Hazatérés
Kevés zenészjelölt akad, aki a népszerűbb, a csajokat leginkább vonzó hathúros gitár helyett a jóval észrevehetetlenebb, ám a zenei produkciót összetartó, a ritmusszekcióhoz nélkülözhetetlen basszusgitárt választja hangszeréül. Hogy aztán az amatőr éveken túljutva a Pokolgép legsikeresebb felállásában nyúzza a négyhúrost. Az ott töltött évek alatt számos koncertélménnyel, négy stúdió-, valamint két koncertalbummal lett gazdagabb. Napjainkban a Totális Metál formációt, legújabban pedig a Nagyfi László fémjelezte Omen zenekart erősíti emblematikus játékával. Pazdera György basszusgitárossal beszélgettünk.
Tizennégy éves korod óta zenélsz, a Pokolgépben lettél országosan ismert, amely eddigi pályád csúcspontját jelenti. Hogyan hatott mindez a személyiségedre, miként tudtad kezelni ezt a fajta népszerűséget?
Valóban a Pokolgépben éltem meg azokat a vágyaimat, céljaimat, amiket magam elé tűztem. Nyilván az a fajta népszerűség, amit a srácokkal megértünk, másként hatott ránk. Én abszolút nem éreztem magam emiatt különbnek. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy esetleg másnál nem így lett volna. Arra is igyekeztem magam felkészíteni mentálisan, ha esetleg véget ér valami okból kifolyólag a „reflektorfény", ne okozzon törést az életemben.
Első informális beszélgetésünkkor a heavy metal mellett érintőlegesen szóba került a klasszikus rock műfaja. Te hogy látod a kettő közti kapcsolatot?
Szoros kapcsolatot látok a két irányzat között. Időrendben előbb volt a klasszikus-, vagy hard rock, amely a hatvanas évek végén alakult ki, és a hetvenes években érte el a csúcspontját. Ami lényeges különbség, a megszólalás: a hard rockban a gitár mellett a Hammond- orgona dominált. S persze zenei különbségek is vannak. A heavy metal, amely tulajdonképpen a hard rockból sarjadt, sokkal lényegre törőbb volt, a három gitár nyers, brutális hangzása új dimenziókba emelte a műfajt.
Első zenekarod az 1971-ben alakult Gőzteke, amolyan sulis, amatőr társulat. Hogyan, milyen körülmények között alakult, milyen zenét játszottatok? Mennyire vettétek komolyan a koncertezést?
A suliban nagy erővel elkezdtük keresgélni az embereket, hogy összehozzunk egy zenekart. A keresgélés meghozta a kívánt eredményt, összejött a banda, amelynek a Gőzteke nevet adtuk. Külföldi nótákkal nem is próbálkoztunk, azokat úgysem tudtuk volna eljátszani, így saját dalokat kezdtünk barkácsolni. Rock zenét játszottunk, a magunk kezdetleges módján. A nyolcadikos évzáró bulin volt az első fellépésünk, annyira izgultam, hogy háttal állva játszottam a közönségnek. A koncert végi vastapstól azért megnyugodtam. Még volt egy pár bulink, de jöttek a gimis évek, a banda szétszéledt.
Térjünk rá a személyes vonatkozásokra: hogyan fedezted fel magadban a zenei vénát? Volt-e családi indíttatás?
A családban senki sem foglalkozott zenével, az indíttatás nem otthonról jött. Talán előzményként annyi, hogy mi volt az a pillanat, ami engem erre a pályára vitt, és miért pont a gitár, mint hangszer vált az életem meghatározó részévé?
Nos, a hetedikes osztálykirándulásunkra eljött az osztályfőnököm fia, aki négy évvel volt idősebb nálunk. Ő már javában gitározott és volt zenekara is. Szóval hozta a gitárját és játszott nekünk. Annyira megfogott, hogy tátott szájjal hallgattam. S nem egy múló pillanatról beszélünk, hanem maradandó élményről. Így hát karácsonyra gitárt kértem a szüleimtől, amin elkezdtem tanulgatni. Persze ekkor már tudatosan kerestem a zenéket, nyilván elsősorban azokat, amelyek főleg a gitárra épültek.
Volt egy rádióval egybeépített kazettás magnóm, arra vettem fel a beat-, vagy rockzenei műsorokból nekem tetsző számokat. A rádió- és televízió újság részletezte a zenei programot, nem csak a dalok címeit, de a szerzőket és az előadókat is feltüntette. Komjáthy Vasárnapi koktéljából is megismerhettük a frissen megjelent nyugati nagylemezeket. A rádiós zenei műsorokat egyébként nem hallgattam, csak a felvett számokat kazettáról.
Miután a hathúros gitár hozott be a zenébe, kézenfekvő lett volna, ha szólógitárosnak tanulsz. Miért a basszus mellett döntöttél?
Az első mentorom az említett osztályfőnököm fia volt, de nyomban beiratkoztam egy zeneiskolába, ahol természetesen a gyakorlati rész mellett zeneelméletet is tanultam. Miért épp a basszusgitár mellett döntöttem? Talán a személyiségemből adódóan? Kicsit visszahúzódó, de megbízható ember voltam.
Konkrétabban: zenehallgatáskor leginkább a basszusra, a mélyhangokra figyeltem. Erre különösen érzékeny voltam. Nem érdekelt igazán, hogy a hathúros gitár népszerűbb hangszer volt, esetleg jobban lehetett azzal csajozni, mint a basszusgitárral. Kevesen tudják, hogy a vezető dallam után a basszusgitár a legérzékenyebb az emberi fül számára. Pontosabban annak hiányára érzékeny, hiszen ha nem lenne, üresnek éreznénk a zenét. A mélyhangzás kicsit elbújik a zenében, oda kell figyelni a jelenlétére. Viszont izgalmas dolgokat játszik és – zenei stílusoktól függetlenül – összetartja a zenét. A felsorolt kritériumok ugyancsak közrejátszottak abban, hogy a basszusgitár lett a hangszerem.
Kik voltak a példaképeid, kedvenc előadóid, muzsikusaid?
Konkrét példaképem nem volt, vagy legalább is nem fogalmaztam meg magamnak, de például Frenreisz Karcsi, vagy Póka Egon mindenféleképpen toppon volt és van nálam.
A külföldiek közül és mindenekelőtt a Grandfunk Railroad basszusgitárosa, Mel Schacher gyakorolt rám elementáris erejű hatást. De a kedvenceim és példaképim között említhetem a Led Zeppelinből Jonh Paul Jonest, vagy Roger Glovert a Deep Purple-ből. Nagyon szerettem például Gary Thain játékát is a Uriah Heepből, gyönyörű dallamos basszus meneteket nyomott. Az itthoni zenekarok közül elsősorban az Illés volt nagy hatással rám. Ahogy említettem, nagyjából akkortájt bontogatták szárnyaikat a külföldi rock nagy bandák, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Uriah Heep, a Black Sabbath, és a többiek. Ezek mind a kedvenceim, hosszú a sor.
1971-től hat évig futott a Gőzteke, ami komoly teljesítmény a fiataloknál. 1977-ben a Denevér együttes basszusgitárosa lettél. Hogyan történt a váltás? Mit tudhatunk a zenekarról?
Ó, nem futott hat évig, talán csak kettőig, aztán jött egy kis szünet. A Gőzteke nagyon alkalmi zenekar, inkább baráti társaság volt. Ahogy említettem, főleg sulis rendezvényeken léptünk fel. Azután a középiskolás éveimben, különböző okok miatt meg is szűnt.
Miután egyre jobban hiányzott az együtt zenélés, haveri kapcsolatok által bekerültem a Denevér együttesbe. Ez a formáció már zeneileg is jobb volt. Indultunk tehetségkutató versenyeken, koncerteztünk, azonban a katonaság belerondított a történetbe. Annyit sikerült elérnünk, hogy azonos időben, ugyanarra a helyre vonuljunk be. Nyomtuk is rendesen a tiszteknek a „talpalávalót”. Leszerelés után is folytattuk a Denevérrel, de már nem volt az igazi. Kapóra jött, hogy a Rockwell bőgősét behívták katonának, s megkértek, hogy helyettesítsem. Aztán nemsokára állandósítottak.
Ha már a Rockwellt említed: fogalmazhatunk úgy is, hogy a Pokolgép árnyékzenekara, hiszen ide távozott elődöd, Paksi Endre basszusgitáros, és innen érkezett Tarca László dobos, majd te magad is. De ne szaladjunk annyira előre, inkább nézzük, hogy kerültél a csapatba? Kik voltak a tagok, milyen sikereket értetek el? Úgy tudom, itt már saját szerzemények is megjelentek a repertoárban.
Fontos tudni, hogy a Rockwell 1981-ben megnyerte a Pesti Műsor által kiírt tehetségkutató versenyt (akkor még nem voltam a zenekar tagja). Ez együtt járt egy kislemez felvétellel, és hivatásos előadó művészi működési engedéllyel, az ORI vizsgával.
Szóval felgyorsultak az események, elég sok koncertet nyomtunk, gyártottuk a nótákat. Tulajdonképpen a Rockwellben döntöttem el, hogy a zenészpályát választom hivatásomnak. Érdekesség, hogy az akkori felállásban a már említett Tarca László mellett egy másik dobos is ütötte a bőröket, Gál István, aki jelenleg a Hobóval dolgozik. Matulay László énekelt, a gitáros az a Gellért Tibor volt, aki a bakancsos korszak utáni Eddában játszott, majd később hangmérnök lett. Sajnos nincs már közöttünk. Mint ahogy a másik gitáros sem, Tersánszky Károly, ő a Fáraóból lehetett sokak számára ismert. És persze én basszusoztam.
Éreztél magadban szerzői vénát?
Nem, nem nagyon volt ambícióm saját dalok írására. Bár jó pár nóta volt, amit közösen gyártottunk, azokban a munkálatokban szíves-örömest részt vettem. Gondolom, hozzá is tudtam tenni valamit a magam részéről.
Innen a Pokolgépbe vezetett az utad, a legszebb, legsikeresebb korszakát élted meg a zenekarnak. Hogyan foglalnád össze ezt az időszakot a kiadványok, a koncertek, a zenekari hangulat, a kultúrhatalomhoz való viszonyulás tükrében?
A rajongótábor hihetetlen lelkesedése óriási erőt adott nekünk. Koncertek, lemezek, riportok – szóval nagyon beindult a szekér, annak ellenére, hogy sohasem tartozunk az úgynevezett támogatott zenekarok közé. ’86-ban jelent meg az első nagylemezünk, a Totális metál, amikor már politikai enyhülésről beszélhettünk, és nem volt annyira éles szembenállás a kemény zenei műfajjal szemben. Elhívtuk Wilpert Imrét, a hanglemezgyár akkori márkamenedzserét a klubunkba, ahol rendszeresen játszottunk. Jó szakember lévén felismerte, hogy érdemes foglalkozni a Pokolgéppel, mert még lehet belőle valami. A kezdetekben Nagy Feró is – a lemezgyári kapcsolatait latba vetve – sokat segített nekünk. Meg kell említsem Csala Mária gyártásvezetőt, akinek szintén sokat köszönhetünk.
Az első lemez felvétele előtt bekérték a dalszövegeket, amiket – nevezzük nevén – cenzúráztak. Tíz szövegből hetet annak ellenére visszadobtak, hogy kerültük a direkt politikai témákat, de az nem is érdekelt bennünket. Nem makacskodtunk – nem megalkudva, vagy bizonyos dolgokat feladva –, inkább átírtuk a szövegeket; nem szerettük volna, hogy ezen álljon, vagy bukjon a zenekar jövője. Az is előfordult, hogy érintetlenül hagytuk, érdekes módon másodszorra már átment a rostán… Az Itt és most és a Tépett madár – két közönségkedvenc nóta – szövege Horváth Attila nevéhez kötődik. Külön érdekesség, még a rendszerváltozás előtt figyeltem fel rá a tévében, hogy egy katolikus pap a prédikációjában az egyik legnépszerűbb dalunk, az Ítélet helyett szövegét idézi. Pozitív összefüggésben.
Egyre jobban megismertek bennünket, vidéken is teltházas koncerttermekben játszottunk. Meg kell jegyeznem, apróságokon kívül igazán nagy botrányok nem jellemezték a koncertjeinket. Ha volt is némi atrocitás, ami a lökdösődésből, pogózásból (összekapaszkodva, kört alkotva történő, meglehetősen agresszív táncolás – H.I.) eredt, Kalapács Józsi nagyon jól kezelte ezeket, azonnal leállította a bulit. És persze a közutálatnak „örvendő” rendőrök is vigyázták a rendet. Az első lemezt még három másik követte: a Pokoli színjáték, az Éjszakai bevetés, majd a Metál az ész, amellyel a Kukovecz Gábor, Nagyfi László, Kalapács József, Tarca László és jómagam alkotta felállás elérte csúcspontját. Nyolcvan-kilencven-ezres lemezeladásokat produkáltunk, a hivatalos adatok szerint sosem értük el az aranylemezhez szükséges százezres példányszámot. Pedig bőven elfogyott volna… A négy stúdióalbum mellett megjelent két koncertlemezünk is.
Visszatekintve az akkori időkre, nem gondoltam volna, hogy közel négy évtized elteltével is emlékezni fognak ránk, és mondjuk, például, interjút adok neked!
Mi vezetett a szakadáshoz?
Az első három lemeznél gyakorlatilag zökkenőmentes volt az együttműködés. A Metál az észnél viszont már felszínre kerültek a zenei ellentétek, főleg Laci és Gábor között. Ez egyre jobban rányomta bélyegét a közös munkára. Ha megnézzük a későbbi Pokolgép, illetve az Omen munkásságát, hallható, mennyire különbözik egymástól. Én erre vezetem vissza a szakadáshoz vezető utat, ami nyilván személyi ellentétekhez is vezetett.
Miután a Pokolgép nagy felállásának minden zenésze élő és hadra fogható muzsikus, a kerek évfordulókat koncerttel ünnepeli meg a zenekar. Hogy zajlottak ezek az újraegyesülések? Tekintettel a korábbi nézetletérésekre, milyen volt a hangulat a színpadon?
Úgy ötévente adta magát, hogy egy-egy koncerttel megünnepeljük az évfordulókat. Mindig nagy lelkesedéssel vártam ezeket az eseményeket, már csak azért is, mert nem zenéltem aktívan. Ugyanúgy érzett a közönség is, minden egyes jubileumi megmozdulásunkra rengetegen voltak kíváncsiak. Egy részüknek a fiataláguk felidézését jelentette, a fiatalabb generációnak pedig az újdonság erejét.
Hogy milyen volt a hangulat? Ne kerülgessük a forró kását! A személyi ellentétek eléggé rányomták a bélyegét a produkcióra. Sajnos. Mindezek ellenére részemről büszkén gondolok vissza azokra és az azt követő időkre. A Kalapács és Nagyfi távozása utáni korszakra gondolok, amikor Gáborral, Tarca Lacival, Rudán Joe-val, Jung Norbert gitárossal és velem folytatódott a történet. Két lemezt csináltunk együtt, amire ugyancsak büszke vagyok.
Két esztendeje hívtátok életre – az emblematikus első Pokolgép album címe után – a Totális Metál elnevezésű formációt. Hogyan fogadta a közönség a kezdeményezést? Milyen visszajelzések érkeztek hozzátok?
Amikor Józsi a hatvanadik szülinapi bulijára összetrombitálta megint a csapatot, külön öröm volt, hogy nem csak egy alkalomra, hanem rendszeres koncertezésre számíthatunk. Az imént beszéltünk a közönségről, a Totális Metál formációra ugyanez érvényes: rendszeresen járnak a koncertjeinkre a régi rajongók, akik velünk öregedtek, ugyanakkor ott van az őket követő második, sőt a harmadik generáció is, az unokák. Jóleső érzés ezt tapasztalni. Látszik, a szájukról leolvasható, hogy kívülről fújják a dalokat. Ha úgy vesszük, a Totális Metál akár felfogható a Pokolgép Kalapács-korszakát jellemző egyenes folytatásának. Hiszen az a zenekar mindegyikünk életében meghatározó szerepet töltött be. Abból nőtt ki a Kalapács együttes, az Omen, majd újabban a Totális Metál.
Szóval ez működőképes projekt, amelyet a közönség abszolút pozitívan és lelkesen fogadott. Annak tükrében, hogy mindenkinek van egyéni produkciója – nekem például az Omen.
Ha már itt tartunk: tavaly a Nagyfi László fémjelezte Omen basszusgitáros posztját foglaltad el Mezőfi József helyén. Úgy érzed „hazaértél”? Azért kérdem, mert az imént utaltál rá, hogy zenekar akár a Pokolgép egy szelete is lehetne.
Tavaly ősszel, amikor Nagyfi Laci felhívott és mondta, hogy elmegy Mezőfi Joci, kérdezte, mit szólnék az Omenhez. Bevallom, meglepődtem, de egyből igent mondtam, bár azt is hozzátettem, hogy azért ne kapkodják el. Aztán két hét múlva újból felhívott: jössz az Omenbe? Igen – válaszoltam. Szívesen mentem, mert kedveltem ezt a zenekart, vagyis azt a klasszikus heavy metalt, amit képviselnek, és amiben szerintem a legjobbak.
Szóval igen, „hazaértem!" Most éppen gőzerővel készítjük a soron következő Omen albumot, lassan stúdióba vonulunk, reméljük, tavaszra megjelenik!
A minőségi megszólaláshoz elengedhetetlen a jó hangszer és az alapok. Milyen basszusgitárt és felszerelést használsz?
Mindig is nagy gondot fordítottam arra, hogy jól szóljon a basszusgitár a kezemben. Jó pár felszerelés megfordult a kezem alatt, például Meazzi, Fender Bassman 100, csöves Marshall, szintén csöves Orange, vagy éppen Trace Elliot.
A Totális Metál formációnál ismét elkezdtem keresgélni a számomra megfelelő basszus alapot. Vettem egy Marshall 7400-as cuccot hibrid fejjel, két ládával. Egy csöves Marshall VBA 400-as fejet szintén saját ládájával (nemrég eladtam) és egy Mesa Titán V 12-es erősítőt (1200 W!!!) Mesa ládákkal. Ennél jobb erősítőt még nem halottam, minden benne van, amiről egy basszusgitáros csak álmodhat. Azonban okafogyottá válik minden, ugyanis az Omennel fülmonitorozunk, így a Totális Metallal is áttérek a fülmonitorra. Épp ezért megépítettem egy pedalboard rendszert, (Ampeg, Revolt, Darlglass) hogy DI- kimeneten keresztül jusson el a jel a keverőpultba. Ja, és ami kuriózum: egy Rickenbacker 4003-as boldog tulajdonosa vagyok.
Az utóbbi két formáció kielégíti a zenei étvágyadat, vagy szeretnéd-e más produkcióban is kipróbálni magad? Van-e valami, a jövőre vonatkozó zenei elképzelésed?
Nincs szándékomban más produkcióban kipróbálni magam, a Totális Metál és az Omen abszolút kielégíti az igényeimet!
Hegedűs István
2025. március 7. 07:56