Farkas Zsófi-Sophie Cairo: „Piszkosul meg kell dolgozni mindenért”
A zenével való találkozás sokszor egy gyermekkori élményhez, egy meghatározó pillanathoz köthető - Farkas Zsófi, avagy Sophie Cairo számára azonban inkább egy természetes, belülről fakadó út volt, amelyet családi öröksége is erősített. Az Operaház kórusától a világszínpadokig hosszú és izgalmas út vezetett, amely során a magyar közönség mellett Dél-Amerikától Ausztráliáig Zsófi mindenhol megtapasztalta a zene erejét. A La Bouche énekesnőjeként rengeteg ember előtt énekel, ugyanakkor ma is fontos számára az önazonosság és a természet közelsége. Az interjúból kiderül, milyen áldozatokkal, örömökkel jár a turnéélet, hogy hogyan formálta őt Lane McCray és mit ad neki az ausztrál mindennapok nyugalma.
Kezdjünk egy klasszikus kérdéssel: mikor érezted először, hogy zenével szeretnél foglalkozni? Ki hívta fel a figyelmed arra, hogy tehetséged is van hozzá?
Nem igazán emlékszem az első zenei lépéseimre, de arra igen, hogy dalolászni mindig szerettem. Na meg rajzolni is, ami hobbi szinten megmaradt a mai napig. Teljesen egyértelmű volt, hogy zenei iskolába megyek, ahol az első két évben az ének és zongora mellett furulyázni is tanultam. Büszke vagyok arra, hogy dédnagymamai ágon az egyik ősöm Kacsóh Pongrác volt, aki a János Vitéz zeneszerzője. Tőle biztosan kaptam egy leheletnyi zenét a lelkembe…
Az Operaház kórusában eltöltött több esztendő is bizonyára sokat formált téged. Mit vittél tovább abból a közegből a könnyűzenébe?
Az Operaház, az Erkel Színház lenyűgöző színpadai, a Szebellédi Valéria által vezetett híres kórus, a Magnificat Girls Choir rengeteg fellépése, a nemzetközi megmérettetések, az utazások összekovácsoltak egy olyan közeget, akiknek mindene a zene volt. Persze-persze, rosszalkodtunk is, kis hülye gyerek voltam, de véremmé vált a muzsika, a színpadi létezés. Azóta is imádom azokat a darabokat, amelyekben gyermekkari részek vannak, így a Carmen, a Bohémélet, a Varázsfuvola és még sorolhatnám. Nagyon-nagyon jó élmény, tapasztalás volt ezekben a fantasztikus előadásokban szerepelni. A muzsikát vittem tovább magammal, valamint azt, hogy színpadon lenni felelősség.
Hogyan élted meg, amikor bekerültél a La Bouche-ba? Mit jelentett, jelent számodra egy világhírű banda tagjaként állni a színpadon?
Sosem voltam még zeneileg annyira feldobva, mint amikor kiderült, hogy bekerültem a bandába! Jó, az irtó szuper élmény volt, hogy a Lenny Kravitz féle meghívásnak hála, előtte nagyszínpadon, sok ezer embernek énekeltem, majd a backstageben együtt buliztunk az egész zenekarral.
A La Bouche történet... Marschall Norbi hívott fel, hogy ráérek-e egy közös koncertre, mert Lane, a jól ismert Eurodance formáció eredeti frontembere nem hozott magával énekesnőt. Hát, mi az, hogy?! Melanie Thornton hangját mindenki ismeri, legalább két dal biztosan a fülében van, - a Sweet Dreams, a Be My Lover például -, nagyon-nagyot mentek a kilencvenes években, világsztár lett a csapat. Aztán Melanie egy repülőgép szerencsétlenségben elment 2001-ben... Döbbenet. Így jött el az a szomorúan vidám korszak az életemben, amikor hivatalosan is én lettem Lane McCray oldalán a La Bouche arca és hangja. Őrület, beutaztuk a Földet, nem tudom hányszor! Imádom látni ezt a gyönyörű Bolygót... Emlékszem, a legelső bulinkra, volt úgy tizenkét-tizennégy napom, hogy mindent megtanuljak. Nagyjából tizenkét dalról beszélünk, néhányuknak különböző strukturális változatai vannak, próba nélkül tanultam. A szállodából a helyszín felé, az autóban volt tizenöt percünk, hogy 1-2 dalt összenézzünk. Az évek és a rutin nagy kapaszkodó volt számomra. Lane azt mondta, engem keresett...
Mit tanultál Lane-től, amit máshol nem tanulhattál volna meg?
Azt, hogy mindig készen kell lenni. Viccen kívül, mindig. Nem alvás? Karikák a szem alatt? Három, kettő, egy… Csak rúzs legyen, mehet a show. Így működik ez. Mondjuk, robot asszony vagyok, ahogy egy-két barátom hív, mindent túlélek. Ambrus Ritus barátnőm mondta azt is, ’Zsófeszkám, te a gép hátán is megélsz’. Nagyon tetszik ez a duma, de közben tényleg így van.
Majdnem törött bokával Üzbegisztán - Mongólia, állkapocs gyulladással Chicago - Torontó. Utóbbinál majdnem belehaltam a fájdalomba, ezután Torontóban műtét, nem is engedtek hazarepülni, csak napokkal később. A bal arcom felismerhetetlen volt, óriásira dagadt. Úgy mentem színpadra, hogy a hajamat úgy fésültem, hogy a teljes bal oldalamat eltakarja. A számat alig bírtam résnyire nyitni, közben énekelj és ne gondolj arra, hogy a több ezer ember most azt hiszi, hogy ez a csaj vagy idióta, vagy Quasimodo, hogy hajjal fedi be a fél arcát. Utólag vicces erre visszagondolni. Koncert után a backstage-ben álló tapsot kaptam a szervezőktől, a többi zenésztől, ami kimondhatatlanul jól esett. Mindenki azt hitte, le fogom mondani a koncerteket. Természetesen nem tettem. Show lemondásra részemről egyszer került sor tíz év alatt, pont tavaly, Kazahsztánban, ahol konkrétan beszédhangom sem volt a második koncertre. Az elsőt valahogy túléltem, de a másodikat Lane tolta le, egyedül.
Ezek után félve teszem fel a kérdést: Melyik fellépésedet érzed „életed koncertjének”?
Peru, Lima! Chile, Santiago! A Dél-Amerikai közönség, valami brutális. Akkora energiabombák, hogy szavakkal nem is lehet kifejezni. A legelső Perui utamkor, a reptéren úgy várt több száz ember, mintha én lettem volna Beyoncé, esküszöm neked, nem hittem a szememnek... Szétszedtek! Többször voltunk mindkét országban, egyszerűen imádom őket. Egyszer Limában kaptam egy tortát a színpadon, szülinapomra. Tömeg előtt torta arcba nyomása, pipa. (Zsófi nevet – szerkesztői megjegyzés) Lane nem bírt magával, de aztán két dal között csak megtörölgetett.
Mekkora volt a legnagyobb tömeg, akiknek énekeltél?
Brandenburgi Kapu, Berlin, ZDF élő szilveszteri TV adás, hatszázezer ember!
Miben más a magyar, az amerikai közönség?
Jujj, ez de jó kérdés! Egyrészt imádok magyarul szólni az emberekhez, ez sokszor amúgy nagyon hiányzik nekem. Idén megyek haza pár hónapra, úgyhogy pótoljuk, amit csak lehet.
Sok helyen énekeltem már, csak Lane-nel, körülbelül ötven országban jártam. Az az igazság, hogy szerintem ekkora színpadokról nem könnyű ilyen jellegű véleményt formálni, mert a közönséget megbabonázza a körítés, a monumentalitás, az, hogy ismert produkciót lát. Így talán sokkal elfogadóbbak, mint egy ismeretlen előadóval szemben.
A magyar közönség szerintem úgy általában elég kritikus, nem csak zenei téren. Nyilván általánosítani soha nem szabad, mindenben vannak kivételek, így ebben is.
Itt Ausztráliában nagyon tetszik az, hogy elvétve lehet csak csúfolódást, piszkálódást látni például hozzászólásokban, ami valljuk be, Magyarországon nagyon jellemző. Itt az emberek nem azzal foglalkoznak, hogy például ki hogyan néz ki. Inkább azzal, ki mit tesz le az asztalra. Ez például követendő példa. Egy biztos, hogy a Dél-Amerikai közönséghez képest mindenki igen visszafogott.
Ha visszagondolsz: mi volt a legnehezebb időszakod szakmailag? Mi adott erőt ahhoz, hogy tovább menj?
Határozottan emlékszem erre az időszakra. Pont a La Bouche előtt történt, nagyjából 2013-2014 környékén. Valahogy semmi nem jött össze, megrekedtem, alig volt értékelhető munkám, bevételem. A múltamhoz hozzátartozik, hogy sokáig volt hatalmas szám, úgy húsz éves koromtól harmincötig. Mindenkinek megmondtam a tutit, ami valljuk be, nem mindig szimpatikus. Én voltam a nagypofájú Zsófika, aki tehetséges, de nem könnyű eset. Jólelkű, hatalmas állatbarát, természetbolond, de az emberi és szakmai ösvény néha elgazosodott, hogy így mondjam.
Nyilván a korral is jár, rengeteg tapasztalat útján, de elkezdtem másként gondolkodni. Nem jár nekem sem több, mint bárki másnak, piszkosul meg kell dolgozni mindenért. Így is történt. Valahogy az évek alatt átalakultam, finomodtam, sokkal bölcsebb, elfogadóbb lettem mindenkivel, még magammal szemben is. Például elmentem egy hajós meghallgatásra 2015-ben. Sosem gondoltam, hogy ezt majd egyszer megteszem. És tudjátok mi történt? Pont azután, hogy megkaptam a választ, hogy mehetek, bejött a La Bouche. A jó energiák jó energiákat mozgatnak, felkavarják az állóvizet. Nagyon hiszek ebben, minden rezgés és energia!
Mit adott neked Ausztrália – mint embernek és mint zenésznek?
Az idővonalban ott tartunk, hogy eltelt tíz év, hogy megismertem Lane-t. Ötödik éve élek ezen a csodálatos helyen, én, avagy az állat és óceán-természetbolond. Még a mai napig is elámulok, hogy a séták alkalmával kengurukat látok szabadon, koalák ülnek az erdei fákon, szabad delfinek és bálnák úsznak a vizekben... Ahogy kivezet az ember a városból, kenguruk mindenhol. Imádom! Mondjuk szürkület körül nagyon óvatosan kell vezetni. Nem bírok betelni ezzel a gyönyörű, szó szerint eukaliptusz illatú kontinenssel. Félreértés ne essék, a természetet minden földrészen imádom, mindenhol lenyűgöz a szépsége. Szerelmese vagyok, valóban. Oh, Dunakanyar!
Dél-Ausztráliában, Adelaide-ben élünk a férjemmel, Zolival. Nagyon nyugodt város és környék, ez, egyáltalán nem olyan, mint például Sydney, vagy Melbourne. A végeláthatatlan partok még nyáron sincsenek fürdőzőkkel zsúfolva, olyan az egész, mint egy lassított felvétel, pedig itt is másfél millióan laknak. Jó itt.
Mindeközben hiányoznak a szeretteim és az a fajta szakmai pörgés, amit, ha otthon vagyok, jobban ki tudok használni. Itt is van néhány lehetőségem, voltam már pár fesztiválon, összehoztam néhány jazz koncertet, de miután szakmailag otthon mindenkit ismerek, ott könnyebb a helyzetem. Amikor hazalátogatok, visszacsöppenek a La Bouche-ba, Lane mindig biztosít arról, hogy ha ott vagyok, számít rám.
.jpg)
Hogyan tartod életben a kapcsolataidat a Magyarországon élő szeretteiddel?
Rendszeres videó és általános internetes hívásokkal, beszélgetésekkel. Mekkorát fordult a világ, hogy úgymond ingyen, egy kattintással láthatjuk, hallhatjuk a másik felet akár 16 ezer km távolságból is. Már megszoktuk a technikai fejlődéseket, senkinek fel sem tűnik már, de mennyire menő! Száz éve még hajóval postáztak az emberek, hónapokat vártak 1-1 levélre...
Balázs Fecóval való közös munkád milyen nyomot hagyott benned?
Drága Balázs Fecó! Istenem, ez is egy olyan zenei és emberi történet, aminek az emlékét oda nem adnám semmiért. Nagyon fiatal voltam, egy zabolátlan csikó. Huszonkét éves voltam, mikor Fecó egyszerűen felhívott. Azt mondta, szeretné, hogy az „Időtörés” című új lemezén énekeljek vele két dalt. Esküszöm, nem hittem a fülemnek. Hogy kettőt is? Emlékszem a feléneklés instrukciójára, „Zsófikám, csak egyszerűen". Nagyon igaza volt, a kevesebb néha több. Ebből született az „Idegen”, ami egy csodálatos dal és szöveg. A másik szám a „Tudod, ünnep lesz megint” Cserháti Zsuzsa után. Mindkét dalt nagyon szeretem. Drága Fecó, mindenkinek hiányzol!
Kik azok az előadók (magyarok vagy külföldiek), akik ma is inspirálnak?
Nekem Whitney Houston az Univerzum hangja. A „Bodyguard” film idejéből, fénykorában számomra a tökéletes énekhang. Olyan volt, mint egy fényforrás. Sok művész zenéjét szeretem, felsorolni is nehéz, főleg, hogy mindenevő vagyok. Klasszikustól a rock-ig, funky, gospel, jazz, acid-jazz, dance, pop, minden jöhet! Valahogy mindig visszatérek a régi zenéimhez, amiket már kölyökkoromban is hallgattam, semmi nem tudja őket felülírni. Ilyen a Queen, Michael Jackson, az Earth Wind & Fire, a Toto, estig sorolhatnám őket. Akiket azóta felvettem a kedvencek listájára az Lady Gaga, Adele, Jacob Collier, Tim Minchin. Amúgy rengeteg piszok jó zenész, énekes van a mostani generációban is.
Hogyan tudsz kikapcsolni, feltöltődni a színpad, a turnék világa után?
Természet! Búvárkodás, kajakozás, rajzolás, kirándulás, bringázás.
Ha nem énekesnő lennél, mivel foglalkoznál?
Tengerbiológus lennék.
Mit szeretnél, hogy gondolkodjon rólad húsz év múlva a közönség, a szakma?
Ezen még sosem gondolkodtam. Egyszerűen csak élem az életem, szerintem a jó emberek közé tartozom, nagyon együttérző lélek vagyok. A családom és barátaim szeretnek, én is őket nagyon. Azt hiszem, semmi más nem számít. Ha húsz év múlva is úgy érzem majd, hogy én egy jó ember vagyok, akkor elégedett leszek.
Mit üzennél azoknak a fiatal énekeseknek, akik most vágnak bele a pályába?
Hajrá, hajrá, hajrá! Sosem szabad feladni, csak alkotni kell, aztán előbb-utóbb megtörténik valamiféle csoda. Nem könnyű ez az út, főleg, hogy rengeteg platformon zúdul ránk minden és mindenki. Agymosás a mai világ, nekem úgy tűnik. Három másodperc az átlag figyelem, az érdeklődés, aztán lapoznak tovább… Őrület.
Ne akarjatok megfelelni másoknak, legyetek önazonosak! Ha nem vagy jelen a social média felületeken, nem létezel. Én sajnos sokáig nem foglalkoztam az önmarketinggel, pedig a mai világban elengedhetetlen. Nemrég elkezdtem... Jobb később, mint soha!
Van olyan „bakancslistás” színpad vagy együttműködés, amit mindenképp szeretnél megélni?
David Foster írjon nekem egy dalt! (Zsófi nevet – szerkesztői megjegyzés) Na jó, tudom, hogy ez erős volt. Ami reálisabb lehet: Jacob Collierrel szívesen dolgoznék. Zseni!
Helyszínnek Rómát, az Arénát tudnám mondani. Már volt egy hasonló élményem tavalyelőtt, mégpedig a Verona Arénában. Lenyűgöző volt!
Hogyan látod a jövőt?
Folyamatosan dolgozom a saját jövőmön, aztán majd kialakul minden, ahogy eddig is. Globálisan, nagyon durva átalakuláson megyünk át, mindenki látja. Minden megváltozik, mindenre hatással lesz, illetve van már most. Közlekedés, oktatás, munkahelyek, AI, robotizáció, mindenre kiterjed a globális és drasztikus átalakulás. Csak kapkodom a fejem. Baromira kíváncsi lennék, mi lesz itt mondjuk száz év múlva. Sci-fi film…
Ha valaki nem ismer még téged, mit szeretnél, melyik dalodat hallgassa meg?
Van egy nagyon szép ballada, amit Pete Lacival közösen írtunk, a „Love Roulette”. Magyar nyelven még csak most kerül feléneklésre, amikor hazamegyek.
"Egy időkapun át, ha látnék,
hol az élet egy vándormadár.
Ha tehetném, a fészkére szállnék,
csak, hogy tudja itt vagyunk,
s bár hibázunk, de szívünk jóra vár...
Kék-e még a Bolygó?
Háborúk nyomán az élet, vajon megterem?
Helyrehozzuk múltunk, vagy porba hulltunk?
Ugye lesz jövőnk, van helyünk, nem csak múltunk?...
Drága Palotám, Föld és Óceán, dobban Érted szív..." – így szól a szám második versszaka. Azt hiszem, most ez javasolnám az olvasók figyelmébe.
Zsófi, kívánom, hogy mindig őrizd meg azt a végtelen energiát, nyitottságot és szenvedélyt, amellyel eddig is bejártad a világ színpadait - és hogy újra és újra találd meg azt a belső harmóniát, amit a természet és a zene ad számodra. Legyen még sok-sok magyar és nemzetközi dalod, új élményed, őszinte mosolyod a színpadon és azon túl is.
szerző: Hatos Niki
2025. december 23. 04:10