyesfajta kiteljesedést! (nevet) A másik ok, amiért nem tágítok a megszokott dolgoktól, egészen prózai: több mint harminc évvel ezelőtt volt egy csúnya autóbalesetem, minek következtében szilánkosra tört a bal csuklóm és ez sok mindent megváltoztatott. Előtte a térdemre lógattam a gitáromat, úgy játszottam rajta, azóta viszont felhúzom a nyakamba, hogy így ellensúlyozzam a bal kezem beszűkült mozgástartományát. Az akkordokat is másképp játszom, sokat használom a hüvelykujjamat a basszus lefogásához, a hangszereimet pedig előszeretettel hangolom drop D-re, ezzel is könnyítve az ujjrendeken.
Mi a helyzet a húrokkal?
Egy időben próbálkoztam a 009-046-os hibrid összeállítással, de aztán visszaálltam a normál 009-042-es szettre. Nem ültetem túlságosan alacsonyra őket, mert szeretem, ha képesek csengeni, a csörgés-zörgést viszont nagyon nem díjazom. Ehhez a beállításhoz szoktam hozzá és a nagyobb húrnyomás nem gátol meg a gyorsabb futamok kivitelezésében sem.
Általában élőben is a valóságosabb megszólalást preferálod, nem nagyon támaszkodsz effektekre. A Six By Six elkövetkező koncertjein is tartani fogod magad ehhez?
Alapvetően az egyszerűség híve vagyok és az élő gitárhangzásom ennek megfelelően száraz. Nem használok késleltetőt és zengetőt sem, mindössze egy kis kórusra van szükségem, de csak tiszta hangzáshoz. Nyilván a lemezeken hallható témák színpadi újrateremtéséhez muszáj lesz pár extra eszközt felvonultatnom, de ezt még ki kell találnom. Ahogy korábban említettem, a trió formátumból adódóan szerteágazóbb feladataim lesznek. A Diezel Herbert mindenképpen ott lesz a deszkákon, ahogy a BluGuitar Amp 1 is, illetve a 4x12-es Marshall helyett Thomas Blug 2x12-es ládáját választom majd. Az ember nem is gondolná, de ez a 2x12-es bizony megveri a nagy 4x12-est. Döbbenetesen kiegyensúlyozott és feszes a hangja, tökéletes frekvenciatartományban mozog. Nincs az vele, mint a Marshall-lal, hogy közelről letépi a fejedet, de négy méter távolságból már semmi alja és csak a fülsértő magasakat hallod. A 4x12-es Marshallt egyébként is csak úgy merem kitenni a színpadra, hogy elé helyezek egy hanggátló falat, így óvom meg az első sorban állókat az egészségkárosodástól! (nevet)
Mindig kivételesen technikás zenésznek számítottál. Hogyan alakítottad ki a rád jellemző egyéni stílust?
Nagyon fiatalon, tizenhárom évesen kezdtem gitározni és persze fogalmam sem volt, hogyan és mit kellene játszanom. Jimi Hendrix lemezeiről próbáltam ellesni a trükköket, aztán jött Jimmy Page, Jeff Beck, Eric Clapton és a többi korabeli nagyság. Két év tanulás után már elég jól ment a játék és elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért annyira különleges Hendrix vagy Jeff Beck? Arra jutottam, hogy valószínűleg nem hagyják befolyásolni magukat másoktól, ezért attól kezdve nem hallgattam sem őket, sem másokat, inkább elkezdtem a saját fejem után menni.
A ‘80-as években aztán már egészen elképesztően kompetitív közegben kellett érvényesülnöd, akkoriban mindenki le akarta játszani a pályáról a másikat. Tényleg annyira benne volt a levegőben a versenyszellem abban az időszakban?
Én magam sosem azért zenéltem, hogy legyőzzek másokat. Csak a saját elvárásaimnak akartam megfelelni és a saját mércémhez mérten akartam a legjobb lenni. Sosem figyeltem arra, hogy mások mit csinálnak.
Érvényesülés terén az amerikai kollégáknak mégis sokkal jobb lehetőségeik voltak, mint nektek, kanadaiaknak, nem?
Ez tény. A Saga ráadásul mindig erősen billentyű-orientált csapat képét mutatta, ami még speciálisabbá tette a helyzetünket és nem vált előnyünkre. A szomszédban mindig a gitár számított igazán, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a Six By Six jóval gitárcentrikusabb mivolta okán még az amerikai Guitar World magazin is rehabilitált és készített velem nemrég egy alapos interjút! (nevet)
Az ezredforduló környékén részt vettél az ASIA Aura című albumának elkészítésében. Beszéltetek arról akkoriban, hogy esetleg teljes jogú tagként is csatlakozz hozzájuk?
Volt egy ilyen opció, bár az ASIA abban az időben nem egy négytagú zenekar képét mutatta. Rengetegen bábáskodtunk az Aura album születése körül, ott volt Steve Howe, Guthrie Govan, Elliott Randall a Steely Dan-ből, aztán Chris Slade, Simon Phillips, Vinnie Colaiuta és még sorolhatnám, ha emlékeznék a teljes névsorra! (nevet) Annyian voltunk, hogy inkább tűnt az egész egy valószínűtlen stúdióprojektnek, mintsem zenekari munkának, ám ettől függetlenül nagyon élveztem az egészet! Háromszor repültem Wales-be Geoff Downes-hoz és John Payne-hez, utóbbinak ott működött a stúdiója valahol vidéken, csodálatos környezetben. Körülötte egy farm terült el, tele John állataival és volt ott minden, még pávával is találkoztam, az egyik malac pedig állandóan bejárt a stúdióba. Egészen szürreális volt! (nevet)
Írta: Danev György
Fotó: Dave Lepori
2024. szeptember 18. 08:27