Goldschmidt Gábor (Keep Floyding)
1998 szeptemberében történt: a szorgalmi időszak első napján a Budapesti Műszaki Egyetem K221-es előadótermében ültem úgy háromszáz másik fiatal között, miközben azon tűnődtem, kivel is tudnék a lehető leggyorsabban összehaverkodni az évfolyamból. Ha már úgy rendeltetett, hogy műszaki emberré kell válnom, legalább ne egyedül essek át a tűzkeresztségen, és az sem ártana, ha némi rock & rollos mellékzöngéje is lehetne a procedúrának, nemdebár... Kiszúrtam a tömegben egy hosszú hajú srácot, aki Dream Theater-pólót viselt. Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy gitározik. Stratocasteren. Kész. Ezzel minden eldőlt, ő volt az emberem. Goldschmidt Gábornak hívták és egy Echoes Of Pink Floyd nevű csapatban játszott. Azóta eltelt bő két évtized. Felnőttünk, megnősültünk, gyerekeink születtek, szakállt növesztettünk; az Echoes Of Pink Floydból Keep Floyding lett. Egy, vagy inkább két dolog viszont nem változott: a kapcsolat, a haverság megmaradt, akárcsak elhivatottságunk a zene és a gitárok irányába. Kettőnk közül persze mindig Gábor játszott nagyobb tétekkel, hiszen az ország első számú Pink Floyd-emlékzenekarának frontembereként idővel a hazai rockszíntér megbecsült tagjává vált, miközben hangszerkészítőként számtalan csodálatos gitárt alkotott meg a Fibenare égisze alatt. Régóta mondogattam már, hogy mindezekről jó lenne egyszer formálisan is beszélgetni, ám egészen mostanáig nem jutottunk el idáig. Közhelyes, de tényleg jobb később, mint soha.
A Keep Floyding zenekar jó pár emlékezetes koncertet adott fennállása során: többször felléptetek a Müpában, az A38-on, tavaly pedig több alkalommal is az Aquincumi Romkertben rekonstruáltátok a Pink Floyd legendás 1972-es Pompeii amfiteátrumban adott koncertjét. Mesélnél utóbbiról?
Goldschmidt Gábor: Persze. Nagyjából 20 éves álmunk teljesült tavaly, amikor az Aquincumi Múzeumnak köszönhetően lehetőségünk nyílt az Óbudai Polgárvárosi Amfiteátrumban előadni a Pink Floyd már-már legendás ‘72-es koncertjét. Ők tudtukon kívül karantén-kompatibilis módon tették, mi viszont nagyszámú közönség előtt. Célunk az eredeti hangzóanyag előadása volt, de mivel ez elég szűkös terjedelmű, úgy gondoltuk, a koncert második felében előadjuk a Dark Side of the Moon lemezt, és mivel ekkor már a nap is lement, Gilmour legutóbbi Pompeiiben adott koncertjéhez igazítottuk a látványt. Az érdeklődés óriási volt, a koncert előtt két héttel már majdnem mind az ezer meghirdetett jegy elkelt, és a teltházas bulit az amfiteatrumot körbevevő dombocskáról még kb. háromszáz ember nézte. Ezt követte havi egy romkertes buli a nyár folyamán már az Aquincumi Múzeum területén.
Terveztek további közös programokat az Aquincumi Múzeummal, ha a helyzet megengedi?
GG: Természetesen, mivel tavaly négy teltházas bulit adtunk, szeretnénk ezt folytatni, bár a helyzet jelenleg nem kedvez a koncerteknek.
Egy ilyen ambiciózus projekt megvalósítását követően nem nehéz újabb kihívásokat találni? Mi az, amit még mindenképpen meg akartok csinálni a zenekarral?
GG: Logikus gondolat ez, de ezt követően ősszel dupla teltházas Fal 40 koncertet nyomtunk a Müpában, amit legalább ennyire élveztünk. Mivel a Floyd megalomán zenekar, mindig vannak új célok! (nevet) A konkrét jövőbeni célokat természetesen nem spoilerezem, hadd legyen ez meglepetés!
A Pink Floyd a koncertvizualizáció terén mindig úttörőnek számított, grandiózus fellépéseiket még ma is emlegetjük. Nektek milyen lehetőségeitek vannak ezen a téren?
GG: Hála istennek, immár egy évtizede fix fény-gurunk van, Németh Zoli személyében, sőt, pár éve Balázs Lajos is segít minket a vetítési feladatokban, mely elengedhetetlen az egyenletes minőségű látvány létrehozásában. A zenekarnak vannak saját eszközei, de nagyban függenek a lehetőségeink a helyi technikától is. Így hát alkalmazkodunk a helyi sajátosságokhoz, nem véletlenül vittük a Falat a Müpába.
A Floyd-életmű annyira gazdag és szerteágazó, hogy nem is nagyon lehet egy egységként kezelni. Te magad melyik korszakuk színpadra vitelében leled leginkább örömödet?
GG: Épp amelyikkel koncertezünk. Igazság szerint a változatosság gyönyörködtet, minden korszakban van valami állati jó, egy elborulós Echoes épp annyira szórakoztató, mint a Marooned a Division Bellről. Szeretem a grandiózus szólókat, ahogy gitáros társam Tóth Andris is, de mindenkinek megvan a személyes kedvence az összes korszakból. Segesdy Marci billentyűsünk a korai dolgokat és a klasszikus felállást szereti legjobban, Balázs Bálint basszerosunk azt hiszem, mindenevő, ő mindent imád, Hajba Laci a dobok mögött a nagy felállás és a Gilmour-éra híve, vokalistáink, Simon Edina és Garda Zsuzsi a későbbi szerzeményeket szeretik, mivel itt több feladatuk van. Haaz Imi szaxisunk meg bármit fúj, viszi a bulit. Alapvetően gitárosként szerencsések vagyunk, ez egy gitárcentrikus zene.
Gitárosként és énekesként bő két évtizede ápolod David Gilmour örökségét a Keep Floyding zenekarban. Hogyan érdemes “hozzányúlni” Gilmour témáihoz?
GG: Alázattal! (mosolyog) A nyugalom a legérdekesebb a játékában. Talán a legfontosabb, hogy az ember ne játssza túl a témákat. Sokat kell hallgatni, azt hiszem, bárkit is próbál az ember visszaadni, ez a legfontosabb.
Mindig nagyon izgatott, hogy mi a titka David Gilmour sajátos hangzásának, ami első ránézésre egyszerűnek tűnik, mégsem az... Szerinted?
GG: Az előbb említett nyugalom. Ez a technikán felül nagyon érdekes. Persze a pontos és gyakran elég nagy nyújtások, a harmóniában való mozgása, ahogyan körüljár egy-egy akkordot, és a többi technikai dolog is sajátos. Erre jön még persze a használt cuccok hangminősége.
Nyilvánvalóan elsőrendű fontossággal bír számodra, hogy annyira autentikus legyen a gitárhangzásod, amennyire csak lehet, ha Floyd-dalokat játszol. Milyen gitárok, erősítők és effektek segítségével alakítod ki a soundot?
GG: A Floyd alapja a Strat, a fuzz és a delay. Én Fibenare Stratokat használok, a pedálokkal mindig kísérletezek, de van egy-két kedvenc. Minden korszaknak megvan a maga modulációs effektje is (phaser, vibe, chorus, flanger, rotary), ehhez jönnek a specialitások, talkbox, vocoder, ebow stb. Mire ezeket az ember összeszedi, egy akkora board van a lába előtt, hogy nem bírja átlépni. A vicces az, hogy egy számban csak 2-3 pedál szól. Erősítőnek Hiwattokat használunk, mint Dave.
Több, főleg angol Pink Floyd-emlékzenekar tevékenykedik sikerrel a nemzetközi színtéren. Ti nem gondoltatok még arra, hogy kilépjetek arra a porondra?
GG: De, természetesen, csakhogy nálunk a zenélés még hobbi. A vokalistáinkon és a hangmérnökön, Prohászka Ferin kívül mindenkinek megvan a hétköznapi melója, és 11 embert összehangolni a család mellett igen nehéz. Egy külföldi kiruccanás nem egy nap, talán ezért nem erőltettük a dolgot eddig.
Ha visszatekintesz a Keep Floyding eddigi életútjára, elégedett vagy a csapat sorsának alakulásával?
GG: Azt hiszem, mindig hozzuk az általunk felállított szintet, mindig kitalálunk valami újat, a setlist sosem ugyanaz 2 egymást követő bulin. Teltházak előtt játszunk. Igen, elégedett vagyok.
Nem sokan tudják, hogy session-gitárosként a Grammy-díjas japán művész, Kitaro turnézenekarában is játszottál. Hogyan kerültél a csapatába és milyen élményekkel gazdagodtál a vele való közös munka során?
GG: A hegedűs Steve Kindler ajánlott be, mert az addigi gitárost kirakta az öreg. Olyan volt, mint egy szürreális álom. Steve szólt, 2 hétre rá pedig már San Franciscóban voltam meghallgatáson. Nagy élmény volt profik közt játszani. Nem is értem hogy kerültem oda! (nevet) A zenéje jó lehetőség volt az új stílusok megismerésére és az alázat gyakorlására. A turnékon nagyon jól összebarátkoztunk a dobossal is, a NAMM Show-n mindig találkozunk.
A kezdetektől fogva magadnak építed a hangszereidet. Egyetemista voltál, amikor elkezdtél gitárépítéssel foglalkozni. Emlékszem, akkoriban volt két Fender Stratocastered, mégis belevágtál egy saját modell építésébe. Mi volt ennek az oka? Nem találtál kedvedre való hangszert a boltban kapható szériagitárok között?
GG: Sokkal inkább a kihívás volt az érdekes benne. Akkoriban nyílt meg a net, mindenki honlapokat csinált, és találtam egy srácot, aki készített magának egy 7 húros gitárt. Ez adta meg a kezdő lökést.
Azt tartja a mondás, hogy minden kezdet nehéz. Mennyire izzasztott meg az első gitár összerakása? Milyen eszközök álltak a rendelkezésedre ehhez akkoriban?
GG: Haha, apám kézi szerszámai. Emlékszem, megvettem a mahagóni deszkát, és egy tompa kézi fűrésszel vágtam ki a nyakat belőle. Kb. egy óra volt. Azt hittem, leszakad a kezem. Aztán felkerestem a Benedek tesókat a Fibenare-tól, ők adtak tanácsokat, később a műhelyben folytathattam az eszközigényes munkát.
Mikor vált világossá számodra, hogy nem az építőmérnöki pálya a te utad, és inkább hangszerkészítőként szeretnél boldogulni? A családod mit szólt ehhez?
GG: Két év mérnökiroda után. A gép nyomkodása nem az én világom, közben a munka után persze toltam a "hobbi barkácsolást" este 10-ig. Mikor feleségemmel vártuk a gyermeket, akkor dőlt el, hogy ennyi időm nincs… (mosolyog) Nem bántam meg. A családom mindig csodabogárként tekintett rám, de azt hiszem, büszkék rám.
Melyik általad épített hangszerre vagy a legbüszkébb?
GG: Az összesre! Legjobban talán a magamnak készített akusztikus gitárra.
Jól emlékszem, hogy egyszer szó volt arról, hogy Brian May számára is fogsz készíteni valamit?
GG: Nem kifejezetten neki, de csináltunk Red Special replikát. A tulaj alá is íratta vele, Brian azt hiszem elégedett volt a munkával.
Végezetül, mit javasolnál tanácsolnál azon hobbi barkácsolók számára, akik úgy gondolják, jó móka lehet tömör testű elektromos gitárt építeni DIY-módon és ki is próbálnák ezt az időtöltést? Mik lehetnek a legnagyobb buktatók egy ilyen kalandban, még ha előregyártott elemekből is akarná az ember összerakni álmai hangszerét?
GG: Mondanám, hogy a YouTube-on minden fent van. Az ötletességre figyeljenek oda, minden feladat megoldható jó ötletekkel. Legyenek türelmesek, pontosak, és igényesek. Ez a legfontosabb, a többi részletkérdés.
https://www.facebook.com/keepfloyding
Danev György
.jpg)
2020. október 1. 05:35