Horváth Attila
Horváth Attilát nem kell hosszasan bemutatnom, hiszen a közel ezer dalból amihez szöveget írt, sok már az életünk részévé vált, saját élményeink, emlékeink kötődnek egy-egy Charlie, Balázs Fecó, Piramis vagy Cserháti Zsuzsa által előadott szerzeményhez. Attilával többek között a magyar rock múltjáról és jelenéről, valamint az alkotás folyamatáról beszélgettünk.
Az első dalszövegeidet akkor írtad, amikor még te magad is zenéltél.
Az első zenekarom még általános iskolában alapítottuk, persze ez csak névleg volt zenekar, mert senki sem tudott zenélni, sőt még hangszereink sem voltak, ami persze jó is volt, mert így nem derült ki, hogy nem tudtunk rajtuk játszani. Ellenben, írtunk már saját nótákat, amiknek természetesen a szövegét én írtam. Az érdekessége a történetnek, hogy ezt a zenekart Piramisnak neveztük el. Aztán középiskolában alakítottunk egy gitár duót az egyik osztálytársammal, akit Kapuvári Gábornak hívnak, ő TV-s műsorvezetőként, szerkesztőként lett ismert később. Majd ezt a gitárduót kibővítettük egy igazi zenekarrá, Soul Bridge néven működtünk. Akkor már eléggé erősen benne voltunk az amatőr szcénában, körbejártuk a klubokat, különböző versenyeken, rendezvényeken is részt vettünk. Ez jópofa dolog volt, de már akkor is sokkal jobban élveztem a dalokat írni, mint előadni őket. Érettségi után a társaság szétszéledt, nem volt könnyű egyben tartani a zenekart. Akkor jöttem rá, hogy már nem is akarom folytatnia a zenélést. Hiányzott belőlem az az exhibicionizmus ami egy színpadi embernél elengedhetetlen. Hangszeres zenészként nem gondoltam magam akkora tehetségnek, hogy olyan nagyon hiányoznék a zenei életből, de úgy éreztem, szövegíróként talán szükség lesz majd rám valamikor. Már akkor elhatároztam – és ez tényleg nem vágy volt, hanem elhatározás –, hogy márpedig én dalszövegíró leszek és kész. Nem sokkal később ez sikerült is, ’70-ben érettségiztem, ’72-ben a Taurust már együtt alakítottuk Som Lajossal és Balázs Fecóval, akiket amatőr zenei körökből ismertem és tulajdonképpen akkor már barátok voltunk. Mindössze két év kellett ahhoz, hogy bedobjanak a mélyvízbe. A fiatalabbaknak mondom, akik ebben a korban még nem éltek, hogy a Taurus volt a második magyar supergroup az LGT után, Radics Bélával, Som Lajossal, Balázs Fecóval és Brunner Győzővel. Supergroupnak pedig azt a zenekart hívtuk, amelyik olyan zenészekből állt össze, akik már korábban más zenekarokban ismertek, vagy akár híresek lettek. Som és Balázs Fecó a Neotonból, Brunner Győző a Metróból érkezett, Radics Béla pedig „A” Radics Béla, a gitárkirály volt már akkor is. Itt már minden egyes dalnak én írtam a szövegét.
Lényegében nektek kellett kitalálnotok, hogy hogyan szólaljon meg a rock zene magyarul. Miből tudtál ötleteket, inspirációt meríteni? Elemezted az angol nyelvű dalokat? Voltak olyan költők vagy kortárs szövegírók akik hatással voltak rád?
Mindbe pontosan beletaláltál. Körülbelül tíz éves koromban az általános iskolai földrajz tanárnőm férje tanított angolul, két évig jártam hozzá, ez idő alatt megtanultam az alapokat. Aztán elkezdett érdekelni, hogy azok a zenék amik divatosak és engem is megfogtak, vajon miről szólnak. Eleinte nem volt könnyű, de beszereztem kinti dalszövegeket és azokat fordítgattam magamnak. Rájöttem, hogy sok olyan dalnak, amit nagyon jópofa könnyed slágernek gondoltam, nagyon kemény a szövege. Ilyen például a Beatles Help! című nótája, ami elsőre egy nagyon kellemes, szórakoztató dalnak tűnik, miközben egy segélykiáltás. Kíváncsi lettem, hogy ha ez egy beatzenekarnál így van, akkor később a rockzenekaroknál hogyan működnek a dolgok. Felfedeztem, hogy mindaz, amit a rock életérzés kifejez, benne van a jobb bandák szövegeiben. Aztán továbbmentem rockon túl is. Kérdezted, hogy volt-e olyan költő, akire úgy tekintettem, hogy esetleg köze lehetne a rockhoz ha ma írna, pontosan ezt tettem. Így fedeztem fel magamnak Villont, és abban is egész biztos vagyok, hogy ha ma élne, József Attila is írna nagyon-nagyon súlyos dalszövegeket, és valószínű, hogy ezek rock szövegek lennének. Nem véletlen, hogy annyi rock zenekar dolgozta fel József Attila néhány versét. Ezután még tovább mentem, angol és amerikai előadók között keresgéltem azokat az „egy szál gitáros” univerzális figurákat, akik maguk írják a zenét, a szöveget, maguk is adják elő, gitározzák, harmonikázzák, énekelik. Rájöttem, hogy ahogyan a költők között találtam rockert, ugyanúgy ezen előadók között sok költő van. Tom Waits-től kezdve, Bob Dylan-en át, Mickey Newbury-ig, Kris Kristofferson-tól Neil Young-ig. Ők nagyon mély gondolatokkal teli dalszövegeket írnak, amik irodalmi szintűek. És volt egy valaki, aki úgy kötötte össze ezt a kettőt, hogy tényleg az irodalomból érkezett, és ezután vált dalszövegíró költővé, Leonard Cohen. Itthoni példát a rockra még nem találhattam, de arra igen, hogy hogyan kell magyarul szöveget írni, ezt Bródytól tanultuk mindannyian. Korábban a táncdalok valami nem létező nyelven fogalmazódtak. Bródy volt az első, aki beat dalokra magyar nyelvű szövegeket írt, és ő jött rá, hogy úgy kell a közönséghez szólnunk, ahogyan a hétköznapokban beszélünk.
A közönséghez szólsz. Már munka közben is ott vannak veled gondolatban a zenehallgatók?
Amikor dalt írok, akkor elképzelem, hogy velem szemben ül valaki, egy idegen, akinek mesélem a történetet. És azonnal megszólal az agyamban a vészcsengő, hogyha érzem, hogy arra amit leírtam, az a másik értetlenül nézne rám. Ilyenkor azonnal tudom, hogy rossz nyomon vagyok. Mert minden egyes dalszöveg interaktív kommunikáció. Ha egy tízezres közönség előtt koncertezel, az nem egy tízezres tömeg, hanem az tízezerszer egy ember, akikkel te külön-külön beszélgetsz. Ha ugyanaz a tízezer ember hazamegy és felteszi a lemezedet, akkor négyszemközt vagytok megint, ugyanúgy, mintha a verses kötetedet venné elő és olvasgatná. Ha az a tízezer ember aki a te kötetedet olvassa éppen, összejön egy mezőn, és egymás mellett ülve olvasnák a verseidet, az is ugyanúgy kétszemélyes kommunikáció lenne, hiába tízezren ülnek ott. A koncert is ilyen, a dal mindig személyes kommunikáció azzal aki hallgatja. Egyébként csak a poén kedvéért mondom, hogy eredetileg költő akartam lenni, és pont ezért hagytam abba a versírást. Végiggondoltam, hogy ha esetleg befutott költő leszek, akkor a versesköteteim majd elkelnek mondjuk ötven vagy akár ötszáz példányban. Egy lemez meg elkel százezerben, ráadásul egy-egy koncerten a visszajelzésekből rögtön erőt is és iránymutatást is tudok kapni, egyből látom, hogy jó úton járok vagy nem. Ugyanezt költőként nem tudnám megélni. És ha már alkotó ember valaki, hogy a fenébe ne szeretné, hogy minél több emberhez eljusson a mondanivalója! Ebben a műfajban pedig sokakhoz szólva is meg lehet fogalmazni tisztességes gondolatokat úgy, hogy te saját magad lehess, és ne az elvárásoknak akarj megfelelni.
Angol és amerikai rock zenekarok dalaiban gyakran feszegetnek politikai és társadalmi kérdéseket. Te hogyan nyúlsz ehhez a témához?
Az én véleményem szerint, aki művész, aki alkotó, az mindig kritikus és gyárilag ellenzéki kell, hogy legyen, rendszerfüggetlenül. A rock egyenlő a szabadságvággyal, tehát ebben a világnézetben létezve nem fogadhat el maga fölé semmilyen tekintélyt, és nem tisztelheti azt a tekintélyt kizárólag a tekinténytisztelet okán. Tisztelni valakit a teljesítményéért lehet. Ha nem ellenzéki, akkor elkötelezi magát valami mellett, ami után ha bármi mást mondana, az már köpönyegforgatás lenne, és a hitelességét veszítené el. Emellett napi politikába, és különösen napi pártpolitikába szerintem egy művésznek nem szabad belemennie. Ha a kisebbség érdeke mellett teszi le a voksát, akkor a többség szemében kopik a hitelessége. Ha a többségi érdek mellett foglal állást, akkor úgy tűnhet, hogy beállt a csordába, és nem gondol a kisebbségre, akiknek rosszabbak a lehetőségeik, mint azoknak akik az uralkodó széljárás mellett állnak. És egy művészembernek, aki érzékeny – mert ha nem érzékeny akkor ne is nevezze magát művésznek – , annak meg sem fordulhat a fejében, hogy ne azokat képviselje akik kiszolgáltatottak, hanem pont azokat, akik arról tehetnek, hogy rosszak egyesek kilátásai. Tehát mindig ellenzékinek kell lenni, napi politikába soha nem szabad beszállni, de mindig el kell menni a falig, és őszintén azt mondani, amit gondolsz, mert így tudsz olyan hiteles lenni, hogy nem megosztó, hanem inkább integráló személyiség leszel. Nagyon sok dalt írtam, ami közélettel foglakozott, én úgy szoktam ezt nevezni, hogy „közérzeti dalokat” írtam. Mert ha az ember elmondja, hogyan érzi magát a világban, a saját bőrében, a helyzetében, akkor tulajdonképpen politizál. Akkor közéleti dolgokról beszél, mert az a vélemény amit a saját tapasztalataiból formál, az még nagyon sok embernek lehet a sajátja. Azok között, akik hasonlóan gondolják, lehet jobb oldali, bal oldali, ilyen meg amolyan gondolkodású is. Én nyilván mindegyikhez szeretnék szólni, és nem kiválasztani, hogy a dalszövegeim az egyiknek szólnak, a másiknak meg nem. Egyébként is iszonyatos az, hogy a politika ezt az országot már milyen végletesen megosztotta. Gondolkodó embernek, alkotónak, művésznek, aki sok emberre tud hatni, szigorúan tilos ezt erősíteni és még tovább mélyíteni a szakadékot. Ez az én véleményem.
Azt mondod, el kell menni a falig. Te meg tudtad ezt tenni akkor is, amikor még minden egyes dalt cenzúráztak?
Pontosan ezért mondom, hogy el kell menni a falig. Fejjel nekimenni a falnak baromság, mert a fejed fog betörni, nem a fal. De ne is falról beszéljünk, hanem például korlátról. Mindig muszáj elmenned addig, ameddig a korlátok és a lehetőségek engedik. Tovább ne akarj, mert te jársz rosszul. De ha odáig mindig elmész, akkor lehet, hogy minden egyes megérkezéseddel az a korlát picit kijjebb csúszik, egyre nagyobb lesz a mozgástered, és szabadabbnak érezheted magad. Így az is lehet, hogy egyszer meg tudsz szabadulni akár a falaktól is. Amikor még cenzúra volt,akkor sem arról volt szó, hogy mindenki aki olyan pozícióban van, hogy tűrhet, tilthat, támogathat, az mind elvakult és szemellenzős. Ott is voltak mindenféle emberek mindenféle nézetekkel. Voltak közöttük tisztességesek, akik még élvezték is, hogy jönnek tehetséges fiatal gyerekek, akik bátrak és ki mernek mondani dolgokat – persze, virágnyelven fogalmazva.
És ki is lehetett őket cselezni, voltak erre különböző módszerek. Én azt a módszert választottam a Taurusnál, majd a Piramis időkben, hogy ha egy dal kicsit is gyanús volt, hogy nem megy át a szűrőn, akkor abba mindig beleírtam egy-két olyan sort, amibe egészen biztosan belekötnek. Bele is kötöttek, azonnal felelősségre is vontak, én pedig kivettem azt a két sort, és maradt az eredeti dalszöveg. Nem voltam fafejű, nem akartam erősködni és ragaszkodni egy-egy sorhoz, mert ezzel az egész dal, vagy akár a lemez sorsát kockáztattam volna. Ráadásul én mint szövegíró, háttérember voltam a zenekaroknál, soha nem én vittem a bőröm a vásárra. Ha írok valamit, ami kiveri a biztosítékot és ahhoz makacsul ragaszkodom, akkor másik 4-5 ember egzisztenciájával játszom. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért sem szabad nekem nyíltan és határozottan kiállni semmilyen politikai tömörülés mellett. Az emberi szabadság és az emberi méltóság mellett muszáj kiállnom, amik bizonyos értelemben politikai kategóriák, de nem pártpolitikai és nem ideológiai ügyek.
A Taurus feloszlása után kétfelé szakadt a csapat és te lettél mindkét újonnan alakult zenekar szövegírója.
Valójában háromfelé szakadt a csapat, mert rögtön a feloszlás után ’73-ban Radics Béla megalakította az Aligátor nevű saját zenekarát, Som ’75-ben a Piramist, és Balázs Fecó ’78-ban csinálta meg a Korált. Mindhárom esetben teljesen természetes volt, hogy nekem szólnak, hogy írjak szövegeket, ami jól mutatja azt, hogy mi milyen erősen kötődtünk egymáshoz a Taurusban. Együtt tapostuk ki az utat, hiszen előttünk magyar nyelven muzsikáló kemény rock zenekar nem volt. Az LGT és az Omega magyarul énekeltek, de ők más műfajú dalokat játszottak. A Taurus volt az első, ami – különösen a Radics személye miatt – olyan közönséget vonzott, akik a nyersebb és határozottabb, időnként harsányabb, de belül mégis nagyon érzékeny rockot szerették, és az ő nyelvükön kellett ezeket a dalokat megírni. Ez közös szándékunk volt a zenekarral, úgy éreztük, hogy ezt jól csináljuk együtt, ezért egyértelmű volt, hogy a Taurus után is együtt folytatjuk. Én ezt jópofán akkoriban úgy mondtam, hogy az én zenekaraim osztódással szaporodnak.
Manapság általában a dalszövegíró egy meghangszerelt zenei anyagot kap kamunyelven felénekelve. Akkor mire dolgoztál? Neked fontos, hogy munka közben már nagyjából tudd, hogy hogyan fog megszólalni a kész dal?
Volt, amikor Fecó egy szál zongorával elénekelte, később már csak eljátszotta a dalt. Volt, amit egy szál akusztikus gitárral kísérve, vagy amatőr felvételen kaptam meg, de előfordult, hogy csak egy kottát adtak. A lényeg, hogy a dal szerintem az, ami egyetlen egy szál akusztikus gitárral is működik. Aztán a hangszereléssel, a hangszeres játékkal lehet dúsítani, még izgalmasabbá tenni, de önmagában ezekkel dalt teremteni nem lehet. Volt egy olyan időszak a ’90-es években, amikor komplett stúdiófelvételeket kaptam, de ének nélkül. Kérdeztem, hogy mi az énekdallam. Mondták, hogy azt majd a Józsi kitalálja a stúdióban. De akkor most ki a zeneszerző? Mert szerintem a zeneszerző az, aki odajön és akár egy zongorával, akár egy gitárral elénekli a dalt amit írt. Az, hogy milyen basszusszóló van benne, meg milyen tempóban nyomja a dob, az én szempontomból teljesen indifferens. A zenészek elkezdtek nem dalszerzőként gondolkodni, hanem feldobtak egy zenei témát, azt ki is dolgozták amennyire csak lehetett, utána pedig odaadták nekem, hogy írjak erre egy szöveget, és majd az énekes a stúdióban azt kezd vele amit akar. Ez nekem nem igazán jön be. Mint ahogyan azt a mostani trendet is komikusnak érzem, hogy egy dalnak tíz szerzője van. Márpedig ez ma a világ rendje. Igaz, hogy ez inkább a pop műfajra vonatkozik, és nekem a rockról illik beszélnem, mert ahhoz értek. A divatzene, a trendi dolgok és a kizárólag pénzkereset céljából iparos módra űzött zenélés, az nagyon nem az én világom.
Közel ezer dalhoz írtál szöveget, ezek között sok súlyos, mély mondanivalóval bír. Emellett pedig egyszerű, hétköznapi dolgokról is írsz úgy, hogy rácsodálkozom, hogy ennyire érdekesen is lehet ezekről mesélni.
Erre hadd idézzek egy frappáns mondást, sajnos nem tudom, kitől származik a gondolat: „A művészet az, hogyha ugyanazt csinálod másképp, vagy mást csinálsz ugyanúgy.” Ezt magyarra lefordítva, ha nagyon mély, bonyolult gondolatokat szeretnél kifejezni, akkor nagyon egyszerűen kell megfogalmaznod, hogy mindenki egyszerűen megértse. Viszont ha olyan hétköznapi dolgokról akarsz írni, amiről mindenki más is beszél, akkor azt érdekesen, különlegesen kell elmondanod, ettől lesz művészet.
Mi teszel akkor, amikor neki kell állnod egy nagylemez megírásának, és nem jönnek az ötletek?
Vannak bevált trükkjeim, amikkel munkaképes állapotba tudom hozni az agyamat. Hogy épp mi válik be, az függ a hangulatomtól, a körülményeimtől és az életkoromtól is. Lehet ez egy üveg viszki, egy hatalmas sétálás, egy jó szex, vagy akár egy baráti összejövetel teljes „ereszd el a hajam” alapon. Valami olyan dolog, ami megmozdít, beindítja az agyam. Amikor már átbillentem ebbe az állapotba, akkor már nincs gond, akkor már megy az írás. Ilyenkor teljesen kizárom a külvilágot, csak egyedül tudok létezni.
Hogyan bújsz bele az előadók bőrébe?
Ez a legmisztikusabb. Minden szövegem kizárólag Horváth Attila, de mindig úgy kell saját magamat megfogalmaznom, hogy a gondolataim attól legyenek hitelesek, aki majd elő fogja adni őket. Ha jól végeztem a munkámat akkor az emberek nagy része azt hiszi, hogy az aki a színpadon énekel, a saját élményeit énekli és meséli el. Amikor színházban dolgoztam, akkor fogalmaztam meg, hogy nekem van egy olyan fajta szerepem, mint amilyen a drámaíróé. Megír egy darabot, amiben van 12 szereplő, akik mind súlyos figurák kell, hogy legyenek, különben nem lennének a darabban. Konfliktusok, ütközések vannak jellemben, érdekekben, felfogásban, érzelmekben, és ezt neked, a drámaírónak úgy kell megírni, hogy minden konfliktusban minden résztvevőnek igaza legyen a saját szemszögéből. Ha egy drámaíró képes arra, hogy minden egyes alakjába belebújjon, akkor tulajdonképpen én is drámaíró vagyok, mert én ugyanúgy belehelyezem magam Charlie világába, mint akár Cserháti Zsuzsi világába, vagy Balázs Fecóéba.
Mennyiben más a munka, ha nem ugyanaz az előadó és a zeneszerző, és mindkettejük elvárásainak meg kell felelned?
A zeneszerzőnek pont ugyanaz a dolga, mint nekem szövegíróként, olyan dalokat kell írnunk, amiket majd az előadótól fogad el a közönség. Amikor megmutatom a szöveget a zeneszerzőnek, ő már első olvasásra is azt képzeli el, hogy az akinek szánjuk, hogyan énekli majd. Lerch Pisti erre a legjobb példa. Amikor a Charlie lemezeket írtuk, ott mind a ketten azt akartuk, hogy olyan dalok szülessenek, amik Charle-tól hitelesek. Fel kellett építenünk egy imidzset Charlie köré, hiszen ő az Olimpiából és a Generálból már ismert volt, de a szólólemezeire készült dalok lettek azok, amiktől ő „A Charlie” lett. Tudatosan találtunk ki egy Charlie figurát, ami annyira hitelesen sikerült, hogy tényleg robbant. Lerch Pisti szokta mondani, hogy „Így csináltunk mi a Charlie-ból alkoholistát.”
Hogyan éled meg, amikor elengedsz egy dalt, amiben a saját érzéseidet, élményeidet fogalmazod meg, valamelyest kitárulkozol?
Már fiatal srác koromban ismertem Karinthy-t, akinek az egyik legismertebb verse a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Valószínű, hogy van egy ilyen mögötte, idegeneknek könnyebben nyílsz meg, különösen, ha azok az idegenek téged nem is látnak. Ez csak ilyen értelemben kitárulkozás. Meg aztán visszakérdezek: Honnan tudod, hogy tényleg úgy volt minden, ahogyan leírtam? Megírni csak azt lehet, ami megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Mondok egy példát: Charlie – Skandináv éjszakák. Életemben nem voltam Skandináviában. Mégis az én élményeim. Nem találkoztam hindu szakáccsal, aki grogot ivott volna. Sőt, Charlie sem találkozott vele. Ez mégis egy hiteles, önéletrajzi ihletettségű dal, hiszen Charlie rengeteget dolgozott Skandináviában, de ezek a figurák az én képzeletemben születtek meg. Minden dalnak van egyéni tapasztalaton alapuló mögöttes tartalma, de nem biztos, hogy minden sor a rideg valóságot írja le. Művészi szabadság is van a világon, nem? Az egy másik kérdés, hogy Charlie annyira magáénak érezte ezt a dalt, hogy pár évvel később már arról mesélt baráti társaságban, hogy hogyan hívták azt a szakácsot, honnan ismerték egymást, sőt kijavított, hogy valójában nem hindu volt, hanem thai.
Fiataloknak nem írsz, azt mondtad, nekik is maguk között kell megtalálni azt, aki jól meg tudja fogalmazni a gondolataikat. Látsz köztük olyat, akit jónak tartasz?
Láttam többet is, de már ők sem fiatalok – hozzám képest persze azok. Egyikük, akinek nagyon szerettem az írásait is, és őt magát mint embert is, az Hetesi Péter Pál, aki sajnos már nem él. Aki szintén Horváth Attila iskola – ha szabad ilyet mondani, azt a fajta szövegírást próbálja ő is továbbvinni, amit én is szeretek írni – az a Szabó Leslie. Őt nagyon-nagyon szeretem. A fiatalabbakat nem ismerem, mert nagyon kevés olyan hallgatható fiatal zenekar van, amelyik valamilyen módon a rock zene felé próbál irányulni és saját dalokat játszik magyar szöveggel. Más műfajok meg nem hoznak lázba. Biztos vagyok abban, hogy minden egyes korosztályban megvolna az a néhány ember, aki az adott generáció összes baját, gondját, örömét, szerelmét, csalódását el tudná mondani hitelesen, a saját nyelvükön. Valószínűleg az a baj, hogy ők nem kapnak teret.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, amikor ti kezdtétek a pályát, könnyebb volt az alkotók helyzete. Mi az, ami miatt ma nehezebb?
Ami miatt könnyebb volt, hogy mi úttörők voltunk. Nekünk kellett kitalálni, hogy bizonyos műfajok hogyan tudnak megszólalni magyarul, nem volt konkurenciánk. Ezen kívül akkor még elég letisztultak voltak a műfajok. Kezdetben volt a beat, aminek a gyökereiben benne volt a rock’n’roll és a blues, ez osztódott később popra és különböző rock verziókra. Tehát mi még csak 4-5 műfaj közül választhattunk. Ezen kívül nekünk sokkal könnyebb volt azért is, mert egyetlen lemezgyár, egyetlen rádió, és egyetlen egy televízió volt, ahova nyilván baromi nehéz volt bekerülni, mert véges az a létszám, amit ők kezelni tudnak. De ha bekerültél, nyílt utad volt, országosan ismert lettél. Attól kezdve már rajtad múlott, hogyan élsz a lehetőségeiddel. Ma viszont millió rádió, televízió, hanglemezkiadó, produceri iroda van, ráadásul már öntevékenyen is fel lehet pakolni a YouTube-ra meg ide-oda a dalokat, aztán vagy ráharap a közönség, vagy nem. Tömegtermelés van, és eltűntek az egyéniségek. Évtizedek óra látom azt a folyamatot, ami arra buzdít, hogy ne azt mutasd meg amit csak te tudsz, hanem inkább azt, hogy tudod ugyanazt amit a többiek, ettől lehetsz sikeres. Mi még azt szerettük volna kihangsúlyozni, amiben különbözünk, amiben kiemelkedünk. A későbbi korosztályok meg mintha pont az ellenkezőjét csinálnák: hogyha egyformák leszünk, akkor leszünk sikeresek. A harmadik, ami miatt könnyebb volt az az, hogy elzártan léteztünk. Abból a pénzből amit az emberek zenére akartak költeni, többnyire magyar lemezeket és magyar koncertjegyeket vásároltak. Most már itt van a világ összes zenéje, koncertje a fesztiválokon, az arénákban, vagy akár a kis klubokban. Olyan fajta kínálati dömping van, ami miatt sokkal nehezebb érvényesülni ma, akár szerzőként, akár előadóként, akár zenekarként, vagy hangszeres muzsikusként.
Mostanában min dolgozol?
Most már csak azoknak írok, akikkel régóta együtt dolgozunk, tehát, hogyha Balázs Fecó, Charlie, akar lemezt csinálni, azt természetesen még megírom. A jelenlegi zenekarom a Mobilmánia, ami most már ugye tíz éves és négy lemezt csináltunk, minden lemezüket én írtam. Őket még továbbviszem, de újat már nem vállalok. Már nem szeretnék évente 2-3 nagylemezt megírni, minél kevesebbet, minél lazábban szeretnék csak dolgozni, tényleg csak azokkal, akikkel úgy a tisztességes, ha végigcsinálom azt amit még létre akarnak hozni. Most belegondolok, hogy három év múlva kerek ötven éve számítom magam hivatásos dalszövegírónak… Az elég durva, nem? De azért addig még kitartok, nem fogom abbahagyni 49 év után, az ötvenet még mindenképpen el fogom érni aktívan. Aztán, hogy utána mi lesz, nem tudom megmondani, mert az írás olyan, hogy baromi jó ha nem kell, de egy idő után jön valami belső kényszer, és elkezd nagyon hiányozni. Nem tudom, hogy ezt egyáltalán abba lehet-e hagyni bármikor is. Egyszer megpróbáltam a ’80-as évek második felében évekre, akkor úgy gondoltam, hogy örökre befejeztem. Körülbelül négy évig bírtam és utána muszáj volt megint írnom.
Ennek mi volt az oka?
Akkor éppen a rock mint olyan kifújt, és akkor jöttek ezek az eldobható hamburgerzenék, ahogy én szoktam hívni őket. Ezekhez bármikor írhattam volna, és egy csomó pénzt kereshettem volna, de nem volt gyomrom hozzá. Akkor mondtam, hogy abbahagyom, eddig tartott ez a kaland. Aztán felnőtt egy újabb korosztály és ’90 körül elkezdett a rock újra erőre kapni, igaz, hogy akkor már inkább metál képében, de akkor újból volt pálya és visszajöttem. És milyen jó, hogy visszajöttem, mert azért azóta sok dal született.
Abban a bizonyos négy évben magadnak sem írtál? Nem telt az a bizonyos füzet a fiókban?
Nem. Sokan kérik, hogy ha nem is vállalom el, hogy megírjam a lemezüket, de legalább az asztalfiókból adjak valamit. Nincs az asztalfiókban semmi. Két okból. Egyik az, hogy annyit dolgozom hivatalosan, hogy eszem ágában sincs még akkor is dalszöveget írni, amikor épp nem muszáj. A másik oka pedig, hogy személyre szabottan írom a szövegeket. Hogy lehetne úgy személyre szabottan szöveget írni, hogy majd bekerül a fiókba, aztán majd csak valaki elénekli? Így nem lehet. Így nem tudok.
Megígérted, hogy az interjú végén elmondod a mottód.
A legtöbb zenészből soha nem lesz sztár. Őket egy dolog vigasztalhatja: a legtöbb sztárból soha nem lesz zenész.
Írta: Pacziga Linda
Fotó: Szabó Adél és Koncz Dezső
2019. november 7. 06:39