Finálé is meg nem is
Az egykor nagynak nevezett, majd az őket követő nem kevésbé tehetséges generáció zenészei között nehéz olyat találni, aki ne járta volna végig a „kötelező” lépcsőket: a „koppintós” sulizenekarokat maguk eszkábálta hangszereikkel és erősítőikkel, valamint a találomra, illetve szükség szerint kiosztott hangszeres posztokkal. Innentől – szerencse és eltökéltség kérdése – kiköthet egy ismertebb beat bandában, ahol jobbára megedződik. Ilyen edzőtábor konkrétan Radics Béla legendás Tűzkerék zenekara, ahová mintegy mélyvízbe, tizennyolc évesen veti a Sors, majd folytatódik a Baksa Soós János utáni Kex formációban, hogy némi kacskaringóval révbe érjen, és megállapodjon az egészen más műfajban mozgó Neoton Famíliában. Ahol immár öt évtizede zenél. Baracs János basszusgitáros-énekes izgalmas, érdekes életpályát járt be; noha kemény magánéleti rúgásokat kapott, ma is aktívan zenél, mi több, élete legnagyobb Neoton-megméretésére készül 2026-ban az MVM Dome-ban.
Néhány éve családi és egészségügyi problémákról szólnak a veled kapcsolatos hírek. Volt, amivel sikeresen megküzdöttél, akadt, amivel nem. Akárhogy is történt, a zenélést nem hagytad abba. Honnan merítesz erőt mindehhez?
A legmélyebb ütés az volt, amikor a lányom meghalt. Ez 2021. decemberében történt, édesanyám ugyanebben az évben, előtte, májusban hagyott itt végleg, amit könnyebben el tudtam fogadni; a gyerek eltemeti a szülőt, ez az élet rendje. Kilencvenkét évesen még ellátta önmagát, szellemileg is friss volt, a COVID vitte el. Szeretetben éltünk egymással.
Ezzel szemben a lányom elvesztése feldolgozhatatlan. Totálisan összeomlottam. Pokoli érzés, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Előző nap még beszéltünk telefonon, megegyeztünk, hogy másnap találkozunk, de nem jelentkezett. Feleségem szorgalmazta, menjünk át hozzá, nézzük meg mi történhetett. Innentől már egy rémtörténet: a zár feltörése után eléd tárul a látvány, ott fekszik holtan. Mentők, rendőrség, helyszínelők, halottszállítók… A felénél összeomlottam.
A traumán túl ott a munkám, a koncertezés. Csepi (Csepregi Éva – H.I.) tudomást szerezve a tragédiáról azonnal felajánlotta, hogy lemondjuk a koncerteket, vagy megoldják helyettesítővel, de úgy döntöttem, felmegyek a színpadra. Tudtam, ha csak egyet is kihagyok, megőrülök. Amikor a tragédiát követő első koncerten decemberben játszottuk az Elmúlik karácsonyt, elbőgtem magam. A lányom ugyanis a stúdió felvételen és a videó klipben is szerepelt. Az azt követő három koncertet már meg tudtam csinálni.
Próbálom mindezt valahogy feldolgozni, hogy ne ez töltse ki a mindennapjaimat. Mint egy nagyon fontos emléktárgyat, igyekszem megőrizni és eltenni egy olyan helyre, ahol nem találkozom vele nap, mint nap. Persze így is sokszor eszembe jut, főként az alkoholmérgezés okán bekövetkezett értelmetlen halála. Feleségem óriási erőt ad, olyan életenergiája van, olyan intenzíven képes a helyes irányba terelni, hogy nélküle biztosan nem tudtam volna végig csinálni.
A minap a fiam került intenzív osztályra egy gyomorfekély következtében kialakult súlyos vérzés következtében. Az óriási vérveszteség miatt életveszélyes állapotba került, célzott vérátömlesztést kapott, mára talán túl vagyunk a nehezén.
Ennyi szomorúság után nézzük a kezdeteket: mikor fedezted fel magadban, hogy vonzódsz a zenéhez, milyen hatások értek?
Nem is én fedeztem föl, hanem az apám. Szüleimtől tudom, hogy hétéves koromban beírattak a Zeneakadémia zongora tanszakára. És azt is, hogy állítólag Ránki Dezsővel jártam egy osztályba. Egy nagyon komoly tüdőgyulladás következtében aztán kimaradt három-négy hónap tanulás, ami a tanárok szerint behozhatatlannak bizonyult, így eltanácsoltak. Tanévet sem ismételhettem, mivel ez az egy kísérleti jellegű osztály indult.
Ami a hatásokat illeti, legfőképpen a Beatlest hallgattuk, ennek a korosztálynak ez volt az alap. Persze, hogy mindenképp zenész szerettem volna lenni, apám viszont ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak valamilyen szakmát; leérettségiztem, sok mindent kipróbáltam, aztán zenész lettem.
Miért épp a basszusgitárt választottad?
Talán nyolcadik osztályos lehettem, amikor megalakítottuk az első iskolai zenekart, aminek a neve Yellow Birds lett. Szerintem fogalmunk sem volt arról, hogy ez Sárga Madarakat jelent, viszont jól hangzott. Gitárosból akadt bőven, basszusgitárosból viszont nem, hát rám mutattak: „akkor legyél te!”. Onnantól kezdve meg azzal zríkáltak, hogy azért lettem basszusos, mert így nem kell hat húrt venni, csak négyet. A József körúton üzemelt Dubán Dezső dobkészítő műhelye, ahol megcsináltattam életem első basszusgitárját – már nem emlékszem, de talán két rajztáblából rakták össze. Ahhoz képest nem is szólt olyan rosszul.
Az iskola által biztosított teremben sokat próbáltunk, leginkább a Shadows számokat koppintottuk. Egy iskolai ünnepségen az Uránia filmszínházban léptünk fel először, mivel az instrumentális zenéhez nem is kellett, mikrofon nélkül. Az egyik nóta közben a gitárom „gondolt egyet” és összecsukódott. A nyak ugyanis nem bírta a húr feszítését. Persze pánikolás, miegyéb, de aztán jött a technika tanár és egy százas csavarral átfúrta a nyakat, amit a játékom közben mindvégig kerülgetni kellett.
Kaptál zenei képzést, vagy teljesen autodidakta módon tanultál meg basszusgitározni?
Egy részét autodidakta módon, más részét a Vasutas Zenei Gimnáziumban tanultam – ami középiskolai szintű oktatási intézmény volt –, ahol zeneelméleti és gyakorlati képzést is kaptam. Pege Aladár volt a tanárom. Már az első órán, amikor amúgy is izgultam, ért egy kis meglepetés, mivel Pege tanár úr előhozott egy hathúros gitárt, mondván ezen fogok tanulni. Ugyanis az iskolának nincs bőgője… Legközelebb persze hozta a saját nagybőgőjét, de az első órán nem esett jól, hogy hathúros gitáron kellett gyakorolnom. Ennek köszönhetően akusztikus nagybőgőn, vagy fretless (bundozás nélküli – H.I.) basszusgitáron is tudok játszani.
Visszatérve a zenekarokhoz, az iskolai csapatot követően a Syncom együttesben folytattad a pályafutásod.
Igen, az iskolai csapat után alakítottuk meg a Syncom együttest. Teljesen elérzékenyültem, mert ekkor kaptam apámtól egy Höfner basszsusgitárt, amely nem a klasszikus hegedű formájú, hanem egy piros műbőrszerű anyaggal volt bevonva. Ritka gusztustalan hangszer volt, a hangja sem túl jó, de sokáig játszottam rajta. Az iskolazenekarból velem jött a szólógitáros Répási Gábor, aki szintén az apukájától kapott egy Framus szólógitárt; na, ennek aztán mindannyian a csodájára jártunk.
Gimnáziumi éveink utolsó időszakában kerültünk le Balatonalmádiba, ahol a Tulipán étteremben játszottunk. Minden nap négy menetet nyomtunk délután hattól este tízig, amire a közönség táncolt.
Jó élet volt ott. Mi a Tulipánban, tőlünk nem messze Papp Gyuszi Rusznák Ivánnal és a Continentál együttessel az Auróra szállóban, a harmadik helyen, az Aranyhídban is játszott valamilyen zenekar, a nevére már nem emlékszem. Miután lépcsőzetesen, nem ugyanabban az időben értek véget a zenélések, ezért amelyik banda előbb befejezte, átment a másik helyre – ahol még tartott a buli – dzsemmelni, piálni, vagy csak egy jót dumálni.
Utána a Woods együttes következett, ahol kétszer is megfordultál.
A VII. kerületben az Állatorvostudományi Egyetemen volt a (pince)klubunk, ahol minden hétvégén játszottunk. Később a Belvárosban, a Váci utca 38. szám alatt, az Irányi utca sarkán található egykori Tiszti Kaszinó, akkor már Tiszti Ház lett a Woods együttes klubja. De az Ifiparkban is felléptünk természetesen. Mi is az úgynevezett koppintós bandák közé tartoztunk, főként a futó pop slágereket nyomtuk, de nagyon precízen kidolgozva, egy az egyben. Ahogy visszaemlékszem, akkor ment nagyon a Les Humpries Singerstől a Mexico című szám, erős vokállal. A billenyűsünk, Bobrovszky Laci énekelte, nagyon jó hangja volt. De játszottunk Zeppelineket is, amelyeket viszont én adtam elő; akkor még rendesen kijöttek a magas hangok. Lantai József gitáros volt a zenekarvezetőnk, ő sajnos már nincs közöttünk, a másik gitáros Éles Zoltán azonban igen, a mi napig gitározik valahol. A dobosunkat Ölvedi Ferencnek hívták, én pedig basszuson játszottam és énekeltem.
Ezután jött Rusznák Iván és a Continentál együttes, amellyel elsősorban nemzetközi slágerzenét játszottunk, de volt már saját számunk is. Emlékszem, egy mátészalkai buli után pakoltuk a buszba a hangszereket, méteres hóban álltunk. El is akadtunk, úgy kellett kilökni a járművet a hóból. Akkor vettük észre, hogy valami fekete test fekszik a hóban, Iván azt hitte valami kutya, és nem akar odébb menni, hát egy téglával, nagy erővel megdobta. Na, akkor derült ki, hogy az új, gyönyörű VOX erősítőnk esett ki a buszból, amit a tégla szépen el is intézett… Ivánnak nem volt túl jó természete, nehezen jöttünk ki egymással, ott is hagytam a zenekart.
Méghozzá úgy, hogy Radics Bélához szegődve szintet léptél. Kikkel kerültél össze a Tűzkerékben és hogyan emlékszel erre az időszakra?
A Vadölő (Váradi László dobos – H.I.) korszakban kerültem a Tűzkerékbe. Úgy emlékszem – hol máshol –, az ORI-büfében üldögéltem, amikor valaki szólt, hogy a Tűzkerékbe basszusgitárost keresnek. Elmentem a meghallgatásra, felvettek két kikötéssel: az egyik a jó cucc, a másik az volt, hogy mindvégig torzítót kellett használnom. Először vettem egy Vox Super Foundation basszus erősítőt, mivel Bélának ez még mindig kevés volt, ki kellett pótolni egy sima Foundation-nel is, a kettőt összekötve használtam. Ráadásul a Foundation-ökben beépített torzító volt.
Elég nagy volt a fluktuáció a Tűzkerékben. Csak, amíg ott voltam, a dobosok gyors egymásutánban váltották egymást, rövid idő alatt hármat is elfogyasztott a zenekar. Vadölő – aki egyébként arról volt híres a szakmában, hogy egy számon belül képes volt négyszer is „megfordulni” –, nem sokáig koptatatta ott a dobszéket. Utána jött Szentgyörgyi Pici (Szentgyörgyi András, az Olympia együttesben lett ismert – H.I.), ő eléggé hisztis pali volt. Őt Bögöly (Lakatos „Bögöly” Béla – H.I.) követte, aki zseniális zenész, minden hangszeren tudott játszani és nem is akárhogy. Legismertebb zenekara az Új Rákfogó együttes.
Több becenevet is kaptam. Béla rögtön a belépésem után – gondolom, a fiatal korom miatt –Tejfölnek hívott, utána Burogány lettem. Ez onnan eredt, amikor egyszer feljött hozzánk (apám is nagyon szerette őt) és szeretettel megpaskolta az arcomat, mondta neki: „vigyázz az én Bungyoromra!” Ebből lettem aztán Bélánál – miután nem tudta megjegyezni – Burogány… Előfordult, hogy éjjel kettőkor hívott föl telefonon, menjek próbálni, mert eszébe jutott valami. Persze mentem, a konyhában a magnót hallgatva nyomtuk a Hendrixeket.
Bagon történt az egyik fellépésünkön, hogy a középtempós All Along the Watchtower-t játszottuk. Odalent a nézőtéren kitört a verekedés, ilyenkor általában leállás van a színpadon. Béla ránk néz és odaszól: nyomjuk a Johnny B. Good-ot! Nem volt már szomjas… A színpadon álló, nyitott tetejű, háromlábú zongora belsejében, a páncéltőkében sorakoztak egymás után a piásüvegek. Időnként hátrament és jót húzott valamelyikből.
Nagyon rövid ideig voltam a Tűzkerékben. Nem Béla miatt jöttem el, hanem a menedzser, vagy inkább szervező Vas Laci miatt. Borzalmas ember volt, állítom, hogy ő tette tönkre Bélát. Szerintem miatta nem tudott előbbre lépni. Radics akkoriban kétládás Laney-vel nyomta, amit Vas valami tartozás fejében elvett tőle. Hogy játszhasson, visszabérelte, a bérleti díjat pedig Vas minden buli gázsijából szigorúan levonta.
Ez egészen addig ment, amíg egy pesti koncert után egy fillér gázsit sem osztott a zenekarnak arra hivatkozva, hogy Béla tartozik neki. Összevitatkoztunk, minősíthetetlen stílusa annyira felidegesített, hogy a basszusgitárt felkapva megkergettem és széttörtem a fején. Ezzel otthagytam a Tűzkerék zenekart. Béla sírt, amikor eljöttem, de én is imádtam őt. Közöltem, hogy vele semmi bajom, de Vas Lacival nem tudok együtt dolgozni. Még egy adalék a menedzserről: egy balatoni turnén Bélának, valamint a feleségének, Marinak (Cicusnak becézte) és saját magáénak kibérelt egy medencés villát; Bögöllyel meg velem, nem törődött, mondván ott alszunk, ahol akarunk. Nem volt mi tenni, a szabad ég alatt töltöttük az éjszakát: Bögöly a kisebb Foundation erősítő tokjában, én a nagyobbikban, a Super Foundation huzatában aludtam. Szerencsére mindkettő steppelt, olyan volt, mint egy hálózsák. Fiatalok voltunk, Balaton, miegymás, de azért…
Mondtad, hogy szeretted Radics Bélát. Szakmai szemmel hogy láttad őt?
Azt mondák róla, hogy fantasztikus gitáros volt. Igen, ő egy ikon, de tegyük hozzá, hogy soha nem volt alkalma bebizonyítani. A Taurusban, ami a „Nagy Lehetőség” volt számára, ki tudja miért, de nem voltak olyan villantásai, amit elvártunk tőle. A Jimi Hendrixeket, a Creameket egy az egyben, hangról-hangra levette a Tűzkerékben, ahol óriásit alakított, ám a Taurusban, a saját nótákban már kevésbé. Nem azt mondom, hogy rossz volt, de ismerve őt, ettől sokkal, de sokkal többre lett volna képes. Nem tudom mi lett volna belőle, ha nem issza el az agyát, és ha hagyják jobban kibontakozni.
A Tűzkerék után, ’72-ben a Kexben folytattad, amely ekkor már Baksa Soós János, a zenekar frontembere, motorja nélkül állt színpadra. Hogyan élted meg e jobb sorsra érdemes formáció második szakaszát?
Ugyan soha nem játszottam Baksa Soós Jánossal, de láttam mit művelt a színpadon. Így van, én már abba a zenekarba kerültem be, amelyik nélküle létezett. Kisfaludy András dobolt, Tóth János Rudolf gitározott és énekelt, Doleviczényi Miklós billentyűzött, Dörge Horváth Péter szaxofonozott, én pedig basszusoztam és énekeltem. Doleviczényiék a Rózsadombon laktak, rengeteget próbáltunk náluk.
Innen is van egy történetem. A rádió 22-es stúdiójában voltunk felvételen, amit valami műszaki hiba miatt le kellett állítani. Janó idegességében pedig azt találta mondani, szó szerint idézem: „b…sszátok meg, harminchét fok lázban vagyok itten és …” Miután a felvételt sikerült befejezni, a szám címe az lett, hogy „Harminchét fok lázban vagyok itten”. Emellett azokat a számokat játszottuk, amik Baksával készültek, mint a Tiszta szívvel, az Elszállt egy hajó a szélben, a Büdös sajt, a Csillagok ne ragyogjatok és a többit. De meg kell mondjam, így nem voltak annyira hitelesek, mint Baksával. El kell fogadni, hogy ő volt az alap, a mozgatórugó, a zenekar motorja, lelke. Nélküle ez nem működhetett, ezért is nem tartott túl sokáig. Akkor lett vége, amikor Doleviczényi Németországba disszidált.
Te pedig visszamentél a Woods-ba. Miért?
Először abba akartam hagyni a zenélést, a gitáromat is eladtam. De a fiúk megkerestek és rábeszéltek, hogy folytassam. Szükségük volt rám, hiszen a basszusgitározás mellett én voltam a szólóénekes. Komoly frontember szerepet töltöttem be. De Lantai mellett én intéztem a zenekarral kapcsolatos dolgokat is, így minden nap bejártam az ORI-ba.
Az egyik ilyen alkalomkor találkoztam Huszka Leóval, a legendás roaddal, aki azzal fogadott, hogy a Neoton basszusgitárost keres, hívjam fel őket. Először nem gondoltam arra, hogy megütöm azt a szintet, amit ők elvárnának tőlem, aztán lesz, ami lesz alapon mégis felhívtam Pásztort. Meg aztán az is felmerült bennem, hogy mondom meg a Woods tagjainak, hogy másodszor is otthagyom a zenekart. Laci egyébként korrekt volt, elmondta, rajtam kívül van több más jelentkező, azt hiszem, Sáfár Öcsi is köztük volt. Aztán elvitt a hanglemezgyári irodába Erdős Péterhez, akiről azt sem tudtam akkor, hogy kicsoda. Előre szóltak, hogy doktor úrnak kell szólítani. Kölcsönös köszönés után leültetetett és nekem szegezte az első kérdést, az elhíresült raccsolásával: „magának van éhettségije?”. Mondom: „van”. „Tud úgy énekelni, mint a Demjén Fehenc?” „Nem, úgy nem tudok” – válaszoltam. „Tud úgy basszusgitáhozni, mint a Demjén Fehenc?”. „Basszusgitározni, azt tudok. Énekelni is tudok, de nem úgy, mint a Demjén”. Aztán jött a következő kérdés: „iszik?”. „Antialkoholista vagyok, nem szeretem az italt”– feleltem. „Köszönöm” – és ezzel lezárta a beszélgetést.
Pásztor azzal a megkötéssel, hogy nem biztos, hogy én leszek a befutó, odaadott két friss Neoton lemezt, a Menedékházat, meg a Csak a zene címűt azzal, hogy lesz, ami lesz, tanuljam meg. Amikor meghallgattam, elképedtem a vokálok kidolgozottságán, a precíz pontos, összeszedett játékon, a tiszta hangzáson. Egyszóval a profi megszólaláson. El is bizonytalanodtam, hogy meg tudom-e csinálni azt, amit elvárnak tőlem.
Egy ideig semmi sem történt, továbbra is tettem a dolgom a Woodsban. Aztán felhívott Pásztor Laci a hírrel, hogy én vagyok a zenekar basszusgitárosa, másnap koncert Pécsett. Mindezt megfejelte még azzal, hogy Galácztól át kell vennem azokat a nótákat, amiket ő énekelt, mint például a Diszkókirálynő. Arra is megkértek, hogy feltehetően az azonos hangzás miatt vegyem meg Galácz Lajostól a Marlboro nevű basszus erősítőjét. Két koncertet csináltunk a pécsi színházban; a délutánit énekben, basszusban, mindenhogyan hiba nélkül lenyomtam. Erdős feljött a színpadra gratulálni: „Bahacs, maga egy főnyehemény!”. A zenekar is örült, nem győztem besöpörni a dicséreteket. Lehet, hogy elbíztam magam, ugyanis az esti koncerten, amit lehetett, elb…sztam. De rendesek voltak, elnézték, hiszen ők is tudták, hogy próba, minden nélkül dobtak be a mélyvízbe.
’78-ban vettük fel a Neoton disco című albumot, ami külföldre készült. Az Over the Rainbow című szám átdolgozott alapjait rögzítettük olyan vendégzenész társakkal, mint Babos Gyula gitáros és Kőszegi Imre dobos. Valahogy az egyébként roppant egyszerű basszustémát képtelen voltam megcsinálni, helyettem szegény Pipó, vagyis Dandó Péter játszotta föl a lemezre. Már el is könyveltem magamban, hogy a neotonos pályafutásomnak ezzel vége, ezt már biztosan nem nyelik le.
Másnap a stúdiózás folytatódott, Jakab Gyuri épp a Spencer Davies Group egyik nagy nótáját, a Keep On Running-ot gyakorolta, ami szintén erre a lemezre készült a Neoton Família feldolgozásában. Én meg a vesztesek nyugalmával, „már minden mindegy” alapon a zongorára könyökölve átvettem tőle a dallamot. Elájult attól, hogy jöttek ki belőlem azok a magasak, és közölte, ezt bizony én fogom lemezre énekelni. Gondold el, ezt a nagylelkűséget! Átadott egy kész koncepciót úgy, hogy ebben a számban lemondott az éneklésről. Ilyen módon valamelyest visszaerősödött a státuszom. Aztán azzal folytatódott, hogy az Over the Rainbow vokálja rám eső részének feléneklésével egy oktávot csúsztam lefele, kiakadtak, hogy milyen mélyeket tudok. Kipróbáltatták velem az alsó határt, kiderült, hogy egészen H-ig le tudok menni. Nem D-ig, H-ig! Onnantól kezdve a vokálban is enyém lett a basszus.
Azon túlmenően – kár lenne tagadni –, hogy a Neotonnal újabb szintet léptél, magadban, legbelül hogy élted meg, hogy egy beaten edződött, pop-rockban szocializálódott basszusgitáros átvált a színtiszta pop-, illetve disco zenére?
Alapvetően, és ezt az életpályám is mutatja, rock beállítottságú voltam. Az ilyen irányú hajlamaimat, az időnkénti dzsemmelésekben éltem ki más bandákkal. A Sors úgy hozta, hogy a popzenében töltöttem életem javát, amit nem bántam meg. Itt jegyezném meg, hogy mi, a Neoton, nem tartottuk magunkat diszkó zenekarnak, hiszen olyan a valóságban nem létezett.
Az diszkó nótákat általában szintetizátorokkal, vonósokkal és dobgéppel játszották fel a stúdióban, emiatt az előadók nem tudták, de nem is akarták élőben előadni; a hiteles megszólalás érdekében inkább playbackről, vagy fél playbackről nyomták koncerteken. Ezzel szemben a Neoton mindig élőben játszott. Mi egyértelműen pop zenekarként hirdettük magunkat. A Napraforgó lemez valóban euro discós hangzású volt némi Boney M-es beütéssel, a második, illetve harmadik albumon viszont már nagyon komoly dalok sorakoztak erős szövegekkel – persze a pop műfaján belül.
De tovább megyek: a Neotonban is felbukkan a rock. Elég csak Az apám szólt, vagy A legkisebb fiú nótákra gondolni, amelyek színtiszta rock zenék. Nyilván nem ez a fő csapás, de egyszer-egyszer kirándultunk a keményebb műfajba és még sikeres is lett a közönségnél.
Hadd említsem meg a Medvetáncdal című szerzeményemet, amelyre Hatvani Emese eléggé áthallásos, politikai célzatú szöveget írt. A törökbálinti kisebb stúdióban álló szintetizátoron pötyörésztem valamit unalmamban, amikor váratlanul belépett Jakab Gyuri. Meghallva a kísérletező dallamvariációkat annyira megtetszett neki, hogy persze kidolgozott formában rátettük az 1988-as, Vonalra várva című albumunkra. Érdekes, hogy nem sikerdalnak szántam, de az lett, és videoklipp is készült belőle.
Erdős doktor megítélése, még halála után három és fél évtized múltán is meglehetősen vegyes képet mutat. Ha elvonatkoztatsz attól, hogy a Neotont kétségtelenül a szárnyai alá vette és profi zenekarrá fejlesztette, most utólag, visszatekintve, miként vélekedsz a magyar könnyűzenében betöltött szerepéről?
Mérhetetlenül becsültem. Mert okos, jó humorú ember volt. Nyilván vannak, akik más véleményt alkottak róla, haragszanak rá, vagy utálták. Azok, akik úgy érzik, Erdős személye miatt nem lehettek ismert, befutott zenészek. Akik úgy gondolják, a Neoton kivételezett zenekar volt miatta. Nos, azoknak azt javaslom, jöjjenek el egy mai Neoton koncertre és hallgassák meg! Nem érdemtelenül vagyunk ma is a magyar könnyűzene élvonalában, legutóbbi koncertünkre a Bókay kertben tizenkétezer ember volt kíváncsi. Minden koncertünk teltházas.
A Japánban elért sikerünket sem ő intézte el, legfeljebb a kiutazásunkat, a lehetőséget. De van- e arra épeszű magyarázat, hogy egy nyolcvanas évekbeli szocialista vezetésnek milyen ráhatása lehet egy piacgazdasági elven működő kapitalista ország vezetésére? Faxon kaptuk meg az ottani slágerlistát, amelynek első (!) helyezettje a Neoton a Santa Mariával vagy a Don Quijote-val már nem emlékszem; a második az ABBA és a harmadik a Queen.
Erdős saját bevallása szerint sem értett a zenéhez. De volt hozzá érzéke. Elve: „ha egy szál gitárral eljátszod a dalt és az jó, akkor az zenekarral is jó lesz”. A Minek ez a cirkusz című számunkról előre megmondta, hogy sláger lesz, és igaza lett. A róla készül klip Európában is nyert valamilyen díjat, pedig minimál költségvetésből készült, a doktor nem adott rá többet, mint amennyit hivatalosan előirányoztak erre. Nagyon vigyázott arra, hogy az általa menedzselt Neotonnak se jusson több mint akármelyik hasonló kvalitású, helyzetű zenekarnak. Azt tudom mondani róla: nem volt autója, nem élt nagy lábon, nem volt felhalmozott vagyona. Holott megtehette volna…
Viszont maximalista volt, szét hajtott bennünket: reggel 6-kor uszoda ezer méter úszással, utána a frontnak – Csepregi Éva, Végvári Ádám, Baracs János – minden nap énektanár, ezt követően konditerem, ezután vissza az uszodába újabb ezer méterrel, majd jöhetett a szabadidő. Egy évben viszont maximum negyvenöt koncertet szervezett nekünk, amiben benne volt évi huszonkét (!) Erkel Színház. Darabonként kétezer-valamennyi fős közönséggel, és minden alkalommal teltházzal.
Összefoglalva: az én véleményem, hogy ami a szocializmusban zenei területen sz..r volt, azt manapság mind az Erdősre kenik. Szerintem meg, ha nincs Erdős, akkor a popzene legalább tizenöt-húsz éves késéssel kerül Magyarországra. Az biztos, hogy szubjektív alapon ítélte meg a produkciókat: ami nem tetszett neki, azt kib…szta. És nem tudtál más kiadót keresni, mert monopólium volt.
Többször fölmerült Jakab Gyuri neve. Aki azon túl, hogy érdekes és nem mindennapi jelenség, sajnálatos halála nagy veszteség volt nem csupán a Neoton, de az egész zenész szakma számára is.
Jakab Gyuri nagyon művelt dzsessz zenész, akinek kisujjában volt a zeneelmélet. Ő rakta össze az összes vokált, invenciózus szerzőként fantasztikus érzékkel nyúlt a hangokhoz; Pásztorral remekül egészítették ki egymást. Ha Laci nagyon elkalandozott a könnyű slágerpop felé, Gyuri visszafogta, korrigálta, de ez ugyanúgy működött visszafelé is. Az esetleg jobban elborult, nehezebb fajsúlyú, Gyuri által hozott dallamokat pedig Pásztor gömbölyítette le. Úgyis mondhatnánk, Laci megírta a slágereket, Gyuri pedig komolyabb szintre emelte. Emellett tehetséges billentyűs, de legfőképp zseniális énekes volt. Egyéni, karcos, tiszta hangon énekelt, ami a popdalokban is jól hangzott.
Emberi, kollegiális hozzáállását pedig az imént a lemezfelvétellel és a Keep on Running dallal kapcsolatban elmeséltem. Azt hiszem, ez mindent elárul az egyéniségéről.
Milyen volt a kapcsolatotok?
Olyanok voltunk, mint a házaspár. A turnékon egy szobában laktunk, emberileg és zeneileg is lehetett rá számítani, nagyon jó barátok voltunk. Gyurit a hasnyálmirigy rák vitte el 1996-ban, negyvenhat évesen; nagyon megrázott a halála. Miután a betegséget diagnosztizálták nála, az operációnál kinyitották és visszavarrták. Sajnos későn vették észre, nem lehetett már segíteni rajta. Két évvel később az ő emlékére állt össze a Neoton Família egy emlékkoncert erejéig a Sportcsarnokban, ahol fia, ifjabb Jakab Gyuri billentyűzött és énekelte apja számait. Aztán a 2005-ös népstadionos koncertünkre próbáltunk, ahol a Santa Mariát – apja után – ketten énekeltük a kis Jakabbal; a hátamon futkosott a hideg, tök olyan volt a hangja, mint az apjáé.
Az 1990-es kettészakadás után az Ádám-Éva formáció mellett tetted le a voksod. Miért épp őket választottad?
Amikor Erdős halála után kettévált a Neoton, nagyon nehéz döntés elé kerültem. A tévéből tudtam meg a hírt, hogy „akár csak egykoron a Beatles, menedzserük halála után feloszlott a Neoton Família is”. Ennyi. A zenekar egyik részéből lett az Éva-Neoton, a másikból pedig a Magneoton. Utóbbi tagságát Pásztor Laci, Jakab Gyuri és Bardóczi Gyuszi alkotta, Szulák Andi énekelt velük. Az Éva-Neoton azért volt szerencsésebb és talán sikeresebb felállás, mert a régi csapat frontvonala adta: Éva, Végvári Ádám és jómagam. A Magneoton erőssége Szulák Andi volt, aki gyönyörűen énekelt, ám hiába tartott velük a zseniális Jakab Gyuri csodálatos hangjával és billentyűzésével, a Neotont a közönség Csepregi Évával azonosította.
A Neotonban szerzőként is megismerhetett a közönség: nem csupán saját zenekarodnak, de Zoltán Erikának, Évának és a Pa-Dö-Dő-nek is írtál dalokat. Voltak korábbi próbálkozásaid, vagy itt bontakozott ki a szerzői vénád?
Korábban nagyon sok filmhez, reklámfilmekhez írtam zenét. A Neotonban a legtöbb dal a Pásztor-Jakab-Hatvani Emese szerző trióhoz kötődött, szóltam Péternek hogy én is szeretnék zenét írni. Beleegyezett azzal a kikötéssel, hogy a zenekarban ne legyen belőle probléma, erre jött megoldásnak a Pa-Dö-Dő.
Siófokon volt egy koncertünk 1989-ben, ahol a két lány, Györgyi és Mariann is ott volt. Ekkor már túl voltak az 1988-as siófoki Interpop Fesztiválon. Péternek külön elénekelték a Pancsoló kislányt; ő ugyan nem volt elragadtatva tőlük, nekem viszont összességében megtetszett a produkció. Ezek után felvetettem, miután ez nem zavarja a Neoton szerzői köreit, írnék nekik egy nagylemeznyi anyagot, neki csak a stúdióról és a kiadásról kellene gondoskodnia. Beleegyezett, a csajok is örömmel fogadták a hírt. A zenét teljesen egyedül írtam, a lányok ragaszkodtak a szövegíráshoz, de Péter kérésére bevettem Ádámot is szerzőtársnak. Akkor már abban gondolkodhatott, hogy a Pásztor-Jakab-Hatvani alkotók mellé tegyük oda a Baracs-Végvári-Csepregi szerzőtriót is. A lemez mindenesetre befutott, sikeres lett.
A második Pa-Dö-Dő-lemezre még írtam három-négy számot, aztán vége lett. Sajnálom, hogy megszakadt a munkakapcsolat, sajnálom Györgyi halálát és azt is, hogy Mariannal, akit óriási tehetségnek tartok, eltávolodtunk egymástól. Jó volt velük dolgozni. De mindemellett Zoltán Erikának is írtam jó néhány sikeres dalt.
Beszéltünk a nyugati típusú euro discóról, ami már a múlté, a dalok azonban túlélték a különböző zenei korszakokat. Hogyan szólalnak meg ma, élőben a régi nagy Neoton-slágerek?
Fontos tudni, hogy a Neoton élőben játszik, ez az egyik oka annak, hogy a közönség ennyire szereti a zenekart. Emellett vegyük figyelembe, hogy csak a nyolcvanas évektől mennyit fejlődött a technika. Ma már másképp szólalnak meg a gitárok, más az egész hangzás. Amikor annak idején felvettük a számokat, volt összesen egy darab torzító, az összes effektet a stúdióban pakolták rá a hangmérnökök. Ma veszel egy Headrush-pedált, letöltöd a kívánt hangzást az internetről és máris olyan hangzás szólal meg rajta, amit szeretnél. De nem csak a gitár, a basszus, a dob, hanem a szintetizátor is máképp szól, mint négy évtizeddel ezelőtt. Ha hozzá sem nyúlsz a számhoz, akkor is másképp szólal meg a mai technika mellett. Elég, ha csak az analóg és a digitális rendszer közötti különbséget vesszük. Igyekszünk megközelíteni az eredeti hangzást, hiszen a közönség is azt várja tőlünk, ám ettől függetlenül a régi dalok kicsit „meg vannak tekerve”.
És persze színpadiasra vannak véve. A gitár például sokkal keményebben, rockosabban szólal meg, és még sorolhatnám. A mai hangzás nem ugyanaz, mint az eredeti stúdiófelvétel. Hozzáteszem, nem csak a technika miatt, de némileg más felfogásban is játsszuk azokat.
Kézműtéted következtében részben akadályoztatva vagy a hangszeres játékban, ezért a Takáts Tamás Blues Band remek basszusgitárosával, Patyi Sanyival osztozol a poszton. Milyen az emberi és szakmai együttműködés vele?
A műtétem után kényszerültünk valami megoldásra, mert az ízületeim, az ujjaim mozgása nem tette lehetővé, hogy a hosszú évek alatt megszokott színvonalon teljesítsek. Egy pillanatra felötlött, hogy az én játékommal, HD-ról szólaljon meg a basszus, de hamar elvetettük, mivel a zenekar csakis és kimondottan élőben játszik.
Patyi Sanyi Éva szólókoncertjeinek session, vagyis kísérő zenekarában basszusgitározik, így őt kérték fel a helyettesítésemre, ugyanis a begipszelt kezemmel totálisan színpadképtelen voltam. Sanyi kitűnő választás volt. Az első helyettesítés után egy zenekari megbeszélésen felmerült, mi lenne, ha ez tartósan így maradna. Akkor még nem lehetett tudni, milyen mértékű lesz a gyógyulásom, így Sanyi állandósult a Neotonban.
Azt a megoldást találtuk ki együtt, hogy a basszusmenet szempontjából könnyebb számokat én játszom, a nehezebbeket, mint például a Sámson és Delilah-t ő. Mindketten mindvégig színpadon vagyunk, ha a dal úgy kívánja – mint például a Nyár van című számunkban –, együtt játszunk. Ő a stúdió szintetizátor témáját hozza, én meg a slapp-et. Van, amit csak én basszusozok, és van, amit dominánsan ő, én pedig alá klimpírozok. Ezt a szituációt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy szimfonikus zenekarban három bőgő szólal meg egymás mellett. Mindemellett, ha már a Sors így hozta, a dolog jó oldala, hogy két különböző hangszínű és stílusú basszusjátékról van szó, amely tökéletesen kiegészíti egymást. Az ő megszólalása tompa, dzsesszes, az én hangszínem fényes, slapp-es.
Sanyi egyébként tüneményes ember, és nagyon jó barátok lettünk. Kapcsolatunk elsősorban a kölcsönös tiszteleten alapul: úgy is, mint ember, és mint zenész. Abszolút tiszteletben tartja a zenekarban eltöltött öt évtizedemet, a döntést mindig rám bízza. Azt tudom mondani, hogy egy roppant korrekt emberről van szó. És ennek szívből örülök, mert egyelőre nem látom azt a perspektívát, mikor jön el ismét az az idő, amikor egy teljes koncertet egyedül végig tudok játszani.
Eleinte zavart ez a kettősség, hiszen valamennyi hiúság mindannyiunkban benne van. Aztán rájöttem, hogy ettől még ugyanúgy frontember vagyok, énekelek; valamint az elmúlt ötven év teljesítményét, amit itt, Baracs Jánosként letettem az asztalra, senki sem veheti el tőlem.
Jövő év januárjában – talán mondhatjuk, hogy hagyománnyá lett – giga koncerttel készültök az MVM Dome-ban. Az esemény a Finálé címet kapta, ami igazából a befejezést, valaminek a végét jelenti. A Neotonnál ez milyen értelmezést nyer?
Ez a koncert finálé is, meg nem is. Az előbbi azért – már korunkból fakadóan is – nem tartom valószínűnek, hogy még egy ilyen volumenű nagykoncertet csinálnánk. Nem mondom, hogy semmiképp, de ki tudja; ebben a korban már minden előfordulhat… Másfelől ez a finálé egy korszak lezárása is. Hangsúlyozom, nem a végleges befejezésre gondoltunk, hanem egy zenei korszak befejezésére. Ennek megfelelően vizuál technikában, látványban, hangban, kiegészítő vendégzenészekkel és táncosokkal együtt olyan előadásra törekszünk, amilyet eddig sohasem csináltunk. Beleértve az egykori Népstadiont és az összes Arénát, amelyek önmagukban is óriási méretű produkciók voltak. De terveink szerint a jövő év január 10-i MVM Dome giga koncert lesz.
A közönség megnyugtatására megismétlem: a jövőben kevesebb és kisebb volumenű megmozdulásokat tervezünk, de nem szándékozunk teljesen visszavonulni. Nem fogjuk befejezni a színpadi zenélést, hiszen a Neotonban – nyugodtan beszélhetek a nevükben – mindenkit ez tart életben.
Hegedűs István
2025. szeptember 10. 08:48