GOLDSCHMIDT HANDMADE INSTRUMENTS
Goldschmidt Handmade Instruments néven a tavalyi év folyamán hozta létre saját gitármárkáját Goldschmidt Gábor, akit egyfelől a Keep Floyding zenekar gitáros/énekeseként ismer a közönség, a nemzetközi hangszeres világ azonban gitárépítő mesterként is nagyra tartja: a Fibenare manufaktúránál eltöltött másfél évtizede során Gábor ebbéli minőségében is megalapozta hírnevét a szakmában, mostanra pedig elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy nagy lélegzetvételt követően saját lábra állva belevágjon a következő nagy kalandba, amely máris izgalmas új modellek formájában kezd kiteljesedni. A reményteli vállalkozás jelenéről és jövőjéről az alábbi interjúban lebbentjük fel a fátylat.
Amikor 1998-ban az egyetemen megismerkedtünk, volt két Fender Stratocastered. Ezeket tovább néhány szériamodell követett, utána viszont gyorsan átálltál az egyedi, kézzel épített hangszerekre. Mi vitt rá arra, hogy saját magad készítsd a gitárjaidat?
Az egyetem alatt még tartott az a mániám, hogy héthúros gitárt szerettem volna magamnak. Akkoriban az elérhető árú hangszerek nem feleltek meg az ízlésemnek, de hála istennek találtam egy honlapot, ahol egy skandináv ember készített magának egy héthúros Ibanez-kópiát. Elég részletes volt a leírása, és mivel alapból szerettem farigcsálni, eldöntöttem, hogy az általa leírt módszerrel készítek én is magamnak egy saját gitárt. Ez egy öszvér dizájn volt, mert akkoriban az Ibanez S-széria, a PRS és a Parker gitárok is nagyon tetszettek, így ezeket kezdtem el összegyúrni. A készítés során segítséget kértem a Benedek tesóktól (Fibenare Guitars - szerk.), az ő támogatásukkal készült el a hangszer, viszont így nem 100 százalékosan a saját munkám eredményeképpen, ami kicsit zavart! (nevet) Az első saját hangszerem egy Stratocaster-stílusú hangszer volt, ezt már tényleg én építettem, a Pink Floyd tribute bandámban való használatra. Hogy a kérdésre is válaszoljak, mint mérnök, fontosnak tartom a minőségbiztosítás megfelelő minőségét, amit gyári hangszereknél nem mindig tapasztaltam. Az összes sorozatgyártott hangszeremben voltak olyan dolgok, amik nagyon zavartak, és sosem értettem, miért is nem csinálják másképpen a gyártók, mert nem “nagy” beavatkozásokról van szó. Ilyen például az igényes nyak csatlakozás kialakítása, a Stratoknál a fogólapról oldalra lecsúszó E-húrok problémaköre, a Les Paul-fej csatlakozásának gyengesége, vagy a lötyögő tremolókar fixálása. Sokszor zavart a bundozás minősége is. Azoknál a hangszereknél, amiket én készítettem, ezeket a problémákat mind ki tudtam küszöbölni.
Emlékszel még a legelső modellre, amit magadnak csináltál?
A fent említett héthúros előtt készült egy PRS-kópia is, amit végül elégettem… Mondjuk úgy, nem ment át a minőségellenőrzésen. (nevet)
Milyen következtetéseket vontál le az első pár gitár építéséből?
Hogy a türelem rózsát terem. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, gyakran sietni akartam, ami mindig magában hordozza a hibát. Mint minden más munkánál, a tervezésre itt is elég időt és figyelmet kell szánni, fejben végig kell vinni a teljes folyamatot, mert sokszor ezzel előzöl meg egy hibát, és ezzel tudod a gyártási folyamatot zökkenőmentessé és gyorsabbá tenni. A munkafolyamatok egymásra épülését tisztán látni elengedhetetlen. És végül, hogy ha valami egy csöppet is nem tetszik, azt javítani.
Nem sokkal később a Fibenare-hoz kerültél, ami gondolom, jó iskolának bizonyult. Mesélj erről az időszakról!
Amikor készen lett a héthúros gitár, beszéltem a Benedek testvérekkel, hogy szeretnék tényleg az elejétől a végéig egyedül elkészíteni egy hangszert. Felajánlották, hogy építsem meg az ő műhelyükben. Ez rendkívül megtisztelő volt, és egyből le is csaptam a lehetőségre. Pár hónap volt, mire a hétköznapi mérnöki munka mellett esténként dolgozva elkészültem a hangszerrel, de jól sikerült. Ezt követően esténként már a hangszedőgyártással foglalkoztam Csepelen. Két év elteltével világossá vált, hogy nyolc óra mérnökösködés után még négy óra hangszerkészítés kissé fárasztó. Ekkor ajánlották fel, hogy akár dolgozhatnék nekik is, úgyhogy rögtön a tenyerükbe csaptam! (nevet) Az első NAMM Show-t már együtt csináltuk meg, majd jöttek a következő kiállítások Montréalban és Göteborgban, pont a nagy 2007-2008-as gazdasági válság idején. Nem volt könnyű feladat. Volt, hogy 56 órát dolgoztam alvás nélkül, ezt ma már nem bírnám, de nem is szeretném bírni! (nevet)
Építőmérnökként tudtad hasznosítani az egyetemen tanult látásmódokat a hangszerkészítésben?
Alapvetően igen. A szilárdságtan például remek tudomány az oly’ gyakran felröppenő konteók kiszűrésére, de segített a rendszerszintű szemléletben is. A mérnöki látásmód szerintem úgy működik az emberben, hogy azt feltétlenül észre sem veszi, csak másoknak tűnik fel, mikor éppen oly’ módon érvel, magyaráz.
A saját nevedet viselő márkát tavaly alapítottad. Minek hatására döntöttél úgy, hogy ideje szerencsét próbálni egyedül?
Mikor kiszálltam a Fibenare-ből, egy időre nyugalmat akartam, úgy éreztem, kicsit ki kell szakadnom a mókuskerékből. Jól jött a mérnöki oklevél, így 15 év szünet után is könnyen találtam állást. A mérnöki fizetés és a támogató családi kör pedig segített, hogy felépítsem a saját műhelyemet. Tudtam, hogy végső soron hangszerkészítéssel kívánok foglalkozni, így a dolog magától értetődő volt.
Mennyire volt kockázatos belevágni egy ilyen volumenű projektbe?
Sokkal könnyebb így, ennyi év szakmai és üzleti tapasztalattal, mint előről kezdeni. Persze a kockázat ugyanúgy megvan, de az ember nagyjából tudja, mire számíthat. A kedvenc mondásom, hogy “kockázat nélkül nincs rizikó”! (nevet)
Az úgynevezett “butik” gitárok világában mozogsz évtizedek óta, jól ismered ezt az üzleti szegmenst. Mi az a piaci rés, amit meg akartál célozni a saját márkáddal, illetve mivel tudsz többet nyújtani a konkurenciánál szerinted?
Olyan ez, mint a zene. Minden ugyanaz másképpen, mégis megvan mindenkinek a kedvenc zenekara. Ugyanígy, a butik gitárok terén is egy elég tág palettáról lehet válogatni, az ember egy idő után megtalálja, melyik gyártónál kapja meg azt, ami az ő ízlése. Mondhatnám, hogy az én hangszereim sokkal tartósabbak, jobban szólnak, örök életűek, sőt, örök életet is adnak, de azért nem ez a helyzet. Az a célom, hogy olyan hangszereket készítsek, amik nekem is tetszenek, olyan színvonalon, amit magam is megkövetelek, de nem csillagászati árakon. Nem szeretek kispórolni semmit egy gitárból, se anyagban, se munkaórában. Szeretem, ha precíz egy hangszer. Azt hiszem, ezeknek a magam felé tett elvárásoknak megfelelek. Sajnos a butik gitárok ára sokakat elriaszt, pedig a cél épp az, hogy a zenészek olyan hangszeren játszhassanak, amelyek kesztyűként simulnak a kezükre, és szinte észrevehetetlenül válnak eggyé a testükkel.
Mindig a tradicionális hangszerek híve voltál, és az új modellekkel is szándékosan figyelmen kívül hagyod a trendeket. Ez az a vonal, amit képviselni akarsz a továbbiakban is?
A gitáros társadalom 80-90 százalékban ortodox beállítottságú. Ez nem baj, de jó vele tisztában lenni. Én is az vagyok. De nem csak a gitárosokkal van ez így: nem láttam még zseniálisan megreformált hegedűt, de zongorát sem… (nevet) A hagyomány nem feltétlenül elvetendő dolog, főleg ha az valami értéket képvisel. Ilyenek az ‘50-es években született formák, ezek ma már a kultúránk részét képezik. Nyilván innováció nélkül nem haladunk sehova, de fontos, hogy célja legyen, ne pedig önmagáért történjen. Ha úgy érzem,valami olyasmit tudok az asztalra tenni, ami előremutató, akkor leteszem. A klasszikus formák mellett még szeretném a legelső héthúros hangszeremnek az újragondolt verzióját megépíteni, de itt is csak formabeli újításról lesz szó.
A Goldschmidt Handmade Instruments arculatába mennyire férnek bele az ettől nagyban eltérő megrendelői igények? Kérésre hajlandó vagy akár konkáv sokszögeket formázó nyolchúros hangszereket is készíteni?
Ha magaménak érzem a formát, akkor igen. Ha nem, akkor valaki más majd annak érzi. Olyan hangszereket szeretnék készíteni, melyek az én ízlésemnek is megfelelnek. Annyi jó szakember van a világon, biztosan megtalálja a magáét mindenki.
Mi a legnagyobb különbség a felsőkategóriás tömeggyártott gitárok és a kézzel készített hangszerek között?
Szerintem a személyes kötődés. Mármint az, ami a hangszer és a készítője között keletkezik. Mint minden munkánál, ha az ember valamit magának, a saját igényszínvonalán készít, az meglátszik a produktumon. Meggyőződésem, hogy azok a hangszerkészítők, akik a saját kezükkel a saját nevükkel ellátott hangszereken dolgoznak, más színvonalon képviselik a szakmát.
Kevés gitárépítő mester tekercsel saját hangszedőket, te azonban ezt is magad végzed, kizárólag ezek kerülnek beépítésre a gitárokba. Ezen a téren mik a preferenciáid?
Alapból a saját hangszedőimet használom a hangszereimben, de persze ha valakinek van valami megszokott, kedvenc pickupja azt is installálom. Ez egy fokkal könnyebben kezelhető téma, mint a gitár formája, mivel a formavilág itt adott: Az én ízlésem a klasszikus kis és közepes jelű hangszedők fele húz, de nem gond legyártani egy kifejezetten kemény hangú pickupot sem. Az alapmodellekbe a klasszikus hangzásnak megfelelőeket építem be.
Vegyük szemügyre az eddig elkészült modelleket! Nem meglepő módon egy Strat-típusú szériával indultál, ami a Cluster One nevet viseli. Ezzel mennyire akartál közel maradni azon alapelvekhez, amiket Leo Fender 1954-ben lefektetett?
A forma és a hangzás terén mindenképpen. Te is tudod, hogy alapvetően egy “Strat-guy” vagyok, a kedvenc gitárosaim nagyrészt Stratocasteren játszanak. A faanyag ezeknél a gitároknál gyakorlatilag adott (jávor, éger, rózsafa, mocsári kőris). A formához a nyak csatlakozásnál nyúltam bele leginkább, mert a kocka kialakítást sosem szerettem. A gitár fenekét is kicsit dinamikusabbá tettem, de ez csak hangyányi különbség. A fejformát a CBS-stílus és a vintage körvonal közé lőttem be: a kis fej nekem mindig túl kicsi, a nagy meg túl nagy volt. Műszakilag a nyakpálca volt az, amit sosem értettem. A két irányba működő pálca nekem alapvető elvárás, a készítés alatt fellépő igények miatt is. Ha a beépített tremolo alapból nem leszorítható karos, akkor megperselyezem a tőkét, hogy a kar ne lötyögjön. A bundok közül a rozsdamentest preferálom, a nyakat pedig szeretem selyemfényű uretán lakkal kezelni, hogy ne tapadjon. A testnél ugyanakkor az az igazi, ha szépen korosodik, így ott nitrót használok.
A Bauhinia lett a második típus a sorban, ami inkább a Gibson-féle tradíciókat eleveníti fel, de csupán érintőlegesen, miközben a Tele-jelleg is felsejlik benne. Ez a sajátos elképzeléseket tükröző dizájn hogyan készült?
Van egy hongkongi partnerem, aki már régóta nyaggatott egy “Tele-Paul” jellegű gitárral. Szerinte túl sok Strat és Superstrat van már a világon, de ebből sokkal kevesebb. A Bauhinia pont ezt a hiányt igyekszik pótolni, hangzásilag nyilván a használt faanyagok, a mahagóni és jávor, illetve a PAF hangszedők miatt azért közelebb áll a Les Paulhoz. Persze ha éger testtel, csavarozott jávor nyakkal és single coil-okkal készülne, akkor lehetne ez Tele-karakterű is.
A Poles Apart egy újabb beszédes fantázianév a Pink Floyd munkássága nyomán, itt azonban a jó öreg Les Paul-stílus köszön vissza. Hányféle verzióban készíted ezt a típust?
Az összesben! (nevet) A Poles Apart alapvetően a tradicionális singlecut-dizájn reinkarnációja. A nyak csatlakozásán természetesen itt is változtattam, nekem a gyári megoldás nem kényelmes. Mivel minden gitár egyedileg készül, nehéz elmondani, hányféle verzióban készülhet, a lehetőségek tárháza szinte végtelen.
A nyak csatlakozása rendkívül egyedire sikerült ennél a modellnél, ami magával hozza a kínzó megválaszolatlan kérdést: vajon 1952 óta ezt a megoldást miért nem vezették be soha odaát, Michiganben, majd Nashville-ben?
Több oka is van ennek, majdnem mind történelmi jellegű. A korabeli ragasztóanyagok erőssége nem érte el a mai nap használtakét, így szükség volt a nagyobb ragasztási felületre. Aztán az ‘50-es években a gitárosok még másképpen közelítettek a szólójátékhoz, a magas tartományok kihasználása nem volt jellemző, így a kényelmi megfontolás nem esett latba. Az is tény, hogy ezzel a kialakítással a ragasztási felület takarva van a fogólappal, így a gyártási pontatlanság jobban elrejthető…Hogy azóta miért nem változtattak rajta? Szerintem hagyományőrzésből kifolyólag.
.jpg)
A JazzCluster fantázianevű példányról mit kell tudni?
Ez egy amolyan mellékprojektként készült hangszer. Andris barátom a Keep Floydingból régóta szeretett volna egy Jazzmastert, és mivel már sok általam készített hangszert használ, így adott volt, hogy ezt is én építsem meg neki. Így is történt, mondjuk sajnos a komfortosabb nyaki csatlakozást ő pont nem kérte, de végül ez lett a saját manufaktúra első elkészült hangszere. Mivel ez szinte semmiben nem különbözik a gyári hangszertől a saját pickupokon és a két irányba játszó pálcán kívül, a modellek közé nem került be, de mint érdekesség, mindenképpen megemlíthető.
.jpg)
Készült egy Dann Huff tribute modell is. Ennek mi a története?
Amikor a Cluster One-on dolgoztam, a koreai partner szólt, hogy Ázsiában iszonyatosan nagy kereslet van a ‘80-as évek sessiongitárosainak hangszereire, így Dann Huff gitárjaira is. Utánanéztem, ki is ő, mert amikor még Te meséltél róla 1998-ban, csak Blackmore is Gilmour létezett számomra! (nevet) Megtetszett az az agyonmoddolt superstrat, így úgy döntöttem, készítek egyet, persze saját hangszedőkkel. Kis extra is van benne, mert mindhárom hangszedőnél külön kapcsolható a sor/singlecoil/párhuzam-állás. A gyári hangszerben csak sor/párhuzam található.
Mi a megrendelés menete nálad?
Alapvetően sok-sok egyeztetés után egy spec-sheetet készítek, amit az ügyfél elfogad, kifizeti az előleget, és ha készen vagyok, akkor kiegyenlíti a fennmaradó részt. Ilyen egyszerű.
Megrendeléstől számítva átlagosan mennyi idő alatt készül el egy gitár?
Ez nagyban függ a leterheltségtől. Alapvetően három hónap körül számolható, de ha épp sok hangszer van már a soron, ez az idő felkúszhat a két-háromszorosára is.
Milyen további modellekkel kívánod bővíteni a katalógusodat a közeljövőben?
A fent említett héthúros első hangszer újratervezése a Toucan model, ami már a munkaasztalon van, de érdekes módon az első rendelés belőle pont egy basszusgitár. Észrevetted, hogy a basszerosok sokkal nyitottabbak az új formákra? A tradicionális vonalon muszáj lesz egy T-style modellt is készíteni. A Toucanból esetleg lesz egy singlecut verzió is. Egyelőre ezek vannak tervbe véve.
Tömör testű elektromos gitárok mellett mozgatja a fantáziádat a félig üreges testű jazzgitárok és az akusztikus hangszerek építése is?
Akusztikusból már építettem párat, a zenekarban is ezeket használom, egy jumbo, egy cutaway, és egy tizenkét húros hangszer is bővíti a palettámat. A közeljövőben saját indíttatásból nem készülök ezek reprodukálására, de rendelésre szívesen kezdek bele ilyen hangszerek készítésébe is.
Gondolom, a külföldi piacra kívánsz inkább koncentrálni üzletileg, semmint a hazaira…
A perspektíva külföldön nagyobb, mert ott sokkal többen élnek… (nevet) Segíti a külföldi üzletelést az a tény is, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, valamint hogy 15 évig szinte csak nemzetközi partnerekkel dolgoztam. De nem akarok elzárkózni a hazai piactól sem, ha valaki itthon érdeklődik a munkám iránt, annak nagyon örülök!
Éves szinten hány hangszer elkészítése lehet reális szerinted?
Ameddig egyedül csinálom, azt hiszem 20-30 a maximum. Ez függ a hangszerek bonyolultságától is…Míg egy Tele-típusból simán elkészítek 30-at , addig egy Bauhiniából csak 15 menne! (nevet)
Mi lesz akkor, ha a kereslet meghaladja majd a kapacitásaidat?
Az egy kellemes döntési pont lesz. Vagy keresek segítséget - ami elég nehéz, pont azért, mert úgy érzem, a minőség addig tartható, míg hasonlóan fanatikusan dolgozik valaki, mint én -, vagy árat emelek, és a láthatatlan kéz lerendezi a problémát.
Mik a távlati terveid, hol szeretnél lenni mondjuk egy év múlva?
Egy év múlva ilyenkor a NAMM-kiállítást követően valahol a Grand Canyonban szeretnék pihenni!
Ha valaki kapcsolatba szeretne lépni veled, hogyan teheti meg?
Alapvetően van egy honlapom: gaborgoldschmidt.com, ahol minden elérhetőségem megtalálható. Kiállításokra is megyek, tervben van a NAMM, ott leszek a budapesti Custom Guitars Show-n áprilisban, és az év folyamán még egy európai kiállítást is meg szeretnék célozni, de még nem döntöttem el, melyiket.
Néhány gondolat erejéig térjünk ki a zenei munkásságodra is: a Keep Floyding mellett egy szólólemezt is készítettél a közelmúltban, What Do We Leave Behind? címmel. Mindig mozgatott a saját dalok írásának lehetősége?
Igen, már 2003 óta folyamatosan voltak próbálkozások, de valami mindig közbejött. Végül a Covid idején fogalmazódott meg bennem, hogy ezt akár egyedül is meg lehet csinálni, akkor kezdtem el a saját dalok kidolgozását.
Hogyan jellemeznéd ezt a stílusában szerintem leginkább neo-progként meghatározható anyagot?
Ez az anyag, mint első lemez, alapvetően azért a zenei hatások olvasztótégelye, de azt hiszem, ez nem baj. Volt egy ismerős, aki úgy fogalmazott, hogy nem gond, ha a Pink Floydra hasonlít a zene, amit írok, mert a Pink Floyd nagyon jó! (nevet) Mindig is progos zenéket hallgattam túlnyomórészt, így ez az anyag is alapvetően a Floyd, Flower Kings, Spock’s Beard, és a Porcupine Tree vonalán mozog. Aki ezeket a zenéket szereti, szerintem az én zenémet is érdekesnek tartja majd. Mostanában egyre több popot hallgatok, emiatt valószínűleg a most készülő anyagok már nem lesznek annyira progosak majd.
A dalcímek elég beszédesek, kirajzolódik belőlük egyfajta koncepció. Nekem úgy tűnik ezek alapján, hogy eléggé aggaszt, amit magad körül látsz, amerre az emberiség halad…
Erre utal a címe is. Lehet, hogy csak öregszem, és ennek az eredménye a borulátás, de úgy érzem, nem ez a világok legjobbika, amiben élünk, bár lehet, hogy ez a legjobb, amiben élhetünk… Az album a Covid idején kezdett körvonalazódni, akkoriban vesztettem el édesanyámat is. Nyakunkon a klimakatasztrófa, a folyamatos háborúk, és az emberiség mintha rosszabbnál rosszabb válaszokat adna a kihívásokra. A frusztrációmat próbáltam desztillálni a zenében.
A gitározás mellett az ének hogyan jött nálad?
Kényszerből. Az első nagy koncertünk a PeCsában volt 2000-ben, az After Crying előtt léphettünk fel, de az énekes egy hónappal a buli előtt kilépett. A basszusgitáros és én tudtunk valamennyire énekelni, úgyhogy így ment le a koncert. Aztán így is maradt… (nevet) Egyáltalán nem bánom a dolgot.
Lesz folytatása ennek az albumnak a közeljövőben?
Igen, tervezek újabb nótákat írni, pár már készen is van, és a további ötletek is gyűlnek szépen. Valószínűleg nem ennyire borongós hangulatú lesz, próbálok újítani. A legnagyobb kérdés, mint mindig, hogy az időm mennyire fogja engedni az ezzel való foglalkozást. Hála istennek a technika fejlődésével otthon fel tudok venni mindent, így ez könnyített pálya!
Danev György
2026. május 31. 08:54