Hegedűs István: Örök és elpusztíthatatlan
Ritkán van, hogy „a hóhért akasztják”. Most valami hasonlóra került sor, szofisztikáltabb formában. Hegedűs Pisti barátommal a Rockinformnál kezdtünk együtt dolgozni, aztán itt, a Music Médiánál is összefújt minket a szél. Októberben az Év zenei újságírója díjat vette át az elkötelezett tollforgató, novemberben pedig megjelent egy kötete, amiben egy széles szakmai körképet ad a hazai zenei életről. Szóval volt apropója, hogy beszélgessünk.
Tavaly átvehetted az Év Zenei Újságírójának járó díjat, ehhez gratulálunk ezúton is! Hogyan alakult a szakmai pályafutásod?
Korábban egészen más területen dolgoztam, viszonylag későn derült ki, hogy rockzenei szakírással szeretnék foglalkozni. Először csak a saját szórakoztatásomra, magamnak, mintegy emlékként, ha úgy tetszik, a fióknak írtam koncertbeszámolókat, amolyan „emlékkönyv”-szerűt. A Radics Béla Emléktársaság megalakulása után eljártam az összejöveteleikre, ahol Tárász József elnök, Czapp József barátom ajánlására megkért, hogy a társaság által szervezett bulikról, a Lazítás elnevezésű fanzine-kiadványukba készítsek írásos beszámolót. Úgy tűnt, meg van elégedve a munkámmal, mert megírhattam Miklós Tibi Ilyenek voltunk… című darabjának a kritikáját is. Ez annyira megérintett és – bocsánat, nem magamat fényezem, mások véleményét tolmácsolom – olyan jól sikerült, hogy gondoltam egy merészet, és leküldtem Miskolcra a Rockinformnak újságnak is. Változtatás nélkül megjelent. Még két, hozzátok elküldött írásom után a csapat tagja, egy évre rá pedig a lap főmunkatársa lehettem. Mindkettő határtalan boldogsággal és büszkeséggel töltött el, hiszen rendkívül kollegiális, baráti társaságba kerültem. Ahol nagyon sokat tanultam szakmailag, de emberségből is. Igazi iskola volt. Közben egy internetes rádióban rockzenei műsort vezethettem, felvettek külsősként a Magyar Nemzethez, dolgoztam a zene.hu internetes portálnak, jelenleg - ugyancsak neked és a Rockinformnak köszönhetően- a Music Média Magazinnál és a Magyar Időknél publikálok. Ez utóbbinál is zenei-kulturális vonalon, előbbitől – illetve a HANOSZ-tól- pedig legnagyobb meglepetésemre átvehettem az Év Zenei Újságírójának járó díjat. Ezúton is köszönet érte! Andrássik Remónak, a HANOSZ-nak, és mindenkinek, aki segített ebben. Mondanom sem kell, hogy mennyire büszke vagyok életem első kitüntetésére.
„Elmélkedések, beszélgetések, szubjektív visszaemlékezések...” Hogy alakult ki ez a szerkesztési koncepció?
Alapvetően a Music Médiánál futott a Mi lesz veled rockzene? című sorozatomat szerettem volna könyv formájában megjelentetni. Közben a Mr. Basary Group billentyűse, Magyari Bandi javaslatára, bíztatására - mondván, sok mindent átéltem, amit jó lenne megosztani az utókorral, hogy ne tűnjön el nyom nélkül- mintegy kortünetként elkezdetem papírra (bocsánat, word dokumentumra) vetni a kizárólag a zenéhez kötődő, illetve azzal kapcsolatos önéletrajzi élményeimet. Ebbe a kronológiába – My Generation fejezetcímmel – applikáltam be azokat a zömében már megjelent interjúimat, egyéb írásaimat, amelyek tematikában oda illeszkedtek. És, akik valamilyen formában addigi életem részeivé váltak. Mint például Szörényi, Bródy, Kovács Kati, vagy éppen Schuster Lóri. A szerkesztéskor jöttem rá, hogy jó pár – főképp a mai, fiatalabb korosztály – kimaradt, ezeket külön fejezetbe (Mi is rocknemzedék vagyunk alcímmel) tömörítettem. De ezeken kívül is akadtak érdekes beszélgetések, amelyek leginkább az interjúalany életútjáról, vagy egy adott, konkrét eseményhez (koncert) kötődtek, de ugyanabban az írásban szóba került a vesszőparipám, a rockzene mai helyzete is. Persze már célzott kérdésekkel… Mivel nem szerettem volna a terjedelmet növelni (így is közel 400 oldalasra sikeredett), kiemeltem az idevágó részeket belőle, s a terjedelmére való tekintettel Szilánkok fejezetcím alatt zárják a könyvet. Maga a könyvcím sok fejtörést okozott. A Mi lesz veled rockzenét többen is igen pesszimistának ítélték, a kiadvány ezért a jóval pozitívabb kicsengésű Örök és elpusztíthatatlan címmel került a boltokba.
Melyik három interjú volt a legemlékezetesebb a sok száz közül, amit eddig csináltál?
Közhelynek hangzik, de tényleg nehéz választani közülük. A Rockinform első megszűnése előtt, 2008. május 2-án (a dátum egy életre belém rögzült) interjút készítettem a szerzőkkel, az István, a király rockopera bemutatásának 25. évfordulója alkalmából. Akik akkoriban nem voltak annyira fényes viszonyban egymással… Levente az egyik rockinformos kollégával való afférja miatt szóba sem akart állni velem és a lappal; hogy mégis megtette, ebben Örs fia és Gittinger Tibi, az Illés klub vezetője segített. Így utólag, és ma is, köszönet érte mindkettőnek! Amikor végre beadta a derekát, jöttek az időponti egyeztetések, hiszen a két, borzasztóan elfoglalt „főhős” idejét össze kellette hangolni. Végül sikerült. Annyira izgultam, hogy előtte lazán letoltam vagy 2 dl. vodkát, csak, hogy némi bátorságot merítsek… Életem egyik legnagyobb élménye ma is, hogy a kezdeti hűvös viszony miként oldódott, amely a végén, az emlékek hatására, már jókedvű sztorizásba csapott át.
Nem sokkal Tunyó halála előtt javasoltam a Rockinformnál, hogy csináljunk Péterrel egy mélyinterjút, mert sajnos nagyon rossz egészségi állapotban van. Természetesen zöld utat kaptam. Nagy dilemma volt részemről, vajon hogyan „adom el neki” a minden apropó nélküli életmű beszélgetést? Bölcskey Misi és Hajnal Gabi akkortájt készítették a - sajnos- soha meg nem valósult Rock TV számára a különböző emblematikus zenészekkel való beszélgetéseket, amelyben persze Tunyó is helyet kapott. Erre hivatkozva mondtam neki, ha a Rock TV megcsinálta, ugyan miért ne lenne jelen az életműved a Rockinformban is? Ráállt a beszélgetésre. Borzasztó érzés volt hallgatni őt, amint kibontja pályafutásának legfőbb mozzanatait, miközben keménynek kell maradnod…
A harmadik legemlékezetesebb, amit a Magyar Nemzet Magazin részére akartam megcsinálni, Tolcsvay László hatvanéves születésnapjára készült anyag. Már az egyeztetés sem volt egyszerű, mert eredetileg testvérével, Bélával párban szerettem volna az interjút, de Laci tiltakozott. Úgy gondolta, ha már egyszer hatvanéves, akkor miért kellene a testvérével közösködnie a lap hasábjain. Na, ezen, ha nem is gyorsan, de túlléptünk, s végül egy ritka jó hangulatú beszélgetés keretében végigszaladtunk élete fontosabb állomásain. Tudni kell, hogy a Nemzetnél, akár ma az Időknél, nem szakmai, hanem portré interjút várnak a kollégáktól, amelyben a „civil” dolgok is bőven helyet kell, hogy kapjanak. Tehát „megrajzoltam” a portrét, ám Laci úgy gondolta, és ennek hangot is adott, hogy „ez nem ő”. Vagyis nem járult hozzá a közléséhez! A szerencsétlen írás azóta is a fiókban figyel…
Volt-e terjedelmi korlát a könyvnél? Kimaradt valami olyan, amit szerettél volna közölni?
Ahogyan említettem is, a Szilánkok fejezetet egyrészt a terjedelmi korlát miatt – másrészt, hogy ne vigyem el az olvasót más vizekre – nyirbáltam meg. Nézd, 380 oldal nem kevés, örülök, ha ezen végigrágja magát az olvasó! Akit a legkevésbé szeretnék untatni. E pillanatban nem érzem úgy, hogy valami kimaradt volna, nincs hiányérzetem. Azaz egy dologban mégis: korrajzot említettem, amihez hozzátartozott volna a különböző időszakok divatja, öltözködési szokásai – persze generációkra és életérzésekre lebontva. Gondolok itt a hetvenes évek eleji „belvárosi” kontra „csövesek” ruházati, viseletbeli különbözőségeire. Vagy épp tíz évvel később a punkok és az öltönyösök „párharcára”. Nos, ez kimaradt belőle.
Hány évet fog össze a könyv a munkásságodból?
Több mint ötvenet. A zenével kapcsolatos önéletrajzi rész a hatvanas évek közepétől indul, amikor sok más kortársammal, barátommal együtt felfedeztem magamnak – a táncdalfesztiváloknak köszönhetően – előbb a táncdalokat (mondjuk ezen hamar túllendültem), majd a beatzenét. Aztán jött, látott és győzött a klasszikus rockzene. Mivel a könyv koncepciója úgy kívánta – annak ellenére, hogy évekkel korábban csináltam már interjúkat – mégis a már említett Szörényi-Bródy páros beszélgetés a legrégebbi. A legfrissebbeket éppen az Örök és elpusztíthatatlan számára csináltam – ezek máshol nem is olvashatóak – László Andrással, a Radics Béla Emléktársaság titkárával, valamint Verebély Zoltánnal, aki a Route 51 nevezetű nyári rockkoncert-helyszín szervezője. Hogy idén megjelenhessen a kötet, valahol le kellett zárni a történetet, erre a legalkalmasabbnak Török Ádám 2018. januári 70/50 életműkoncert bizonyult.
Életed során kikkel nem sikerült interjút készítened, akikkel szerettél volna? Mert már eltávoztak... Vannak a listádon személyek, akikre hajtasz még?
Szinte minden eltávozottal szerettem volna beszélgetést folytatni, akinek egyáltalán köze volt a beat-, vagy rockzenéhez. A teljesség igénye nélkül csak néhányat emelnék ki a sorból: Faragó Judy István, a Scampoló gitárosa, Szendrődy Zsolt a Liversing gitárosa, Hajdú Sándor trombitás és Latzin Norbert billentyűs a Demjén Rózsi-féle Bergendyből, de kimaradt az Illés együttesből Lajos, a névadó zenekarvezető-billentyűs és Pásztory Zoli a dobos is, akikről már csak nekrológ készülhetett… Sovány vigasz, hogy ezek az írások bekerültek a könyvbe. Hogy kire hajtok még? Nehéz erre válaszolni. Az „öregek” közül szinte már mindegyikkel megcsináltam a kisebb-nagyobb beszélgetéseket, némelyikkel többször is. A fiatalokkal nehezebben boldogulok, mivel sajnos kevés olyan akad, aki – legalábbis számomra – vállalható muzsikát művel. De, aki zeneileg arra érdemes, azzal bármikor, és a legnagyobb örömmel ülök le. Ilyen volt például az Ozone Mama menedzsere, Borbola Kati. A jelenlegi elektronikus, vagy alternatív „zenének” csúfolt csörömpölés, zajkeltés, pláne a rapelés pedig nem érdekel.
A könyv kiadását miként sikerült megoldani?
E témához nagyon nehéz mecénást, támogatót találni, végül a Violin Music Trade kiadó neve alatt tudtunk megjelenni. Ami az előkészítő, valamint magát a nyomdai munkákat illeti, azt László András nyomdász barátom és lánya vállalta. A borítóra azon ismert zenészek, előadók fotói kerültek, akik valamilyen módon szerepelnek a könyvben, de egy kevéssé ismert, tehetséges énekes is helyet kapott közöttük: Kontor Tamásról, mint kakukktojásról van szó, aki nagyon józanul és értelmesen nyilatkozott arról, hogy „mi lesz veled rockzene”. Egyelőre ötszáz példánnyal indultunk, ha szükséges, nem fogunk ennyinél megállni. Koncerteken, könyvbemutatókon áruljuk, de a Rockdiszkontban, vagy a CD Pince lemezboltban is elérhető. Azt gondolom, a debütálás örökké emlékezetes marad számomra: a Miskolci Illés klub meghívására érkeztünk a helyi Ifiházba. A három és fél órás vonatút unalmát csökkentendő, a könyvek mellé becsomagoltam egy üveg vörösbort is a bőröndbe, hogy Török Ádámmal és Gittinger Tibivel (a budapesti Illés klub vezetője) azt menet közben szépen elkortyolgassuk. Kár, hogy a Keleti pályaudvar felé vezető úton a bőrönd nekikoccant valaminek, így valamennyi könyv gondosan átitatódott kedvenc nedűmmel. A színpadi beszélgetéskor nem győztem magyarázkodni – miközben szerettem volna elsüllyedni szégyenemben –, hogy eredeti szándékom szerint bizony nem „boroskönyvvel” készültem a bemutatóra…
Kikkel készült interjú a mostani könyvedhez? Elég széles körből merítettél…
Igyekeztem körbejárni a „szakmát”. A neves és kevésbé neves zenészeken kívül internetes és papíralapú kiadványok újságírói, lemezkiadók, zeneiskolai tanárok, rock klub-, illetve kultúrházvezetők beszélnek, de a „vox populi” véleményére is kíváncsi voltam: egy megrögzött, állhatatos koncertlátogató osztja meg élményeit, illetve adja közre véleményét, tapasztalatait. A zenészek közül a „nagy öregeken” kívül, mint – többek között – Póka Egon, Szörényi Levente, Bródy János, Deák Bill Gyula, Balázs Fecó, Frenreisz Károly, Török Ádám, megszólal Pleszkán Écska és Kyru a Soulbreakersből, vagy épp Kovács Attila, a hortobágyi illetőségű Chrome RT. zenekar frontembere is. Nagyon hosszú a lista!
A Mi lesz veled rockzene? sorozat interjúiból te vontál e le valami konklúziót?
Mint említettem, többféle habitusú, vérmérsékletű, mentalitású emberrel, vagy inkább tapasztalt szakemberrel beszélgettem. Persze mindenki ennek megfelelően látja, láttatja, vagy épp oldaná meg a maga elgondolása szerint ezt a kérdéskört. A kérdések magja nagyjából megegyezik, hiszen a probléma azonos, az ettől való eltérést a szakterület szabja meg. Hogy mi a konklúzió? Úgy érzem, nem lettem okosabb tőle. Pontosan azért nem, amit fentebb is említettem: amellett, hogy bizonyos kérdéseket hasonlóan látnak, például a magyar média műsorszórási gyakorlatát, műsorstruktúráját; de, mondjuk, a klubkoncertek lebonyolítási módjában – miután majdhogynem ellenérdekelt felek – aligha létezik kompromisszum. Másképpen látja azt a klubvezető, a szervező, illetve a fellépő művész. A magyar rockzene és annak hátterének helyzetét, illetve az azzal kapcsolatos anomáliák, létező gondok megoldását mintha előre láttam volna kötet előszavának megírásakor: „Az biztos, mi voltunk az első rockgeneráció, és úgy tűnik, az utolsó is mi vagyunk.” – Som Lajos –mottó Marco Sivori, Piramis vádirat 1989.
„A rock örök és elpusztíthatatlan” – Schuster Lóránt – saját gondolat valahol, valamikor a hetvenes évek végén.
Van már következő könyv ötleted?
Igen, már figyel a soron következő anyag, amely Bencsik Samu életét, munkásságát próbálja feltérképezni, körbejárni. Ennek alapja – szokásos módon – a Music Média Magazin internetes oldalán kéthetente megjelenő, a témával kapcsolatos interjú sorozat. Terveim szerint, ezt a kötetet jövőre már kézben tarthatja az olvasó. Persze, az internetről ismert anyag mellett rengeteg dokumentummal, fotóval, egyéb történetekkel kiegészítve kerül majd a nyomdába. Szeretném megírni majd a debreceni Pandora’s Box történetét is, de Tunyogi Bernadett felkérésére, édesapjáról, Tunyogi Péterről is megjelenne később egy életrajzi kötet.
PAYA
2019. március 19. 14:37