MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Foglalkozása: „Szent őrült”

Bálint Csaba olyan szakember, akinek a véleményét a legkomolyabban figyelembe kell venni, ha magyar rockzenéről van szó. Ismeri és tiszteli a múltat, érdekli a jelen és nem teljesen osztja a Sex Pistols véleményét (No future). Példa értékű, ahogy a hazai rock hagyatékát kezeli. Kivételes ember, rengeteget köszönhetünk a munkásságának. Bárcsak klónozni lehetne! Rozsonits Tamás beszélgetett vele.

Mikor és hol születtél?

1978. december 5., Nyíregyháza. A Led Zeppelin ekkorra már összes stúdiófelvételét rögzítette. E mellett szerintem 1978 a magyar rockzene csúcséve. A P. Mobil és a Piramis legnagyobb sikereit éli, Radics Béla is meg-megrázza még magát (lásd: Tűzkerék – Iváncsa bootleg), megalakul a HBB, feláll a bakancsos Edda és a bőrös Beatrice! Ezekről persze természetesen csak évekkel később szereztem tudomást.

Milyen hagyományai voltak a családodban a zenélésnek és a zene szeretetének?

A Fater több beatzenekarban is dobolt Nyiregyen a ’60-as évek végén. Meglepő volt megtalálni egy a helyi szcénáról szóló rocktörténeti könyvben a fotókat róla. Sajnos mikor elkezdtem komolyabban kutatni a magyar rocktörténelmet, elkezdtem zenei interjúkat készíteni, vele már nem tudtam interjúzni, mert akkor már nem volt köztünk. Ez – ha lehet – duplán fájó nekem.

A Fater a doboknál a Proton nevű nyíregyházi beatzenekarban a helyi Színházban

Mikor lökött először hanyatt a rockzene? Milyen zenekar/előadó volt rád nagy hatással?

1984, hat éves voltam, V’Moto-rock, Anyám vitt el egy koncertjükre. Nem sokra emlékszem, csak hogy Rózsi enyhén módosult tudatállapotban a koncert végén beborult a hangfalak közé. Ez a mozzanat csak sok évvel később esett le, hogy mekkora rock and roll. Ugyancsak Anyám vitt el megnézni moziba a Queen filmet 1987 körül, ahol Mercury ugye beordibálja az üres Népstadiont, na az már ott felkeltette az érdeklődésem, de nem lettem „queenes” azóta sem. Az utolsó lökés nyolc évesen az Omega akkor aktuális slágere, a Fekete pillangó volt, úgy igazán az indított el az úton. Akkor még nem tudtam, hogy ez az Omega, csak hogy ezt a dalt naponta ötvenszer el kell dúdolnom. „Mozgalmi rocker” tizenegy-két évesen lettem, a Beatrice Pöttyös albuma, meg az Ossian és a Pokolgép volt rám nagy hatással. Tudod, lakótelep, kulcsos gyerekek, a rendszerváltás előtt-alatt-utáni utolsó rockhullám. Azt gondolom, ez volt az utolsó időszak, amikor rockernek lenni még egyfajta testvériséget is jelentett. Elvileg láttalak a Moby Dickkel Sóstón, mert a Kegyetlen évek nagyon megütött, de őszinte leszek veled: akkorról nem a dobosra, vagyis rád emlékszem, ez csak aztán lett fontos, hogy a barátoddá fogadtál.

Akkoriban milyen hanghordozón és milyen berendezéseken hallgattál zenét?

Hát a Hűtlent az Eddától még egy barátom MK 25-esén „bömböltettük” egy végtelenítettre másolt Polimer kazettáról egész álló nap, de mivel a Fater műszerész volt és őrültje minden híradástechnikai dolognak, otthon volt házilag barkácsolt kamu-quadrofon „hangcucc” is, mégha az NDK csodák megvásárlásánál több pénz azért nem volt: Ziphona Türkiz lemezjátszó piezzo-elektromos hangszedővel. A család a cipője mellett járt, négyen laktunk egy szoba-konyhában (közös WC a lépcsőházban a többi lakóval), viszont a külföldi lemezeket Fater szigorúan csak nyugatnémet nyomásban vette meg, a Made In (West) Germany jelszó nevében neveltek. Képes volt elvonatozni Pestre a Múzeum körúton elverni a neppereknél a családi kassza jó részét. Ezt is de jó lenne megkérdezni az Öregtől, miért kötött kompromisszumot, hogyan kerülhetett DDR termék a hangláncba? Talán ha közben kevesebb üveg Club 99 fogy, lett volna pénz…

Felettem a Ziphona Türkiz 1980-ban

Volt-e valaki, aki befolyásolta, vagy hatással volt a zenei ízlésed fejlődésére?

Nyilván az otthoni lemezek rátettek egy sínre. A Jézus Krisztus Szupersztár filmes dupla albuma állandóan pörgött a lemezjátszón kiskoromban. (Ted Neeley az Isten – szó szerint –, nem Ian Gillan.)

Anyám meg Vikidál-rajongó volt, megvolt minden lemez, amin énekelt. De igazából van egy mániákus elméletem, miszerint a rock továbbörökítése a nemzedékek közt úgy működik, hogy van egy idősebb testvér, vagy srác a térről, aki a kiscsákóknak fazonjával, hozzáállásával egyfajta követendő példakép és az egyszeri, még zeneileg tulajdonképpen szűz öcsisajtok elkezdik hallgatni, amit a kvázi példakép nagyfiú. Én is figyeltem, bevettek focizni a nagyok a téren, ment a továbbképzés, hogyan kell lányokkal „kapcsolatot teremteni”, meg milyen zenéket érdemes hallgatni, hát valahogy így.

Tanultál-e valamilyen hangszeren?

Általánosban valamiért az énektanár nekiállt az egész brigádot furulyázni tanítani, Prokofjev Péter és a farkasát, meg a Baba Yaga kunyhóját alig hallgattuk lemezjátszóról, pedig szerintem az lett volna a hivatalos tanmenet. Mindenestre gyenge kezdés után erős visszaesést produkáltam a hangszeren, nem éreztem elég menőnek, bár klasszikus filmslágereket kis gyakorlás után ma is el tudnék pilickázni. Aztán 10 évesen a Zeneiskola mellett kóvályogtam, rámjött a hoppáré, hogy bemegyek megkérdezni, nem tanítanak-e itt gitárt is? Akkora mákom volt, hogy ez a tanév eleje volt és bár mondták, hogy ez nem így megy kisfiam, hogy képzeled ezt, hogy a szüleid nélkül csak így bejössz, hangszert sem tudnak adni, azt ki fogja megvenni? De ha már itt vagy, énekelj valamit. Minthogy ezidőtájt ideológiai alapon a mozgalmi dalokat erősen tolták a sima iskolában, nekiálltam a Zengjük a dalt üde mámoros ajakkal kezdetű nótát teli torokból üvölteni, erre felvettek. Anyám meg vett egy ¾-edes Cremonát, azon kezdtem, majd nyolc éven át tanultam zeneiskolai keretek között klasszikus gitárt. Így az örökzöld „tábortüzes-kolbászolós” repertoárt fel tudtam dobni egy-egy klasszikus témával, például Bach D-moll Toccata és fúga idézetekkel…ez elég is volt a kortársnők figyelmének felkeltéséhez. Nem tudok elszámolni vele, de a klasszikusokat hallgatni nem, de játszani szerettem, a könnyűzenét meg inkább hallgatni szeretem. Átnevelt balkezes vagyok, később döbbentem rá, hogy e miatt egy bizonyos technikai szint felé sosem fogok eljutni, akkor letettem a hangszert. Ma már elő se merem venni, talán még a Stairway To Heaven nyitóakkordjai sem mennének, ezt a drámát pedig nem akarom átélni.

Mikor kezdted tudatosan gyűjteni a zenét? Emlékszel-e az első, saját magadtól megvásárolt lemezre?

Ó, persze. Az első saját beszerzésű, hivatalos, gyári kiadvány a Pokolgép Éjszakai bevetése volt, azt a teljes meztelen nős kártyanaptár-gyűjteményemért sikerült elcserélnem egy felsős sráccal. 1990-re már megvolt az addig megjelent összes Pokolgép és Ossian hivatalos kazetta, ezeket saját magam vettem, arra nem emlékszem, hogy a szüleim pénzelték volna ilyen irányú vágyaimat. Az történt, hogy nagyon gyorsan rájöttem, hogy az iskolai papírgyűjtéseket nem kell a szokásos évi egy kampányidőszakra korlátozni, egy haverommal szereztünk egy háromkerekű babakocsit és azzal havonta végigjártuk a fél várost, a begyűjtött papírt pedig elvittük a MÉH-be, tehát saját zsebre gyűjtöttünk. Valami 3,50 volt akkor a papír kilója? Ahogy az állomás mellett fellelt vasúti sínek csapszegeit is sikerült ott elsózni, amit mégse vihettünk iskolai gyűjtésre. A vas kilója talán 1 forint volt? A pénz jó részét leginkább sorsjegyekbe fektettük, ezzel szándékozva megsokszorozni az albumvásárlásra fordítható tőkét, de ez meddő próbálkozásnak bizonyult, a maradékból viszont kazikat vettem.

Mikor voltál először rock-koncerten és kiket láttál? Ki vitt el oda?

1984. V’Moto-rock és Anyám vitt el. 1987-ből máig fájó seb, hogy az iskolai nyári táborból mindenki elmehetett Balatonmáriafürdőn Bikini koncertre, de magatartásom miatt nekem és néhány tettestársnak a táborban kellett maradnunk estére, külön felügyelettel. A tetejébe: nem is volt rossz a magatartásom, és ha mégis, kitűnő tanulóként azt gondoltam, a tanároknak többet is el kellene nézniük nekem. Kitűnő vagyok, még mi a fenét akartok tőlem?

Olvastad-e a zenével foglalkozó lapokat, könyveket?

Jáj, de jó kérdés olyannak, aki manapság pont ilyeneket ír! Tardos Péter Rocklexikona volt rám kezdetben a legnagyobb hatással, megspékelve Bodola karikatúráival, amiket szénceruzával „átnagyítottam” plakát méretűekre. Viszonylag jól rajzoltam. Az a könyv minden tárgyi tévedése ellenére ma is olvasható, ami nagyon nagy szó! Nagyon korán rákaptam a város antikváriumára, tizenéves koromban évi átlag 100 mindenféle könyvet befaltam. Nem könyvtárba jártam, hanem ide, mert itt érdekesebb kötetekhez is hozzá lehetett férni. Jött A Rock napszámosai, amiből ugye az összes sztorit fejből kell tudnia mindenkinek! Nem sok idő telt el, hogy az eladó srác már pult alól emelje ki a szerinte engem érdeklő rock témájú könyveket, direkt félretette nekem, így egész gyorsan összegyűlt a legfontosabb magyar törzsanyag. Sok zenét úgy kezdtem el hallgatni, hogy először a könyvekben olvastam róluk. Ne feledjük, internet nem volt, az ember azt sem tudta, mit is kellene szeretnie. 1996-ban például Nyiregyen még csak a Főpostán volt internet az egész városban. Emlékszem, ahogy éjfél után egy éjszakás technikus srác megengedte, hogy bemásszak az ablakon és hozzáférjek a még szénnel működő gépekhez és a nethez – a portáson nem tudtam keresztülrágni magam ismeretlenként –, mert a Led Zeppelin összes dalszövegéhez csak így tudtam hozzáférni. Akkor még angyali türelem kellett egy nyamvadt szövegfile letöltéséhez is!

Újságokat viszont nem olvastam, hacsak nem a Bravo-t, mert egy bizonyos Andrea iránti érdeklődésem miatt elvtelen módon tisztában akartam lenni a Bros nevű fiúcsapat tagjainak viselt dolgaival, hátha az számít. Végül hiába volt a felhalmozott felesleges, és rockerhez méltatlan tudás, még smárolni sem sikerült vele, így felhagytam az újságolvasással.

Voltak-e poszterek a szobád falán?

Igazi, nyomdázott poszterem sosem volt. Snassznak éreztem. Viszont én is rajzoltam, Anyám meg kifejezetten művésznek készült – bár nem az volt a szakmája –, így ő szakmányban rajzolta és festette a zenei témájú plakátokat is eladásra, egy idő után már az én „rendelésemre” is rajzolt.

Egy megmaradt „Bodola-nagyításom”

Gimi után a jogi egyetemre jelentkeztél. Ez tudatos pályaválasztás volt, vagy más alternatíva is létezett?

Mondjuk úgy: távolról sem szegregált iskolába jártam, gyorsan kialakult, hogy meg kell védenem magam és egy idő után a gyengébbek védelmét is magamra vállaltam. 10 éves korom óta ügyvéd akarok lenni, egyszerűen más elképzelésem nem is nagyon volt. A biztonság kedvéért 15 évesen egy nyarat legályáztam műtősfiúként a megyei kórházban, hogy megismerkedjek az orvosok világával, és ez elég is volt arra, hogy aztán eszembe se jusson variálni, hogy mi is akarok lenni. Szerencsés vagyok, a szakmám a hobbim is, mégha abból is élek. Imádom! A jog szerintem egyfajta művészet, vannak transzcendens vonásai. Már ha jól csinálják. Egy-egy elegáns jogi megoldás olyan műélvezetet vált ki belőlem, mint mondjuk egy zseniális zenei teljesítmény.

Hogyan kerültél kapcsolatba a bootlegekkel és azok gyűjtőivel? Hogyan sikerült közéjük kerülni?

1995-ben a Fater végleg hazatért az „Őshazából”, Tengizben dolgozott előtte. És hazatelepített egy szovjet kiadású Led Zeppelin nagylemezt is, melyen a dalok címei is oroszul voltak feltűntetve, cirill betűkkel. Ilyenek, hogy Лестница На Небеса, Я Собираюсь Покинуть Тебя, Детка, meg Черный Пес. Kezdetben azt hittem, ez egy orosz zenekar, akik angolul énekelnek. Ott és akkor az nekem olyan paradigmaváltás volt, hogy a korábbi magyar metálkedvenceket gondolkodás nélkül mind eladtam, hogy abból Led Zeppelin lemezeket vegyek. Ú, nagyon kemény volt, azt se tudtam, hogy a begyűjtendő lemezek hogy néznek ki, és ugye a Zeppelin megjátszotta egy párszor, hogy semmilyen felirat sincs a borítóin. És megesett, hogy az antikváriumban leemeltem egy lemezt a polcról, nulla felirat, de éreztem, hogy azonnal a pénztár felé kell indulnom, mert ez kell nekem. Varázslatos volt megismerkedni a hivatalosan elérhető anyaggal, de egyszercsak megvolt mind. És akkor még csak egy hivatalosan kiadott koncertfelvétel volt, a The Song Remains The Same. Lemezt ekkor úgy hallgattam, hogy átmásoltam kazira és mondjuk a Dazed And Confused 27 perces koncertverziójában a gyönyörű San Francisco betétet úgy tudtam napjában húszszor érzésre visszatekerni kazin, hogy pont addig tartottam lenyomva a gombot, amíg pontosan az elejére ugrott. Ez egy kunszt, egy bizonyos életkor felett talán tudja értékelni a kedves olvasó.

Majd 1997-ben megjelent Göbölyös N. László második Zeppelin témájú könyve, aminek a végén lapokon keresztül bootlegalbum-címeket és a hozzájuk tartozó dátumokat sorol. Ú, hát azt az őrületet, hogy ez meg a mi a fene lehet?! Nem tudtam aludni se napokig, tényleg mint egy ketrecbe zárt vadállat ténferegtem. A jó ég tudja, hogy kerítettem elő Laci kontaktját, írtam neki (kézzel írott levél!), hogy magyarázza el, mi az ég az a könyv végén! És Laci egy áldott jó ember! Nemcsak válaszolt, de küldött egy másolt kazit egy hivatalosan meg nem jelent Led Zeppelin koncerttel, vagyis egy bootleggel. Laci, élj az idők végezetéig! A mai napig rettentő hálás vagyok neki. Az első kör után küldtem neki egy cipősdoboznyi üres kazettát és ő végtelen türelemmel továbbra is ismeretlenül átmásolta nekem az akkor elérhető szinte összes bootleget. Oh Yeah! Hát beszartam. Olyan dalokhoz jutottam hozzá, amik a hivatalos lemezeken nem voltak rajta, olyan dalverziókhoz, amik egészen mások voltak, mint a stúdióalbumokon! Hú, hát ez elmondhatatlan. Ma sem találom a szavakat, ahogy most felidézem az érzést, ahogy beszabadulok ebbe a csodás univerzumba!

Rausch Tamás barátommal 2000-ben trapézgatyában, a jobb lábszáron Zoso hímzéssel

Teljes baromságnak tartottam ifjabban az ilyen kezdetű és tartalmú mondatokat, de 41 évesen azt kell mondjam: sajnálom a „mai fiatalokat”. Ma már minden könnyen hozzáférhető, semmiért nem kell egy fűszálat sem keresztbe tenni. Amiért nem küzd meg az ember, azt nem is értékeli. Ma a youtube tele van bootlegekkel, nincs is súlyuk a felvételeknek, áttekergeted nagyjából, majd továbblépsz. És sajnálom ezért magamat is. Régen minden hallgathatatlan minőségű, de addig nem hallott zörgő szar begyűjtése után madarat lehetett fogatni velem, körbetangóztam a lakást és rózsaszirmokat hintettem szerteszét. Ma meg én is letöltöm az újabb előkerült Zeppelin bootlegeket, belehallgatok egy-egy számba és jó esetben bekönyvtárazom a gyűjteménybe és ennyi. Ez rettenetes. A jólét sok mindent tönkretesz. Az információval túltelített világ csömört, érdektelenséget szül.

Hogyan indult a Rockmúzeum? Melyek a legemlékezetesebb felvételek, amelyek fellelése a legnagyobb örömöt szerezte neked?

Már úgy érted a hangfelvételes Rockmúzeum. Monostori Péter keresett meg vonalas telefonon 1998-ban, hogy neki is vannak Zeppelin bootlegjei. Nosza, haverkodjunk, elmentem hozzá, átmásoltuk egymás kalózfelvételeit, majd szóba került a P. Mobil, meg Bencsik Samu, meg hogy a magyar bootlegek is milyen érdekesek lennének, ha volnának. Erre mondja a Péter, hogy hát neki is vannak a padláson P. Mobil koncertfelvételei. Ú, digizzük be őket! Akkor úgy gondoltam, lesz 5-10 ilyen felvétel és sálálálá, de vidám lesz. Namost ezt nem tudom, hogy gondoltam, Péterben is, bennem is olyan mérvű gyűjtőszenvedély volt, hogy észre sem vettük és százas nagyságrendűvé nőtt a gyűjtemény. Az első további kazettákat Rausch Tamástól kaptuk, ő egyfajta tiszteletbeli hangfelvételes Rockmúzeum tag lett. Akkor ezt valamiféle értékmentésnek, kultúrküldetésnek éltük meg, meg kell menteni a hazai szalagokat az enyészettől, digitalizálva konzerválni a fellelhető anyagokat.

Lassan kirajzolódott, hogy milyen brutálisan erős bootlegkultúra volt idehaza, mégha más is volt az itthoni motiváció, mint nyugaton. Nyugaton ebből egy illegális piac alakult ki, a felvételeket bevételorientált kalózkiadók adták ki, nyomdázott borítóval, viszonylag rendes vinyl lemezre préselve, akár boltban árulva. E közben az itthoni rajongó motivációja egészen más volt, egyszerűen elkészítették a saját albumaikat az MK magnókkal azokról a zenekarokról, akiknek a felvételeit nem lehetett kapni a boltban. Hisz gyakran ki sem adták azokat, vagy ha kiadták, a hivatalos felvételeken mintha egy másik zenekar játszott volna, olyan szinten volt szűrt, mi kerülhet lemezre. Részemről elkezdett ez szinte olyan lenni, mint gyerekkoromban a papírgyűjtés, hogy mindenhová becsengetünk, hogy: „Csókolom, bootlegeket gyűjtünk, nincs esetleg a pincében, vagy a padláson néhány Polimer kazetta?” Bárki, aki szembejött velem, gátlástalanul bekérdeztem erről, bármilyen beszélgetésben egy lépésben találtam magamat a témánál: – „Elnézést, meg tudná mondani, mennyi a pontos idő?” – Persze, 15:42. De ha már így szóba elegyedtünk, had kérdezzem már meg: Nem készített véletlenül amatőr kismagnós koncertfelvételeket a ’70-es években? És húszból egy nem nézett hülyének, azok közül meg minden tizediknek megvolt még az ifjúkorában készített felvétele, vagy a haveroktól másolt kazettája, szalagja.

Szédületes volt a P. Mobil felvételeket megismerni 1981 előttről. Persze, megvolt a három kislemez, meg a nagylemezek, de az életmű a bootlegek nélkül tragikusan csonka lenne.

Kérdezted, melyik volt a legemlékezetesebb. Mikor még az elején jártunk, meséltem Faternak, mi az új dilim. Erre pár nap múlva összetalálkozott egy régi barátnőjével, tudod, ilyenkor két-három mondatot illik csacsogni, mégha mennél is már tovább. Hát elővette a témát, hogy a gyerek milyen hülye, miket kezdett el gyűjteni. Erre a Hölgy bemondta, hogy hát ő is felvett egy Omegát 1972-ben, és a kazettát azóta az ékszerdobozában őrzi. Namost erre mennyi az esély? És azóta ez egy a gyűjtők között legendás bootleg: 1972. február 8. Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház, az Élő Omega lemez kozmetikázatlan anyaga, dobszólóval, az akkor meg sem jelent Szexapó című dallal, minden zörgése ellenére harapós anyaggal.

Melyik volt a legkalandosabb „gyűjtésed”?

Ez az egész egyetemi éveim alatt indult, amikor a nap 25 órájában volt idő a hülyeséggel foglalkozni tanulás helyett. Akkoriban elmentem a világ végére is egy-egy kazettáért. Egy idő után hárman gyűjtögettünk, Kozák Zoltán lett a projekt harmadik oszlopos tagja. Ő egy multinál dolgozott ekkoriban, ahol lehetőség volt konferenciabeszélgetéseket is kapcsolni telefonon. Zoli egyrészt eszelős, másrészt jó arc, harmadrészt azért én egyetemistaként a koliban a hét második felében már csak a száraz kenyeret mártogattam sorstársaimmal a csapvízbe, telefonköltségre nem volt pénz. Naponta egy-két órás haditanácsokat tartottunk hármasban, átbeszélve az újabb tudományos kutatások fejleményeit, tanulságait, eredményeit. Továbbá, ha beesett egy új kontakt, akinek akárcsak lehetnek felvételei, akkor felhívtam Zolit, hogy hívjon vissza és aztán kapcsoljon össze az új lehetőséggel telefonon, és kezdődött a szervezés, barátkozás, hová s mikor mehetek a kazettákért. Zoli közben jó esetben nem hallgatózott harmadikként, hanem mondjuk dolgozott. Nem kis részben ezért is rúgták ki onnan, mert megbukott a telefonköltséggel, de nem számított, hisz küldetésünk van, a nyugati vérszívó multi csak had támogassa ilyen módon a magyar kultúrát, mégha ennek következményei is lehetnek. 2005-ig működött ez a három tagú csapat, jókora divattá tettük a kalózfelvételek gyűjtését. Kis nagyzolással azt mondanám, egy újfajta rétegkultúrát hoztunk létre. Voltak a dolognak árnyoldalai, de összességében beindítottunk valamit. Sokan kárhoztattak, hogy a felvételek nem publikusan hozzáférhetőek, de azt hiszem, aki figyelt, láthatta, hogy ezek a felvételek apránként megjelentek a zenekarok hivatalos kiadványain is. Néha eszembe jut, hogy össze kellene írni egy listát ezekből, ha valaki megtalál, hogy mik voltak az eredmények, de lusta vagyok önigazolást gyártani.

Ebben az időszakban rettentő mennyiségű kapcsolatot építettem, gyakorta vidéken találtam magam ismeretlen embereknél. Így visszatekintve nem is a felvételek a nagy kalandok, hanem egy csomó barátság alapozódott meg ekkor. Az emberi kapcsolatok nekem ma már fontosabbak, mint a felvételek.

Mikor és hogyan, kikkel hoztad létre a rockmuzeum.ini.hu oldalt és hogyan épült fel?

1999-ben indult a honlap, akartunk egy olyan listát a felvételekről, amit mindenki lát. Hogy a felvételeket gyorsabban meg lehessen különböztetni egymástól, illetve az újonnan beesőket gyorsabban lehessen azonosítani, hogy megvan-e már, elkezdtem legépelni a konfszövegeket. Kulimunka. Hogy ez mennyi időmet zabálhatta fel az elmúlt 21 évben, meg sem merem tippelni. Mindenestre annyi hozadéka mindenképpen volt, hogy egy-két év alatt úgy felgyorsult a gépelési sebességem, mintha tíz ujjal gépelnék. Ez jól jött később a cikkíráshoz. Egyébként nyolccal keresek, kettővel ütök.

A honlapszerkesztéshez nem értettem, de a 10 ágyas, vegyes szakösszetételű koliszobában nem volt gond továbbképzést tartatnom a progmatos szobatársakkal html nyelvből. A mai napig notepad-del szerkesztem a honlapot, ez meg is látszik rajta, egyfajta neoprimitív design-nak is tekinthető ma már. A hallgatók kaptak accountot az egyetemi szerverre, valami négy mega volt a tárhely, de ha behülyítettem a kollégium mihaszna lakóit, átadták a sajátjukat, így lehetett tárhelyet bővíteni, hogy elbírja az egyre bővülő infóhalmazt.

Az elmúlt évtizedek során egy nagyon fura kordokumentum-halmaz gyűlt fel, talán önállóan, a felvételek nélkül is értéket képvisel, hogy kutatható, ki mit mondott a ’70-es, ’80-as években a koncertek konferanszaiban.

Honnan szerezted az adatokat a koncertdátum-adatbázishoz?

A felvételek gyakran úgy esnek be, hogy a kazettákra semmi sincs írva. Egyfelől ez engem idegesít, mivel szeretem történetileg a helyére illeszteni az anyagot, másrészt viszont ez egy jó játéklehetőség. Például ha a konfokban utal mondjuk az énekes arra, hogy holnap Miskolcon lépnek fel, akkor ha megvannak a miskolci koncertdátumok, akkor a szetlistából kitalálom az évet, megnézem Miskolcot és visszalépek egy napot és már meg is van a koncert dátuma, jó esetben a helyszíne is más forrásból. Ehhez kell az adatbázis, ez egyfajta művészettörténeti segédeszköz. Ez egy olyan vállalás, mint a Sagrada Familia Barcelonában. Sosem lesz kész, de állandóan épül. Korabeli programfüzetekből, jegyekről, plakátokról, vagy a legjobb esetben zenész-határidőnaplókból írom ki az adatokat, megígérve nekik, hogy sem a csajok telefonszámait, sem az esetlegesen beírt gázsiadatokat nem közlöm.

Hogyan indult a passzio.hu oldal és milyen szempontokat követtél a szerkesztés és a munkatársak kiválasztása mentén?

A passzió 2003-ban indult, Pénzes János főszerkesztő vezette a kezdetektől. Én ebben az évben a megboldogult hard.fplanet.hu oldalon kezdtem botcsinálta újságíróként, mikor megtalált Pénzes, hogy lenne-e kedvem a passziónak is írni. Akkor, azévben visszautasítottam a megkeresést, elég lojális típus vagyok. 2004-ben a szigetes sajtóakkreditációt hardos újságíróként kaptam meg, majd a helyszínen megjelenve kiderült, hogy a hardot vezető csávó egyszerűen felvette a hetijegyemet a nevemben. Ez eléggé erodálta a lojalitásomat. Kissé feldúltan eszembe jutott a passzió, felhívtam Pénzest, hogy nincs kedvem a K-híd alatt beúszni, mire kb öt perc alatt szerzett hetijegyet, és onnantól passziós színekben játszottam 15 éven keresztül. Tudom, kisszerű történet, de ez az igazság.

2003-ban a Hegyalja Fesztiválon

Szerkesztési szempontok? Á, a passzió legénysége egyfajta anarcho-szindikalista közösséget alkotott, különösebb szerkesztési elveink sosem voltak, bár szerettem, ha valaki sorozatban gondolkodik, egy-egy témát apránként egy cikksorozatban jár körbe. Direktívákat nemigen fogalmaztunk meg, maximum annyi szervezőelvünk volt, hogy a direkt politizálást kerültük a cikkekben. Tulajdonképpen bárki írhatott oda, akin éreztem, hogy motoszkál benne valami, imádja a rockzenét és tesz is érte és nem kifejezetten bugris. Volt egy pár alak, akit végül ki kellett tenni, mert futóbolondnak bizonyultak, de ez volt a ritkább. Végülis fizetés nélkül nehéz túl sokat követelni az emberektől, de azt hiszem, elég erős volt a tartalom. A passzió volt a legolvasottabb magyar rockújság. Mégha volt is most egy pár hónapos szünet, úgy néz ki, most újraindulunk.

Hogyan reagáltak az érintet zenészek az ott közölt cikkekre, ha esetleg a lelkükbe gázolt egy-egy írás?

Fiatalon büszkén hangoztattam, hogy szigorú vagyok, de igazságtalan. Ma már úgy látom, hogy 30 éves koráig mindenki hülyegyerek. Bocs, magamból indulok ki. Mindenesetre volt egy pár „örök harag”, de aki kritikát ír, az készüljön fel egyrészt az anyatigris rajongók lincshangulatára, másrészt a zenészek esetleges fogcsikorgatására. Aki csak jópofizni, smúzolni akar, haveri kapcsolatokat építeni a zenészekkel, az nem tud hiteles lenni. Ez alatt nem azt értem, hogy mindenkit rúgdosni kell, de ami jó azt is meg kell írni, meg ami rossz, azt is. Harag és részrehajlás nélkül. Így egyszerű hitelesnek lenni, de ez nyilván konfliktusokat szül. Mindenkinek óriási az egója, még ha óvatosan is fogalmazol, akkor is sokan megsértődnek. Ma már nem írok kritikákat, jöjjenek a fiatalok, mondják mostmár meg ők a frankót.

Mikor és hogyan született a Magyar Rockhírességek Csarnoka? Milyen út vezetett az ötlettől a megnyitóig? Kik segítettek?

2013 elején egyszercsak felhívott ismeretlenül Kelemen András, hogy velem akar rockmúzeumot csinálni, öt perc múlva ott lesz az irodámban. Ha jó passzban vagyok, meg lehet engem ilyesfajta rajtaütésekkel találni, miért is ne? Eljött, elkezdett hülyíteni, hogy ha majd hajnal kettőkor a Mick Jaggert kell tárlatvezetni, az milyen jó lesz. Mondtam neki, hogy egyrészt Beatles-párti vagyok, másrészt nem kell ez a duma, dolgozok én e nélkül is ingyen ilyesfajta küldetéseken. Megmondom őszintén, nem hittem ebben az egészben, de jó játéknak tűnt ezen a projecten mélázgatni. Gyorsan kiderült, hogy Kelemen András viszont nem szokott mélázgatni, hanem örvénylő energiáival tökön-paszulyon át tör céljai felé, szédületes alak. Nélküle nem lenne ma Rockmúzeum Budapesten. Februárban már a múzeumot működtetni hivatott egyesületet hegesztgettem, áprilisra be is jegyeztek bennünket. Hirtelen összeugrott 10 ember, megalakultunk, de se pénz, se hely, se semmi, csak a nagy lelkesedés. B. Tóth László vállalta az elnökséget, ő volt az egyetlen széles körben ismert ember közöttünk, az ő kapcsolatain keresztül találtuk meg jelenlegi helyünket a XIII. kerületben. Már akkor is eszetlen pénz volt a hely bérleti díja és rezsije, de aztán hirtelen kiderült, hogy Tarlós István Főpolgármester Úrnak is szívügye lenne egy ilyen intézmény, és tulajdonképpen az Ő és a Főváros támogatásával működik azóta is a múzeum, legalábbis költségvetésünk legnagyobb részét mindig a Főváros biztosította. Kisebb részt a XIII. kerület is támogat minket, továbbá kisebb-nagyobb cégek adományaiból tudjuk kifizetni azt az évi húszegynehány millió forintot, amiből fennmaradhat a múzeum.

Mindenesetre, mikor átvettük a RaM épületében a Kárpát utca 23. alatt a 810 négyzetméteres helyet üresen és körbenéztünk… Hát, nem tudtam, hogy fogjuk ezt megtölteni. Kezdetben, 2013 augusztusában kilógattunk három Cremona gitárt és elkezdtünk mindenkit masszírozni, hogy adjon a kiállításhoz tárgyakat. A legelső segítők között volt Szörényi Levente, aki azóta tiszteletbeli elnökünk is, aki igazán értékes kiállítási tárgyakat adott, és Szikora Róbert, aki már az első napokban rendelkezésünkre bocsátott fellépőruhákat, hangszereket. Folyamatosan fejlődtünk és egy idő után olyan komolyságú lett a kiállítás, hogy ma már saját lendülete viszi előre, különösebben udvarolnunk sem kell, hogy a zenészek, rajongók tárgyakat hozzanak. Az utóbbi években már a visszautasítás hangnemét csiszolgatjuk, mert egyszerűen kinőttük a helyet, nem tudunk mindent kiállítani, így ma már csak folyamatos minőségi cserékben gondolkodunk, a kevésbé érdekes dolgokat unkálisabbakra cseréljük az állandó kiállítás keretében.

A múzeum nagyterme 2013-ban, szinte még tök üresen

Állandó jelleggel tízegynehányan dolgozunk önkéntesekként a múzeumban, nagyon jó a társaság, szeretek velük tenni-venni, újabb és újabb projecteket megvalósítani. Mivel pénzünk a fenntartáson kívül fejlesztésre nem nagyon van, ezért szinte mindent mi faragunk, ácsolunk. Van belépőjegy is, azt arra használjuk, hogyha van mondjuk 30 újabb látogató, akkor a belépőjegyek árából tudunk venni például egy újabb üvegvitrint a gitároknak, egyéb apró tárgyaknak. Most például a nagyterem befüggönyzésével szöszmötölünk. Havonta tudunk venni újabb öt méterre elegendő anyagot hozzá és lépésenként haladunk.

A rockmúzeum egyik operatív alakulata házibarkács-basszuscsapda gyártása közben, mely kamaratermünk hangzását hivatott javítani

A kiállított és az összegyűjtött emlékek hogyan kerültek hozzátok? Mi a jellemző: az adományozás, vagy az, hogy letétben vannak nálatok a kiállított emlékek?

Vegyes. Van, amit ajándékba kapunk, van, amit letéti szerződés keretében őrzünk. A Hangfoglaló programnak és az NKA-nak köszönhetően néhány tárgyat sikerült meg is vásárolni, de ez a ritkább eset. 24 órás portaszolgálat és folyamatos biztonsági kamerarendszer üzemel, a kiállítás tárgyai biztonságban vannak.

Hogyan oldjátok meg a finanszírozást?

Sajnos minden évben újra és újra meg kell küzdeni a támogatásokért, de azt gondolom, ez egy olyan ügy, amit politikai beállítottságtól függetlenül támogatni kell. Egyre nehezebb, nem mondom, hogy nem fárasztó. Jelenleg én vagyok az egyesület elnöke, és megvallom őszintén, jobb szeretnék csak azzal foglalkozni, hogy hú de szép plakátok, meg mi ez az új hangszer és jaj de jó, újabb régi kották érkeztek, mint azzal, hogy hogyan kalapoljuk össze minden évben a szükséges pénzt a fenntartáshoz.

Milyen programok vannak az állandó kiállítás mellett az intézményben?

Egy statikus kiállítás hamar unalmassá válhat, ezért két-három havonta időszakos kiállításokat szervezünk, egy-egy nagy zenekart mutatunk be az ahhoz kapcsolódó relikviák kiállításával. Ezt a projectet Rausch Tamás viszi a múzeumban. Ehhez általában meg kell találni az adott zenekar legőrültebb gyűjtőjét. Kezdetben ez elég nehéz volt, mikor öt éve ezt elkezdtük. Akkor például volt olyan gyűjtő, aki csak úgy bocsátotta volna rendelkezése élete gyűjteményét, ha arra a két hónapra beköltözhet a múzeumba. Teljesen komolyan úgy gondolta, hogy nem hajlandó a gyűjteménye közeléből elmenni, ő akkor inkább bent alszik. Aztán ez lazult, miután idén már a 20. időszakos kiállításunkat szervezzük és semmi probléma nem volt egyikkel sem. Van ennek egy pszichológiája, hiszen sokszor ezek a felhalmozott lemezek, plakátok, promóciós tárgyak összértéke egy pesti családi ház árát is elérik, ugyanakkor meg az a tapasztalat, hogy ezt az összeget a gyűjtők a családjuk szájától szokták megvonni a gyűjtés évtizedeiben, ezért gyakorta nincs is elég helyük otthon gyűjteményüket teljes egészében megcsodálni, itt pedig adott a lehetőség, hogy végre maga a gyűjtő is lássa, mije van. És persze eldicsekedhessen másoknak is ezzel. Például nemrég úgy fejeztük be az egyik időszakinkat, hogy a gyűjtővel leszereltünk, eldobozolta a tárgyakat, de úgy, hogy jelezte, ki se csomagolja, mert nagyon szeretné, ha pár év múlva megismételnénk, és legalább így össze is van készítve. Addig meg még beszerez pár újabb érdekes darabot. Ugyanakkor volt más tapasztalás is. Például van jópár hangember, aki magát a világ legnagyobb gyűjtőjének állítja be, széles körben ezt el is hiszik róla, aztán csendben kiderül, hogy eredetben még az imádott zenekar sorlemezei sincsenek meg neki.

Az időszaki kiállítások mellett együttműködünk a Hangfoglaló Programmal, a rocktörténeti beszélgetőshow-kat, a Régi Csibészeket nálunk rendezik minden hónapban. Továbbá kamaratermünkben koncerteket szervezünk, idén márciusban már odáig jutottunk, hogy minden pénteken és szombaton van koncertünk, sőt már a vasárnapi és csütörtöki napokat is be tudjuk táblázni. Az évek során mint koncerthely is ismertekké váltunk, kamaratermünk nagyon jól szól, hangmérnökünk pedig Nemes László, aki maga is rocklegenda és egyben kiállítási tárgy is.

Milyen kapcsolatot ápolsz a többi, hasonló gyűjteményt működtető kollégákkal?

Jelenleg a nyitragerencséri P. Mobil múzeum szerintem az egyetlen velünk összehasonlítható hely, pár hete végre sikerült is kivitorlázni és megnézni. Fantasztikus tematikus P. Mobil gyűjtemény, de Schuster Lóránt szerintem nem rajong azért, hogy létezünk. Bárhogy is, azt gondolom, egy magyar rockmúzeumnak Budapesten van a helye, nem 140 kilométerre egy másik országban. Mindezzel együtt, mindenkinek javaslom, hogy aki tud, menjen el, nézze meg, király hely. Katona Laci, a P. Mobil múzeum működtetője szent őrült és jó ember, a saját házát bocsátotta rendelkezésre a kiállításhoz.

A Rockmúzeum stábjának egy része tanulmányi kiránduláson 2020-ban Nyitragerencséren

Talán az egykori Old Man’s volt még kicsiben hasonló, de az – akárhogy is – csak egy kocsma volt és sajnos az ott felhalmozott relikviák többsége ebek harmincadjára jutott a hely becsődölésekor. Néhány megmaradt tárgyat meg tudtunk az utolsó pillanatban menteni, egy vitrinnyi ezek közül a Rockmúzeumban tekinthető meg.

Az Old Man’s az utolsó utáni pillanatokban 2018 augusztusában

Véleményed szerint miért nincs hazánkban valódi rockmúzeum? Elképzelhetőnek tartod-e, hogy valamikor megvalósul?

A kérdés az: mi számít valódi rockmúzeumnak? Szerintem a Budapesti Rockmúzeum elég valódi, besorolása az EMMI-től kapott működési engedélyünk alapján „muzeális gyűjtemény”. A hivatalos múzeumi szintlépéshez több főállású muzeológus végzettségű embert kellene foglalkoztatni, amire nincs pénzünk. Kritikaként meg szoktak azzal is találni, hogy egy rockmúzeumban nincs helye például Aradszky Lacinak. Mi ugyanis egyfajta popmúzeum is vagyunk, hitünk szerint a magyar rocktörténet nehezen értelmezhető a más műfajok szereplőinek bemutatása nélkül. Nem kell Harangozó Teri rajongónak lenni ahhoz, hogy azt gondoljam, elfér Teca, vagy a Záray Vámosi házaspár egy-egy fellépőruhája is nálunk.

Véleményed szerint a helyén kezelik-e a kortárs művészetek között a pop-rockművészetet és magukat a művészeket?

A komolyzene – könnyűzene háború szerintem már lejátszott ügy, mégha nem is ért véget a háború, de igazi éle már nincs. Tetszik, nem tetszik, a popkultúra az életünk, a kultúránk része. Például a kortárs költészet hordozója ma már nem egy verseskötet, hanem a dalok, a zenés versek, vagyis a popzene. Lehet sznoboskodni, de a popkultúra az utóbbi évtizedek legjobb közege a kultúra közvetítésére. És nyilván egy csomó szemetet is termel, tudni kell válogatni. Ady a XX. század elejének rocksztárja zene nélkül is, József Attila szerintem titkon egy bluesman, csak akkor még nem volt divat és technikai lehetőség Morrisonként hasítani. Én például azt gondolom, jelenleg Földes Hobo László a legnagyobb élő magyar költő. És itt jelezném szertelenül: szerintem Bach is true metallista volt, csak akkor még nem volt torzított gitár.

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy az állami támogatások hogyan oszlanak meg, azzal kapcsolatban azt gondolom, nincs még a helyén, de az utóbbi években azt látom, hogy egyre egészségesebb az arány, egyre megbecsültebb a könnyűzene. Az NKA és a Hangfoglaló Program nagyon sokat tesz a dologért, és ami a legfurcsább: a szakma többsége sem gondolja ezt másképp.

Milyen népszerűségnek örvend a magyar zenészek és a közönség körében a Magyar Rockhírességek Csarnoka?

Kellett pár év mindenkinek, mire világossá vált, hogy nem egy egynyári fellángolás a múzeum és kialakult az a bizalom, ami az intézményt körbeveszi. Mára elmondható, hogy komolyabb ellenségünk nincs, aki egy kicsit is higgadtan nézi a dolgot, láthatja, hogy folyamatosan építünk, dolgozunk. Ennek része az is, hogy egy egyre komolyabb közösség érzi a helyet magáénak, jár vissza szívesen, ismeri el az itt dolgozó önkéntesek munkáját.

Melyek a számodra legértékesebb kiállított darabok? Hogyan sikerült felkutatni és megszerezni azokat?

Ó, édes istenem, ezt annyiszor megkérdezik, és én nem tudok választani. Tudod, az én személyes motivációm az, hogy kicsi a lakásom ehhez és csodás bemenni a múzeumban és 810 négyzetméteren végigmászkálni, hogy mi is gyűlt össze egy helyen. Egyfajta szakrális tér nekem a múzeum, olyan, mint egy rocktemplom. A szívem csücske az összes plakát. Elolvadok a zenészekhez kapcsolódó összes hangszertől. Som Lajos, vagy Zsöci Rickenbackere? Szörényi Levente Ovation-je? Bencsik Samu négy gitárja is? Azok közül is melyiket imádjam? Patai Tomi Stratocastere, amit Radics Béla is használt? Lerch Feri Szarokasztere? Németh Fritz Laci a VHK-ban használt Morris Juniorja? Slamó azon akusztikus gitárja, amin a szinte összes klasszikus Edda-dalt írta? Bianki Iván kétnyakúja, amit a Kexben használt? Vagy a KGST gitárgyűjteményünk a Jolanákkal, Orfeusokkal, Migmákkal, Musimákkal, vagy a Szegedi Ládagyár gitárjaival? Vagy a ’60-as évek házibuher csináld magad maszek gitárjai, a kézzel mágneszárra tekercselt hangszedőkkel? Vagy az eredeti dalszövegcetlik, ahol a később klasszikussá vált dalok embrionális állapotban, alternatív szövegvariákkal olvashatóak? Vagy Tunyó fellépőruhája? Vagy Elvis Presley karórája, amit Tarlós István Komár Lacinak ajándékozott és amit végül Laci özvegye adományozott nekünk?

Imádok ezek közt a dolgok közt sétálgatni, körbeveszi az embert az elmúlt 50 év rocktörténelme, minden tárgy árasztja magából azt a zenei világot, amit imádunk.

Bencsik Samu utolsó gitárja

Vannak-e olyan keresett rock-ereklyék, amelynek a létezéséről van tudomásod, de még nem kerültek elő?

Ó, van bakancslista, állandó kutakodásban vagyunk. Például nemsokára, ha Isten is úgy akarja – nomeg elég kitartóak vagyunk –, akkor a múzeumba kerül Váradi Vadölő László a Sakk-Mattban használt eredeti lábdobbőrje.

Több kötet szerzője vagy: mutasd be az írói munkásságodat, kérlek!

Az első könyvem 2012-ben Radics Béla a beatkorszakban címmel jelent meg. A motiváció kettős volt. Egyrészről van két fiam, szeretném, ha olvasnának, és talán némi motivációt, vagy kapcsolódási pontot adhat az, hogy a Fater is könyveket ír.

Másrészről a 2010-es évtized elején kezdtem el kutatni Béla beatkorszakbeli tevékenységét és arra jutottam, hogy tízegynehány kislemezen is játszott, melyeket a kollektív emlékezet nem tart nyilván, pedig az is Radics Béla. Nyilván nem az a Radics Béla, akit legendaként ismerünk, a rockkorszak hőse, de akkor is. Még egy szovjet kiadású plexilemezen is megjelent egy dal, amiben játszik. Elkezdtem először csak cikkekben publikálni az ezzel kapcsolatos kutatásaimat, mikor a Radics Béla Emléktársaság elnöke elég ingerült hangnemben baszott le, hogy ezt azonnal hagyjam abba, mert rongálom Béla legendáját. Ezen eléggé bedühödtem, mondván, hogy ezt a munkát nektek kellett volna elvégezni! Kicsit dacból is csináltam meg a könyvet. Azóta az akkori elnökkel nagyon jó barátságban vagyok egyébként. És szerintem volt szíve a munkának, nem rongáltam, csak színesítettem, tágítottam Béla legendáját, hiszen toronymagasan a beatkorszak élmezőnyében volt Béla, nem szégyellni való, hanem éppenhogy csodálatos a ’60-as évekbeli pályája is.

A második kötetem 2015-ös, egy 540 oldalas színes plakátkönyv volt, ahol egy szponzor addig hülyített, hogy így, meg úgy lesz pénz kiadni, hogy kitermelhetetlenül nagyra és drágára dagasztottam a kötetet, majd mikor összeállt a nyomdai anyag, a szponzor eltűnt, így végül annyi példányban gyártattam le, amennyi előrendelés érkezett rá. Így igazi könyvritkaság lett. A könyveimet hobbiból csinálom, a cél a szaldó, de elég drága mulattság ahhoz, hogy milliókat azért ne akarjak beletenni.

A harmadik kötetem, a Beatinterjúk I. 2017-ben jelent meg, ez a beatkorszakkal kapcsolatos interjúim tematikusan szerkesztett kiadása, az ős-Omega, az ős-Illés a kezdeti Syconor és a korai Hungária szereplőit gyűjtöttem össze benne, továbbá Orszácky Jackie beatkorszakbeli zenésztársait interjúztam és szerkesztettem fejezetbe. Mániámmá vált az ősköd kutatása, a kezdetek, a korai szárnypróbálgatások feltárása. Nagyon rákaptam a beatkorszak szereplőivel való beszélgetésekre. Az tetszik bennük, hogy mind egy jó mókának fogta fel kezdetben a zenekarozást, sokan aztán az egyetem befejeztével polgári pályára léptek, nem maradtak aktív zenészek, így nem annyira érdekük az önfényezés, mint azoknak, akik ma is zenélnek és oda kell figyelniük, mit mondanak. Valahogy őszintébbek ezek a beszélgetések, mint amiket olyanokkal készítek, akik a zenéből élnek ma is. E mellett a beatkorszaknak van egy sajátos bája, ahogy azok a fiatalok a semmiből, előzmények nélkül küzdötték ki maguknak az utat ahhoz, hogy megvalósíthassák a vágyaikat, azt tehessék, amit akarnak. Minden ott kezdődött.

A negyedik könyvem a bohókás című Miklóska Lajos élete és munkássága 2018 év végén jelent meg. Lajos élete és munkássága nagyon színes, hiszen együtt zenélt a Sakk-Mattban Radics Bélával, volt a Jackie utáni Syrius tagja, vagy a Korál alapító tagja, és hát élete fő műve a Beatrice. Megvallom őszintén – azon túl, hogy imádom Lajost és járt neki egy könyv –, kicsit az is volt a célom, hogy csináljunk végre egy jó Beatrice könyvet és hát Lajos a legerősebb Ricse korszakok meghatározó alakja. Sokan nem tudják, hogy ő írta az összes klasszikus Beatrice dalt! És az duplán jól jött, hogy így kihagyhattam azokat a Beatrice-korszakokat a kvázi Beatrice könyvből, amit csak kelletlenül tudtam volna megírni.

Az eredeti borítóterv és a végleges változat

Az ötödik könyvem A Nemes címet viseli és 2019 év végén jelent meg. Nemes László, a Syconor, a Hungária, az LGT, a Skorpió és az Omega roadja volt a csúcsévekben és egyben minden magyar roadok legnagyobbja. Sajátos humora és elhivatottsága legendás alakká tette. És hát a beszélgetés elején említettem, hogy A rock napszámosai mekkora alapmű, ahol Laci csak egy fejezet és ezt bővítettem egy egész könyvvé, hisz az a pár oldal nem tudta igazán bemutatni azt a színes világot, aminek Nemes alakítója és egyben nagy tanúja is volt. Arra nem számítottam, milyen sikert arat ez a könyv. Mind példányszámban, mind abban, hogy a roadtársadalom hirtelen majd elkezdi a vállamat veregetni, hogy milyen jó, hogy ezt így megcsináltam, hisz Laci ezt nagyon megérdemelte. Nem mondom, hogy nem esik jól ez az elismerés és talán szeretet. Azért amikor Kraft Tamás megdicsér ezért, azt nem is tudom, hogyan kell kezelni.

Belekezdtem idei könyvembe, a Beatinterjúk II-be is, szerintem nyárra meg is fog jelenni.

Szakcikkeket publikálsz viszonylag gyakran. Hogy látod a hazai pop-rock sajtó helyzetét a print és az online területeken?

Mit mondhatnék? Teszem a dolgom, tegye mindenki más is, és akkor jobb lesz a világ. Van egy jópár ember, akinek nagyon szeretem a cikkeit, meg van egy jópár, akiket harmatgyengének tartok, de ez biztos minden területről elmondható a világon. Tudod, van az a vicces definíció a rockzenei újságírásról, miszerint az olyan, hogy „írni nem tudók készítenek interjúkat beszélni nem tudókkal olvasni nem tudók számára”. Mindig erre próbálok az írásaimmal rácáfolni.

De ha az a kérdés, hogy print, vagy online, akkor azt gondolom, hogy online, és azokból pedig a legjobbakat érdemes nyomtatott formában is, akár könyvvé szerkesztve analóg módon is megcsinálni. Ugyanis nem hiszek abban, hogy az interneten felhalmozott információ hosszú távon fennmarad. Egy könyv viszont kézzel fogható, párszáz példányból talán évszázadok múlva is marad majd egy-kettő, mely hordozza majd az információt a múltból, megőrzi a felhalmozott tudást. Szeretem a könyveket, ezért is írom őket. Szeretem levenni a kedvenceimet a polcról és akár többedjére is elolvasni őket. Például Szőnyei Tamás Nyilván tartottakját kétévente rituálisan újraolvasom. Vagy Ómolnár Miklós kiváló Pengék és halakját. A saját könyveimet viszont nem merem újra elővenni, mert azonnal kiszúrom azokat a más által talán fel sem fedezhető hibákat, amiktől én viszont beteg vagyok. Itt egy elütés, ott egy pici tárgyi tévedés, ami benne maradt, ilyenek. Szeretnék végre egyszer egy 100%-os könyvet csinálni, de az a helyzet, hogy olyat talán nem is lehet. Én mégis törekszem rá.

Van-e előtted valamilyen minta vagy példa, amit szívesen megvalósítanál, ha ezekre lenne anyagi fedezet? (Rockmúzeum, lapkiadás, lemezkiadás, könyvkiadás, fotóalbumok, stb.?)

Az egész tevékenységem a nyugati példákon alapszik. Úr isten, milyen szakirodalma van egy-egy fontosabb nyugati zenekarnak? Csak a Led Zeppelinről nagyjából 500 könyv jelent meg az elmúlt évtizedekben! És micsoda mélységek? A Beatlesről a Fejek forradalma? Atyaég! Különösebb pénz nélkül is lehet nagyon jó dolgokat csinálni. Példa erre Majnik Laci elemző könyvei az Illésről, tavaly az Omegáról, vagy idén a Hungariáról. Olyan házibuherben készülnek, hogy nincs is költségvetésük, mégis unikálisak.

Lemezkiadás? A magyar klasszikus rockzene legfontosabb kiadója ma a GrundRecords, hobbiból vagyok az ügyvédjük és egyben rockszakmai okoskodójuk, és nem kell, hogy a kiadványokra kiírják a nevem, általában direkt kérem, hogy ne. A nélkül is tudom, hogy ki vagyok, meg egyébként is kit érdekel a technikai közreműködői stáblista? Imádom, ahogy Bene Attila, a kiadó vezetője kérlelhetetlenül minőségpárti mind a borítók, mind a kiadványok zenei anyaga, mind a hangminőség tekintetében. És meg tudják csinálni azt a szintet, amit nyugaton láthatunk.

A Rockmúzeumban el tudnánk értelmesen költeni akár évi 100.000.000,- forintot is, de „ne legyél már annyira éhes, kismadár”. Így is tudunk jó dolgokat csinálni és nagyon kíváncsi lennék, melyik közintézmény van meg annyi pénzből, mint mi évek óta. Nem vagyok híve annak a pár éve elszabadult trendnek, hogy egy múzeum akkor jó, ha csilivili interaktív kamuzásokkal rakják tele, ami nagyon drága mulattság. Persze több erőforrással hegyeket tudnánk megmozgatni, de ha nincs több, „akkor is, azért is”, csináljuk.

Rozsonits Tamás


2020. június 8. 15:59

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA