Fekete Jenő - „Nekem a zene adja a levegőt.”
Nemrég jelent meg Fekete Jenő első szólólemeze, a „sárarany”. Bár a több évtizedes munkássága alapján leginkább blues gitáros-énekesként gondolunk rá, azt mondja, ajánlja az albumot más műfajok kedvelőinek is, hiszen elég változatos anyagot készítettek zenész barátaival és Valla Attila szövegíróval. Beszélgettünk arról, hogy hogyan készült a sárarany, emellett a blues-hoz való kötődéséről és a soron következő megvalósítandó terveiről is mesélt.
Gyerekkorodban a képzőművészet is vonzott és a zene is. Majd 13 éves korodban egy Muddy Waters koncertfelvétel hatására döntötted el, hogy zenész leszel. Ebben az évben Billboard lista élmezőnyében olyan nevek foglaltak helyet mint a Queen, Stevie Wonder vagy az Aerosmith. Mi volt az, amivel a ’70-es évek végén a chicagoi blues képviselője le tudott venni a lábáról egy kissrácot?
Ahogy visszaemlékszem, Muddy Waters gitározott, és volt mögötte egy elég nagy banda, szájharmonika, plusz két gitár, basszusgitár, zongora és dob. Együtt játszották a riffeket a szájharmonika meg a gitárok, ezzel egy nagyon vaskos, teljes hangzás jött létre. Néha voltak szellős, könnyed részek is a dalokban, és tök jól énekelt a Muddy Waters. Ez fogott meg. Alapvetően a zene szeretete mindig jelen volt a családban, ebbe születtünk bele Zolival, az ikertestvéremmel. A szüleim Százhalombattán dolgoztak a hőerőműben, emellett anyu kórusban énekelt, a nővérem, Hajni pedig már 8 évesen zongorázott. Zolival óvodában már énekeltünk, aztán mi is elkezdtük a klasszikus zongorát, fúvós hangszereken is játszottunk és kórusban énekeltünk. Különösebben nem gondolkodtunk ezen, csak belecsöppentünk, és csináltuk, mert tetszett. Emlékszem, amikor ’70-ben kezdtük az általános iskolát, mondták az idősebb srácok, hogy Jimi Hendrix meghalt. Úgyhogy amikor anyuék ’73-ban elmentek NSZK-ba, és kérdezték, hogy mit hozzanak, akkor Jimi Hendrix bakelit lemezt kértem, mert itthon nem lehetett kapni. A rock’n’rollt is nagyon szerettük. Aztán jött ez a Muddy Waters hangzás, ami a rhythm and blues és a ronk’n’roll keveréke volt… Ahogyan ezeket megismertem, az egyszerűen megbabonázott, és nem hagyott soha többé nyugton. Igaz, hogy 14 évesen a képzőművészeti középiskolában kötöttünk ki, mert szerettünk rajzolni. A képzőművészeti pálya is vonzott, meg a zene is. Bár a zene akkor még csak hobbi volt…
Ekkor kezdtél el gitározni?
Igen, anyuék vettek egy nagyon rossz akusztikus gitárt, aminek nagyon nagy húrfekvése volt, úgyhogy szenvedtünk az akkordokkal, de végül is azon tanultuk meg az első lépéseket. Aztán félre lett téve évekre. Jöttek a ’80-as évek, néha elővettem a hangszert, és bizakodtam, hogy valami majd lesz ebből a gitártudományból. Aztán ahogyan hallgattam Jimi Hendrixet és a különböző blues gitárosokat rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezeket a dalokat el tudjam játszani, egy elektromos gitár kell, amin a magasabb hangokat jobban elérem. Beszereztem, egy olcsó, távol-keleti hangszert, ami úgy nézett ki mint egy Gibson Les Paul. Egyébként tök jó gitár volt, de sajnos eltört a feje, valahogyan megragasztattam Medgyesi Tibinél, és eladtam. Ezután voltak a Fender Stratocaster meg Telecaster formájú hangszereim, majd nagytestű Gibsonok, aztán később a Fender Stratocastereknél kötöttem ki, mert ezeknek megtetszett a csilingelő hangja.
A Palermo Boogie Gang volt az a zenekar, amiben nagyon sokan megismertek téged. Ez a történet hogyan kezdődött?
A Palermo még a ’80-as évek második felében indult el. Igazából ezt a zenekart Hagyó Béla találta ki, akit a kisképzőben ismertem meg, ott fújta a szájharmonikát a szünetekben, és nagyon tetszett ahogyan játszott. Addigra a blues műfajba elég mélyen beleástam magam, ami akkoriban nem volt egyszerű, sokat kellett nyomoznom, mire egy-egy felvételt megszereztem. Rájöttem, hogy Jimi Hendrix ugyan egy teljesen új elektromos hangzást hozott, de ő is a blues gyökereiből táplálkozott. Ezután rengeteg blues előadót megismertem. A Hungaroton behozott időnként egy-egy Beatles vagy Rolling Stones lemezt, de az igazi csemegék nem nagyon jelentek meg itthon. Jugoszláv és indiai nyomású bakeliteket árultak üzérek például az Ecseri piacon, ezek sokkal rosszabbul szóltak, mint amiket nagyon ritkán Angliából vagy Nyugat-Németországból be tudtunk szerezni, de ez engem nem izgatott, örültem, hogy bármilyen minőségben megvoltak ezek a felvételek. Ha ismerősök jutottak hozzá valami ritkasághoz, azt is igyekeztem magamévá tenni, vittem kazettát, és a lemezjátszóról másoltam át magamnak a hanganyagokat. Aztán később ’80 tájékán Nemes Nagy Péter és Göczey Zsuzsa blues-sorozata elindult a rádióban, ezeket hallgatgattam. Ekkor már a Lengyel Kultúra Házában és az NDK Kultúra házában előfordultak blues és jazz bakelitek, amiket csak itt lehetett megvenni. És persze a Hobo Blues Band is megjelent ’78 tájékán, így már volt egy hazai blues csapat is, aminek megörültem, de ugyanakkor még mindig nem volt más.
A ’90-es évek nagy sikereket hozott a Palermo Boogie Gangnek, rengeteget koncerteztetek, és ti játszottatok B. B. King és Fats Domino budapesti koncertje előtt is.
Igen, akkoriban kezdett beindulni egy kis karrier. ’90-re jelent meg az első albumunk a Palermoval, végül csináltunk öt lemezt. ’96-ban voltunk 10 évesek, ekkor jelent meg az Anniversary albumunk, egy évvel később pedig már kijött az első Muddy Shoes lemez. Azért kezdtem el ezt az új formációt, mert végül is nekem mindig ez tradicionálisabb vonal volt a szívem csücske, a Muddy Shoes-zal pedig ezt játszottuk. A Palermoval továbbra is rendszeresen felléptünk az Old Man’s-ben, egy koncertválogatást is felvettünk itt. Aztán mellette elindult a Frank Zappa emlékzenekar, amiben alapító tag voltam ’99-ben Orszáczky Jackie is csatlakozott ehhez a csapathoz. Volt a Ray Charles felállás, Muddy Watersre is megemlékeztünk több koncerttel, és George Harrisonról is csináltam egy emlékestet. Mindenféle zenei stílusban elkalandoztam akkoriban, mert érdekelt, és én is ebből tanulok, mi zenészek mindig tanulunk a többiektől. Mondjuk nem vagyok egy iszonyú virtuóz gitáros, de mindig lenyűgöznek akik nagyon gyorsan gitároznak.
Mindeközben még azt is kipróbáltad, hogy milyen Hollandiában az utcazenészek élete.
Ez egy kis kaland volt. Az egyik barátunk épp Hollandiában tanult egy zeneiskolában, végül is őt látogattuk meg. Én itthonról vittem magammal egy gitárt. Egyszer csak ott találtuk magunkat egy blues fesztivál kellős közepén, én is zenéltem ott az utcán, nagyon jó volt! Napokat töltöttünk ott el, a járókelők szórták a Guldeneket, ebből simán megéldegéltünk amíg kint voltunk, hostelben laktunk. Megismerkedtem két színes bőrű fazonnal, akik Párizsból jöttek és nagyon jól zenéltek, egy bőgős meg egy zongorista volt, és kiszúrtak engem is. Hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, és menjek velük Párizsba. Viszont nekem haza kellett jönnöm Budapestre. Kérdezték, hogy itt milyen a zenei élet az utcán, mondtam, hogy „Ide ne gyertek, mert éhen haltok!”. Ez volt ’95-ben. Aztán ennek hatására diliből kimentem a Vörösmarty térre utcazenélni, mire egyből jött két rendőr és elküldtek. Persze, ehhez engedély kellett volna. De láttam, hogy a téren ácsolnak egy teraszt. Kiderült, hogy ott lesz az Art Café terasza, összehaverkodtam a főnökkel, és ott zenéltem öt szezont, májustól őszig. Ez egy jó kis biznisz volt akkoriban. Amikor találkozol egy szituációval, azt vagy megragadod, vagy nem. Ha valami kialakul, akkor lehet, hogy évekre megváltoztatja az életedet. Úgy tűnhet, hogy sokszor csak sodródom, de ugyanakkor sokszor jó helyre sodor az élet, és én ezeket a helyzeteket igyekszem felismerni. Szerencse is kell ahhoz, hogy az ember boldoguljon az élő zenével. Ez egy életforma is. Utazni kell vele, és minél több embernek megmutatni, és nyilván azért csinálom ezt évtizedek óta, mert úgy érzem, hogy működik.
Az elmúlt egy éved elég szélsőségesen alakult: Az első szólólemezed, a sárarany felvételeit meg kellett szakítani egy betegség miatt, hónapokra leálltál a koncertezéssel is. Nyáron újra a kezedbe vehetted a hangszered, és az első saját albumod is elkészült. Mi motivált abban, hogy épp most jelentesd meg a saját dalaid, és hogyan viselted a váratlan – különösen egy zenész számára rémálommal felérő – nehézségeket?
Gyakorlatilag az egész úgy indult el, hogy már korábban mondogattam Bárth János, gitáros-énekes barátomnak, hogy jó volna valami kis lemezt összehozni. Ő a pályázatírásban otthon van, szólt, hogy van egy jó lehetőség, és a segítségével nyertem a pályázaton a szólólemezre. Bevontam ebbe a munkába Slebics Krisztiánt is, akit már nagyon régóta ismerek, ő segített engem egy-két zenei projektben. Az ő ötlete volt, hogy kérdezzük meg Valla Attilát, hogy írna-e dalszövegeket a dalaimhoz. Meg is kerestük, és ő nagyon szívesen jött. Tavaly októberben elkezdődtek a próbák. Attilával összeültünk beszélgetni, mindenféle kalandokat, sztorikat meséltem magamról, neki pedig jó érzéke van ahhoz, hogy ezekből a történetekből olyan dalokat kanyarítson, amik úgy hangzanak tőlem, mintha én írtam volna őket. Néhány hónapig zajlott a dalok összerakása, majd január elején készítettük el az első stúdiófelvételeket Vastag Gábor „Vastinál”, akivel annak idején a Frank Zappa emlékzenekarban játszottunk együtt. Bementem a stúdióba, de már előző nap nagyon fájt a hátam, így nyomtam le az első négy napot a stúdióban, és napról napra egyre rosszabb volt. Égett, fájt a kezem, elég fájdalmas szólók kerekedtek ki, egyet-kettőt meg is hagytam egyébként a végleges lemezen, mert egész jónak tűntek. Aztán befejeződtek a felvételek, nagyjából tíz napig egyre rosszabbul éreztem magam, végül az egyik barátom, Molnár Márk vitt el egy dokihoz. Egyből beraktak egy kórházba, és megállapították, hogy a hatos-hetes csigolyánál van egy idegbecsípődés. Pihennem kellett hetekig és különböző gyógyszereket szedni a fájdalomra. Totál be voltam kábulva! Aztán a sok fekvéstől meg kialakult egy tüdőembólia, ekkor vittek egy másik kórházba. Ezután tettem le a cigit. Még jó pár hónap eltelt mire folytatni tudtuk a felvételeket, valamikor június tájékán kezdtünk neki megint. Tehát belementünk a nyárba. Na, most azok, akik ilyesmivel foglalkoznak Magyarországon, nyáron nem nagyon vesznek fel lemezt. Logisztikailag nem volt egyszerű, nagyon nehezen tudtuk egyeztetni a stúdióval is, és a rengeteg zenésszel is, akik részt vettek ezen az anyagon. Meghívtam, hogy szerepeljen a lemezen Charlie-t, Voga Vikit, Ganxsta Zoleet, Szabó Tamást, Horváth Misit, Pulius Tibit, Nagy Ádámot, Juhász Anikót, Vastag Gábor „Vastit”, Tomor Barnabást, Pengő Csabát, Mester Tamást, Nagy Szabolcsot, Pulius Tamást, Bacsa Gyulát, Szebényi Dánielt, Mezőfi István „Fifit”, és Gyenge Lajost. Végül is augusztus végére jött össze az anyag. Krisztián és Valla Attila már május végén kitűzték augusztus 30-ra a megjelenés dátumát, nem tudtam, hogy hogyan fogok rendbejönni addigra. Teljes lutri volt az egész, egy rémálom volt nekem ez a nyár. De szerintem egy szerethető, jó kis anyag lett ez a lemez.
A lemezen közreműködő zenészek egy részével egy többnapos alkotótábort is végigzenéltetek. Együtt hangszereltétek a dalokat?
Igen, mondhatni ez egy közös munka volt. Egyébként Mester Tamás és Nagy Ádám külön hoztak egy-egy dalt, a többit én írtam, a szövegeket ugye Valla Attila, illetve van egy dal, aminek a Szövegét Szentgyörgyi Szabolcs írta, ez a Legyen könnyű.
Színpadon hogyan szólal meg a lemezanyag?
Nehéz ez. Még nem érlelődtek össze a dalok, úgyhogy próbálunk, és azon vagyunk, hogy nagyjából azt a hatást adjuk vissza mint a lemez. Megpróbáljuk ezt az anyagot megszólaltatni kisebb, öt-hat tagú zenekarral is. Hangszerelés kérdése az egész. Egyébként többnyire ezek olyan dalok, amik egy szál gitárral, egy zongorával és énekekkel már megszólalnak. A lemeznek van egy kis íve, sztori szempontjából is. „ Lehettem vagy tíz és fél, velem volt a szél, hazafújt suli után. Egy kuka oldalán, ott bújt árván az a dobgitár”- Attila kanyarított egy bevezetőt az egyik bluesomhoz, ez például még a gyerekkoromat idézi, majd különböző sztorik jelennek meg a lemezen, utazás, lányok, kalandok… Vannak vidám, és kevésbé vidám sztorik, mégis valahogy szerethető és egységes az egész. Én már elfogultan hallgatom ezeket a dalokat, de hogyha valaki szűz füllel hallgatja, akkor szerintem elég töményen hat ez az emberre. Sok minden történik egyszerre zeneileg és szövegileg és nehéz elsőre mindenre odafigyelni, de ezáltal talán többször is meghallgatják, és mindig új dolgokat fedeznek fel benne. Elég színes a paletta, változatosak a dalok műfajilag is, van boogie-s, van rockos-popos, swinges, vagy funkys rész, elég változatos. Persze a blues-os elemek is megjelennek az anyagon, de nem olyan direkt módon mint ahogyan azt szerintem az elmúlt évtizedekben megszokták tőlem.
Nagyjából fél éve azt mondtad egy interjúban, hogy a felépülésed után új szakasz kezdődött az életedben, megpróbálsz jobban odafigyelni magadra, keresni a középutat, és kevesebbet klubozni. Azóta hogyan látod ezt az elhatározásodat?
Próbálom követni amit akkor mondtam, de nehéz ebből megéldegélni nyilván. Igyekszem jól beosztani az erőmet. A tavalyi évben közel 190 fellépésem volt, idén biztosan nem volt annyi, még az év végén lesznek koncertek. Az a jó, hogy ezek különböző helyszínek, és különböző zenekarok. Jelenleg is csinálok 4-5 formációt, mindenhol más zene van, más felállás. Tagja vagyok az Eric Clapton EC 70 zenekarnak, a Chuck Berry felállásnak, Horváth Misivel is van egy duónk, ezen kívül a Muddy Shoes-zal is lesz fellépésem. Játszom szólóban, duóban és trióban is, van a Tomor Barnával és a Móré Attilával is egy ilyen kis rockosabb felállásom. Nem panaszkodhatok formációk terén. És a legújabb triónk a Hármas Fogat Török Ádámmal és Závodi Jánossal. Összehozott a sors a két öreg rockerrel, ami megtiszteltetés, épp a napokban vettünk fel velük egy koncertlemezt.
Milyen terveid vannak a következő egy-két évre?
Van egy néhány éve dédelgetett vágyam. Az összes régi kedvenc blues dalomból, amiket különböző előadóktól hallottam, szeretnék kiválasztani egy csokorra valót, a zenésztársaimmal élőben együtt feljátszani a stúdióban, és javítás nélkül megjelentetni. Ezen kívül remélem, hogy a sáraranynak is lesz folytatása.
Jó látni, hogy milyen szeretettel beszélsz a zenéről, és, hogy milyen örömmel zenélsz a színpadon. Ilyen sok fellépés mellett mi segít abban, hogy ne égj ki?
Nehéz a koncertek számát kordában tartani, mert nagyon szeretem ezt csinálni. Igazából, ha jön egy olyan hét, amikor nem lépek fel, akkor már kezdek ideges lenni. Nem nagyon bírom ki sokáig. Valahogy ez olyan, mintha elfogyna a levegő. Nekem a zene adja a levegőt. Ha visszatekintek a ’90-es évekre, a Palermoval és a Muddy Shoes-zal rengeteget zenéltem, több mint háromszáz fellépésem volt évente. Ez így ment nagyjából tizenöt éven át. Azóta is sokat játszom. Senki sem kényszerít, hogy menjek fellépni, azért megyek, mert szeretek zenélni.
Pacziga Linda
Fotó: Barta Imre
2020. március 2. 06:54