ERIC STECKEL – Blues vagy hard rock?
Jó 15 éve annak lehetünk tanúi, hogy bizonyos szempontból paradigmaváltás zajlik a blues világában: mióta a Kenny Wayne Shepherd, John Mayer és Joe Bonamassa neveivel fémjelezhető újhullám kinyitotta pandora szelencéjét, egyre-másra bukkannak fel fiatal, sikerre éhes gitáros-énekesek, akik hozzájuk hasonlóan nem a nagy elődök - például Stevie Ray Vaughan és B.B King - hagyatékaiból próbálnak éldegélni, hanem igyekeznek új szintekre emelni a bluesmuzsikát, illetve szélesebbre tárni annak ajtaját. A legújabb generáció egyik legfigyelemreméltóbb képviselője kétségkívül Eric Steckel, aki az év elején szállította le friss nagylemezét Polyphonic Prayer címmel. A még mindig csak 27 esztendős amerikai csodagyerek 11 évesen készítette első felvételét, két évvel később pedig már John Mayall Bluesbreakers zenekarában pengetett, majd szerepelt a blueslegenda 2005-ös Road Dogs című albumán. A fiatal mester valódi pedigréje mindazonáltal a bluest sok esetben hard rockos kontextusba helyező, hallatlanul izgalmas önálló lemezein érhető tetten. Eric elektromosságtól vibráló, őserejű gitározását október 7-én a budapesti közönség is megtapasztalhatja, hősünk a BackStage Pub deszkáin mutatja be különleges tudományát a magyar blues-rajongók nagy örömére.
Polyphonic Prayer címmel az év elején jelentetted meg legújabb szólómunkádat. Miként vélekedsz erről a dalcsokorról?
Eric Steckel: A Polyphonic Prayer alig jött ki, és máris a legsikeresebb lemezemmé vált, ami véleményem szerint annak köszönhető, hogy zeneileg megtaláltam rajta a megfelelő egyensúlyt a különböző stílusok között. Minden olyan műfaji hatás, ami eddig ért, felvonul a lemezen, tehát ez tényleg egy olyan anyag, amin bárki megtalálhatja a magának való hallgatnivalót.
Hogyan zajlott a dalszerzés ezúttal?
Eric: Ezúttal erőteljesebben szerettem volna még jobban kidomborítani a blues-oldalamat, ugyanakkor a produkciót súlyosabbra és modernebbre is akartam venni. Egészen modern felvételi technológiákat alkalmaztunk a stúdióban, jó példa erre a She’s 19 Years Old című Muddy Waters-klasszikus. Szerintem kiválóan ötvöződik a lemezen a hagyományos jelleg a modern törekvésekkel, ettől vált az anyag azzá, ami.
A szavaidból úgy tűnik, hogy új utakra leltél a stúdiómunkát illetően…
Eric: Másképp dolgoztam ezúttal, mint korábban, így igaz. Tulajdonképpen egyedül készítettem a lemezt, hiszen az összes éneksávot, gitárt, basszust és billentyűst egymagam vettem fel. Egyedül a dobokhoz béreltem fel egy gyilkos session-dobost, Don Plowmant. Az arc egy nap leforgása alatt felütötte a teljes lemezt! Félelmetes hatékonysággal dolgozott, a játéka egészen új arculatot adott a daloknak, szóval részben neki is köszönhető, hogy ez a lemez kicsit másképp szól, mint az elődei.
Mi az, ami leginkább boldoggá tesz a Polyphonic Prayerrel kapcsolatban?
Eric: Talán az, hogy a sokrétűségéből adódóan minden rajongóm találhat magának kedvenceket rajta, ahogy korábban is említettem. Nyilván nem lehet mindenki kedvében járni, de ha az ember megpróbál ehhez minél közelebb jutni, az azért nem hátrány! Jó hallani, hogy a rajongóim megosztottak a kedvenc dalokat illetően, hogy mindenkinek más áll közelebb a szívéhez, mindenkinek mást ad a lemez. Ugyanakkor a legnagyobb dicséret számomra abban rejlik, hogy a hallgatóság a komplett lemezt is nagyra tartja.
Azon modern bluesgitárosok közé tartozol, akik fiatalos látásmódjukkal alaposan feszegetik a műfaj korlátait. Mely előadók munkáin nőttél fel?
Eric: A legfőbb mestereim Stevie Ray Vaughan, Jimi Hendrix, Eric Clapton, Jimmy Page, Jeff Beck, Gary Moore, Duane Allman, Warren Haynes voltak, de tudnám még sorolni azokat, akik hatást gyakoroltak rám. Az anyatejjel együtt szívtam magamba azt a fajta erőteljes, déli beütésű blues/rock muzsikát, ami idővel a véremmé vált és jelenleg az ereimben csörgedezik. Teljesen belém ivódott az évtizedek alatt, és ez legnagyobb örömömre átjön a játékomon is.
Ahogy hallgatom a lemezeidet, az jön le róluk, hogy itt egy srác, aki él-hal a bluesért, de a szíve mélyén azért hard rocker…
Eric: És ezzel nem nehéz egyetértenem, mert valóban ez a helyzet! Erős blues-háttérrel rendelkező rocker vagyok, ez nem kérdés. Tudod, évekig hajszoltam a fejemben lévő tónust, és csak nemrég döbbentem rá, hogy az a gitárhangzás, amit mindig is kerestem, tulajdonképpen nem blues, hanem lélekkel teli hard rock hangzás. Ez a nyerő kombináció számomra!
A legtöbb bluesgitáros harang-szerű Strat-tónusban gondolkodik, te viszont jelentősen eltérsz tőlük ezzel a vastag, öblös gitárhangzással…
Eric: Gyerekkorom óta részese vagyok a blues-körforgásnak, és emlékszem, mindig azt mondták nekem, hogy bluest hitelesen csak egy bizonyos módon, egy bizonyos felszereléssel lehet játszani. Ezt sosem fogadtam el, mi több, világ életemben harcoltam ellene, mert az a hangzás közelében sincs annak, amiről én már gyerekként is álmodtam. Miután felnőttem és függetlenné váltam, elkezdtem különböző hangszerekkel kísérletezni, aminek érdekes vége lett: rájöttem, hogy nekem az fekszik leginkább, ha olyan cuccokon játszom, amiket leginkább metal gitárosok számára terveztek. Valahogy képes vagyok bluesos tónust előcsalogatni ezekből az eszközökből, és ez szépen lassan oda vezetett, hogy kialakult a saját hangzásom. Eddig nagyon kevés bluesgitáros mert Diezel Herbert erősítőn játszani, de ahogy látom, páran már kezdik kapizsgálni a benne rejlő lehetőségeket!
Épp azt szerettem volna megjegyezni, hogy a Diezel erősítők alapvetően metal zenéhez valók…
Eric: Stúdióban és színpadon is kizárólag Diezel és Bogner erősítőkön játszom. Ezek a cuccok megadják nekem, amire vágyom, inspirálnak. Igaz, hogy high gain erősítők, de nem zajosak, ráadásul rendkívül dinamikusak. Elég letekernem a hangerőt a gitáromon, máris letisztul a sound, és ez a tulajdonság szuperfontos nekem! Szerintem a legtöbb bluesgitáros azért óvakodik ezektől a motyóktól, mert elhiszik a sztereotípiákat, amelyek körülveszik őket. Csak az látják, hogy kik használják ezeket a cuccokat, meg hogyan néznek ki, és ezek alapján rögtön azt gondolják, “ezek nem olyanoknak valóak, mint én”. Pedig ha adnának egy esélyt nekik, akkor egyből világossá válna számukra is, hogy az a gain-tartomány és sustain komoly lehetőségeket rejtenek magukban. Ezek a cuccok sokkal inkább inspirálnak, mint azok, amelyekből kínszenvedés akár minimális hangkitartáshoz is jutni. Maga volt a megvilágosodás pillanata, amikor felfedeztem ezeket az erősítőket. Imádom, ahogy sivító felharmonikusok képződnek, amint kitartok egy hangot, a közönség pedig megőrül! Ezzel vettek meg kilóra ezek a heavy metal erősítők!
Gitárok tekintetében jelenleg a Knaggs cég hangszereit részesíted előnyben. Mesélnél ezekről?
Eric: Az együttműködésem a Knaggs gitárcéggel nem szokványos módon indult. Nem ismertem Joe Knaggst és Peter Wolfot, egyszerűen vettem az egyik forgalmazójuktól egy Severn X modellt. Persze egyből csináltam egy videót az új szerzeménnyel, ami pár nap múltán Joe és Peter fülébe jutott. Azonnal megkerestek és felajánlották a lehetőséget, hogy csatlakozzam a Knaggs művészeihez. Pár hónappal később már a szignált modellemen dolgoztunk, a többi pedig történelem!
Milyen hangszedőket használsz?
Eric: Az összes szignált Knaggs gitáromat Seymour Duncan Saturday Night Special hangszedőkkel szereljük, ami egy gyilkosan öblös tonusú, ugyanakkor felettébb harapós modell!
A blues-világban régóta tartja magát a mondás, miszerint a vastagabb húrok szebb tónust produkálnak. Te magad hogy vélekedsz erről?
Eric: GHS Coated Boomers húrokat használok, 010-046-os méretben, tehát nem értek egyet azzal, hogy a vastag húrok szebb, teltebb hangzást produkálnak. Régi beidegződés ez, ami különösen téves akkor, ha olyan erősítők sorakoznak a gitáros háta mögött, amilyenek nálam szólnak. Régebben még ennél is vékonyabb, 009-042-es húrok voltak a gitárjaimon, és semmivel sem szóltak gyengébben, mint most a tízes szett. Hidd el, egy 200 wattos tűzokádó high gain szörnyeteg és egy falnyi 4x12-es láda esetében sokkal kevésbé számít ez, mint annál, aki egy Stratocaster-Super Reverb összeállításon tolja.
A boardodban milyen pedálokat találni?
Eric: Egyáltalán nem használok pedál boardot, sem stúdióban, sem színpadon. Az egyetlen pedál, amit néhanapján bekötök az erősítő effekt loopjába, egy delay, és csak akkor, ha nagyon száraz az adott terem akusztikája. Egyébként meg csak bedugom a gitárt a cucc első paneljébe, feltekerem a gaint, a közepet és a basszust, és kész is a tónus! Ennyi a titkom!
Alapvetően roppant képzett gitáros vagy, legjobban azonban a vibrato-technikád tetszik…
Eric: Már nagyon korán felmértem, hogy a vibratómnak kiválónak kell lennie, máskülönben sehová sem jutok. Ha egy gitáros reggeltől estig teker, a csillagokat is lejátssza az égről, viszont nem képes rendesen megfogni egy hangot, már nem is érdekel, amit csinál. Mindig nagyon untattak azok a gitárosok, akik gyorsan játszottak, ám hiányzott a gitározásukból az ízes, énekszerű vibrato. Pontosan ezért voltam könyörtelen magammal kölyökként, mert tudtam, hogy a vibrato kidolgozását nem lehet megúszni! Nagyon fontos ez, mert a közönségben nem feltétlenül gitáros mindenki, és őket untatja a technikai bemutató. Nekik arra van szükségük, hogy jól szóljak, hogy énekeljen a hangszer a kezemben. És itt jön a képbe a vibrato, ami nélkül ez nem megy!
Danev György
2018. december 24. 08:12