GÖRÖGH DANI
„Olyan volt, mint a mesékben: minden színes lett, csicseregni kezdtek a madarak, és számomra kinyílt a világ.” A Kodály Spicy Jazz nemrégiben új mérföldkőhöz érkezett: megjelent a zenekar harmadik nagylemeze, a „ReStar”, amelyről a banda motorja, Görögh Dani mesél most. Az album nemcsak a zenekar zenei érettségét mutatja meg, hanem a tagok közötti kreatív összhangot is. Dani ebben a mostani interjúban visszatekint gyerekkori zenei élményeire, az első fellépéseire és a hangszerek szeretetének átadására, miközben pici betekintést enged a Kodály Spicy Jazz-en kívüli munkáiba, és persze a „ReStar” minden egyes dalának történetébe.
Mikor érezted először, hogy jobban kötődsz a zenéhez, mint sokan mások?
Már egész kis koromban kacsingatni kezdtem a zene felé. Például öt-hat évesen dobszerkót építettem párnákból és fedőkből, vagy a polcon talált furulyán próbáltam megtalálni a különböző gyerekdalok hangjait. Az általános iskola első osztályával párhuzamosan elkezdtem a helyi zeneiskola tánc tagozatára járni, mert akkoriban hangszeren csak a harmadik osztálytól lehetett tanulni…
Szerencsére a szüleim észrevették a jeleket, és beírattak a zeneiskolába. Az első fúvószenekari próba után pedig már nem volt kétséges számomra, hogy mást nem szeretnék csinálni az életemben, csak zenélni.
Kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor abban a földszinti teremben próbáltunk, ahova egyébként táncórára jártam. Én a harmadik trombitaszólam végén ültem. Megszólalt a zenekar, és ez teljesen megbabonázott. Olyan volt, mint a mesékben: minden színes lett, csicseregni kezdtek a madarak, és számomra kinyílt a világ.
Emlékszel az első szereplésedre?
Villanásnyi emlékem van már óvodás koromból is: állok a színpadon, és valamilyen mondókát üvöltök, mert az óvónéni azt mondta, hangosan kell mondani. De az is lehet, hogy ez csak azért maradt meg, mert annyiszor előkerült a családi beszélgetések során, hogy már olyan, mintha valóban emlékeznék rá…
Az első szereplésem, ami igazán megmaradt, egy sárospataki trombitaverseny volt. Még csak pár hónapja trombitáltam – az általános iskola harmadik osztályában voltam -, de a verseny rendkívül emlékezetesre sikeredett. Nem azért, mert megnyertem - szerencsére aztán később többször is sikerült -, hanem egy utólag nagyon vicces, akkor azonban eléggé stresszes történet miatt. Viszonylag rosszul bírtam a Kazincbarcika-Sárospatak autóutat, és a megérkezés előtt nagyjából tíz méterrel a kocsi hátsó ülésén ki is pakoltam a gyomrom teljes tartalmát. Természetesen már a fellépő ruhámban utaztam, és nem volt nálunk váltásruha. Álltam a női mosdó csapjánál egy szál kisgatyában, anyukám a csapban mosta a ruhámat, a művelődési ház dolgozói pedig hozták a vasalót, hogy megszárítsák. Mindeközben a trombitatanárom tíz percenként mondta, hogy nem muszáj fellépnem, de én álltam a sarkamra: „Semmi bajom, simán megcsinálom.” Így is lett. Több hónappal később derült ki, hogy mindez egy felcserélt doboz miatt történt: a reggeli teámba cukor helyett só került…
Mit tudhatunk a Kodály Spicy Jazz-en kívüli szakmai életedről?
Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert rengeteg olyan dolgot csinálhatok, amivel értéket tudok közvetíteni. Ilyen például az egyéni, rendhagyó énekóráim, vagy az idén már tíz éve működő, és a 100. alkalmánál járó Hangszert a Kézbe országjáró, könnyűzenei játéktér- és ismeretterjesztő sorozat. Mindemellett session munkákra is megtalálnak olyan nagyszerű, mai élvonalbeli előadók, mint Dzsudló, Desh, vagy a DAL-ból is ismert szívem csücske zenekar, a Quack.
Ha egyetlen daloddal kellene bemutatnod magad valakinek, aki most hall rólad először, melyik lenne az - és miért?
Eddig egy olyan dal jelent meg, amit teljes mértékben én írtam, és ezzel szívesen be is mutatkozom. A „Roll Up the City” egy nagyon nyugodt szám; én csak amolyan „utazózenének” hívom. A számhoz olyan képet társítok, amelyben ülsz egy cabrióban, fúj a langyos szél, szól a kedvenc dalod, és csak mész, amerre visz az út. Szeretem ezt az érzést, és próbálok is így létezni.
Nemrég megjelent a Kodály Spicy Jazz harmadik albuma, a „ReStar”. Mesélj egy picit az alkotófolyamatról!
Ezt a lemezt tartom a legönazonosabbnak a munkáink közül. Nyilván közrejátszik ebben az is, hogy a korong vázát egy trombitás barátom, Subicz Gabi írta, de amiért különösen így érzem, az az alkotófolyamat maga. A dalok végleges formái viszonylag rövid próbaidőszak alatt születtek meg, ráadásul meglepően nagy egyetértésben.
Úgy érzem, most találtam meg azokat az embereket, akik értik, és tudják is úgy csinálni ezt a zenekart, ahogy azt 2017-ben, egy repülőgépen megálmodtuk.
Csináljunk kedvet az olvasóknak a lemezhallgatáshoz! Térjünk ki a dalokra külön-külön!
Bécsi harangjáték: Ezt a dalt mindenképpen úgy szerettem volna megalkotni, mintha folyamatosan egy harangot hallgatnánk. Ennek megfelelően egy nagyon monoton és ismétlődő darab született, amelyben a hangsúly elsősorban a dobokon van: arról szól, hogyan lehet az első apró szintnyi ütéstől eljutni az eszement csapkodásig. Így végül egy erőteljes, lendületes nyitódal született, ami tökéletes indulásnak.
Felszántom a Császár udvarát: Ez a feldolgozásunk már egy kicsit lágyabbra sikerült, de még mindig van benne egy kis morózus, haragos hangulat. Ez abból adódik, hogy a népdal maga is arról szól, hogy - mégiscsak - felszántjuk a császár udvarát. A srácokkal próbáltunk ebben a hangulatban maradni.
Egy másik lovas katonának: Ezt a művet már egyszer feldolgoztuk az első lemezünkön, de most újra bekerült a repertoárunkba, mert benne van a Hári Operában, így teljesen másképp újragondoltuk. Az A jó lovas katonának című dal az első lemezen egy latin vérmérsékletű, szamba-jellegű feldolgozást kapott, most viszont lassú, kicsit melankolikus, elszállósabb hangulatú változatot készítettünk belőle.
Hej, két tyúkom tavalyi: Talán ebben a szerzeményben köszön vissza leginkább Kodály munkássága. Amikor visszahallgattam a dalt, olyan érzésem volt, mintha egy gyerekkórusművet hallgatnék Kodálytól. A dalban Erikkel válaszolgatunk egymásnak, kicsit viccelődünk, tréfálkozunk. Emellett nagyon erősen belehallottam egy bizonyos zenei stílust is, ami egyébként az utolsó track lesz majd a lemezen, de erről nem árulok el többet. Remélem, hogy végighallgatjátok a lemezt, és akkor ti is rájöhettek, mit hallottam bele - Kodályon túl.
Ó, mely sok hal…: Ez egy igazi, lendületes funky-nóta lett. Nem bonyolítottuk túl, van egy fő témánk, rengeteg szólóval a végén, és egyszerűen végigtáncoltuk az egész dalt.
Sej, Nagyabonyban: Ezzel a dallal kicsit lenyugtatjuk a lemezt, a szám hangulatát lazábbra, utazós feelingre vettük. Igazából erről a munkánkról nem kell sokat mondanom, semmi más dolgunk nincs, mint becsukni a szemünket és hallgatni. Igazi világbéke. Mintha minden megoldódna, minden probléma eltűnne.
Tiszán innen, Dunán túl: Talán az album legizgalmasabb dala, nagyon sokat játszunk a ritmikával és az ütemekkel, van egy kis balkános beütése is. Ha Drum'n'Bass rajongók hallgatják, biztosan nagyon tetszeni fog nekik, úgy fogják magukat érezni, mintha egy igazi Drum'n'Bass buliban lennének.
Penultima canzone: Zárásként egy újabb olyan dal következik, amit már az első lemezen is feldolgoztunk. Ez egy nagyon intim, finom hangvételű szám, talán ez a szerzemény a legintimebb a lemezen.
Miért olyan fontos számodra a HANGSZERT A KÉZBE programsorozat?
Egyszer Kodály Zoltán azt mondta, hogy sokkal fontosabb, ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Ennek a gondolatnak a mentén számomra elképesztően fontos, hogy a gyerekek találkozzanak a hangszerekkel. És lehetőleg ne azért, mert apuka vagy anyuka gyerekkorában nem tehette meg, de majd az ő gyereke tanulni fog hangszeren, ha szeretne, ha nem… Minden gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy maga dönthessen.
Ami pedig igazán lényeges: nem zenészeket kell nevelni, hanem a zene szeretetét kell átadni. Ha egy gyerek bármilyen szinten megtanul hangszeren játszani, birtokában lesz annak a tudásnak és döntésképességnek, hogy felismerje, mikor jó vagy rossz egy zene. Így formálhatjuk az éppen aktuális zenei kínálatot: minél több gyerek képes megkülönböztetni a jó zenét a rossztól, annál kevesebb rossz zene fog születni, hiszen nem lesz rá igény.
Hogyan látod ma a jazz, az instrumentális színtér helyzetét?
Ez mindig vitatott kérdés, és biztos, hogy sokak szemében nem leszek népszerű a véleményemmel. Azt gondolom, hogy a jazz és az instrumentális zene köszöni szépen, jól van. Mindig is jól volt, és mindig jól is lesz. Persze előfordul, hogy jobban előtérbe kerül, trendibb lesz, majd van olyan időszak is, amikor nem a jazz a legnépszerűbb. Én mindig azt mondom: ez nem verseny, hanem művészet. Ha valaki értékes dolgot csinál, megtalálja a közönségét.
A streaming szerinted lehetőség vagy inkább kényszer?
Én inkább a lehetőséget látom benne. Elég csak arra gondolnom, mennyi új, számomra eddig ismeretlen előadót fedeztem fel az algoritmusoknak köszönhetően.
Amikor nincs próba, nincs koncert, nincs színpad - milyen ember Görögh Dani?
A nem-zenélő Görögh Dani pihen, feltöltődik, és nagyon nyitott az új dolgok felfedezésére. Az elmúlt pár évben sokat sportoltam: a futás és az úszás teljesen kikapcsol, és mindkét sportágban elkezdtem versenyeken is megmérettetni magamat. A COVID óta rengeteg új lehetőséget kipróbáltam, és megtanultam az élet teljesen más területein is helytállni. Azóta három új szakmát szereztem, és elképzelhető, hogy egyikkel hamarosan „másodállásban” is foglalkozni fogok.
Mit szeretnél, mit mondjanak rólad 20 év múlva?
Ha 20 év múlva lenne valaki, aki azt mondaná, hogy miattam - vagy a Kodály Spicy Jazz miatt - újra felfedezte a magyar népzenét és a népművészetet, arra nagyon büszke lennék.
Mik a publikus tervek a közeljövőre nézve?
Két dolgot szeretnék idén megvalósítani. Az egyik, hogy végre befejezzem a saját lemezemet. Több éve a fiókomban lapulnak a félkész dalok, és most már igazán ideje lenne befejezni őket. A másikkal egy régi vágyam válna valóra: egy táncos előadás létrehozása, természetesen a Kodály Spicy Jazz zenekarommal. Ennek az előkészítése már elkezdődött, ezért nagyon bizakodó vagyok.
írta: Hatos Niki
2026. április 9. 07:01