Halestorm - Visszajáró vendégek
A Halestorm tavaly májusban két egymást követő este lépett fel a Budapest Arénában az Iron Maiden vendégeként, ám az amerikai sikercsapat november elején ismét nálunk koncertezett: a Lzzy Hale énekesnő vezette alakulat a Barba Negrában lépett fel, immár főzenekari státuszban, amire eddig még nem volt példa Magyarországon. Az Everest című új stúdióalbum lemezbemutató turnéjával Budapestre érkezett Grammy-díjas társaságból Josh Smith basszusgitárossal és Arejay Hale dobossal készítettünk interjút.
Szokásotokhoz híven masszívan turnéztok idén is: Európában immáron másodszor jártok ebben az évben, ám ezúttal már főzenekari státuszban játszotok. Hogyan alakul ez a mostani körút?
Josh Smith: Nagyon vártuk már ezt az önálló túrát. Néhány hónappal ezelőtt az Iron Maiden vendégeként jártuk be a kontinenst, és csodálatos élményekkel gazdagodtunk, de főattrakcióként a saját közönségünk előtt játszani, nos, annak azért nincs párja!
A Maiden arénaturnéjának mi volt a legfontosabb tanulsága rátok nézve?
Josh: Leginkább az, hogy a rock & roll kortalan. A Maiden-es srácok minden este kiadják magukból a maximumot, miközben majdnem kétszer annyi idősek, mint mi. Érdekes volt megfigyelni egy ilyen legendás zenekart, azt a hihetetlen profizmust, ahogy dolgoznak.
Arejay Hale: Elgondolkodtatja az embert, amikor őket látja. Az, hogy ilyen keményen odateszik magukat estéről estére az ő korukban, számunkra annyit tesz, hogy nem kereshetünk kifogásokat. Elég csak Bruce Dickinson példája, aki őrületes energiával melózza végig a koncerteket. Amikor ezt látom, akkor inkább befogom a számat és nem kezdek nyafogni, hogy kicsit fáj a vállam vagy a hátam! (nevet)
Josh: Elképesztően rendesek voltak velünk az egész turné alatt, valódi úriemberek, arra viszont nem számítottunk, hogy a rajongótáboruk is ennyire jól reagál majd a Halestorm zenéjére. Nem akármilyen élmény a színpadról farkasszemet nézni tízezer Maiden-pólós fanatikussal, de jobban nem is fogadhattak volna minket. Minden esetben kiváló hangulatot teremtettek, amiért rendkívül hálásak voltunk.
A jelenlegi turnéprogramban nem kevesebb mint kilenc dal szerepel az Everest című új albumról, ami komoly magabiztosságot sugall. A zenekarok többsége a lemezbemutató turnén is inkább a biztosra megy, az aktuális korongot manapság kevesen merik erőltetni. Ti azonban mások vagytok…
Arejay: Bocs, srácok, mi már csak ilyen önzőek vagyunk! Ismered a régi sztorit, nem? Zenekar: “akkor most játszunk egy új dalt.” Közönség: “Remek! Merre is van a bár?” (nevet) Bármennyire is vicces, ez azért a legtöbb helyen így megy. Mi viszont baromi szerencsések vagyunk, mert a híveink lojálisak, és mindig veszik a lapot. Akármit játszunk, lelkesednek érte, ami ritka ebben a műfajban.
Josh: Ez így igaz, de a biztonság kedvéért az új dalok felkonferálása előtt mindig bezárjuk az ajtókat, a bárpultnál pedig lehúzzuk a rolót! (nevet)
Rátérve az új lemezre, az Everest nekem az egyik legmerészebb és legszövevényesebb anyagotoknak tűnik: sok különböző hatás ötvöződik benne, és ez alapján úgy tűnik, zeneileg még mindig éhesek vagytok és többet akartok…
Josh: Jobban nem is tudnék egyetérteni ezzel. A mostani lemez készítésénél az volt a mottónk, hogy minden játszhat, nincsenek megkötések: az volt a szabály, hogy nincsenek szabályok, igyekeztünk felkavarni az állóvizet a legkülönbözőbb ötletekkel. Ennek pedig most volt itt az ideje, mert az előző Back From The Dead album anyaga inkább direktnek és lényegretörőnek volt mondható. Vágytunk arra, hogy ezúttal mást csináljunk, hogy kalandosabb írányt vegyünk, és kimozdulhassunk a komfortzónánkból. Még a metronómot is kihajítottuk a stúdióból. Úgy voltunk vele, hogy nem használunk a felvételeknél click track-et, hogy minél emberibb lehessen a végeredmény. Katartikus élmény volt a stúdiózás odalent Savannah-ban, mert jó időre össze voltunk zárva, és ez a kreativitásunknak jókora lökést adott. Kibéreltünk egy házat, állandóan együtt voltunk, ami rendkívüli produktivitást eredményezett, közben pedig remekül szórakoztunk. Pontosan azt az albumot sikerült elkészítenünk, amire a Halestormnak ebben a fázisban szüksége volt.
Arejay: Amikor kicsit is úgy éreztük, hogy kezd rutinjelleget ölteni a folyamat, azonnal megálljt parancsoltunk magunknak. Mindenképpen ragaszkodni akartunk az eredeti célkitűzéseinkhez, hogy ne ismételjük meg önmagunkat, Dave Cobb producerben pedig kitűnő társra leltünk ebben. Neki is ugyanaz lebegett a szeme előtt, mint nekünk, hogy ezúttal kicsit másképp közelítsük meg a dalokat, és addig hajtott minket, amíg megfelelő eredményre nem jutottunk.
Dave Cobb szerepe nem csupán a produkciós munkában merült ki, hiszen társszerzőként is jegyzi a korongot. Mennyire írható az ő számlájára az album szerteágazóbb jellege?
Josh: Általában úgy vágunk bele a stúdiómunkába, hogy a dalok demói már rendelkezésre állnak. Most is ez történt, Dave hatása pedig leginkább abban öltött testet, hogy friss és izgalmas megközelítést akart. Nem szerette volna, ha szimplán a demókon hallható ötletekből áll össze a lemez, azok csupán kiindulópontot jelentettek számára. Ez azért volt fontos, mert amikor a stúdióban szolgai módon újra felveszed a demó anyagát, az már sosem lesz olyan, abból hiányozni fog az eredendő mágia. Dave már az első munkanapon arra törekedett, hogy a konvenciók figyelmen kívül hagyásával egyből felkeltse a társaság érdeklődését. Ő volt az, aki kivágta a metronómot az ablakon, miközben arra sarkallt minket, hogy mindent a lehető leggyorsabban rögzítsünk, és ezáltal megőrizzük a pillanat izgalmát. A lelkesedés kézzelfogható volt a stúdióban.
Arejay: A Dave-vel való munka iskola volt számunkra, rengeteget tanultunk tőle. Nem hagyta, hogy túlgondoljuk a dolgokat, minek köszönhetően képesek voltunk megragadni egyfajta természetes spontaneitást, ami jót tett az anyagnak.
A dalszerzésből mindannyian kivettétek a részeteket?
Josh: Mindig közösen alakítjuk ki a dalainkat. Joe (Hottinger, gitáros) a riffek kiapadhatatlan forrása, míg Lzzy a szövegeket hozza és állandóan dalokon ötletel. Kőbe vésett metódusokat mindazonáltal nem követünk, egy téma születését ugyanúgy inspirálhatja egy dobtempó, mint akármi más. Abból is könnyen kifejlődhet valami, amikor hajnal kettőkor elkezdjük szórakoztatni magunkat a hangszereinkkel, erre is volt már példa. Ezúttal a Lzzy és a másik fő társszerző, Aaron Raitiere között fellángolt rendkívüli kölcsönhatásból profitáltunk sokat, mert elképesztő dalötletekkel álltak elő ők ketten.
Arejay: Szerintem ezért is lett annyira változatos ez a lemez. Úgy értem, ha többféleképpen közelíted meg a dalszerzést, akkor az a végeredményben is megmutatkozik. Volt, hogy egy akusztikus gitárral álltunk neki egy dalnak, máskor egy fél üveg bor elfogyasztása adott inspiációt egy dobtémához. Aztán Josh is hozott olyan basszusfutamokat, amelyek köré fel lehetett építeni komplett számokat, de egyszer hajnal négykor is odaült a szintetizátor mögé, ami szintén eredményre vezetett. A billentyűs hangszerek által dominált dalok például mindig Joshtól érkeznek. Összességében azt mondom, hogy az Everest az a lemezünk, ami a legkevesebb külső behatást mutatja.
Az album nyers hangzása közelít ahhoz, ahogyan a Halestorm élőben megszólal. Szándékosan mentetek ebbe az irányba?
Josh: Abszolút! Mindig igyekszünk a lehető legjobban reprezentálni a koncerthangzásunkat a stúdió falai között, de a két világ között azért komoly szakadék tátong, amit nagy kihívás áthidalni. Tudjuk, hogy a koncerthangzás az erősségünk, és az is biztos, hogy most kerültünk a legközelebb ehhez egy stúdióalbumon. Sikerült élethű módon megragadni ezt a faktort, a következő anyagon pedig folytatjuk a megkezdett utat.
Arejay: Dave nagy híve az emberi tökéletlenségnek, hogy úgy mondjam. Sosem akar minden apró hibát kijavítani, az a célja, hogy a produkció lélegezzen, élettel teli legyen. Ezt elérni pedig úgy a legegyszerűbb, ha azt veszi alapul, ahogy koncerteken szólunk. Ott nincs click track, nincsenek előre felvett sávok, csak a nyers és őszinte valóság.
Ez a mentalitás megkönnyítette a stúdiómunkát?
Josh: Egyrészt igen, másrészt nem. Minden azon múlt, épp milyen lábbal keltünk fel. Megittuk a reggeli kávét, aztán megnéztük, mivel akarunk foglalkozni, mi az ami éppen izgatja a fantáziánkat. Minden egyes nap egy új dalt jelentett, hetente öt dalt csináltunk meg, és ezt a gördülékeny tempót végig sikerült tartani. A neheze akkor jött, amikor elkészültünk mindennel, és ki kellett válogatni azokat az ötleteket, amelyek összeillenek, és koherens egységet képesek alkotni egy nagylemez keretei között. Nagyon sok anyagot rögzítettünk, nem volt egyszerű feladat megtalálni és sorba rendezni azokat a dalokat, amelyek megfelelő ívet és dinamikát adtak az albumnak. A kimaradt dalokból viszont legalább egy fél nagylemeznyi anyagot össze lehetne állítani, ezek a szerzemények szintén remekül működnek egységes egészként.
Júliusban ti is ott voltatok Birminghamban Ozzy Osbourne és a Black Sabbath búcsúbuliján. Mit jelentett számotokra a Back To The Beginning koncert?
Josh: Hatalmas megtiszteltetésként ért minket, hogy felléphettünk, azért ilyen felkérést nem sűrűn kap egy zenekar. Soha nem tapasztaltam ehhez foghatót korábban.
Arejay: Nem is tudom, hogy kerülhettünk mi oda, biztos valami félreértés okán, mindenesetre örök hála Sharonnak, hogy felírt minket arra a listára! (nevet) Az összes fellépő ugyanazt a régisulis gondolkodásmódot képviselte, senki nem használt előre felvett backing track-et, ami azért valljuk meg, manapság elég ritka. Mostanában a legtöbb banda a könnyebb utat választja, csomó minden megy playbackről a koncerteken, itt azonban szó sem volt erről.
Josh: Mindenki remekül érezte magát, a fellépők jól kijöttek egymással, a nagy egóknak nyoma sem volt. Még Axl Rose is vegyült a többiekkel, ami mindent elárul az esemény családias hangulatáról. A legfontosabb az volt, hogy senki nem felejtette el, miért is voltunk ott Birminghamben. Egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt, ezt tudtuk jól, így nem csoda, hogy rendre túlcsordultak az érzelmek a buli alatt. Amikor azt láttad, hogy a Mama, I’m Coming Home alatt mindenki sír… Na, az volt valami!
Volt lehetőségetek valamennyit együtt lógni Ozzyval?
Josh: Nem igazán, és most már bánjuk, hogy nem próbálkoztunk vehemensebben. Jó lett volna megismerkedni vele, de nem akartunk túlságosan nyomulni…
Minden fellépő választott egy dalt Ozzy életművéből, ti pedig a nem túl kézenfekvő Perry Mason mellett tettétek le a voksot. Hogyhogy egy ilyen kevésbé ismert téma lett a befutó?
Josh: Először azt terveztük, hogy a Black Sabbath katalógusából választunk valamit, az elképzelés azonban többször megváltozott menet közben. Nem voltunk biztosak abban, hogy a többiek miket fognak játszani, a tökölés viszont azt eredményezte, hogy az idő előrehaladtával egyre szűkültek a lehetőségeink. Már csak két hetünk maradt, amikor az esemény zenei rendezését felvállaló Tom Morello átküldte azokat a számcímeket, amelyek megmaradtak. Kiválasztottunk egyet közülük, de valamiért úgy éreztük, hogy nem passzol hozzánk. Akkor már tényleg csak pár lehetőség maradt, ezek egyike volt a Perry Mason. Mivel Lzzy és Arejay régen sokat játszották a dalt, úgy voltunk vele, hogy akkor legyen ez.
Arejay: A Halestorm megalakulásakor sokat nyomtuk a Perry Masont, és már akkor is imádtuk a lényegretörő és arcbamászóan agresszív jellegét. Zseniális basszusriffre épül, a dobtémáját pedig óriási élvezet játszani, mert ilyen tempókat alapvetően nem szoktam ütni. Mindannyian rettentően élveztük, hogy megtanulhattuk. Ilyenkor mindig visszaül az ember egy kicsit az iskolapadba. Amikor feldolgozást játszunk, mindig próbálunk belebújni az adott előadó és dalszerző bőrébe, és ebből tudunk építkezni a későbbiekben is. Simán előfordul, hogy egy feldolgozás hatása megmutatkozik egy későbbi albumunkon.
Eléggé bejöhetett nektek a Perry Mason, mert azóta is műsoron tartjátok…
Arejay: Valóban elő szoktuk venni, de nem minden este, mert folyamatosan rotáljuk a koncertprogramot. Azt szeretnénk, hogy számunkra is izgalmasak maradjanak a koncertek, ezért rendszeresen hozzányúlunk a kevésbé nyilvánvaló dalokhoz is. Ha ugyanazt a műsort eljátszanánk két egymást követő este, egyből kezdene rutinná válni az egész, ezt viszont nem akarjuk. Ezért is szeretünk főzenekarként fellépni, mert ilyenkor mindig több lehetőségünk van variálni.
Tavaly Lzzy néhány amerikai koncert erejéig kisegítette a régóta énekesproblémákkal küzdő Skid Row legénységét. Mit szóltatok hozzá, amikor befutott ez a felkérés?
Arejay: Most mondhatnám, hogy komoly törést hozott a banda életébe, és hatalmas krízisként éltük meg, de ez nem lenne igaz! (nevet)
Josh: Örültünk neki, hogy ilyen lehetőséghez jutott, mert tudtuk, hogy mit jelent ez neki. Egyből beleásta magát a Skid Row dalaiba és Sebastian Bach énekstílusába, hogy a lehető legtökéletesebben helyt tudjon állni. Tényeg sok munkát fektetett abba, hogy elsajátítson mindent, amire szükség volt.
Arejay: Lzzy mindig is rajongott a nyolcvanas évek hajmetálos csapataiért, úgyhogy képzelheted, mekkora élmény volt számára átélni ezt testközelből. Maximálisan odatette magát, elképesztő formában énekelte azokat a dalokat, az emberek pedig imádták.
A teljesítménye láttán még a zenekar nagy barátja, Jon Bon Jovi is kérlelte Lzzy-t, hogy csatlakozzon állandó tagként a Skid Row-hoz…
Arejay: (nevet) Valóban így történt, a tesómat azonban nem olyan egyszerű csak úgy lenyúlni tőlünk! Bocs, Jon, ez most nem jött össze! (nevet)
Írta: Danev György
2026. február 11. 07:44