MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Gyopárt a Hargitáról

Univerzális alkotó, aki negyvennégy éve a Kárpát-medence kultúrájának – valamint a magyarságtudat – terjesztését tűzte zászlajára, miközben a bennünket körülvevő világ jobbá tételének vízióját sem adja fel. Mindezek eszközéül az énekelhető dalok komponálását, az átlagosnál filozofikusabb, emelkedett hangvételű dalszövegeket, valamint saját alapítású zenekarát, a Kormoránt választotta, mely 2006-ban megkapta a Magyar Örökség kitüntető címet. Koltay Gergely, 2001-ben átvette a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 2017-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig a Kossuth díjat. Komoly sikereket könyvelhet el egykori rádiós, valamint televíziós zenei szerkesztőként, illetve főszerkesztőként. Noha keserű tapasztalatokat szerzett a magyar médiumok működési gyakorlatában, van véleménye a mai trendeknek megfelelő muzsikákról, azok irányítóiról; mindezek ellenére rendületlenül bízik a zene közösségformáló erejében, és a szabadság határainak tágításában.

A Kormorán zenéje a rock és a népzene sajátos ötvözésének eredménye. Több mint negyven esztendő leforgása alatt követők is akadtak, különböző leágazások is születtek. Ezek közé tartozik a nemzeti rock műfaja, amelyhez olyan előadót, formációt is odasorol a köznyelv, amely egyébként máshová helyezi önmagát. Hol a helye a Kormoránnak?

Az a fajta zene, vagyis a folk-rock, amit a Kormoránnal 1976-ban elkezdtünk, és a mai napig művelünk, ha úgy tetszik, a negyedik gyermekem. Két fiam és a lányom mellett a Kormorán muzsikája a szellemi leszármazottam. Ennek a kialakulása az iskolai, illetve főiskolai komolyzenei tanulmányaimnak is köszönhető, hiszen Mozart fuvolaversennyel diplomáztam. Ilyen módon nagyon közel áll hozzám a szimfonikus zene világa.

Szorosabb szálak fűznek a költészethez is. Gyermekkorunktól kezdve – Gábor bátyámmal együtt –, szüleink szerettették meg velünk az irodalmat. Aztán az eléggé kanyargós úton továbbhaladva Halmos Bélának és Sebő Ferencnek, sőt Kallós Zoltánnak köszönhetően találkoztam a népzenével, bábáskodhattam az úgynevezett táncház-mozgalom bölcsőjénél. Innentől kezdve álmodtam erről a másik zenei útról, amely a 25. Színházban teljesedett ki, hiszen ott javasolták, alapítsak zenekart. Így született a Kormorán.

A folk és a rock számomra ugyanazt jelenti, hiszen mindkettő a lélek különleges megnyilvánulása. E kettő ötvözetéből hoztam létre azt a zenei stílust, amely akkoriban kivételesnek számított Magyarországon. Szült is némi ellenérzést. Rockos kollégáim eléggé furcsán néztek rám, hogy milyen dolog ezt a műfajt töröksíppal, citerával, dudával, furulyákkal, hegedűvel művelni, ugyanakkor táncházas társaim ugyanezt árulásnak minősítették. Először nem tudtak mit kezdeni a dalainkkal, a Magyar Rádió például a sanzon kategóriába sorolta. De a nyugati szerkesztő kollégák is tanácstalanok voltak, ezért is találták ki a worldmusic, vagyis a világzene fogalmát. Magam részéről maradnék a folk-rocknál, hiszen Kodály Zoltán és Bartók Béla országában élünk, akiknek a muzsikájában ott vannak a magyar gyökerek.

A Kormoránt és zenei megnyilvánulásait küldetésként fogjuk fel, tartalmas és fontos dolgokat szeretnénk elmondani az embereknek. Ha a közönség lelkének megérintése a tét, a Kormorán zenéjét akár nemzeti rocknak is nevezhetik. A kategorizálásról annyit, hogy John Mayall egy közös turnén „fehér bluesként” jellemezte a muzsikánkat… Az általunk játszott folk-rock olyan zenei műfaj, amelyben magyarul énekelünk és a Közép-, illetve Délkelet-Európa-i zenei kincsből táplálkozunk.

Hogyan tudtátok megvetni a lábatokat egy addig ismeretlen, merőben új stílussal?

A zenekar kezdetben még akusztikus formában játszott, ám a szokásostól eltérő zenei elemeket beleszőve. Nem csupán a hazai népdalokból indultunk ki, hanem a balkáni, illetve erdélyi muzsika világa is megjelent a szerzeményeinkben. A Beatles elindulása óta a könnyűnek nevezett zene élvonala kortárs művészet, amely óriási hatást gyakorol a közönségre. Szerencsés esetben a zene és annak befogadói közösséget alkotnak. Az olyan népzenei elemekre épülő dalaink, mint a Kell még egy szó, a Ki szívét osztja szét, vagy az Isten ujja megérintett pedig a közösség himnuszaivá váltak.

Úgy éreztük, a megszokotthoz képest mást, eltérőt kell alkotnunk ahhoz, hogy kifejezzük korunkat, de azért is, hogy itthon, valamint külföldön egyaránt felfigyeljenek ránk. Így az elmúlt negyvennégy év alatt komoly sikereket értünk el Nyugat-Európában: Hollandiában, Németországban, Franciaországban, Belgiumban. Akkoriban itthon nem igazán fogadták be ezt a műfajt, ezért az első időszakban többet játszottunk odakint, mint Magyarországon. Az első két hanghordozónk is Hollandiában látott napvilágot. Idehaza a debütáló Folk and roll album csak jóval később jelent meg.

Miként viszonyult a kulturális-politikai hatalom a Kormoránhoz? Hiszen a hetvenes évek második fele aligha kedvezett egy – még ha nem is direkt politikai megnyilvánulással – magyar identitást hangsúlyozó formáció önkifejezésének. 

Semmiféle politikai szándék nem vezérelt bennünket, így a hatalom sem foglalkozott velünk. Hármas kulturális hatalmi struktúra létezett: a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mellett az Interkoncert, és az Országos Rendező Iroda, valamint a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Közülük az Interkoncert, mint szervező szárnyai alá vett, hiszen egyrészt el tudott adni bennünket külföldön, másrészt nem voltunk balhés zenekar. Így kerültünk ki a kubai VIT-re (Világ Ifjúsági Találkozó – a szerk.), ahol a Fonográf, Koncz Zsuzsa és a Mini együttesek társaságában léptünk föl.

A Hanglemezgyártó Vállalat menedzsere azzal „biztatott”, hogy amíg „nem találjátok meg az ötlábú birkát, addig nem lesz nagylemezetek”. Éppen ezért az általunk létrehozott stílus első nagy sikerű Egyetemi Színpad-i bemutatójának címéül is az „Ötlábú birkát” választottam. Aztán a lemezgyári mindenható ígéretéhez híven, a Kormorán első albumának megjelenése utódjának hivatali ideje alatt látott napvilágot.

Viszonylag korán ismerkedtél meg a színházi élettel. Ez a világ mennyire játszott szerepet a Kormorán arculatának, imázsának kialakításában?

Tizenhárom éves koromban kerültem kapcsolatba a színházzal. Fuvolatanárom ajánlására kerültem a Vígszínházba, ahol Horvai István rendezésében, Dürrenmatt A fizikusok című darabjában szerepeltem először. Lenyűgözött, magával ragadott ez a világ. És még valami: egy életre megtanultam, hogy a kimondott szónak mekkora hatalma van. Kezdettől fogva erre épült a Kormorán munkássága: a szó, vagyis a mondanivaló jelentőségére. 

A szép és megjegyezhető dallamok mellett a mai napig fontos szerep jut a mondanivalónak, ezért kezdtem el szövegeket írni. Egy időben versekkel is próbálkoztunk, végül a saját dalszövegek mellett maradtunk. Ezek az átlagosnál talán filozofikusabbak, olykor emelkedett hangvételűek. Bereményi Gézától és Adamis Annától a költőiséget, a velünk akkor még jó barátságot ápoló Bródy Jánostól pedig az áthallásokat tanultam. A dalszövegnek közérthetőnek kell lennie, és fontos, hogy a közönség, azaz a közösség azt magáénak érezze. A hatvanas évek beat-rock zenéje, színházi előéletem, valamint a népzenével való kapcsolatom nagyban meghatározta a Kormorán stílusának kialakulását: a hagyományos lemezek, CD-k mellett akár A Költő visszatér, A Megfeszített, A Napba öltözött lány, vagy az Elektra című rockoperákat is példaként említhetem. Maga a zenekari felállás, benne a hegedű, töröksíp, a furulyák hangsúlyos megszólalása jól tükrözi népzenei törekvéseinket.

Az összefüggő zeneműveknél maradva: több rockopera, filmzene, vagy zenés darab fűződik a nevedhez. Úgy érzed, hogy a négy-öt perces dalokhoz képest mindezzel tágíthatod a teret, a mondanivalót?

Szörényi és Bródy szerették a Kormoránt, ezért a stúdióban velünk vették fel a Kőműves Kelement, sőt több évig élőben kísértük a darabot a Pesti Színházban, de szerepeltünk az István, a király zenealbumon is. Az első rockoperámat, A költő visszatér címmel 1988-ban mutattuk be. Gábor (Koltay Gábor rendező – a szerk.) akkoriban a Szabad Tér Színház igazgatójaként eljutott Páskándi Gézához, aki megírta a mű szövegkönyvét. Legendává vált, a dupla lemezalbumot pedig komoly kockázatok árán csempésztük ki Erdélybe. Számomra fontos, hogy a rockoperában szereplő daloknak külön-külön is legyen mondanivalója, hogy önállóan is énekelhetőek legyenek. A Margitszigeten ugyancsak frenetikus sikert ért el 2000-ben A Megfeszített, de említhetném A Napba öltözött lányt is, amelyeket Csíksomlyón százezer ember előtt mutattunk be. Katartikus volt, amint a tömeg egy emberként énekelte velünk a „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok” sorokat. 

Milyen kritériumok szükségesek ahhoz, hogy egy dal befusson, ha úgy tetszik, sláger lehessen? Hogy utat találjon a közönséghez?

Ehhez három dolgot fogalmaztam meg: énekelhető, legalábbis könnyen megjegyezhető, befogadható dallam, tartalmas szövegi mondanivaló, valamint karizmatikus előadó. A három találkozásából nagy valószínűséggel megszülethet az a mű, amely utat talál a közönség lelkéhez, megszülethet akár egy rock himnusz is, mint amilyen a Kell még egy szó lett. Hosszú keresgélés után akadtam a felvidéki Vadkerti Imre énekesünkre, Fehér Nóra énekesnőnkre, aki Délvidékről származik. Amúgy Gáspár Álmos hegedűsünk pedig Erdélyben, Kézdivásárhelyen született.

A Kormorán többek között arról is nevezetes, hogy a mögötte hagyott csaknem négy és fél évtized alatt több mint száz zenealbum fűződik a nevéhez. Nem lehet, hogy a régi mondást idézve „a kevesebb néha több”?

Egészen pontosan jelenleg száznegyvennégy albumról beszélünk. A válasz pedig roppant egyszerű: sok a mondanivalóm. E kiadványok között a saját zenekari anyagaink mellett szerzői albumok, más előadóknak készített anyagok, rockoperák, filmzenék is vannak.

A feladatok sokasága miatt szokásossá vált, hogy amint elkészültünk az aktuális zeneanyaggal, máris nekiállunk a következőnek. Egy-egy zenealbum adott gondolat köré épül. Az első és talán legnagyobb fejtörést általában a cím okozza. Így voltam a soron következő munkámmal, egy rock oratóriummal is, amelynek végül is az Isten gyermekei címet adtam. Egy férfi és egy nő kapcsolatának összecsiszolódásról és egy harmadik személyről, egy angyalról szól. A zenei kíséretet szimfonikus-, illetve rockzenekar szolgáltatja, kiegészítve népi hangszerekkel. Reményeim szerint ebből egy monumentális előadás lesz majd.

Március elején kezdtünk a stúdiómunkálatokba, amit a koronavírus terjedése miatti óvintézkedések következtében abba kellett hagynunk. Ősszel talán folytathatjuk. Ez Koltay Gergely szólóalbum lesz, aztán novemberben kezdjük rögzíteni a Kormorán soron következő anyagát, amelynek a címe is sokatmondó: Hírek. A design egy napilap, hagyományos papírújság hangulatát idézi, még a betűtípust is úgy választottam meg, hogy ezt az érzetet erősítse.

Téma bőven akad, csak válogatni kell közülük. Rám szakadt az alkotói szabadság, most több időm van a zeneanyaggal foglalatoskodni, zenét, szöveget írni.

A kilencvenes évektől kezdve, kisebb megszakításokkal a médiumokban dolgoztál. Hogyan összegeznéd az ott szerzett tapasztalataidat?

Négy évet töltöttem a Magyar Televízió zenei főszerkesztői székében, ezalatt érzékeltem milyen falak vesznek körül, milyen zűrzavaros hátország befolyásolja a műsorkészítést. Ennek rendbetételét kaptam feladatul. Ami az eredményt illeti – anélkül, hogy dicsekednék – esetenként a televízió zenei műsorainak nézettsége felülmúlta a főadó híradójáét. Ezt megelőzően nyolc éven keresztül szerkesztettem a Petőfi rádió műsorait. Amikor odakerültem, háromszázezres hallgatottsága volt, működésem végén ez a szám már egymillió-kétszázezerre emelkedett. De dolgoztam a Kossuth rádió zenei főszerkesztőjeként, majd ismét a Petőfi adó (amelyet MR 2-nek is neveztek) következett, ezúttal intendánsként, tehát alaposan ráláthattam a média világára, amitől nem lettem boldogabb. Manapság a média a legfontosabbat, a személyiséget zárja ki világából. Azt a fiatalt, aki még ösztönösen, nem rendszerbe foglalva szeretné kiénekelni magából az érzéseit. Mindezt legjobban egyik dalszövegem részletével tudnám illusztrálni, amelynek zenéjét Szűts István barátom szerezte, akivel több mint harminc éve dolgozom a Kormoránban: „Az árulókat mind ismerem!”.

Beszéltél a zene közösségépítő erejéről, amelynek egyik fontos eleme a közvetlen kapcsolat, vagyis maga a koncert. Ugyanakkor létezik egy másik, szintén nem elhanyagolható összetevő, ez pedig az előbb emlegetett média. Amely bizonyos zenei stílusokról egyszerűen nem hajlandó tudomást venni, ugyanakkor másokat „túlszeret”. Hogyan látod ezt?

Bizonyos háttérerők erőteljesen kihasználják a zene fiatalokra gyakorolt hatását. Arra a korosztályra, amely rendszeresen jár kedvencei koncertjeire, tömegesen a nyári fesztiválokra, ahol az általa favorizált dalok szólnak. Ezt a jobb esetben a semmiről nem szóló zenét sulykolják egész nap a rádiók, ezzel tömik a fiatalok fejét. Az értékes zene, mondanivaló hatástalan marad ebben a zenei dömpingben.

Hogyan is működik ez a rendszer? Adott egy szponzor, és adott egy zenekar. Ez a csapat ír egy dalt, amelyet a személyes kapcsolatoknak köszönhetően játszik egy rádió. A fiatalok hallgatják, felkapják, elmennek a koncertre, ahol a közönség – a rádióban való gyakori játszás alapján – ismeri és énekli a dalt. Mit lát a szponzor: a koncerten a gyerekek éneklik a dalokat. Ez alapján úgy dönt, hogy ezt a zenekart érdemes támogatni, reklámozni. Ezzel bezárult a kör. S így olyan értéktelen zenék, szövegek kerülnek felszínre, amelyek eklatáns példáját a különböző dalfesztiválok alkotják.

Kifejtenéd részletesebben?

Ezek közül kiemelten a valaha szebb napokat látott Eurovíziós dalfesztiválra gondolok, amely már régóta nem szakmai, hanem ízlés-, politikai-, vagy ideológiai alapon szervezi, rendszerezi a fellépőket, és ami a legszomorúbb, a győzteseket. Egy üdítő kivételt említhetnék a régmúltból, Bayer Friderikát, akit mi készítettünk föl a Magyar Televízióban, és a negyedik helyezést sikerült megszereznie az 1994-es dalfesztiválon. De ma már más világot élünk… Elképesztő és elfogadhatatlan, hogy egy komoly szakmai múlttal bíró nemzetközi dalverseny a befogadott produkcióit (és előadóit) valamint a zsűrizés szempontjait illetően ilyen mélyre süllyedjen! Örülök, hogy Magyarország idén nem képviseltette magát ezen a versenyen, így nem dobtunk ki rengeteg pénzt értelmetlenül.

Félreértés ne essék, nem a fiatalokat szeretném bírálni, hiszen sok tehetség, jó zenészek vannak közöttük! Inkább a hozzánk is begyűrűző világtrenddel, a kiválasztással és a produkciók, a dalok „elvárt” minőségével van a baj. Ritka, hogy igazi tehetségeket szponzorálnak, ezzel szemben inkább azokat segítik, akik megfelelő összeköttetésekkel rendelkeznek, akiket kikiáltanak „trendinek”. Ennek következtében az értékválsággal terhes hazai „könnyűzenére” az irigység, a féltékenység, a karriervágy és persze a támogatásért folyó harc a jellemző. És ez sajnos nem feltétlenül magyar betegség… Ott kezdődik a baj, ha ezt a kusza zűrzavart kapják a fiatalok, akik ha nem járnak más, értékteremtő, és értékelvű zenei rendezvényekre, a személyiségfejlődésük elsatnyul. Ez az igazi differencia a múlt század hatvanas, hetvenes éveinek nemzetközi és hazai zenei kínálata, valamint a mai adottságok között. Az a zene szórakoztatott, de fel is emelt, kinyitotta szemünket a világ dolgaira. Ezzel szemben most be akarnak olvasztani, akarat és meggyőződés nélküli vazallusokká szándékoznak zülleszteni.

Felmerül a kérdés: vajon milyen szülők lesznek azokból, akik ezen az értéktelen muzsikán nőnek föl? Mit adnak majd át gyermekeiknek? Mi – és itt messze nem csupán a Kormoránra gondolok – megfújtuk a trombitákat, talán még nem késő, hogy koncertjeinken a gyerekek értéket, minőséget, életszemléletet próbáljanak magukba szívni.

A Magyarországon a közel hatvan éves múltra visszatekintő műfaj felbukkanása óta felnőtt több generáció, amely a divattrendek változásával megtalálta a maga kedvenceit. Nem lehet, hogy mi, akik egészen más muzsikán szocializálódtunk, egyszerűen csak nem értjük az ő zenéjüket, és emiatt nem tekintjük értéknek azt, amiért ők lelkesednek? Nem lehet, hogy csak egyszerű ízlésbeli, generációs különbségek feszülnek közöttünk?

A hetedik iksz felé közeledve, az évek során sokféle zenei stílust és előadót megismertem. A beattől, a reggie-ig, a heavy metaltól a rapig mindegyikben megtaláltam az értéket. A The Beatles mást játszott, mást üzent, mint a The Rolling Stones. A Deep Purple például megtette, hogy pályafutása alatt kétszer is összeállt szimfonikusokkal. A példákat napestig lehetne sorolni. A klasszikus zenei alapokat nagyon fontosnak tartom – a Kormoránnál is komoly szerepet játszik – ennek hiányában nehéz értékes produkciót összehozni.

Már csak azért sem gondolom, hogy beleöregedtem volna a zenébe, s emiatt csak a saját korosztályom munkásságát ismerem el, mert a közszolgálati televízióban rendszeresen követem az A 38 hajó koncertjeit. Sok tehetséges muzsikust látok közöttük. Amit hiányolok, hogy nincs mellettük olyan zenei szakember, producer, menedzser, aki a helyes irányba terelné őket. A legnagyobb baj, hogy nem az adott kor kifejezését, a jobbító szándékú értékteremtést tartják fontosnak, hanem a gyors sikert, a karriert és az ezzel járó anyagi gyarapodást. Ha a The Beatles mellett nem lett volna ott a klasszikus zenén nevelkedett George Martin hangmérnök, vagy Brian Epstein menedzser, valószínűleg ők sem jutottak volna a csúcsra.

A mai fiatal generáció úgy gondolja, ha angol nyelven énekel, azzal könnyebben kikerül a nemzetközi piacra. Ez nem így működik. Először is ott kell kifejteni a hatást, ahol a zene megszületik, mi csak azzal lehetünk igazán érdekesek, amelyek ránk jellemzőek, amit csak mi tudunk. Sokan, ha magyarul énekelnek, azt is angolos akcentussal teszik, ezáltal a hangsúlyok eltolódnak. Hová lesz így a szép magyar nyelv? Ehhez is hiányzik egy szakember, aki irányítaná őket.

A mai zene túlzottan elektronizálódott. Hozzáteszem, elektronikus hangszerekkel is lehet nagyon jó zenét csinálni, mindössze meg kell találni a megfelelő arányokat. Egy szintetizátor és az abban rejlő hangkártyák segítségével (az interneten ma már a világsztárok által használt mindenféle hangminta utolérhető) egy kis szobában akár egész nagyzenekart is rögzíthetnek. De ez még nem is lenne baj, hiszen egy nagyzenekaros produkció manapság szinte megfizethetetlen. Azt viszont komoly problémának látom, hogy – akár egy elképesztő pénzeket fölemésztő dalfesztiválon is – a fellépők full playbackről játszanak. Jó esetben az ének élő és a kíséret megy hard discről, bár rosszabb esetben még az előbbi sem szólal meg élőben.

A „könnyűnek” nevezett zene a hatvanas évektől kezdve művészetnek indult. Hivatalos elnevezése is „könnyűzenei művészeti ág” volt. Aztán az üzletemberek meglátták benne a pénzt és az egészből szórakoztatóipar, vagyis üzlet lett. Egyesek úgy is nevezik, hogy „zeneipar”. Aztán, a politika is rátelepedett. A pénz és a politika dominanciája következtében pedig a hajdanán művészetnek induló zene kiüresedett, elvesztette egyik legfontosabb erényét az őszinteséget. Szemünk előtt zajlik az új generáció „könnyűzene” által történő agymosása, butítása.

Mindezek után meg tudnád fogalmazni az ars poeticádat?

A zenekar küldetése, ennek az agymosásnak az ellensúlyozása. Más szavakkal: dalainkkal szeretnénk a világot előrevinni! Óriási a felelőssége annak, aki színpadra lép. A mi dolgunk, hogy a közönség felé közvetítsük, átadjuk művészetünket, a magyarság számára fontos értékeinket. Amit ők talán éreznek, de nem tudnak megfogalmazni, azt nekünk kell elmondanunk; vagyis mindazt, amit a világról, a hétköznapokról, az egymáshoz való viszonyokról gondolunk. Hogy „Hazádban nem lehetsz idegen”, hogy nekünk „Hivatásunk magyarnak lenni”. Itt a Kárpát-medencében olyan kultúra született, amely a vérzivatarok ellenére is megtartott bennünket. A kultúra élteti, viszi tovább a nemzetet. Furcsa világot élünk, amelyben a lelkek legmélyén mindnyájunknak életben kell tartania a pislákoló lángot.

Hegedűs István


2020. április 26. 12:11

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA