FORTY YEARS OF PAIN - A Guns N’ Roses-sztori
Július 15-én ismét Budapesten lépett fel az idén negyvenéves jubileumát ünneplő Guns N’ Roses. A klasszikus hármasfogat 2016-os újraegyesülése óta másodszor játszott Magyarországon a zenekar – ennek apropóján tehát összeszedtük, hogyan is lett a világ legveszélyesebb rockcsapatából a világ legrosszabb hírű, legtetszhalottabb rockcsapata, majd a könnyes kibékülés után megdicsőült dinoszaurusz.
A klasszikus Guns N’ Roses felállás átjáróházas kialakulásába különösebben nincs értelme belemenni ezen a helyen. Akit érdekel, milyen áttételeken keresztül került végül sok bonyodalmat követően össze William „W. Axl Rose2 Bailey énekes, Saul „Slash" Hudson gitáros, Jeff „Izzy Stradlin" Isbell gitáros, Michael „Duff” McKagan basszer és Steven „Popcorn" Adler dobos, ezer helyen utánanézhet az útvonalaknak, amelyek bejárása után számos garázsbanda és tagcsere után végül 1985 júliusára egymás oldalán kötöttek ki. A lényeg annyi, hogy a Los Angeles-i próbahelyükön innentől fogva gyakorlatilag együtt is élő zenekar tagjai az első pillanattól fogva tudták: ez itt valóban a „real deal”.
Rombolásvágy
Zenei gyökereik igen kuszák voltak, bár a tagok ezen a téren nagyjából közös hullámhosszon mozogtak: a közös fő nevezőknek a Led Zeppelin, az Aerosmith és a Rolling Stones számítottak, de emellett mindegyikük markáns saját világgal rendelkezett. Duff például vérbeli punk rockerként érkezett Seattle-ből Los Angelesbe, de egy AC/DC-t, Alice Coopert és Aerosmith-t kedvelő basszusgitárost kereső apróhirdetésre jelentkezve akadt össze Slash-sel és Adlerrel. Izzy a Stones mellett talán Bob Dylant imádta a legjobban, Axl pedig többek között Elvis Presley, Elton John és Billy Joel lemezein nőtt fel. A zenekar azonban a nyers, kiváló dalok mellett többek között azért is tudott olyan gyorsan elhíresülni a hollywoodi klubvilágban, mert mindannyian hihetetlenül erős karakterek voltak: zavaros hátterű, a problémás gyermek- és kamaszkort éppen maguk mögött hagyott utcai bajkeverők, akik közül egyik sem engedett jottányit sem a maga elképzeléseiből. Noha nagyon különböztek egymástól, gyorsan eltéphetetlennek tűnő véd- és dacszövetség alakult ki közöttük.
A Guns N’ Roses híre futótűzként terjedt el Los Angelesben, és a hihetetlenül sikeres klubkoncerteknek köszönhetően viszonylag gyorsan nyüzsögni kezdtek körülöttük a kiadók. A csapat tagjai jellemző módon nem siettek leszerződni senkihez, ehelyett inkább sportot űztek abból, hogy az A&R-esek pénzén teleegyék és teleigyák magukat, majd jól nem állapodtak meg velük semmiben. Mindez egészen addig így ment, amíg nem került be a képbe a korábban a Mötley Crüe, a Dokken és a Metallica nagykiadós szerződtetésében is kulcsszerepet játszott Tom Zutaut, aki valósággal beleszeretett a zenekarba. Zutaut közvetítésével 1986 tavaszán a Guns 250 ezer dollárért, mintegy hat lemezre aláírt a Geffen Recordshoz, a dolgok neheze azonban csak most következett: valahogy egybe kellett terelni a csapatot, és találni nekik egy megfelelő producert, akit ők is elfogadnak.
Mivel a dolgok lassan haladtak, a kevesebbet koncertező csapat iránt fenn kellett tartani az érdeklődést. Így 1986 végén saját gondozásban, de a Geffen égisze alatt, a UZI Suicide kiadó neve alatt kiadtak egy négy számot tartalmazó, ál-élő EP-t Live ?!*@ Like A Suicide címmel, rajta két feldolgozással és két saját szerzeménnyel. Az EP-ből 30 ezer példányt nyomtak, ami viszonylag gyorsan elfogyott Los Angeles környékén. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a csapat iránt komoly közönségigény mutatkozik, a helyzetet azonban nem könnyítette meg, hogy a Guns N’ Roses simán ajtót mutatott a szakma neves figuráinak. Még a banda ekkortájt felbukkant keménykezű menedzsere, Alan Niven sem tudta normális mederbe terelni a helyzetet, így a gordiuszi csomót végül Zutaut vágta át Mike Clink nevének bedobásával. Clink annak idején többek között a UFO Strangers In The Night koncertanyagán is dolgozott, ezt pedig az egész csapat egyként imádta.
Miután az anyag elkészült, a Geffennek még az utolsó pillanatban le kellett cserélnie a borítót, mert az eredeti képet – egy szadista robot megtámad egy lenge öltözetű nőt – több terjesztő is túl erőszakosnak találta. A Guns N’ Roses debütáló lemeze, az Appetite For Destruction végül 1987. július 21-én került az utcára, és habár a siker nem jött azonnal házhoz, először az európai, majd rövidesen az amerikai rocksajtó is ráérzett, hogy a zenekar a maga nemében páratlan. Hangzásuk még annak ellenére is teljesen egyedi volt, hogy a hangszeres alapokon egyértelműen érezni lehetett az Aerosmith és a Led Zeppelin, Axl intonációs technikáján és énekstílusán pedig a Nazareth frontember Dan McCafferty hatását. (A finn Hanoi Rocks a zene mellett a kinézetükön is igen mély nyomokat hagyott). Mindezeket a hatásokat egyébként ők sem tagadták, az Appetite For Destruction pedig még a nyilvánvaló hasonlóságokkal együtt is „A” tökéletes rock'n'roll album, méghozzá mai fejjel is. Axl ezerhangú előadásmódja, Izzy stabil ritmusozása és a ritmusszekció lüktetése egyformán fontos építőkövek voltak, akárcsak Slash őrületesen feelinges, kiérlelt szólói. És nem utolsósorban az anyag mai füllel hallgatva is gyönyörűen, erőteljesen szól, mentesen mindenféle akkori sallangtól, ami a hasonszőrű rocklemezeket jellemezte: nincs agyonvisszhangosítás vagy élőben visszaadhatatlan, bombasztikus vokálmunka. Amit látsz, azt kapod – a jelszó ezen a téren is a természetesség volt az olyan dalokban, mint a Welcome To The Jungle, az It’s So Easy, a Nightrain, a Paradise City, a Sweet Child O’ Mine vagy a Rocket Queen.
A lemez a Billboard-lista 182. helyén kezdett, és korrektül csorgott a boltokból, ám korántsem aratott gyors sikert. A single-nek választott Welcome To The Jungle nem kavart különösebb vihart, az MTV ugyanis kerek perec visszautasította, hogy lejátssza a hozzá forgatott videót: a Guns N’ Rosest jóval megelőzte a híre, így a csapatot túl durvának, túl balhésnak és erőszakosnak találták. Valami azonban még így is megmoccant. A fentiek eredőjeként az Appetite For Destruction még MTV nélkül is jó eredményeket produkált: 1988 elejére nagyjából 200 ezer példányban kelt el Amerikában, amivel a Geffen elégedettnek is tűnt. Bemutatkozó anyagról volt szó, amin ráadásul nem is hemzsegtek a nyilvánvaló rádiós témák, így megszületett a döntés: a vállalkozás nyereségesnek bizonyult, ezért aztán nem költenek több pénzt a promócióra, a csapatot pedig ráveszik a következő anyag elkészítésére. Zutaut azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt, mert tudta, hogy az albumban sokkal több rejlik ennél: meggyőzte David Geffent, hogy legalább az MTV-nél tegyenek egy újabb próbát. Geffen így személyesen járt közbe a csatornánál a banda érdekében, de még ez is csak arra volt elég, hogy a zenetévé egyetlen alkalommal, kaliforniai idő szerint éjszaka, New York-i idő szerint hajnalban leadta a videót. Ami pedig ezek után történt, alapvetően formálta át a rockvilágot. Az MTV telefonközpontja a klip leadását követően szinte azonnal elszállt, ugyanis tízezrek telefonáltak be, és követelték az újonnani lejátszást. A kiadónak korábban hosszú hónapokon át mereven ellenálló csatorna órák leforgása alatt hátrált meg a nézők akarata előtt, és rendszeres rotációba tette a Welcome To The Jungle-t, amely ezek után villámgyorsan az összes létező kívánságműsor legtöbbet követelt dala lett.
.jpg)
Üdv a dzsungelben!
A Guns N’ Roses ezekben a napokban épp első önálló amerikai turnéját bonyolította, és azt vették észre, hogy a 200 ezres eladásból gyakorlatilag napok leforgása alatt egymillió lett. Az Appetite For Destruction szélsebes iramban vágtázott felfelé a listákon, és 1988 áprilisában bejutott az amerikai Top 10-be. A zenekar ezzel párhuzamosan újabb sztárbanda turnéjára társult be: ők lettek a nyitószám az Iron Maiden aktuális körútján. Mindeközben a Guns N’ Roses-láz járványszerűen terjedt el az egész világon, a kiadó pedig ennek az őrületnek a közepébe tenyerelt bele, amikor 1988 nyarán kiadták kislemezen a Sweet Child O' Mine-t, az album legslágeresebb témáját. Az azonban még alighanem őket is meglepte, amikor a dal nem sokkal később az amerikai listák első helyére ugrott. Innentől fogva nem volt kérdés, kikről szól majd a következő évek rockzenéje. Az őrület teljes fordulatszámra kapcsolt.
Az év júliusától legnagyobb zenei előképük, az újjáéledt Aerosmith vendégeként indulhattak turnéra. Eközben azonban legalább akkora figyelem övezte őket, mint Steven Tyleréket – főleg, miután augusztus elején az Appetite For Destruction felkerült az amerikai listák élére. Így esett, hogy mire a Guns N’ Roses 1988. augusztus 20-án fellépett a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, már tulajdonképpen semmi sem indokolta számukra az alulról számított második helyet: nyugodtan játszhattak volna közvetlenül a headliner Iron Maiden és a speciális meghívott KISS előtt. Jelenlétük bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1988-as minden idők legsikeresebb doningtoni fesztiváljának bizonyult, ám egyszersmind tragikus véget is ért a rendezvény: az It’s So Easy alatt két fiatalt halálra tapostak a tömegben. Sokan eleve a zenekart tették felelőssé a történtekért, azonban nemcsak emiatt támadták őket mindenhonnan. A jó alaposan megszellőztetett kábítószerügyletek és a tagok szókimondó, gyakran egyenes adásban közvetített részeg nyilatkozatai a konzervatív kritika és közönség zajos felháborodását vonták maguk után, akárcsak az Appetite For Destruction szövegvilága.
Az album hosszú hónapokra beragadt az amerikai listák élmezőnyébe, és több ízben is felkúszott az első helyre: egy ízben egyenesen három hetet töltött el egyhuzamban a csúcspozícióban. A Sweet Child O' Mine diadalát követően ismét megjelentetett Welcome To The Jungle a hetedik, a harmadik single Paradise City pedig az ötödik helyig verekedte magát a kislemezlistán. A banda környezete, menedzsmentje és a Geffen kiadó számára ekkor már derengett, hogy teljes hosszúságú új albumot egyelőre esélytelen lenne kipréselni belőlük, hiszen a világ legveszélyesebb rockzenekarának tagjai kezdtek szétesni: Axl egyre inkább elszeparálódott társaitól, miközben Steven, Izzy és Slash napról napra jobban belemélyedt a heroin mocskába, és egyébként is folyamatosan turnéztak. A csapat iránt ugyanakkor olyan igény mutatkozott a világ minden táján, mint rockzenekar felé már nagyon régen nem: az Appetite hónapokra bebetonozta magát a listák élbolyába, és minden héten újabb százezrek illesztették a gyűjteményükbe. A zenekar első EP-je, az eredetileg 1986 őszén kihozott, saját kiadású Live ?!*@ Like A Suicide eközben horrorisztikus árakon cserélt gazdát a különböző börzéken, és a rajongók folyamatosan ostromolták a Geffent, hogy ezt is hozzák ismét forgalomba. Így aztán kapóra jött, hogy még a nagy őrület kirobbanása előtt, az év januárjában, illetve két-három további alkalommal sikerült összeszedni a bandát egy stúdióban Clinkkel, aki felvett velük pár elkészült új ötletet.
Innentől fogva a kiadónak nem volt más dolga, mint egybeforrasztani az anyagot, amiből gazdálkodhattak: megszületett az ötlet, amelynek szellemében a piaci rést betömő minialbum első felén a debütáló EP négy dala kapott helyet, a másik oldalon pedig négy új darab. Ezt a nyolc dalt adták ki végül 1988. november 29-én GN'R Lies címmel. Az EP megjelenése hetében a Billboard-lista második helyén kezdett, és mivel ekkor még az Appetite is folyamatosan az élbolyban tanyázott, a Guns N’ Roses lett a '80-as évek egyetlen előadója, amely egy időben két kiadvánnyal is bejutott az amerikai listák első öt helyezettje közé. A Patience ballada nem sokkal később a kislemezlista negyedik helyéig jutott, vagyis a csapat egyszerűen nem veszíthetett, még úgy sem, hogy a lemez egyik dalából, a One In A Millionből hónapokig tartó botrány dagadt a banda körül a szöveg rasszista kiszólásai miatt, természetesen további extra reklámot biztosítva számukra.
.jpg)
A döglött ló
A banda egészen 1988 legvégéig turnézott az Appetite For Destruction anyagával, és mire befejezték, vitathatatlanul a világ leghatalmasabb rockzenekarának számítottak mindössze egy nagylemezzel és egy minialbummal a tarsolyukban. Úgy tűnt, a Guns N’ Roses megállíthatatlan, de hihetetlen vagy sem, a felszín alatt már ekkor megjelentek a repedések. A csapat tagjai és környezetük számára 1989 nyarának végén derült ki, hogy baj van. A tagok elvileg Chicagóba utaztak volna, hogy megkezdjék a munkát a következő albumon, ám Axl és Izzy eleve meg sem jelent. A két gitáros és Adler egyre mélyebbre mászott a heroin mocskába, és amikor októberben a zenekar némi kihagyást követően a Rolling Stones nyitószámaként lépett fel pár Los Angeles-i koncerten, Axl a színpadon adott ultimátumot társainak Slash, Izzy és Steven heroinügyei miatt. Kilépési fenyegetését végül nem váltotta be, de akciójából mindenki láthatta: a helyzet tényleg bonyolult.
A helyzet végül odáig fajult, hogy 1990 derekán a teljesen szétesett Stevent el kellett távolítani a zenekarból. Az Appetite-ot készítő felállás szétrobbant – és utólag már egyértelmű, hogy a nehéz személyi döntés, amit a hivatalos magyarázatok szerint a csapat megmentése érdekében hoztak, valójában az első lépést jelentette a végromlás felé vezető úton. Matt Sorum dobos és Dizzy Reed billentyűs csatlakozásával is jellemző, hogy ezután még mindig egy további teljes évet vett igénybe, mire megjelenhetett a Use Your Illusion I-II, utána pedig Izzy is gyakorlatilag rögtön távozott a zenekarból. Az évek hosszú sora alatt megírt lemezanyag minden túlzás nélkül félelmetesen nehezen állt össze: a zenekar többször is elvonult a világ szeme elől dalokat szerezni, ám ezek a próbálkozások néha semmiféle eredményre nem vezettek, és a stúdióban is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Axl és a többiek kissé másképp képzelik el a munkát. Szinte csodával határos módon 1991 elejére végre eljutottak odáig, hogy rögzítették az új album nagyrészét – legalább hét különböző stúdióban –, és a közönség lassan elhitte, hogy tényleg lesz kézzel fogható folytatás. A csapat 1991 legelején a brazíliai Rock In Rio II fesztivál főattrakciójaként szerepelt, ahol már számos új szerzeményt is bemutattak, és az új tagok is debütáltak a világ vitathatatlanul leghatalmasabb rockzenekarában. Látszólag erejük teljében tértek vissza, a helyzet azonban továbbra is zavaros volt: javarészt Axl nyomására kirúgták régi menedzserüket, Alan Nivent, és felvették helyette Doug Goldsteint.
A banda közvetlenül az új lemez megjelenése előtt amerikai arénaturnéra indult 1991 nyarán, amely a hangzatos Get In The Ring Motherfucker címet kapta. Minden egyes bevett zeneipari szabálynak ellentmondott pár hónappal a régóta várt új anyag megjelenése előtt úgy turnéra indulni, hogy az egyenként két és fél órás programban valaki szinte ugyanannyi, a közönség előtt még ismeretlen új dalt játszik, mint régit, de a Guns N’ Roses ekkor már nem nyúlhatott mellé. Ezen a körúton azonban valami végérvényesen eltörött: Axl rendszerint több órát késett a koncertekről, ami önmagában is komoly problémákat okozott, de St. Louisban következett be az igazi fordulópont. Az énekes először megtámadott egy nézőt, mert az fényképezni merészelte őket a közönség soraiból, de ez sem volt elég: miután visszamászott a színpadra, szó nélkül levonult onnan. A feldühödött nézősereg cseppet sem meglepő módon darabokra szedte a körülbelül 20 ezer férőhelyes arénát.
A Use Your Illusion I és Use Your Illusion II című albumokat a második anyagra felkerült You Could Be Mine dal vezette be az év júliusában. A sűrű, riffelős rockhimnuszt a Guns rajongó Arnold Schwarzenegger személyes kérésének is eleget téve szorosan összekapcsolták az év legnagyobb filmsikere, a Terminátor 2 kampányával, aminél hatásosabb promócióról alighanem egyetlen zenekar sem álmodhatott. Miközben a világ lélegzetét visszafojtva várta a teljes lemezeket, a tagok a háttérben újabb lépéssel kerültek közelebb a végromláshoz: Axl Goldstein segítségével szép lassan, folyamatosan átvette a jogi és gazdasági irányítást. Ennek egyik első jele a részesedések korábban arányos rendszerének átvariálása lett, ha nem is igazán lényeges mértékben, de mégis jelzésszerűen. A minden korábbinál komolyabb érvágást azonban végül Izzy Stradlin távozása hozta el, aki az augusztus 21-ei mannheimi koncert után közölte társaival a döntést Axl egy újabb színpadias levonulását és az azt követő késhegyig menő üvöltözést követően. Döntését ekkor még nem tették hivatalosan közzé, a banda tagjai számára azonban Izzy utolsó bulija, az augusztus 31-ei londoni fellépés után nyilvánvalóvá vált, hogy innentől kezdve semmi sem lehet olyan, mint utána.
1991. szeptember 17-én végül megtört a jég, és boltokba került a már az előző anyagoknál is bevált Mike Clink producerrel készített új Guns N’ Roses mű, a Use Your Illusion első és második része. A rockvilág alighanem soha korábban nem látott még olyan hisztériát, mint ami a két új anyag megjelenését kísérte. A Use Your Illusion dalainak egy része akár az Appetite For Destructionön is szerepelhetett volna, de a folytatás összességében jóval sokszínűbb volt elődjénél. A bemutatkozó anyag hamisítatlan '80-as évek-beli Los Angeles-i rocklemez volt, a két új album azonban jóval messzebb merészkedett ennél, méghozzá egyszerre számos irányba. A Guns N’ Roses világában megnyílt igazán új dimenziókat az epikus témák jelentették, hiszen ezek a hosszadalmas, komplex hangszerelésű szerzemények a legkevésbé sem következtek az Appetite For Destruction vonalából, ám ugyanakkor szervesen illeszkedtek a banda stílusához. Az első részen a hosszú, zseniálisan meghangszerelt, monumentálisan építkező November Rain ballada és a túladagolásról szóló vérfagyasztó, kellemetlen érzéseket keltő Coma ejtették ámulatba a hallgatót, a másodikon pedig a már ismert Civil War, a hatalmas dallamokkal teli Breakdown, a Slash sűrű riffelésére épülő Locomotive (Complicity), illetve a számtalan különböző egységből felépülő, hihetetlenül mély érzéseket rejtő Estranged.
A két album gyakorlatilag a világ összes országában a listák első két helyére került, általában számozásuktól eltérő sorrendben, és hosszú heteken át ott is maradtak. A Use Your Illusion II megjelenésének hetében 770 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, világszerte pedig a két lemezt egy hét alatt összesen több, mint 4,2 millióan vásárolták meg. A Guns N’ Roses a világ tetején ült, és senki sem gondolta volna, hogy ezúttal nemcsak a szokásos balhékról van szó, hanem tényleg a végleges demoralizálódás felé haladnak. Izzy távozását nem lehetett félvállról venni, hiszen a két Use Your Illusion-ön szereplő saját szerzemények közül tizenegy alapjai tőle származtak, ráadásul négyben a mikrofon elé is merészkedett. Hiába tartott össze továbbra is tűzön-vízen át Slash, Duff és Matt Sorum, hiába találták meg a legmegfelelőbb utódot Izzy helyére Gilby Clarke személyében, az elefántcsonttornyába zárkózó Axllel egyre kevésbé értették meg egymást.
A Guns N’ Roses ettől függetlenül természetesen diadalmenetben turnézta körbe a világot, bár ekkorra már eltávolodtak az egyszeri rockbanda-attitűdtől: a fekete háttérénekesnők kórusa, Axl fehér hangversenyzongorája és a komplett fúvósszekció csatasorba állítása Slashnél például egyből kiverte a biztosítékot, de nem lehetett mit tenni, a gépezet haladt a maga útján. Habár a mannheimi zenekari balhé és Izzy lelécelése után Axl egy ideig visszafogta magát – az 1992. május 22-ei népstadionos koncert is atrocitások nélkül zajlott le –, az 1992 nyarán startoló, Metallicával közös amerikai stadionturnén azonban visszatért rigolyáihoz. Az énekes ismét teljesen véletlenszerű időpontokban érkezett meg a bulikra, rendszerint csak hosszú órákkal a meghirdetett kezdés után. A két lemez ettől függetlenül maga alá gyűrte az egész világot: összesen kilenc sláger került ki róluk, és a méregdrága, klasszikus videóklipekkel is iskolát teremtettek. Mire 1993 nyarán befejeződött a monstre turné, a zenekar közel kétszáz koncertet adott, amelyek során összesen majdnem 7 millióan nézték meg őket. Még ennél is durvább azonban, hogy a két lemez ekkor még szinte a világ összes országában fent tanyázott az eladási listákon. A csapat az 1993 őszén kiadott „The Spaghetti Incident?” feldolgozáslemezzel látszólag új korszakot kezdett, erről azonban valójában szó sem volt: az anyag nagyrészét korábban rögzítették, amikor pedig 1994 közepén Axl látszólag minden különösebb ok nélkül kirúgta Gilby Clarke-ot, hogy saját haverját, Paul „Tobias” Huge-ot erőltesse be a helyére, végleg elmérgesedett a helyzet. Ami ezután történt, azzal mind tisztában vagyunk: a Guns N’ Roses évek hosszú során át végvonaglott, majd az ezredforduló után már csak Axllel és a régi arcok közül egyedüli statisztaként Dizzyvel tért vissza a színre. És ezt követően még egészen 2008-ig várni kellett a következő e néven kiadott albumig…
.jpg)
Kóma
1996-ban még egy utolsó nekifutás erejéig megkísérelték feltámasztani a régi bandát, de Slash végül megunta a reménytelen vergődést, és az év végén hivatalosan is kilépett a zenekarból. A következő év során Matt Sorum, majd az egészségügyileg rendbejött, megtisztult Duff is követte példáját. Axl eközben teljesen átrendezte a jogi-pénzügyi hátteret, majd 1997 folyamán megszerezte a Guns N’ Roses névhez fűződő összes jogot. A korábbi felállásokból egyedül Dizzy Reed billentyűs maradt mellette. 1999 őszén, egészen pontosan 98 hónappal azután, hogy új számok jelentek meg Guns N’ Roses név alatt, Axl a világ elé tárta az Oh My Godot, amely Arnold Schwarzenegger aktuális akciófilmje, az End Of Days zenealbumán kapott helyet. A karcos, komputerizált megszólalású gitáralapok, az intenzív ritmusok inkább a Nine Inch Nails és a Marilyn Manson felé mutattak, és ugyan Axl reszelős, hisztérikus hangja a régi volt. 2000 legelején aztán még jobban megszaporodtak a hírek az énekest illetően. Axl már több mint hat éve nem jelent meg a nyilvánosság előtt, amikor az év júniusában ismét színpadra lépett Los Angeles egyik klubjában, meglepő módon éppen Gilby Clarke egy koncertjén, és egy kicsit zenélgetett régi kollégájával.
Az eredeti felállású Guns ekkor már hihetetlen összegeket tartalmazó ajánlatokat kapott akár egyetlen alkalmi koncertért is, ám mégsem a klasszikus csatarend állt színpadra egy szilveszteri Las Vegas-i fellépés erejéig és 2001 januárjában, a Rock In Rio III fesztivál egyik főzenekaraként, hanem Axl új csapata: Dizzy és Paul Tobias mellett Robin Finck gitáros, Tommy Stinson basszer, Brian Patrick „Buckethead” Carroll gitáros, Chris Pitman billentyűs/sampleres és Bryan Mantia dobos. A közel 250 ezer néző melegen fogadta őket, az énekes pedig természetesen most sem hazudtolta meg önmagát, amikor a színpadról a maga jellegzetesen finom modorában elküldte korábbi zenésztársait melegebb égtájakra. 2002 nyarán turnéra indultak, néhány távol-keleti és észak-amerikai dátum erejéig. Itt mutatkozott be a banda új gitárosa, a Paul Tobias helyére állított Richard Fortus, ám a harmincöt tervezett buliból csak tizenhat valósult meg. Az érdeklődéssel nem volt gond, de Axl erősen hullámzó énekesi teljesítménye mellett Buckethead fazonja, megjelenése is roppant erősen megosztotta a közönséget. Persze mindez semmi sem volt ahhoz képest, hogy az énekes ott folytatta legendás késéseit, ahol 1993-ban abbahagyta. Senki sem tudja, mekkora szerepet játszott Axl teljes megborulásában, hogy a hátországban nagyjából ekkorra tett szert tényleg totális kontrollra személyes menedzsere és „pótanyja″, Beta Lebeis, illetve fia, Fernando, meg a hozzájuk csapódott slepp. Egyes vélekedések szerint minden rossz nekik tudható be, mások úgy látják, épp ők akadályozták meg a helyzet totális eszkalálódását.
Ezután évekig tartó lebegtetés, pletykaözön és ígérgetés következett a Chinese Democracy munkacímű új albuimról. A banda folyamatosan dolgozott, ám a teljesen elszabadult költségek – összesen mintegy 13 millió dollár – miatt a Geffen végül 2004-ben közölte Axllel, hogy innentől egy vasat nem adnak neki, a további játszadozást lesz olyan kedves a saját pénzéből megvalósítani. A kiadó ezután törölte a megjelenési ütemtervből a lemezt, és inkább – az énekes heves ellenkezése mellett – a zenekar Greatest Hits válogatását dobta piacra. A kollekció hatalmas sikere fényesen igazolta: a Guns N’ Roses legendáriuma továbbra is él. Egyes új dalok ekkoriban elkezdtek kiszivárogni a netre. Bár sosem erősítették meg hivatalosan, okkal feltételezhető: az apadó kassza is nagyban közrejátszott benne, hogy a zenekar 2006-ban világ körüli turnéra indult, Tobias posztján Richard Fortusszal, Bucketheadén Ron „Bumblefoot” Thallal. Az érdeklődés óriásinak bizonyult, Axl notórius késései azonban nem ritkultak. Május 31-én is csaknem három órát sikerült késnie a Papp László Sportarénából... A magyar koncert után néhány héttel Axl lecserélte Mantiát Frank Ferrerre. A Chinese Democracy azonban csak két és fél év múlva, 2008. november 23-án jelent meg. A zeneileg kikezdhetetlen, ám nyilvánvalóan inkább Axl-szólólemezként aposztrofálható album a Billboard-lista harmadik helyén nyitott, a visszazuhanás azonban kőkemény volt: az eladások a második hétre majdnem 80 százalékkal csökkentek.
Az álmok utcája
Pedig távolról sem igaz, hogy a zenekar ekkoriban már senkit sem érdekelt: a lemezt megelőző, majd 2009 végétől ismét elindított turnékra összesen közel 4 millió jegy fogyott, holott mindenki tudta, mennyire kiszámíthatatlan a vöröshajú. Mindenesetre a lemezmegjelenés után a Guns N’ Roses életében még hét további viharos év következett, mígnem 2015-ben elkezdtek szállingózni a pletykák, és 2016-ban végre ismét összeállt a klasszikus felállás magja. Az eredményeket jól ismerjük: Axl, Slash, Duff és Dizzy az új korszak túlélőiként Fortusszal és Ferrerrel, illetve Melissa Reese-zel letarolta a világot. A Not In This Lifetime minden idők egyik legsikeresebb turnéja lett 5,4 millió nézővel, amelynek utórezgéseit 2023 nyarán végre Budapesten is megtapasztalhattuk – idén július 15-én pedig, egy új dobos, Isaac Carpenter csatlakozása után ismét átélhetjük. A visszarendeződés hátteréről ma is körülbelül ugyanannyit tudni, mint nyolc éve – vagyis semmit. Néhány Slashékkel átdolgozott, Chinese Democracy-érás dal pedig ugyan megjelent azóta, új lemezről azonban jellemző módon már szó sincs.
Draveczki-Ury Ádám
2025. augusztus 8. 10:02