FŰZFA ZOLTÁN – POCKY: „Nálunk még mindig küzdeni kell ezzel a típusú előítélettel”.
Nemrégiben „SUPERNOVA” címen adta ki második nagylemezét a hazai zenei paletta üde színfoltja, a Decadancer. Az elsősorban post-wave stílusra épített, tíz dalos albumon olyan fűszerek emelik a zenei élményt, mint a pop, a rock, vagy éppen az elektronikus műfajok. Az angol és magyar szövegű szerzemények többrétűek, olyan témákkal foglalkoznak, mint a tervek kitűzése, a vágyak megvalósítása, a remény, a szerelem, a zene imádata, vagy éppen az éjszakai élet. Mostani beszélgetőpartnerem a banda alapító basszusgitárosa, Fűzfa Zoltán Pocky, akit sokan a KISS Forever Band oszlopos tagjaként is ismerhettek.
Legutóbb tavaly tavasszal olvashattak rólad a Music Média Magazin olvasói, akkor Decadancer zenekarod minden tagjával készítettem interjút. Kimaradt a klasszik kezdő kérdésem, de most nem úszod meg. A te családodban milyen hagyományokról tudhatunk a zenélést illetően? Hogyan jött az életedbe a zene?
Anyukám volt a legfőbb inspirátorom a zenei pálya felé, hiszen zongorázott és énekelt. A két unokanővérem szintén zongorázott, énekelt. Mivel nemesi családról beszélünk, valahol ez elvárás is volt. Gyerekkoromban, amikor a nyári szünetek egy részét anyukám szüleinél töltöttem, ott állt a zongora a nappalijukban, klimpíroztam rajta. Körülbelül hat éves koromban beírattak a Juhász Klára Zeneoktató Iskolába. Nem tetszett, elég sokáig jártam oda, bevallom: nagyon utáltam.
Egy nap, amikor mentem haza a suliból, anyukám hozott egy bakelit lemezt. Jean-Michel Jarre nevű fickó játszott rajta, nagyon érdekes zene volt ez, azonnal megtetszett. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor hozott egy The Beatles dupla albumot is. Egész nap mentek körbe-körbe a bakelitek, ekkor tűnt fel a családnak, hogy mennyire vonz a zene engem is. Később az unokatesóm férje kezdett zenéket mutatni nekem, így jött a képbe a Tangerine Dream, a Kraftwerk, a Pink Floyd és sokan mások. A nagymamám, anyukám anyukája bérletes volt az operában, szóval oda is jártunk rendszeresen. Talán ezért lettem zenei mindenevő.
Az igazi zenélés tizenkét éves koromban a KISS együttes miatt indult el, nagyon tetszett a zenéjük. Egy régi akusztikus gitáron próbáltam eljátszani a dalokat, nem sikerült. Évekig csak gyűjtöttem a lemezeiket, majd tizennégy évesen eladtam az összes KISS albumomat, az összegből pedig vettem egy elektromos gitárt. A többi már jött magától. Érkezett a New Wave, a Duran Duran, a Mötley Crüe és társaik. Nem volt megállás.
Gyakran említed, hogy zenei mindenevő vagy.
Most is keresem az újdonságokat, az olyan új előadókat, amelyek valami érdekes hangzást hoznak magukkal. Szerintem jelenleg sokkal nehezebb a helyzet, mint régen, mert szinte az összes előadó, - tisztelet a kivételnek-, ráállt egy divatos harmónia körre és azt tolják. Ez elég unalmas, a rádióban már nem is nagyon lehet megkülönböztetni őket, annyira egy kaptafa.
Van, akire felnézel, akire jelenleg példaképként tekintesz?
Sokan vannak a listámon, akiket szeretek és felnézek rájuk. Az egyik példaképem, -milyen meglepő-, Gene Simmons, a Kiss basszerosa. Nem kizárólag a zenei kvalitása miatt, - nagyon jó, de alulértékelt baszzeros, akár csak John Taylor a Duranból-, hanem mert egy okos ember, rengeteg bölcsességgel, amit az évek során hallottam tőle. A remek üzleti érzéke is megtetszett. Nagy példaképem John Williams, aki filmzeneszerző, a „Cápa” vagy a „Star Wars” zenéjét is ő írta. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet róla, elképesztő tudás van mögötte. Ez az a dolog, amit nagyon értékelek. A tudást!
.jpg)
Tribute banda vagy saját dalokkal építkező zenekar? Melyik áll hozzád közelebb jelenleg?
Attól függ, hogy éppen melyiket csinálom. Szerintem mindegy, hogy melyiken van a nagyobb hangsúly, csak csináld teljes szívedből és legyél elkötelezett. Sajnos a tribute éra erősen felhígult, sokan ebben látják a zenei jövőjüket, ha a saját zenét játszó karrier nem megy. A tribute is csak akkor valid, ha mindent odateszel az asztalra. A piszkolás nem fog eredményt hozni, ráadásul lejáratják a műfajt is.
A saját zene előadása fontos számomra, hiszen abban száz százalékig én vagyok benne, persze a zenésztársakkal együtt. Egyedül a legnehezebb, bár akkor megvan az a kiváltság, hogy mindenki azt csinálja, amit mondok. Az alkotás dinamikája, a végeredmény meghallgatása, megosztása nekem nagyon fontos, akár úgy is, hogy nem tetszik annyi embernek, mint szeretném.
Ráültem a vagy-vagy vonalra. Tehát fesztiválszezon vagy klubélet?
Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya. A klubbozás fontos, de a fesztiválok hozzák a jövőbeli rajongókat, szimpatizánsokat, akik aztán tavasszal, ősszel és télen a klubban hallgatják meg a bandákat. A fesztiválok olyanok, mint egy nagy olvasztótégely, jó lehetőség a bemutatkozásra is egy-egy új zenekarnak, már ha oda engedik őket. Ez is sokat változott amióta nem csak a zene számít, hanem a büfék bevétele és a jegyeladás. Nem kárhoztatom a szervezőket, de azért kicsit rugalmasabbak is lehetnének…
Mi a legnagyobb bók, dicséret, amit valaha kaptál?
2012-ben Amerikában voltunk a KISS Forever Banddel, egy KISS tribute bandák versenyén és a zsűri elnöke, Tommy Thayer azt mondta nekem, hogy az eredeti basszeros, Gene Simmons után én vagyok a legjobb, akit valaha látott. Pedig hidd el nekem, erős volt a mezőny…
Mi az, amit nem gondolnak rólad az emberek? Vagy aminek örülnének, ha tudnák?
Ha őszinte akarok lenni, akkor ezzel úgy vagyok, hogy a családom, a barátaim ismernek, tudnak rólam mindent. Az idegenek véleménye sosem érdekelt, nem izgat mit gondolnak rólam. Biztos van olyan, aki utál, vagy irigy vagy mit tudom én. Ezzel nem tudok mit kezdeni. A zenész élet ezzel jár, nem szerethet mindenki. Hogy Gene-t idézzem: „Jézust sem szereti mindenki, de már mindenki hallott róla.” Persze nem hasonlítom magam Jézushoz, de egy előadó mindig egyfajta "próféta", aki magában hordoz egy üzenetet, amit közvetíteni akar a közönség felé. Olyan mondjuk, mint anno a krónikások, csak épp az aktuális dolgokról beszél, énekel.
Véleményed szerint a Decadancer miben egyedi? Mi az, ami különlegessé tesz benneteket?
A Decadancer nagy álmom volt. Sokan nem tudják, de voltam billentyűs new wave bandában (ÚJ Vonal) és ez nem múlt el nyomtalanul. Talán abban egyedi a Decadancer, hogy más nem nagyon játszik ilyen zenét most Magyarországon. Lehet nem jó az időzítésünk, de én hiszem, hogy a jó zene - és miénk nagyon jó - megtalálja közönségét. Nem egy piaci rés betöltése a célunk, hanem az, hogy olyan zenét játszunk, ami nekünk tetszik. Sok kritikát kaptunk azoktól, akik megszokták, hogy más bandákban szigorúan rockzenét játszunk, de innen is azt üzenném nekik: Lépjetek ki a komfortzónátokból!
Mi megtettük, tudtuk, amikor elkezdtük, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Lehangoló látni a külföldi példákon keresztül, hogy amúgy akár metált játszó zenészek is milyen sikeresek egy teljesen más zenei műfajban is (lásd: Night Flight Orchestra), a saját közegük is könnyen elfogadja. Nálunk még mindig küzdeni kell ezzel a típusú előítélettel.
Manapság gyakori megjelenési formát jelentenek a közreműködések. Ti nem gondolkoztok ilyenben?
Az a helyzet, hogy de! Sajnos még nem vagyunk annyira közismertek, népszerűek, hogy bárki is akarjon velünk "fícsöringőlni". Talán ez az interjú segít ebben. Ebben is.
Nemrégiben jelent meg a „SUPERNOVA” lemezetek, ami alapjaiban határozza meg a mindennapi zenehallgatásomat. Hogy állt össze ez a munka?
Mátyás Attilával közösen alakítottuk ki a dalokat, a végső hangzáshoz pedig megérkezik Andris egyedi hangja, valamint Závodi Gabi keverő, master munkája is. Amit a közönség hall, az egy team munkája. Sok esetben csak ötletgazda vagyok, amivel elindítom a munkafolyamatot, de a megvalósításhoz kellenek azok a tehetségek, akikről az imént beszéltem.
Mit várhatunk tőletek a közeljövőben? Hogyan látod a jövőt, a jövőd?
Elkezdtük a harmadik album megírását. A koncepció marad, csak mindig más zenei környezetből inspirálódunk. Próbáljuk keverni azokat a zenéket, amik hatással vannak, voltak ránk. Fontos, hogy nem utánérzés vagy másolás gyártása a szempontunk, sőt! Maradnánk továbbra is egyediek!
Ha valaki nem ismeri a Decadancer munkásságát, mit szeretnél, melyik dallal, mely számokkal kezdje el az ismerkedést?
Bármelyikkel! Minden dal fontos számunkra, minden szám magában és egységükben is bemutatja a zenénket. A Decadancer-ben az a jó, hogy kevert zene, ezért bárhol, bármikor játszható, nincsenek műfaji kötöttségeink.
A Decadancer kevert dallamos, brutálisan erős hangzású produkció, ami bármikor képes arra (akár jó hangulatban vagy, akár mélyen jársz), hogy kézen ragadjon, és a(z egyik) legfőbb szövetségesed legyen. A srácok minőségi munkája megérdemli a legnagyobb színpadokat, a legszeretőbb, legszélesebb közönséget. Bízom abban, hogy rövid időn belül megtörténik ez, de addig is sok ihletet, szuper kalandokat kívánok az úton nektek Pocky!
Hatos Niki
2025. május 20. 08:04