Fiúk a téren
Hogyan lesz egy esztergomi srácból fanatikus Radics Béla-rajongó? Testvérével és zenésztársaival együtt milyen hatásra rekonstruálják, dolgozzák fel, viszik tovább, majd tartják életben hosszú éveken át kedvenc magyar gitárosuk életművét? Miképpen fedezi fel magában az alkotói vénát és valósítja meg ambícióit; kikkel és milyen formációkkal váltja valóra önálló zenei elképzeléseit, amelyben John Lennon alkotói filozófiáját követi: „Hagyom a világot átáramlani önmagán, ami fönt marad, abból meg lehet írni a dalokat”. Többek között fentebbi kérdésekre is választ kapunk a basszusgitáros, akusztikus gitáros, zeneszerző-szövegíró Tóth Tamás Bélától, aki a jövő esztendőben zenésztársai, barátai és természetesen közönsége körében, sokszínű jubileumi koncerttel egybekötve kívánja megünnepelni hetvenedik születésnapját.
Aki ismer, tisztában van azzal a ténnyel, hogy két alapvető kötődésed létezik: az egyik Radics Bélához, a másik szülővárosodhoz, amely a mai napig lakóhelyed. Tehát kimondhatjuk: lokálpatrióta és Radics-rajongó vagy.
A városhoz való kötődésem egyértelműen abból adódik, hogy itt születtem. Itt jártam, (ahogy néhai Zoltán János barátom szokta írni) a „szokásos” általános-, közép-, illetve az első főiskolát is. 1956-ban születtem, erre a dátumra „annak idején” az emberek önkéntelenül is felkapták a fejüket.
Jó volt fiatalnak lenni a „százszor áldott, ezerszer átkozott” hatvanas-hetvenes években. Az első időszakban három zenekar határozta meg a zenei ízlésemet: az Omega, az Illés és a Metró. Az ő koncertjeikre jártunk, hallgattuk a nagylemezeiket, ha nem is a legjobb minőségű berendezéseken. Persze a rajongók között ez nem volt ennyire egyértelmű, hiszen a három tábor élesen, csaknem vérre menően szemben állt egymással, ami azóta megszűnt.
Egy idő után valami másra, többre vágytam, így jött képbe Radics Béla a két kislemezzel, közülük is a legendás Zöld csillaggal, másik oldalán a Szólíts meg vándorral. Óriási hatást gyakorolt rám a kisstadionbeli, 1972. júliusi közös Free-Taurus koncert, a tévében pedig az Ezermérföldnyi út, amely már Zoránnal készült és a 144 nóta című adásban volt látható-hallható. Azt gondoltuk, hogy ezzel megnyílt az út a várva-várt nagylemezhez, ám mint tudjuk, ez nem így történt. Emellett a progresszív Syrius és a ma már ősnek nevezett Mini tudott még elvarázsolni bennünket. Ha kevés lapban is, de az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban faltuk a zenével kapcsolatos híreket, és azt a keveset is, amely külföldről az orgánumokon keresztül eljutott hozzánk.
Mégis a koncertek adták az igazi szabadságérzetet, ott tudtuk igazán felszabadultan átadni magunkat a zene vonzásának. A Szabad-Európa rádióban hallottuk 1970-ben, hogy meghalt Jimi Hendrix, amit hatalmas csapásként éltünk meg. A Foxy Lady című számában mindent megtaláltam, amit csak a rock-blues zene adhat, Jimi zenei önkifejezése pedig szorosan kötődött Radics Béla zenéjéhez.
Voltak e zenei előtanulmányaid és miként lettél basszusgitáros?
Nem rendelkezem klasszikus értelemben vett zenei előtanulmányokkal. A főiskolán, ének-zene tantárgy pedagógiából kerültem közelebb a zeneelmélethez. A rajongói szeretet vitt közel a zenéhez. Úgy kezdődött, hogy a téren gitárral a kezében ült egy srác, Tamásnak hívták, és az a gitár körbejárt az őt körül fogó gyerekek között. Tőle tanultuk meg többek között a G-dúr, az A-moll és a többi zeneelméleti fogalmat. Aztán hol hallás után, hol kottából megpróbáltuk eljátszani az adott nótákat. Később zenekarokat alapítottunk mindenféle névvel, ezek kamaszkori kísérletezések, ha úgy tetszik, virtuális formációk voltak, de a színpadig sosem jutottunk el.
Amikor az iskolákat befejeztem, akkor alapítottam az első komoly zenekart. Ebben már az öcsém (Tóth József „Citrom” – H.I.) is benne volt, aki nagyon jól gitározott, szólózgatott akusztikus gitáron, így nekem a basszusgitár jutott. Megismerkedtem egy fiúval, aki rendszeresen Esztergomban nyaralt a nagyszüleinél, de Budapesten lakott. Mónos Gábornak hívták, elég jól dobolt, ezért kölcsön adtam neki a kezdetleges dobszerkómat. Az ő padtársa egy másik pesti fiú volt, bizonyos Johnny becenevű. Ezt a fiút valójában Varga Miklósnak hívták…
Ezek szerint ez volt a Grog együttes.
Igen, ez volt az első olyan zenekar, ami komolynak számított, 1974-ben alakultunk. Még akkor is, ha évekkel korábban az egyik említett amatőr zenekarral egy iskolai fellépésen kaptunk összesen négyszáz forint gázsit… Ami 1972-ben nagy pénznek számított.
Bachmann Turner Overdrive-, Ten Years After-, Grandfunk Railroad-, illetve David Bowie, Alice Cooper- és egyéb akkor menő, divatos számok feldolgozása mellett elkezdtük írni a saját dalokat is. Igyekeztünk felkészülni arra, hogy profi zenekarrá váljunk. Mónos Gábor dobolt, öcsém gitározott, én basszusoztam és Miklós énekelt. Öcsi épp katona volt, amikor ’77-ben jelentkeztünk a Ki mit tud?-ra, ám a felkészülés hiánya miatt csak a megyei döntőig jutottunk. ’80-ban már jórészt levél útján tartottuk a kapcsolatot a pestiekkel, két saját számmal mégis beneveztem a Grog zenekart a Pesti Műsor által meghirdetett tehetségkutatóra: az egyiknek a címére is emlékszem, Kék tó blues. Meg kell, mondjam, katasztrofálisak voltunk, de Bódy János, aki az egyik zsűri tag volt a Metró klubban, odajött és elkérte Varga Miki elérhetőségeit. Kiderült, akkor már tervezgették az István, a királyt…
Ekkor már látszott Miki tehetsége?
Igen, Miklósról már akkor kiderült, hogy őstehetség, csak mi ezt nem tudtuk. Szerintem ő sem lehetett tisztában a saját értékeivel.
A hetvenes-nyolcvanas években eléggé mostoha technikai körülmények között kellett felkészülnünk, az úgynevezett „lekagylózós” módszerrel. Ami azt jelentette, hogy magnószalagról szedtük le az akkordmeneteket, az ének-, illetve gitárszólamokat, a hangnemet, mindent. Amikor Varga Miki elment a zenekarból és új énekesekkel próbálkoztunk, akkor döbbentünk rá, hogy az újakkal ellentétben Mikinél sohasem kellett transzponálni, mindig az eredeti hangnemben énekelte el az adott dalt. Hihetetlen, milyen elképesztő hangmagasságokat vagy hangszíneket tudott produkálni. Mindegy volt, hogy Alvin Lee, vagy épp Alice Cooper számról van szó, kivételes stílusérzékkel egy az egyben tudta hozni bármelyiket. A saját számoknál, mint a Fűben állva, vagy az Éjszakai utazók, sem volt probléma: kezdetleges dallamokat írogattunk, amelyeket aztán kibontogatott. Mi ezt természetesnek vettük, később derült ki, hogy ez másnál nem így van.
A közönség egyébként általában az énekhanggal és a szólógitárossal azonosítja a zenekart, nálunk mindkettő adott volt: Miklós zseniálisan énekelt, Öcsi is nagyon jól gitározott, különös tekintettel az Alvin Lee szólókra.
A Grog együttes aktív időszaka ’74 és ’78 közé esett, ’79-ben tartottunk egy kvázi búcsúkoncertet anélkül, hogy felbomlottunk volna. Egy év szünet után ’80-ba mentünk a Metró klubba az említett tehetségkutatóra, amellyel le is zárult a zenekar története.
Viszont a Stáció együttessel folytattad.
Nem azonnal, a felbomlást követő fél évben tartottam egy kis zenekari szünetet. Közben gondolkodtam a továbbiakról; olyan zenekart szerettem volna életre hívni, amellyel kiküszöböljük az addig elkövetett hibákat. Ezzel a tudatossággal és menedzseri ambíciókkal vágtam neki az új formációnak, ahol természetesen az öcsém lett a gitáros és egy Bakai Feri „Csücsök” nevezetű, velem egykorú srác énekelt. Itt is ő hozta a dobost, „Ribizlit”, rendes nevén Bótyik Andrást. Sajnos egyikük sem él már.
’80-ban tehát megalakultunk, és a Stáció helyi szinten az egyik legjobb zenekar lett. Minőségi felszerelést vettünk, ami akkoriban egyáltalán nem volt könnyű, de ez is hozzátartozott ahhoz, hogy komoly zenekarrá váljunk. Az első felállással főként blues alapú zenéket játszottunk, nagyon sok saját számot írtunk, és szerettek minket. Megnyertünk egy megyei amatőr vetélkedőt, aztán az országos elődöntőbe is tovább jutottunk. Több ilyen jellegű tehetségkutató versenyen is részt vettünk, többször az élen végezve, közöttük a tatabányairól is elhoztuk az első díjat. Szilas Zoltán újságíró-menedzser segítségével kaptunk egy éjszakai lehetőséget a Magyar Rádió valamelyik stúdiójában, ahol négy felvételünk készült, ám adásba egyik sem került.
Ebből nőtt ki komoly ugrással 1982-’83-ban a második felállás, amely több kacskaringót követően változatlan néven felzárkózott Radics Béla munkásságához. Az amatőr fesztiválok első helyezéseinek köszönhetően eljutottunk a salgóbányai rocktáborba, amelynek vezetői Victor Máté és Berki Tamás voltak. Itt több hangszeren is komoly képzés folyt, basszusgitáron például Román Péter tanított. Bakai helyett Fodor Sanyi lett az énekesünk (ő akusztikus gitározott is), akivel Berki Tamás foglalkozott, a gitárosokat Marschalkó Zoltán oktatta. Egy fúvóssal, Hatvani Jenővel is dolgoztunk, aki klarinétozott illetve szaxofonozott, Jászberényi Karcsi dobolt, öcsém szólógitározott én pedig basszusoztam.
A progresszívebb zene felé hajlottunk, kicsit Syrius-s, kicsit Radics-os nótákat csináltunk. A salgóbányai táborban „felfedezett” bennünket Victor Máté és Göczey Zsuzsi (a Petőfi rádió zenei szerkesztője volt, ma a Klub rádiónál dolgozik – H.I.), ennek köszönhetően született két rádiófelvétel, a Gladiátor című, amely egy Áprily Lajos-vers Hendrix-es megzenésített feldolgozása, valamint a jazz rockos Ágnes születése című szerzemény. Ezeket „zésítették”, ami annyit jelentett, hogy adásba szerkeszthetők. A rocktábor záróünnepségi gáláját az Ifjúsági Parkban tartották 1984-ben (még az Elektromos temetés koncert előtt – H.I.), ezzel be is zárt a legendás hely.
Jimi Hendrix diaképek kapcsán itt barátkoztam össze a megboldogult Zoltán Jánossal. Én rocktörténeti előadásokat szerveztem neki Esztergomba, ő pedig budapesti fellépésekkel segítette a zenekart, többek között a Metro- klubba. Sankó László akkori zenekara, a Band of Memory előtt játszhattunk a némileg átalakult, erős rhythm and blues vonalat vivő Stációval. A szaxofonos közben elment, a dobok mögött pedig már Petrás Attila ült. ’84. szeptember 1-én Jánosnak köszönhetően már fő zenekar lehettünk a Metró klubban. A műsorprogram is ennek megfelelően átalakult: Jimi Hendrix- számokat adtunk elő magyarul. Ezek egy részét én, más részét Fodor Sanyi írta. Telt ház előtt csináltuk meg a Jimi Hendrix- emlékestet, ráadásul öcsém zseniális ötlete alapján Deák Bill Gyulát is meghívtuk, a Hey Joe-t énekelte szintén magyarul. Radics Béla és a Taurus örökzöldjével is készültünk, a lelkes közönségnek eljátszottuk a Zöld csillagot. A sikeres bulit követően a Metro- klub leszerződött velünk, ami három vagy négy évadot eredményezett. Ezt követte a legendás Bem rakparti, majd a Józsefvárosi Pinceklub.
A Metro- klub vezetése részéről még az is fölmerült, hogy Bill lehetne a fő énekesünk (ekkor már nem volt a Hobo Blues Band frontembere) és Sanyi a másodénekes. Ez nyilvánvalóan nem jött össze, de Gyula állandó vendégként szívesen lépett fel velünk. Hogy ne unják meg a Stációt, vidékről is beszerveztem tehetséges zenekarokat. A nagy nyomás azonban elkezdte felőrölni a zenekart. Sanyi helyett Verestói Gézát – aki nagyon jó srác volt – vettük be énekesnek, ám ez nagy baklövésnek bizonyult. Ízig-vérig rockénekes létére semmi köze nem volt a blueshoz. A közönség egy része el is elfordult tőlünk, végül visszavettük Sanyit.
Honnan jött az ötlet, hogy Radics Béla „elfekvőben” lévő, hivatalos kiadványon meg nem jelent számait műsorra tűzzétek?
Említettem, hogy a Hendrix-emlékesten Radics Béla, a magyar Jimi Hendrix emlékére eljátszottuk a Zöld csillagot. A Metro-s közönség között szép számmal akadtak Béla rajongói, akik a legendás szám hallatán, a magukkal hozott magnószalagokon mutogattak nekünk különböző Tűzkerék és Taurus – rettenetes minőségű – kalóz felvételeket. Öcsi kitalálta, hogy foglalkozzunk vele, a hiányos dallamokat, hangszeres részeket kipótoltuk, megtanultuk és játszottuk őket. De már nem a Metro- klubban, hanem Esztergomban. Ekkorra már megjelent Ómolnár Miklós Radics könyve a Pengék és halak, amelyben készült egy fotó Béla soha meg nem jelent, képzeletbeli nagylemezéről. Részben ez is adta az ötletet, egy szerzői album megvalósítására. Jánossal sokat agyaltunk ennek kivitelezésén, majd ’86-ra elkészültek a demo felvételek.
A Petőfi Csarnokbeli Csillagfény diszkóban is nagy sikerrel, de praktikus okokból előre felvett playback technikával toltuk ezeket a nótákat. Vidéki zenekar létünkre elértük, hogy Pesten is jól csengett a Stáció név. Amikor Filip Gyuri megjelent a zenekar körül, akkor még szájharmonikásként, promóciós célzattal kitaláltunk egy női zenekart, a Cleopátrát. Ők playback zenekar voltak, az énekesnőjüket élőben a Stáció kísérete. Szerettünk volna egy kislemezt a Zöld csillaggal, a B oldalra Hendrix – Puple Haze nótájával. Ezzel eljutottunk az MHV Start márkájához, akik inkább a Cleopátra iránt érdeklődtek, már külföldi fellépéseket terveztek velük. A lányzenekart nem vettük komolyan, mindössze ennek farvizén szerettük volna a kislemez ötletünket is megvalósítani. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a kiskorúakból álló, kamu lányzenekarral felkeltettük a szakma érdeklődését, ezzel szemben a minőségi Stáció-anyaggal alig.
A Cleopátrát egyébként meghívták az Ász című műsorba, sőt egy rádiófelvétel is készült velük. Azon kívül, hogy a lányok jól néztek ki, egyikük sem tudott zenélni, az énekesnő viszont jól énekelt. Így a Stáció kísérte az énekesnőt: ekkorra már Drexler Zoli ült a dobok mögött, Fodor Sanyi is gitározott, és voltunk mi az öcsémmel. Ebben a felállásban vonultunk stúdióba.
Hogyan végződött a Stáció pályafutása?
A Stáció pályafutása a magyar rock történetének egy fontos dátumával, az Esztergomi Blues Fesztivállal zárult, amely az első ilyen jellegű rendezvény volt Magyarországon. Ennek dátuma 1989. augusztus 7., amely – szándékosan – épp egybeesett a Woodstock huszadik évfordulójával. A felhozatal úgy nézett ki, hogy: Westergom zenekar, No Biznisz, Taszosz Nikosz zenekara Vácról, az S-Modell, a Tengs Lengs, a Stáció, az Udvari Bolondok, a Dobókocka zenekar Pribojszki Mátyás szájherflissel és végül Deák Bill Gyula. Ez a fesztivál sok szempontból fordulópontot jelentett: eddig az első és utolsó ilyen jellegű rendezvény volt a városban, valamint a Stáció életében.
Apait-anyait beleadtam, és minden szempontból – erkölcsileg, művészileg, anyagilag, egyaránt – egy ízig-vérig sikeres fesztivált tudhattunk magunk mögött. A szervezési munkák egyedül az én nyakamba szakadtak, eközben a zenekarban tetőfokára hágott a belső feszültség. Ennek tudható be, hogy az öltözőben – Bill és Drexler Zoli kivételével – kollektív szemrehányást kaptam tőlük, és nem értettem, miért. Pedig ekkorra már beértünk, sikeresek voltunk. A megátkozott ember leendő kiadványának demóját játszottuk, Bill vendégénekével, hátunk mögött a Metro-, valamint a Bem rakparti klubok – túlzás nélkül – óriási sikereivel. Talán kissé fejükbe szállt a dicsőség, mindenki úgy gondolta, egyedül ő a Radics- életmű letéteményese. Emberi, de főként szakmai szinten komoly kritikákat kaptam, megítélésem szerint érdemtelenül. A ’83-as megalakulás óta felgyülemlett vélt, vagy valós sérelmek most felszínre kerültek és rám zúdultak. Szerintük mindenben egyes-egyedül én voltam a hibás, és ezeket a hibákat mind ebben a fesztiválban látták megtestesülni. Csúnyán összevesztünk.
Drámainak tartom, és a mai napig bánt, hogy így történt. Nyilván engem is érzékenyebben érintett a kollektív beolvasás, hiszen a szervezéssel járó munkák, anomáliák bennem is csúcsra járatták a feszültséget. De nem elhanyagolható az érzelmi része sem, hiszen nem az anyagiak motiváltak, hanem a zene, a műfaj szeretete és az elhivatottság érzése.
Másnap arra ébredtem, hogy csináltunk egy rendkívül sikeres fesztivált és vége a Stáció zenekarnak.
A Radics- életmű azonban tovább élt – és él ma is – a Tűzkerék formációnak köszönhetően, amelynek alapítója voltál.
Öcsivel együtt nagyon beleástuk magunkat a Radics-történetbe. Másnap egy perc alatt alapítottam egy új formációjú triót egy remek gitárossal, Galgóczi Balázzsal (énekelt is) és egy helyi, szintén nagyon jó dobossal, Pataki Lászlóval. Épp a próbára indultam, amikor öcsém megtalált azzal, hogy csináljunk egy új zenekart együtt, így a frissen alakult bandáról szinte azonnal lemondva (a megbeszélt próbát még megcsináltam velük), igent mondtam neki.
Az új csapat lett a Blues Army, amelyben öcsém ötletére (természetesen ő gitározott), korábbi szájharmonikásunk Filip Gyuri énekelt és egy Karner Gábor nevű srác dobolt. Gyuriról elmondhatom, amellett, hogy nagyon szereti a rock műfaját, karizmatikus jelenség. Szeretette Hendrixet és Radicsot, énekstílusban, hangszínben jól hozta Béla frazírjait, tehát mindenképp jó választásnak bizonyult. Később, már a Tűzkerék időszakban öcsémmel összevesztek valamin, így kikerült a zenekarból.
A Blues Army ’89-ben alakult és ezen a néven mindössze pár hónapig létezett. Kitaláltam, hogy a december 31-i, Esztergomi Művelődési Ház nagytermében játszott koncertünkön még Blues Army-ként megyünk fel a színpadra, éjfél előtt belekezdünk Jimi Hendrix – Vörös ház című nótájába, éjfél után befejezzük, és lejövünk a színpadról, mint Tűzkerék Revival Band. A név felvétele öcsém ötlete volt, miközben tisztában volt vele, hogy ez mekkora vihart fog kavarni. Büszkeségem, hogy erre az ominózus koncertre a neves szájharmonikás, Oláh Andor is eljött Debrecenből és nyomott egy remek herfli szólót velünk. Évekkel később tudtam meg tőle, hogy mennyire tetszett neki a zenekar, kiemelve, hogy én vagyok a kedvenc basszusgitárosa. Ez a kijelentés bőven kárpótolt az egykori Stáció tagjainak degradáló megjegyzéseiért… Aztán beindult a történet. Elkezdtünk minden irányban mozgolódni, nekem például Zoltán János nagyon sokat segített. Bill rendszeresen járt hozzánk énekelni a Józsefvárosi Klubba, de Révész Sanyi is – aki nagyon szerette Bélát – lejött meghallgatni bennünket.
Térjünk vissza egy pillanatra a Tűzkerék név felvételéhez. Említetted, hogy volt sejtésetek arról, miszerint a nevet – még ráutaló formában sem – nem lesz egyszerű tovább vinni, aztán Som Lajos, úgymond „mentőövet dobott” nektek. Miképpen tudtátok elérni nála?
Ennek a története a demo anyagunk kiadásához kapcsolódik. Ismert, hogy a Taurus rövid ideig tartó működésére erősen rányomta a bélyegét, miszerint nem jutottak nagylemez felvételi lehetőséghez. Az Ifjúsági Magazinban még Som Lajos nyilatkozott erről, ahol szóba került, hogy a Zöld csillag után a Lángszívű lány című Béla-szerzeményt is kislemezen képzelte el, amire a lemezgyár is rábólintott. A tagcserével, Zorán belépésével aztán nagyon közelinek tűnt az első Taurus-album, főként a már említett Ezermérföldnyi út tévés megjelenésével. Mint tudjuk, ebből sem lett semmi.
Beszélgetésünkben többször szóba került az a bizonyos demo-anyag, amiből – épp a fentiek miatt – nagyon szerettünk volna nagylemezt csinálni a mi felvételeinkkel. Először megkerestük Soldos Lacit, a Tűzkerék egykori dobosát, majd Esztergomban egy szponzort, egy jómódú ügyvédet, aki mindenben támogatott bennünket. Laca szólt Som Lajosnak, aki még a közös ügyvédi tárgyalás előtt a Józsefvárosi klubban meghallgatott minket. Ott eljátszottuk a Hej Radics Béla, tűzgitáros! című dalt, amely nem más, mint a Hey Joe! magyarított változata Kovács Lajos költő versével. Lajosnak nem csupán a szöveg, de Öcsi invenciózus gitár kiállása – és persze maga az előadás – is olyannyira megtetszett, hogy onnantól kezdve ő is mellénk állt. Ami az erkölcsi támogatás mellett anyagit is jelentett, Luiginak akkoriban több vállalkozása is futott. Méghozzá olyan formában, hogy az ügyvéd javaslatára és – kifejezetten a Tűzkerék album megjelenéséhez – létrehozták a Strigon zeneműkiadót. Lajos lett az ügyvezető igazgató és hozta magával Zalatnay Cinit is. Rajtuk kívül az ügyvéd, mint tulajdonos és egy vállalkozó alkotta a kiadó vezetőségét, menedzsmentjét. A szocializmusban mindez elképzelhetetlen lett volna, a rendszerváltozással azonban kinyílt előttünk a világ. Soldos Laca „Bölény” a próbákon még segített nekünk, aztán a felvételek idejére eltűnt. Lajos erről lakonikus egyszerűséggel csak annyit mondott: „Laci nem volt elég bölcs…”
A Strigon kiadó kapcsán nem „csak” annyi történt, hogy vinil albumon megjelenhetett Radics Béla szerzői albuma A megátkozott ember, és mi játszhattuk fel a dalokat – ez önmagában is egy fantasztikus elismerés és megtiszteltetés. A másik nagyon fontos „hozadéka”, hogy közelebbről is megismerhettük Som Lajost. Aki hitelesnek tartva a zenekart, hozzájárult a Tűzkerék név használatához (ez az ügyvéd egyik feltétele volt). A vele való hosszú beszélgetések közben kiderült, nagyon szerette Bélát. Pedig lett volna oka rá haragudni, mégis leírhatatlan szeretettel beszélt róla, csakis Bélusként emlegetve. Hozzáteszem, a kilencvenes évek elején Lajos nagyon jó szellemi és fizikai állapotban volt. Rendkívül agilis és gyors reagálású emberként ismertük meg.
Visszatérve a lemezhez: a Strigon leszerződött a Magyar Rádióval és a 8-as stúdióban felvettük a teljes zeneanyagot, azaz kilenc számot a Tűzkerék korszakból. Ekkor még Karner Gábor ült a dobok mögött, de Lajos, aki Szita István rádiós hangmérnökkel felváltva zenei rendezőként is tevékenykedett, a tempótartás miatt nem volt megelégedve a dobossal. Eléggé kalandos körülmények között szóltunk Drexler Zolinak, akivel még a Stációban rögzítettük a Radics-demókat, ő pedig – megtáltosodva Lajostól – hibátlanul és „atom” hangzással feldobolta a nótákat. A lemezfelvétel körülményeiről még annyit, hogy 1990 októberét írtuk, ingajáratban közlekedtünk Esztergom és Budapest, Bródy Sándor utca között – a taxisblokád kellős közepén…
Amint a lemez elkészült, a zenekar minőségi szintet lépett. Komoly rutinra tettünk szert, sok fellépésre hívtak bennünket. Öcsém, és Gyuri csúcsformában voltak, Drexler Zoli szárnyalt, én pedig teljesítettem, ami elvárható.
1996-ban egy üzletember összehozta pár próba erejéig az egykori Taurus ex-T:25-75-82 szupergrupp akkor még élő zenészeit, kiegészítve Závodi János és Tátrai Tibusz gitárosokkal, valamint Deák Bill Gyula énekessel. Amelyben a Tűzkerék bizonyos tagjai is komoly szerepet kaptak.
Egy Taurus reunionról beszélhetünk. Alapvetően az is az Öcsi zseniális ötlete volt, hogy Lajost rávegyük, hozza össze a Taurust, hiszen Bélán kívül akkor még mindenki élt. A Tűzkerékben ugyanekkor történt egy változás a frontvonalban: Öcsi Filip Gyuri helyett Anda Bálintot hozta a zenekarba, akkor még csak énekelni. Bálint akkoriban „tarajos punk” volt, hamarosan hihetetlen jó frontemberré vált, Balázs Fecónak és Som Lajosnak kifejezetten nagyon tetszett a színpadi munkája és az énekhangja. Az ötletet aztán felvetettük Lajosnak, akivel a Metro-klub galériáján találkoztunk. Rövid gondolkodás után igent mondott, hozzátéve, hogy előbb a másik két taggal meg kell beszélni több mint húsz éve fennálló problémáit.
Ezen szerencsésen túllépve, teljes titoktartás mellett elkezdődtek a próbák a három élő Taurus-taggal, az öcsémmel (aki fontos szerepet töltött be a projektben, hiszen a kisujjában volt a teljes repertoár) és Bálinttal. Gyakorlatilag Öcsi gitározásával, Bálint éneklésével, valamint a három eredeti taggal állt volna össze a ’96-os Taurus formáció. Amint a próbák lezajlottak és kiderült, hogy a dalok ezzel az összeállítással is baromi jól szólnak, rátéve egy lapáttal, még behozták a képbe illetve a zenekarba Závodi Janót, Tátrai Tibuszt és Deák Billt. Velük folytatódtak a próbák. A Fontana Bello tetején tartott sajtótájékoztatón Som Lajos bejelentette, hogy „kezemben van Magyarország legjobb rock and roll zenekara”. Az Új Taurus Pusztavacsra egy fesztivál keretében tervezte a bemutatkozó koncertjét, amit óriási érdeklődés övezett. Eszerint a Tűzkerék lett volna az előzenekar Alligátor- és Jimi Hendrix-számokkal, valamint néhány saját dallal, a Taurus pedig eljátssza a teljes addigi repertoárt. Ez megint óriási dobás lett volna, ha létrejön. Az Új Taurusszal ismét rocktörténelmet lehetett volna írni, ha az általam nem ismert okok miatt nem hiúsul meg az egész.
A hírek szerint a vállalkozó tönkrement, ezért hiúsult meg a koncert, s vele az egész fesztivál.
Erről fogalmam sincs. Ha akkoriban léteztek volna pályázatok, biztosan tető alá lehetett volna hozni a projektet. Mindenesetre óriási csalódásként éltem meg, Öcsi és Bálint még inkább, hiszen ők közvetlenül érintettek voltak. Ha ez megvalósult volna, a Tűzkerék azonnal bekerül a fősodorba.
Egy koncertet játszottunk Lajos nélkül, helyette én basszusoztam. El tudtam volna képzelni, hogy a Tűzkerék RB. vendégeiként fellép majd a zenekarral Balázs Fecó, Závodi, vagy Tátrai. És ez a formáció, ebben biztos vagyok, a mai napig működne.
Milyen változásokon ment keresztül a Tűzkerék Revival Band, amíg eljutottatok a Tűzkerék xT-ig? Melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek, illetve legemlékezetesebb koncertek?
A Tűzkerék a lemez megjelenését követően országosan ismert zenekar lett. Felléptünk többek között a Pécsi Blues Fesztiválon, a Paksi Blues Fesztiválon, a Csörge-tói Rockmaratonon, vagy a Bolyi Blues Weekenden. Egész évben utaztunk, nem győztem a telefont felkapkodni szervezés ügyben, egy évben száztizenöt koncertet adtunk. Mindegyikre jó szívvel emlékszem.
Kiemelném a Paksi Blues Fesztivált, miután egyik állandó résztvevője lettünk, ezzel a blues műfaja a zenekar életének része lett. Akár rekordról is beszélhetünk abban az értelemben, hogy a magyar zenekarok közül legtöbbször a Tűzkerék lépett fel Pakson – mindig nagy sikerrel. És ez nem kis dolog olyan nevek mellett, mint a Tátrai Tibusz fémjelezte Magyar Atom, vagy Póka Egon valamelyik formációja. Előfordult az is, hogy a Mini-Tűzkerék-P. Mobil hármasa zárta a fesztivált. Sokat köszönhetünk a szervező Gárdai Gyurinak és a blues zenerajongó közönségnek, akik befogadtak bennünket. Igényes CD-lemezeken szerepeltünk, amelyeket olyan nagy nevek fémjeleztek, mint a Spencer Davies Group, a Ten Years After, vagy Glenn Hughes, akikkel ugyanazon színpadon zenélhettünk. Óriási élmény és megtiszteltetés volt, amint műsorunk közben azt látom, hogy Leo Lions, a Ten Years After basszusgitárosa a backstage oldalából figyeli a zenekart.
Minden kitüntetésnél többet ért, amikor Ráduly Misi a Syrius legendás fúvósa az egyik paksi koncertünk után odajött hozzám, megjegyezve, hogy ő személyesen ismerte Radics Bélát, meggratulált, hogy hitelesen játsszuk a dalait. És ellentétben volt Stáció-s zenésztársaimmal, nem volt kifogása a basszusjátékom ellen…
1999-ben Öcsi családi okokra hivatkozva kiszállt a zenekarból, ezért úgy döntöttem, nevet változtatunk. Tűzkerék Revival Band néven indultunk, majd amikor saját számokat kezdtünk írni, RB-re rövidítettük, öcsém kilépése után pedig „xT” lettünk. Ami annyit jelent, hogy Tóth Öcsi nélkül… Vagyis ki van ikszelve. Egyébként próbáltam maradásra bírni, de hiába. Nehéz természet, mindennel volt valami baja. A kiadott saját lemezeket például „válságterméknek” nevezte, miközben a szaklapokban azok kiváló kritikát kaptak; a Radics live albumunk a maximálisan adható tíz pontot érte el a lemezek versenyében.
Pótlására felmerült bennem Szagán Gyuri neve is, végül a szó szoros értelmében megálmodtam Anda Bálintot. Ekkor még Fodor Sanyi énekelt, a két „dudás” viszont sok volt egy csárdában. A zenekar végül Bálint mellett tette le a voksot, így kialakult a Geletey Gyuri -dob, Anda Bálint - gitár, ének, valamint jómagam, mint basszusgitáros felállás. Csúnya történet, drámaként éltem meg: Sanyival sok közös emlék köt össze, igazi vezéregyéniség, jó frontember-énekes volt, nagyon szerettem. Aztán 2003-tól, mondhatni megtáltosodtunk, tíz éven keresztül jókedvűen zenéltünk. Több lemezt vettünk fel: még Sanyival az Éjfélkor megszólal egy bluest, ezen rock-blues klasszikus feldolgozások szerepeltek magyarul, ezt követte a Lövedék saját számokkal, majd jött egy évfordulós kislemez díszcsomagolásban, a Zöld csillag és a Szólíts meg vándor feldolgozásával. Ezután (néhány régebbi taggal együtt) megkaptuk az Esztergom kultúrájáért kitüntetést, amely az újabb kori felállás csúcsát jelentette.
Kitaláltuk a Kalifa-tanyát, ami egy kicsit családias jellegű helyszínt biztosított a zenekarnak és közönségnek egyaránt, a másik egy jóval nagyobb volumenű fesztivál, a Visegrock, amely a mai napig létezik; ezek alapját mindig a Tűzkerék, illetve a Tűzkerék alapítvány képezte. Több kiadványt is csináltunk, amelyek ugyancsak mérföldköveket jelentenek a működésünkben.
Beszélgetésünk során többször szó esett saját szerzeményekről, valamint átdolgozásokat említettél, amelyek lemezkiadványon is megjelentek. Hogyan fogadta a közönség ezeket a dalokat, illetve stílusában, jellegében mennyire volt cél számotokra mindezt beilleszteni a Radics-életműbe?
Nehéz kérdés ez. Talán akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, a két dolog párhuzamosan fut. Amikor Öcsivel elindulunk, ugyanaz az életérzés dominál, ami Radics Béla munkásságát is jellemzi, és ahonnan ő is elindult. Legyen szó bármely zenekaráról: akár az Atlantisról, a Sakk-Mattról, a Tűzkerékről, a Taurusról vagy épp az Alligátorról. Életérzésünk és a zenéhez való viszonyunk, akár Öcsinek a hangszerhez történő viszonyulása annak ellenére nagyon Radics-os, hogy semmilyen tudatosság nem található benne. Ösztönösen próbáltuk követni azt az utat, mint a hatvanas években induló beatzenekarok, majd a hetvenes években aktívan zenélő rock együttesek bejártak. A hard rockos, bluesos irányt választottuk, amelyben a líra is helyet kapott.
Fodor Sanyi, Bálint és Geletey Gyuri hozott néhány szerzeményt, utóbbi több szöveget is írt. Talán ösztönösnek mondható, de ezeknek a daloknak a zenei világa felidézi Radics Taurus-os, vagy a kései Tűzkerék-, illetve az Alligátor zenei vonalát. Ebből a sorból én kezdtem kilógni, hiszen nehezen tudtam függetleníteni magam a Beatles, vagy John Lennon alkotói munkájától, módszereitől. Utóbbi megfogalmazása szerint „Hagyom a világot átáramlani önmagán, ami fönt marad, abból meg lehet írni a dalokat”. Baromira tetszett ez a gondolat, igyekeztem magamévá tenni. Ennek szellemében olyan dalok születtek, amelyek nehezen illeszthetők a Tűzkerék xT zenei irányvonalába, éppen ezért ott nem is hasznosítottuk ezeket.
Többször is szóba került, de amúgy sem mehetünk el szó nélkül Balázs Fecó személye mellett. 2020-ban a Csili Művelődési Központban Rockforradalom címmel (épp november 7-re esett) rendezett nagyszabású koncertet a Radics Béla RB. Emléktársaság. Ami azért is emlékezetes, mert a szerző-énekes ekkor lépett utoljára színpadra és éppen a Tűzkerék vendégeként. Hogy maradt meg emlékeidben az esemény?
A Taurusból Brunner Győző dobossal bensőséges viszonyt ápoltam, Balázs Fecóval inkább nagyon jó ismerősök voltunk. Ha tehettük, sokat beszélgettünk. Mindösszesen két alkalommal játszottam vele: az első az a bizonyos Taurus reunion, a másik pedig a Rockforradalom. Az előbbiről korábban szó esett a Taurus újraegyesülés kapcsán, amikor Lajos helyett én basszusoztam a Molothow Ligetben. Műsoron tartottuk a Mini – Vissza a városba szerzeményét, amelynek a billentyűs szólamait Fecó elvállalta, mindössze az akkordmeneteket kellett elmondanom neki. Zseniális füle volt, abszolút hallással rendelkezett; azonnal meghallotta és megjegyezte nekem, hogy az akkordokat kottáról olvasom.
Fecó a november 7-i koncerten a Zöld csillag / Szólíts meg vándor kislemez dalokban billentyűzött, majd ráadásként – és az ötlet ott helyben, spontán született meg a fejében – saját magát kísérte szintetizátoron négy saját Taurus-szerzemény egyvelegével. A pandémia időszak vége felé jártunk, maga a koncert is szigorú feltételekkel valósulhatott meg. Fecóval mindketten elkövettük azt a hibát, hogy a színpad oldalában maszk nélkül beszélgettünk, miközben – utólag kiderült – lázas betegen vállalta a fellépést, amiről nem tudtunk. Két napon belül én is megbetegedtem. Sajnos a Covid fenyegető jelenléte a koncert hangulatára is rányomta a bélyegét, megítélésem szerint a ’96-os Molothow Liget-i rendezvény sokkal jobbkedvű buli volt. Többszörösen is rossz érzésekkel gondolok vissza erre a koncertre.
Dinnyés József „daltulajdonossal” Nyomkereső névvel alakítottatok új formációt. Mit érdemes tudni róla?
Beszéltünk róla, hogy a Tűzkerék a Radics-tradíciók jegyében zenél, beleértve néhány saját szerzeményt is. De ezt sem értelmezzük szorosan, hiszen újabban Bálint két fia is részt vesz a zenekar munkájában egy blokk erejéig: a nagyobbik, Ricsi, aki már régebb óta állandó tagként gitározik a zenekarban, ebben a blokkban átveszi tőlem a basszusgitárt. Mostanában pedig a kisebbik fiú, Zalán is gitározik, fantasztikus showt csinálnak együtt. De szintén külön blokkban megemlékezünk Török Ádámról is, hiszen azon túl, hogy jó barátságban voltunk, többször is fellépett a zenekarral.
Említettem a saját szerzeményeimet, amelyek nem illeszkednek a Tűzkerék stílusához, nekem viszont fontosak. Zeneileg és szövegileg rokonlélekre találtam drága Dinnyés Jóskában, akivel az első szólólemezem címére utalva 2009-ben létrehoztam a Nyomkereső elnevezésű projektet. A zenekarral megcsináltuk Jóska saját számaiból az Ezek mi vagyunk! című lemezt, amelyen énekelt és akusztikus gitározott, a zenekar kísérte. Rósz Gyuri és Garam Dani elektromos gitáron játszott, Filep Laci „Mormota” dobolt, én pedig basszusoztam. Összesen három album fémjelzi az időszakot: két saját számos lemez Jóska közreműködésével, valamint az ő szólóalbuma a mi kíséretünkkel. Jó érzés, hogy ez az akusztikus gitáros zenei világ is megérintett, és nagyon hiányzik Jóska. Nélküle a zenekar igen, de az akusztikus hangzás nem működik.
Másik projekted a Twins and the Crazy Dogs formáció, ahol az esztergomi ikerlányok, Emma és Judit énekelnek.
Jóska halála után még születtek saját számok, amikkel kezdeni kellett valamit. Közben jó barátságba kerültem Pintér Istvánnal, aki a hatvanas években együtt játszott Radics Bélával az Atlantisban, később pedig a progresszívebb Dogs együttesben is dobolt. Vele és az ikerlányokkal hoztuk létre az említett Twins and the Crazy Dogs nevű formációt, amellyel saját számokat adtunk elő. A név egyben utalás is Pista régi zenekarára.
Ezzel a csapattal két lemez született, az elsőn igen, a másodikon már nem ő dobolt, mert megbetegedett. Sajnos a Covid megtörte a lendületet, azóta gyakorlatilag nem működik a zenekar. Pedig jó zenészekből állt: a Nyomkeresőből ismert Garam Dani gitározott, Sziklai Sándor basszusgitározott, aki elismert zenész a környéken, István helyett – aki azóta sajnos elhunyt – pedig Drexler Zoli jött dobolni. Állandó vendégként közreműködött még Jenei Szilveszter, egykori Kormorán-os gitáros-szerző. Én pedig gitároztam és basszusgitároztam benne, emellett sok számot írtam a zenekarnak. Amely projekt szinten létezik, ám a zenekar nem.
Tűzrókák néven is alakult egy zenekarod, amellyel egy igazán remek, zenés színpadi műnek is beillő kiadványt jelentettetek meg.
A Tűzkerék mellett születendő dalok is „kikéredzkedtek” az asztalfiókból, amelyből először a Sötétkapu ’56 című album született meg Jenei Szilveszterrel közösen, majd jött a Tűzrókák zenekartól a Szavak című lemez, amely nagyon progresszív zene. Igazából a Tűzkeréknek készült, ám végül ebben a projektben kötött ki.
A Tűzkerék mellett az említett projektekkel érzem úgy, hogy kerek az életem. A számomra is nagyon fontos Radics-életmű mellett az ötödik olyan CD-n dolgozom, amelyek saját számokat tartalmaznak. Munkacíme: Pajzs és dárda.
Ha már a „kereknél” tartunk: jövőre jeles évfordulóhoz érkezel. Zenészként hogyan kívánod megünnepelni a hetedik X-et?
Az interjú elején említettem, hogy 1956-ban születtem, amely meghatározó dátum az életemben. A szüleim elbeszéléséből ismerem az esztergomi Sötétkapunál zajlott eseményeket, amelyek megalapozták, meghatározták a világnézetemet; tulajdonképpen ez inspirálta a Sötétkapu ’56 címmel megjelent lemezemet. Azért is érdekes, mivel rádöbbentem, hogy jövőre leszek hetven éves, az időpont pedig épp egybeesik a forradalom hetvenedik évfordulójával.
Miután manapság nagy divatja van a különböző életmű koncerteknek, a hetvenedik születésnapom alkalmából egy „málenykije életművecske koncertecskére” gondoltam. Az én zenei munkásságom csupán egy színes puzzle darabka a magyar rockzene történetében, amit ez alkalomra kiemelnék az egész kirakós játékból. Terveim szerint a leendő koncerten különböző formációk és meghívott vendégek előadásában elhangzanak majd a lemezeimen megjelent saját számok, és persze helyet kap benne egy nagyon zanzás Radics-blokk is a Tűzkerékkel. Egyelőre szervezési stádiumban vagyok, így a reményeim szerinti fellépőket még nem tudom teljes egészében megnevezni. Néhányat, amelyet biztosnak gondolok, azért megemlítek: Varga Miklós, Jenei Szilveszter és van még néhány szereplő megbeszélés alatt. Szeretném az egykori Grog együttest is életre hívni erre az alkalomra.
A felsorolt zenei témákon és előadókon túl, terveim szerint az 1956-os forradalom szelleme is ott lesz a Fővárosi Művelődési Ház színháztermében jövő év októberében.
Hegedűs István
2025. december 28. 08:13