MusicMedia

Gyárfás István Gyafi

A zene csodálatos eszköz és hiszek abban, hogy tudunk vele változtatni a világon. Gyárfás István Gyafit tizenéves korában varázsolta el a jazz világa. Tehetsége vas-szorgalommal párosult: a rengeteg gyakorlás mellett minden iskolát elvégzett az alapoktól a főiskoláig, ami hazánkban fellelhető. Itthon és a világ több országában is öregbítette a magyar zenészek hírnevét, miközben a hazai jazzélet legnagyobbjaival muzsikált és játszik ma is egy zenekarban. Emellett fontos része az életének a tanítás: tudását napjainkban is plántálja fiatal tanítványaiba. A leghitelesebb helyszínen, a Budapest Jazz Clubban beszélgettek Rozsonits Tamással, ahol éppen fellépésre készült.

Mennyire volt fontos a családodban a zene?

A foglalkozásukat illetően mindenki totálisan távol volt a zenétől: édesanyám matematika-fizika szakos tanár, apám műszaki ember volt, elektronikus. A nagyszüleim kétkezi munkások és parasztemberek voltak. Ha jól belegondolok, az viszont bennem él, ahogy a két nagymamám állandóan dúdolt. Főzés, mosás, mosogatás, takarítás közben. Nyilván a készség megvolt bennük, de professzionális értelemben nem váltották át ezt zenére.

Jártál zeneiskolába?

Igen, hegedültem.  Az énekórákat nem vettem komolyan, pedig kórusban is énekeltem egy vagy két évet, de mivel csintalan gyerek voltam, kipenderítettek. Mikor első osztályosok voltunk, jött két zenetanár, tartottak egy bemutatót és nekem nagyon megtetszett a zongora. Sajnos a család nem állt úgy anyagilag, hogy akár bérelhettek volna számomra hangszert, de nem is fért volna el a lakásban, így jutottam el a hegedűig. Jártam zeneórákra, ezt egy idő után szinte már szégyelltem, mert míg a többiek rúgták a bőrt, én vonszoltam magam az állandóan kinyíló hegedűtokkal órára.

Hogyan jött be az életedbe a gitár?

Úgy, hogy sokkal fickósabb, csávósabb hangszernek tartottam, mint a hegedűt. Volt egy olcsó szovjet gyártmányú gitárom, azzal csak pózolni lehetett, zenélni nem. Az viszont mámorító érzést jelentett, mikor édesapámmal tekertünk hozzá egy pick-upöt. És megszólalt az otthoni Orion rádiónkon! Következett a csehszlovák gyártmányú, Jolana Tornado, bordó színű, fél-akusztikus hangszerem. 1500 Ft-ba került a Curia utcai hangszerbizományiban, Kormos Tibinél. Biztos emlékszel, akkoriban még egy díszdobozos bonbonon is szerepelt a képe, gyönyörű volt.

Hogyan kezdtél el gitározni tanulni?

Egy táborban mutogattak gyakorlottabb srácok akkordokat, de nem jött ki nálam a hangzás, mivel én tudatlanságomban másképp hangoltam (addig) a hangszeremet, C-re és F-re. Quartokra. Most is így hangolom, de már tudatosan. Szóval ott tanították meg nekem, hogy kell szabályosan behangolni egy gitárt. Ezután magamat fejlesztettem, kikerestem akkordokat, nem sok lehetőség nyílt másra. Felvettem a kedvenceimet a magnómra, még monóban, aztán próbáltam leszedni a dalokat és a figurákat.

Később kerestél tanárt? Csepeit megúsztad?

Találkoztam vele. Középiskolások voltunk, mikor becsengettünk hozzá egy barátommal, az Astoriánál lakott. Kijött, ezzel a szöveggel: „Kétszer csengettetek?” Mire mi: Nem… Erre ő: „Csak azért! Mert kirúgtalak volna benneteket!” Benyitott a nappalijába, ahol a perzsa szőnyegen, gitárállványokon a világ legmárkásabb hangszereiből volt vagy húsz darab, a falak tele eredeti Vasarely festményekkel. Látta rajtunk a meglepetést, majd nyújtotta a kezét kézcsókra, erre mi fejvesztve menekültünk tőle! Aztán a Vasutasok Szakszervezetének zeneiskolájába iratkoztam be, Horvay Géza bácsihoz, aki szájharmonikaművészként volt ismert korábban. Rengeteget adott nekem. Fanatizált! Maga is rajongva szerette, amit csinált és ez átjött. „Öcsémbátyám!” – így szólított minket.

Mi érdekelt még gyerekkorodban?

Jártam barkácsszakkörbe is, jó a kézügyességem, szépen rajzoltam és jól ment a sport is: atletizáltam a KSI-ben, aztán erre hivatkozva hagytam abba a hegedűt, majdnem hat év után. Az igazi ok a Ricchi e Poveri olasz együttes volt, mert a BRG M 20-as magnómmal fel akartam venni a Donna felicitá című dalukat a rádióból és az adás ütközött az órával.

Mikor alapítottad az első zenekarodat?

Még az általános iskolában, de velük egy hangot sem játszottunk, csak a szerepeket osztottuk ki, és persze fotózkodtunk... Aztán a középiskolában a zenekarozás már tudatossá vált, Cameleon volt a nevünk, talán a Herbie Hancock-dal hatására. Később az Aquarell-lel már indultunk zenei versenyeken, a Magyar Rádióban és a Ki mit tud?-on is, ahol nem nagyon tudták értelmezni, amivel mi készültünk. Winand Gabi volt az énekesünk. Másnap volt a felvételije a Konziban, ahol meglátta Gonda János és megkérdezte: „Maga miért jött?” Gabi: „Felvételizni.” Gonda: „Menjen haza! Fel van véve!”

Akkoriban a velünk egykorúak vagy csövesek (rockerek), vagy digók (diszkósok) voltak, ezek szerint te a „B” típus vagy?

Nem. Nekem ők inkább még a beatkorszakot jelentették. Középiskolás korom táján váltak szét számomra a stílusok és jött a Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Uriah Heep. A The Beatles pedig állandóan nagy kedvencem volt, a mai napig tanítom a dalaikat az óráimon. A rockkorszakom hamar elmúlt, mert érkezett valami más.

A Marczibányi tér…

Pontosan! Volt ennek egy ugródeszkája: elkezdtünk először Minire járni, megvettem az első lemezüket úgy, hogy akkor még nem volt lemezjátszóm. Török Ádám, Lojzi, Szivacs, Németh Karcsi… a Miniben benne volt az a lázadás, ami nagyon tetszett nekem. Volt benne egy entellektüel-vonal, ami aztán elvezetett a következő utcasarokig, a Marczibányi térig.

Hol laktatok? Honnan jártál a koncertekre?

Rákoshegyen, a város másik végén, a XVII. kerületben. Szeretek ott élni, csicseregnek a madarak.

Hogyan ütött be ennyire tizenéves korodban a jazz? Vagy először a fúziós zene jött?

Akkoriban még nem így hívták, vagy nem tudtuk, hogy ez az. A Marczibányi téren akkoriban a nagyteremben rendezték a koncerteket. A Konziban akkor végzős zenészek, Dés Laci, Másik Jancsi, Tiborcz Bandi és vendégeik játszottak. Sőt. vendégzenekarok is, például a Kőszegi Rhytm & Brass, Kovács Andor együttese és mások.

Elsőre tetszett? Nem „feküdte meg” a gyomrodat?

Először nehéz volt hallgatni, kicsit feszengtem. Más volt, mint korábban, amikor egy rockgitárszólónál leszakadt az ég. Kicsit távolinak tűnt, aztán a következő hétvégére elvonási tüneteim támadtak.

Kik jártak oda?

Rengeteg diák, értelmiségiek, akiknek nem volt elég, hogy a diszkóklubban muzsikált a Fekete gép, ahogy Ádám is megénekelte: „Ez már nekünk nem elég!”

A Locomotiv GT-nek és személy szerint Presser Gábornak nagy szerepe van abban, hogy a jazz- és a rockzenészek elkezdtek barátkozni és együtt zenélni az 1970-es évek derekán.

Az LGT zenéje nagyon cizellált, de gondolj a Blood, Sweat & Tears vagy a Chase zenekarokra, amelyek a rock alaphangszereit fúvós kórussal egészítették ki. Hát az már majdnem jazz! De hosszan sorolhatnám a zenekarokat.

A magyar zenészek számára akkor az egyetlen lehetőség a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium Jazz tanszaka volt, mint tanulási lehetőség. Te is elvégezted és még más iskolákat is. Eleve jazzt akartál tanulni?

Akkor ez az egy iskola volt az egyedüli. Gonda János, az alapító-igazgató úgy definiálta, hogy főiskolai szintű középiskola. „Ortodox” jazzista voltam, ahogy Kovács Gyula mondaná. Úgy kerültem oda, hogy megnyertünk egy versenyt az Almássy téren, Szakcsi Lakatos Béla és Babos Gyula is zsűriztek. Babos Gyula behívott az iskolába, leültetett, összetegeződtünk, barátian egyengette az utamat. Kapacitált, hogy felvételizzek a konziba, de akkor még volt egy évem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán. Villamos üzemmérnök vagyok, de egy percet sem dolgoztam ebben a minőségemben. Szerintem mindenki jobban járt így!

Szerettél oda járni?

Voltak jó oldalai. A főiskolás-egyetemista évei alatt az ember időt nyer. Rengeteg hasonszőrű kortársával találkozik, barátkozik. Ezáltal jutottam el sok egyetemi klubba is. György Ákos barátommal, aki a Kandó után jött velem a Konziba éreztük azért, hogy mi nem vagyunk odavalók.

Voltál katona?

Persze, kétszer is! Nem jószántamból, hanem az előfelvételi miatt.

Te mikor jöttél rá, hogy a zene, a jazz a te utad?

Már a Kandós évek alatt markánsan kirajzolódott. Minden este jártam a klubokat, elképesztően pezsgő élet zajlott akkoriban. Zsíros kenyér, Kőbányai világos sör és zene, zene, zene. Meg az a közeg. Kb. negyven-ötven ORI-vizsgás zenészből állt akkor a magyar jazz társadalom, ők játszottak mindenütt, ezáltal a minőség garantált volt. Ma bárhol, bármi előfordulhat.

Kik voltak az évfolyamtársaid a Konziban?

Kivételes év volt, mert négyünket vettek fel gitárra, a szokásos kettő helyett abban az évben. Mohai Tomi, Fehér Attila és Fehér Miki, aki ma Finnországban él és én kerültünk be több mint harminc jelentkezőből. Nagyon élveztem a Konziba járni, hasonszőrű srácokkal. Például Makovics Dénessel (például), aki szinte minden hangszeren tud játszani. Elkezdtem triózni Jeszenszky Gyurival és Darvas Attilával.  Balázs Elemér, Kuli(n) Feri, Győri Kiss Norbert és Egri Jancsi voltak a zenésztársaim, különböző időkben. Így szippantott be a dolog. Kovács Gyula is elhívott az együttesébe, ezzel a szöveggel: „Pistukám, felléptetlek a zenekarommal. Telt ház, pótszékkel!” Elképesztő, sajátos humora volt, a bemondásai máig keringenek. Gyula egy jelenség volt! Ha lenne jazz szagmérő, nála akadna ki a műszer. „A jó jazzdobosnak szaga van, mint a Közértben a Pálpusztai sajtnak. Széllel szemben felismerni!” – na, ilyen dumákat nyomott, 0-24-ben. Jaj, de szerettem!

Deseő Csaba már a Marcibányi téren belépett az életedbe.

Így van. Azt éreztük, hogy nem elég hetente egyszer oda járnunk, szombaton is van ott jazz program: jazz disco, ahol megjelent az elegáns Csaba, hóna alatt pár lemezzel, beszélt nyelveket, felolvasta a lemezborítók szövegeit és meghallgattuk például Billy Cobham, Jean-Luc Ponty és mások lemezeit. Ezek nagyon építettek engem. Lejártam a Kassák klubba is, ahol lemezklub működött, Szigeti Péter vezette. Sok lemezt ott másoltam át szalagra, mivel sosem volt lemezjátszóm.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó zenésszé váljon? Tehetség? Szorgalom? Kitartás? Szerencse? Kapcsolatok?

Mindezek együtt. Sajnos azt látom, hogy én egyre kevésbé vagyok korszerű: naprakésznek kellene lenni a közösségi felületeken, az én anyagaim pedig még mindig nem hozzáférhetőek. Analóg ember maradtam. De igyekszem. Nyelveket is kell beszélni, ez mára alap. A fiaim mindketten külföldön tanultak, Attila dobos, Hágában és Amszterdamban tanult. Most a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazzdob Tanszékén művésztanár, emellett rengeteget koncertezik is, szerte a világban. Peti Grazban tanult, ő zongorista. A mesterképzést Helsinkiben, a Sibelius Akadémián végezte. Számukra idegen nyelven kommunikálni, akár világsztár muzsikusokkal, készségszintű és magától értetődik, míg engem egy ilyen helyzetben kiver a víz, hogy jól ejtem-e ki a szavakat egy másik nyelven.

Mennyire voltál gyakorlós és megmaradt-e?

Nagyon gyakorlós voltam, sokszor édesanyám szólt rám éjjel háromkor, hogy feküdjek már le és pihenjek is egy kicsit. Ha érdekel valami és elkezdesz foglalkozni vele, ott megszűnik az idő. Például, ha leírsz valamit. Egyszer nyilatkoztam, hogy a magnó volt a mesterem, ezt erre értettem. Így jutottam el első kézből a kedvenceimhez.

Nagyon tetszik, ahogy a hangszereidhez, berendezéseidhez viszonyulsz. Mestered, Babos Gyula jut eszembe, aki a Gibson Super 400 gitárjáról még dalt is írt.

Képzeld, az én fő hangszerem is egy Super 400-as. Amikor megvettem, sétáltam a Várban és találkoztam Gyuszival. Örömmel újságoltam neki és legközelebb lehozta a sajátját a Merlinbe, ahol épp játszott(am). Nyakába vette és eljátszott két dalt. Vedd ezt szó szerint: akkor én ott könnyekre fakadtam! Minden hangba belecsomagolta a lelkét. A hangszer egy szócső. Úgy válaszol, ahogy beszélsz hozzá. Játszottunk egy közös koncertet, amit úgy hirdettünk meg, hogy „Super 800”. Megtanultam persze az ő dalát és nagyon érdekes érzés volt együtt eljátszani.

Milyen hangszereket használsz még?

Van egy 1950-ben készült Gibson L7-esem. Ezt akusztikus gitárnak építették, a nyaka alatt rögzítettem egy DeArmond pick-upöt két kis csavarral, nincsen összefúrva a test. Semmit nem ront a hangszer akusztikáján, hanem megmutatja az akusztikus jazzgitár legszebb hangját. A Gibson erősítőm szintén 1950-ben készült, GA 50-es. Csöves, két darab 6L6G fűti. Nincs belőle kétezer sem a világon. Barney Kessel és Jim Hall is ilyet használt. A gitárommal szinte testvérek, ezt a hangzásra értem. Nagyon összenőttek. Ha nincs szükség nagy hangerőre, mindig ezt viszem magammal. Nyerges András barátom tette rendbe, sőt, a fő erősítőmet is ő készítettem méretre rám, mint egy úri szabó, majdnem húsz éve.

Mikor zenét szerzel, a hangszered inspirál, vagy a benned megszólaló zenéhez keresel megfelelő hangszert?

Mindegyik, de azt szeretem igazán, mikor megszületik az agyamban egy melódia. Talán még középiskolás lehettem, amikor egyszer álmomban megszólalt valami csodálatos dallam bennem. Sajnos nem keltem fel és nem jegyeztem le, másnap meg vertem a fejemet a falba, hogy ezt elmulasztottam. Emiatt akkor elhatároztam, hogy ami átfut az agyamon, azt leírom. Tartottam kottapapírt még az autóm kesztyűtartójában is, előfordult, hogy egy piros lámpánál jegyeztem le, (ami) ha valami akkor éppen eszembe jutott. Aztán hangszerrel a kézben dúdolgatom, babrálgatom, hogy mutatja a legszebb arcát. Mindent kézzel írok, ami nem teszi lehetővé, hogy például megnyomod a „hangnemváltás” gombot és automatikusan átkerül a téma más előjegyzésbe.

Olvastam egy korábbi interjúdban, hogy amikor Kenyában turnéztatok, olyan élménytömeg ért benneteket, hogy sorban jöttek ki a dalok belőletek, de egyik sem volt afrikai ihletésű. Miért?

Mert Afrikában egyáltalán nem hallottunk helyi zenéket. A szállodában folyamatosan soul és gospel ment, egy kivétellel. Mombasában egyik reggel kisétáltunk a tengerpartra és az öböl túlpartján egy általános iskola működött. Ott a gyerekek az udvaron doboltak, énekeltek, ez jelentette az egyetlen valódi afrikai zenei élményünket. Ettől függetlenül ott töltekeztünk fel és ebből születtek a zenéink. A Nairobi Romance lemezünk szinte egy pillanat alatt született meg.

Szíria ismét egy élménygazdag kultúrközeget jelentett neked…

Amikor ott játszottam, aznap dördült el a polgárháború első lövése. Budai János, Magyarország akkori damaszkuszi nagykövete hívott meg, az volt a vágya, hogy egy hatalmas kulturális ívet épít fel. Az ásatásokat is magyar régészek végezték Szíriában, János egy nagyléptékű kulturális projektben gondolkodott, aminek a zene is szerves része lett volna.

Mennyire közös nyelv a világban zene szerinted?

Nagyon! Ami az eszperantónak nem jött össze, az a zenének sikerült. Nézzük a jam sessionokat, ami a jazzban gyakori: hozzánk csatlakozhat a jamek során bárki, kis egyeztetést követően első látásra működik, együtt tudunk zenélni, bárki bárhonnan érkezett is a világból. A zene nyitott világ, nagyon összehangol akárhonnan származó, bármilyen korú, bárhol szocializálódott embereket. Persze, néha előfordul, hogy valaki ilyenkor „le akarja gitározni az arckifejezésünket”, ahogy Tátrai Tibusz mondaná, de nem ez a jellemző.

Ma már bárki szabadon tanulhat a világ bármely részén, ami nyilván pénztárca-függő is, így a te fiaid is külföldön találták meg a mestereiket. Ez a mi időnkben elképzelhetetlen volt.

Így van, Babos Gyuszi is mondta akkoriban, ha valaki külföldön akar(t) tanulni, ahhoz disszidálnia kell(ett).

Több iskolát elvégeztél, hogy taníthass is. Miért volt erre szükség?

Rendelkeztem egy főiskolai diplomával a Kandóról és volt a Konzi, így a suliban, ahol tanítottam, simán sebezhető lettem volna egy leépítésnél. Emiatt, amikor már főiskolai szintű jazz-oktatás indult, az iskolaigazgatóm azt mondta, iratkozzak be, a suli is támogatja. Negyven éves fejjel azért ez már más, de becsületből elvégeztem és ott is diplomát szereztem. Hívtak, hogy menjek a főiskolára tanítani, de rám nem jellemző, hogy karrierista lennék, másrészt a szívügyemnek tekintem, hogy tovább foglalkozzak a XVII. kerületi tanítványaimmal, mai nevén a Bartók Béla Alapfokú Művészeti Iskolában. A mai napig ott tanítok, mellette sokat játszom (is).

Gyakorló zenész vagy, lemezeket készítő, koncertező művész, emellett tanítasz, családfő, édesapa vagy, hogy áll ez össze?

Mára az apai teendőim jelentősen lecsökkentek. Amikor a srácok kicsik voltak, akkor is időben hazaértem, tehát volt apukájuk a gyerekeknek, de rettentő hálás vagyok a feleségemnek, mert akkoriban az ő karrierét feláldozta az enyémért. Ő volt a Hajas Szalon kozmetikusa akkor, amikor nagyon ment ott a szekér (most is), (a sztárok mind a vendégeik voltak) sok híresség megfordult ott.  Eszter országos és nemzetközi versenyeket nyert a szakmájában.

A feleségedet is a jazznak köszönheted…

Igen, az apósom Zágon Iván, jazz zongorista, zeneszerző. (ő rengeteget vendéglátózott külföldön, így a feleségem látta az árnyoldalakat is.) Egyszer lejött a Medicor Jazz Klubba, és beszállt hozzánk néhány dalban. Annyira élvezte, hogy legközelebb is eljött, de akkor már a lányát is magával hozta. Ő lett a feleségem.

Hangsúlyos az életedben a hit. Mikor és miért fordultál felé?

Minden ember hisz valamiben, ez egy emberi képesség. Hogy mire irányítja a hitét, elmélet, személy, vallás, bármi és az mit ad neki, ebben vannak óriási különbségek. Úgy gondolom, hogy az élő kereszténység egy élő személyben hisz, Jézus Krisztusban és az Atyában, így egy könyv a polcodon elkezd világítani. Csúnyán fogalmazva a Biblia egy használati utasítás. Olyan, mint egy Users manual... (, egy levelezőfal). Egyrészt azon keresztül tudom azonosítani és megismerni az élő Istent, másrészt az ima által. Nehéz erről beszélni, mert mára ez bizonyos értelemben felhígult. Divat lett „kereszténykedni”... Hogy kerültem bele? Voltak problémáim, mint bárki másnak és ezek válaszért kiáltottak. Ezekre már a zene sem tudot megoldást adni, bár addig azt hittem, hogy fog. A családi élet első éveiben járunk, amikor lóg a beled és össze kell számolnod, hogy vehetsz-e két liter tejet, vagy csak egyre futja? Nem tudsz aludni, a gyerek sír, meg ott az ego… nem vagyok biztos benne, hogy megmenekül a házasságom, ha ott és akkor nem történik gyökeres változás. De történt, amit egyértelmű, felülről jövő, természetfölötti válasznak éltem meg és a helyére került minden. Megzabolázott és figyelmeztetett arra, hogy bizonyos dolgokat adjak fel és vegyek vissza az egómból. Másképp kezdtem el súlyozni a fontos és lényegtelen dolgokat. Nem a szavak szintjén! Hogy ez hogyan nyilvánul meg egy zenész életében, az nem is észrevehető külsőségeiben, mert azok nincsenek. Egy a különbség: más reménységünk van. Emiatt másképp lépsz meg dolgokat. Másképp viszonyulsz, másképp beszélgetsz, másképp segítesz, másképp figyelsz oda másokra. Zenészként is még inkább törekszem a tökéletességre. Azt gondolom, amit csinálsz, azt hitelesen tedd! Nagyon szerencsés vagyok, mert nincsenek megalomán elképzeléseim, viszont rengeteg visszajelzést kapok. A zene csodálatos eszköz és hiszek abban, hogy tudunk vele változtatni a világon.

Készülsz új lemezre?

Gyűjtöm az ötleteket. A pár éve készített magyar rajz-és bábfilmek zenéit tartalmazó lemezt, a Cartoon Jazz-t szeretnénk folytatni egy új anyaggal, amin a magyar szerzők művein kívül a régi szocialista országok rajzfilm zenéi is helyet kapnának, mint a lengyel Lolka és Bolka meg a Varázsceruza, de akár a Kisvakond is. Oláh Zoli és Cseh Balázs remek partnereim ebben. Nagyon kreatívak és elég flúgosak is ehhez! Nemrég Premecz Matyival és Jeszenszky Gyurival is készítettünk egy lemezt, Organ Grinders Suite címmel. A Hammond orgona és a szimfonikus zenekar számomra két olyan jelenség, mint az úszómedence: amíg nem játszottál velük, üres, aztán megtelik, betöltődik. Beleugorhatsz és lubickolhatsz benne. Matyival is tervben van egy újabb, közös lemez. A Guitar Madness nevű zenekarunkkal (Szalay Gábor és Rieger Attila gitáros barátaimmal) is vannak terveink. Tavaly jelentettük meg a Hommage á Gábor Szabó című anyagunkat, amely meglepő módon nem Szabó Gábor dalokból áll, inkább az életútját próbáltuk megeleveníteni saját kompozíciókkal. Három barát 1956 telén a Keleti pályaudvarról indulva dobbantani akar, mert Magyarországon nincsen keresnivalójuk. Ez a három jóbarát Garay Attila, Szabó Gábor és Zágon Iván. Garay Attilát elkapta a harctéri idegesség és nem tudott kilépni a lakásból. Apósom meg elkotyogta otthon, mire készül, erre a család lebeszélte. (Az ő édesapja, Zágon István írta a Hyppolit, a lakáj színművet, amiből a híres filmet is forgatták. Művészcsalád volt az övék, a nagymama, Verő Márta, színésznő.) Szóval egyedül Szabó Gábor ment ki. Világsztár lett. (, de meghalni hazajött. Ott ő kis hal volt a nagy vízben, ahogy Babos Gyuszi mondaná.)

Mit jelent számodra a jazz?

A szabadságot! Meg az illatot. Tudod: a jó zenésznek szaga van. Mit szaga? Illata!!!

Írta: Rozsonits Tamás
Fotók: Horváth Péter, Kisfaludy István, Mészáros Gábor, Rieger Attila, Sándor Lajos, Stépán Virág

---

2025. november 9. 07:54

Minden jog fenntartva. 2025 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA