Eposz és rock and roll
Mennyi eséllyel vághat neki egy vidékről induló hard rock csapat a világot jelentő deszkáknak a nyolcvanas évek közepén? Lehet-e, érdemes- e kompromisszumot kötni a rendszerváltozást követő években a klasszikus rock visszaszorulása idején? Mi változott a rockzenei szcénában a 2010-es évek eleje, a SenoR zenekar újjáalakulása óta? Többek között e kérdésekre is választ kaptunk a karcagi hard rock zenekar alapító-frontemberétől, Perge Tibortól, aki az e-Music kiadónál tavaly decemberben megjelent Eposz című kiadványukról is beszélt.
Tavaly decemberben került a boltokba a SenoR Eposz című albuma. Noha a zenekar kisebb-nagyobb megszakításokkal 1985 óta létezik, csak jóval később, több mint három évtized múltán került sor a kiadvány megjelentetésére. Mi az oka?
Próbálkoztunk korábban saját szerzeményeink megjelentetésével, ezeket akár jó minőségű demónak is nevezhetnénk. A házilag készült, öt-hét dalunkat tartalmazó CD-ket koncertjeinken értékesítettük, vagy adtuk át illetékeseknek promóciós célból. Sokáig keresgéltünk kiadót, többfelé próbálkoztunk, de nem jött össze.
Tavaly a Rockpagoda tehetséggondozó javaslatára kötöttünk ki az e-Music kiadónál, akiket régről, még a nyolcvanas évekből Proton néven ismertem. A többiekkel ellentétben ők szívesen felvállalták a hard rock műfajt.
Hogy alakult az elmúlt harminchét esztendőben a SenoR sorsa?
’83-ban találkoztam Mátyus Sándor szólógitárossal, valamint Perge Attila dobosként csatlakozott hozzánk, később ritmusgitárosként lett szükség rá. Én basszusgitároztam és énekeltem, így állt össze tizenhárom évesen az első amatőr bandánk. Egy-két The Beatlest, és néhány rock klasszikust tartottunk műsoron, olyat, amit épp el tudtunk játszani. Saját dalunk nem volt még ekkor.
Zenei általános iskolába jártunk, mindegyikünk klasszikus, hangszeres zenésznek tanult. Én réz-, Sanyiék pedig fafúvós hangszeren, mégpedig az első kísérleti Kodály-módszerrel. Az ott elsajátított alapismeretek sokat segítettek később a dalszerzésben; kiderült, sokkal jobban tudunk alkotni, mint mások dalait eljátszani. Tizenöt évesen már elkészültek az első dalaink, amelyek közül jó néhány a most megjelent Eposz albumunkon is szerepel.
A kezdeti trió formációt Victor Máté és Berki Tamás javaslatára felváltotta egy komolyabb zenekar, amelyben később frontember lettem. Perge Attila ritmusgitáros és Mátyus Sándor szólógitáros mellé felvettük Bodnár Zoltánt (aki sajnos már nincs közöttünk) először énekesnek; előbb én basszusoztam, aztán cseréltünk: Zoli átvette tőlem a basszust én pedig a frontra kerültem. A dobos posztjára Balogh József érkezett, ehhez a felálláshoz hangszereltük át a dalokat. Sanyival közösen írtuk a nóták zömét, nagyon jól megtaláltuk egymást az alkotásban. Innen, vagyis 1985-től számítjuk a SenoR zenekart. Jó néhány nótát áthoztunk a trióból, 1992-ig működtünk. Sanyi hangszerboltosként valamelyest benne maradt a szakmában, a többiek teljes mértékig feladták a muzsikálást.
2010-ben összefutottam Szeleczky Misivel a Lord roadjával, aki felvetette, csináljunk egy bulit Karcagon a birkafőző fesztiválra. A történethez tartozik, hogy már ’92 előtt jó barátságot ápoltunk a zenekarral, sőt játszhattunk is előttük. Érdekesség, hogy mindkét banda neve „urat” jelent annyi különbséggel, hogy az egyik spanyolul, a másik angolul értendő.
Szóval másfél év kellett ahhoz, amíg összeszedtem a zenekart és ismét együtt léptünk fel Karcagon, a birkafőző fesztiválon. Nyolcezer fős közönség előtt játszottunk úgy, hogy jószerével a nulláról kezdtük. Egyetlen alkalomnak indult, de innentől kezdve a SenoR – az idők során szükségessé vált tagcserékkel – ismét létező zenekar volt.
Térjünk vissza a felvételekhez, amelyek különböző időkben, saját házi stúdiótokban készültek. Mit tudhatunk a munkafolyamatokról?
Nagyon aktívak voltunk akkoriban, kilenc dalt rögzítettünk házi stúdióban. Mindenkinek megvolt a külön sávja, az azóta már meghalt Bodnár Zoli basszusgitárosnak, vagy az akkori szólógitárosunknak, ma basszusos Marosvölgyi Csabinak is, aki súlyos betegség következtében lebénult. Ugyanez vonatkozik a billentyűkre, dobokra és az énekre is. Ezeket a hangsávokat később úgymond „kivásároltuk”, hogy az illető hangszeres távolléte esetén a próbákhoz felhasználhassuk. Vagyis a hangsávok bejátszásával lehetővé tettük a próbákat akkor is, ha valamely zenész épp akadályoztatva volt.
Ezeket a régi sávokat használtuk fel az Eposz elkészítéséhez. Egy-egy hangszert több változatban is rögzítettünk, közülük kellett kiválogatni a legmegfelelőbbet, ami nem biztos, hogy mindig sikerült. Egy dolgot bánok: a kiadóval egyeztetve a tavalyi karácsonyt tűztük ki a megjelenéshez, ám az elkészült felvételeket hallgatva utólag ez kissé korainak tűnik. Egy hónap alatt kellett tizenkét dalt összerakni csaknem a semmiből, ami nagyon kevés idő. A felvétel korát tekintve így sem rossz, ettől függetlenül lett volna rajta javítani való… Azóta nyugodtabb körülmények között csináltunk újabb változatot, ezzel már inkább meg vagyunk elégedve. Ha úgy alakul, hogy lesz második kiadás, biztos, hogy a technikailag még inkább feljavított verziót adjuk oda mesterszalagként.
Tehát a tizenkét szám újrakeverve készen állt, sőt eggyel még bővült is a repertoár. Mégpedig egy lírai számmal, amellyel beneveztünk A dal című televíziós versenyre, ám sajnos nem jutott be a legjobb negyven közé. Vadonatúj szerzemény, a címe: Van, ahol… A története, hogy Covid-fertőzéssel feküdtem a kórházban, kilenc napon át altattak, miközben különböző álomfoszlányok villantak fel bennem. E képek dalba öntésével, megfogalmazásával született, egy szál zongorakísérettel előadva: „Álmomban azt álmodtam, hogy álmodom / Csend volt, egy angyal ült az ágyamon / Oly szép volt / Nem szólt, csak nézett rám”. Miután a válogatón kiesett, nyilvánossá tettük, immár a koncertprogram része lett.
Időközben egy tehetséges fiatalemberrel bővült a csapat, aki történetesen a fiad és remekül billentyűzik. Próbáljunk elvonatkoztatni az apa-fiú kapcsolattól: milyen érzés játszani vele?
Az első pillanattól kezdve élvezem. Először azt gondoltam, a zenekar ellenezni fogja, de nem így történt. Adrián ügyesen megoldotta. Tíz évesen már kibukott tehetsége, affinitása a zenéhez, szerette, amit csinált. Tényleg elfogultság nélkül mondhatom, korábbi billentyűseink egyike sem volt ennyire improvizatív, mint ő. Már a kezdetektől ráérzett, mihez és mennyit kell hozzátenni, pillanatok alatt megtanulta a teljes műsort. Igaz, a fiatalok sokkal fogékonyabbak, mint mi voltunk ebben a korban. Kritikusan álltam hozzá, de már nem tudok a kritikusa lenni, miután régen túlnőtt azon, amit én tudtam, vagy tudok a zongoráról. Elmondhatom, Adrián a billentyűzés tekintetében profivá érett.
Egyetlen egyet hiányolok belőle: a türelmet. Mátyus Sanyi személyében konstruktív társra találtam annak idején a szerzői munkában, órákon keresztül képes voltam ötletelgetni vele, szemben Adriánnal, aki öt percet sem tud rászánni az efféle tevékenységre. Amúgy pörgős és kreatív, gyorsan megcsinálja, amit kell, de másként gondolkodik, mint én.
Hogyan képezte magát?
Autodidaktaként kezdte, egy Korg CX-3 orgonán, ami az enyém volt. Ezen írtam a dalokat. Amíg külföldön dolgoztam, Adrián kilencévesen, saját magától kezdett pötyögni rajta, a tőlem ellesett fogásokat igyekezett alkalmazni. Olyan szintre ért, hogy még abban az évben felvittem a színpadra, ahol eljátszotta velünk az Elektra című dalunkat.
Zeneiskolába járt, ahol dobolni tanult. Amikor kiderült a billentyűkhöz való affinitása, átkérette magát zongora szakra. A normál képzési időn túl még két éven át kapott ilyen irányú képzést, egészen tanára nyugdíjazásáig. Tudatosan készült a zenei pályára, beiratkozott a debreceni Rocksuliba, ahol Tóth Gábornál négy évig rock orgonát tanult. Gabi egyébként a SenoR-t is kisegítette, amikor nem volt billentyűsünk. Amikor Adriánt egy jelentéktelen apróság miatt nem vették fel a dzsessz konziba, valami megtört benne, csaknem elfordult a zenétől. Ekkor már hatodik éve billentyűzött. Jankai Béla öntötte bele a lelket, mondván, „ha tanár akarsz lenni, megtalálod a módját, ha pedig zenész, úgyis az leszel!”.
Most saját magát képezi, figyeli és alkalmazza az internet adta zenei-technikai lehetőségeket.
Imént említetted, hogy Adriánnál hiányolod a türelmet, amely elengedhetetlen bármely szerzőpáros alkotó tevékenységéhez. Önállóan sem jutott el a komponálásig?
Nagyobb lélegzetű darabot nem mutatott eddig, csupán ötleteket. Ha kérem, megírja a saját szólamait és készen szállítja. Odáig már eljutottunk, hogy énekel, bár a hangja még alakulóban van, korára való tekintettel még meglehetősen mutálós. Szerintem előbb-utóbb előáll majd saját szerzeménnyel, az is lehet, hogy már vannak nála ilyesmi kezdemények. Nagyon hiányzik egyébként, hogy valaki hozzon egy riffet, ami elengedhetetlenül szükséges, hogy kiléphessek a saját gondolatiságomból. Hogy legyen egyfajta kontroll számomra.
És a többiek mennyire vesznek részt ebben a munkában?
Amióta nincsen Sanyi, a dalok szerkezetének összerakása, a harmóniák kiválasztása, hangszerelése egyértelműen rám maradt, csupán Adriántól kapok segítséget. Az előző SenoR formációban mindenféle stílusban mozgó zenész megfordult: a punktól a klasszikus rockig, a bluestól a trash metalig terjedt a skála. Nagyon jól szólt akkor a banda, kifejezetten jót tett a többfajta irányzat keveredése, hiszen mindenki belevitte a maga stílusát.
Egyébként szavam sem lehet, nagyon jó zenészekkel játszom. Ezzel a felállással is született pár nóta, köztük egy-két lendületesebb, a többi inkább lírai. Eddig nem volt energiánk, időnk összerakni, ám előbb-utóbb erre is sor kerül.
Ritkán hallani olyan szép és igényes zenei bevezetőt, mint az Eposz. Mit tudhatunk születésének körülményeiről?
1987-ben Körmendi Lajos kortárs író személyében szert tettünk egy menedzserre. Amellett, hogy kisebb-nagyobb novellákat írt, összeszedte a karcagi, alkotó fiatalokat, lehetőséget adva nekik az úgynevezett Yorick Kht. Diákszínpadon való szereplésre. Ezzel több városba is eljutott, egészen különleges műsorral. Például a Rómeó és Júliát kevés szöveggel, félig-meddig pantomim feldolgozással adták elő. De felkarolta az akkortájt divatba jövő dzsessz-balettosokat is, és ami minket érintett, a város első, „kezelhetetlen” fiatal rockzenekarát, a SenoR-t is. Azzal a feltétellel, hogy miattunk ne legyen dolga a rendőrséggel…
Rendőrséggel? Gondolom, nem bűnözőkből állt a zenekar…
Nem, dehogy! Csak nem szerettek bennünket a rendőrök. Nem csak a hosszú hajunk, öltözetünk miatt, hanem azért sem mert kivezényelték őket az előre bejelentett koncertjeinkre rendet felügyelni. Akkoriban ez volt a szokás. Ők értelemszerűen utálták ezt a zenét, amit kényszerből végig kellett hallgatniuk, hát rajtunk töltötték ki a mérgüket. Okkal, ok nélkül, minduntalan belénk kötöttek.
Lajos által, aki jó kapcsolatokkal rendelkezett, szerepelhettünk a Magyar Televízió Hol-mi című kulturális műsorában is. Első körben, 1987-ben OSzK (Országos Szórakoztató Zenei Központ – H.I.) vizsgát kellett tennünk Szolnokon. Az akkori előírás szerint más által írt dalokkal kellett jelentkezni (ezekből választják ki a vizsgadarabot), mi azonban rábeszéltük őket, hadd játsszuk el inkább a saját szerzeményünket. Ez volt az Eposz, amellyel tulajdonképpen a ’88-as Kimittud-ra készültünk. Tetszett nekik, mert végül több sajátot is eljátszattak velünk. Ennek eredményeképpen kaptunk egy regiszter vizsgát, mindenki a saját hangszerének megfelelően.
Az Eposz tulajdonképpen egy vers volt, Nagy Gyula költeménye, amelyet megmutatott nekem, én pedig megzenésítettem. Vagyis a dallam nálam már készen volt, csak össze kellett hozni a szöveggel. Hangulatában egyesek a Lord Vándor című nótájához, én inkább – jellegzetes riffje miatt – a Europe Final Countdown-jához tudnám hasonlítani.
Felléptetek végül a Kimittudon?
Igen, mégpedig úgy, hogy a zenekarból három tagot épp egy időben hívtak be a honvédséghez. Ilyen módon az eskütétel is ugyanakkorra, méghozzá a Kimittud szereplés napjára esett. A találkozás örömére olyannyira jól sikerült a fellépés, hogy ezzel a számmal, az Eposszal megnyertük a régió elődöntőt.
Az ott készült felvételt egyébként elküldtem lejátszásra Nagy Ferónak, aki ekkortájt a Garázs című műsort vezette a Petőfi Rádióban. Megelégedtem volna azzal is, ha csak leforgatja a nótát, de ő ennél tovább ment: adásba hívott a Bródy Sándor utcai stúdióba, amit még katonaként teljesítettem. Sőt egy alkalommal Szűcs Alfréddal, akivel akkoriban együtt dolgozott, saját autójukon vittek vissza az aszódi laktanyába. Erre a mai napig büszke vagyok. Amit viszont bánok: ha az Eposzból elfogadható minőségű felvételt készítünk, felkerülhetett volna a Garázs című LP második korongjára, ám nem volt olyan stúdió, ahol normál körülmények között rögzíthettük volna.
Napjainkhoz visszatérve: hogy alakulnak a fellépéseitek? Hogy fogadja az új albumot a közönség?
Nagyon jó viszonyban vagyunk a hortobágyi Chrome Rt. zenekarral, év elején indítottunk közös klubturnét. Tavasszal nem játszottunk, őszre viszont több buli is összejött. A legközelebbi nyári dátum a Chrome Rt-vel Berettyóújfalu, ott június 17-én lépünk fel. A rá következő hétvégén Karcagon játszunk, de kilátásban van Miskolc és Dunaújváros környéke is. Havi egy-két buli tehát biztosítva, ilyen módon elégedettek vagyunk. Ami fontos, hogy Miskolc és Dunaújváros „megkereséses”, vagyis ezekre a helyekre hívtak bennünket.
A hagyományos birkafőző fesztivál idén sem marad el, ennek keretében szeretnénk elintézni, hogy a szervezők a délutáni órákban a nagyszínpadon biztosítsanak bemutatkozási lehetőséget a helyi zenekaroknak; legalább nyolc van belőlük, különböző műfajok képviseletében. Fontos, hogy nem csupán a helyi közönségre hagyatkozunk, az ország minden részéből várunk vendégeket: nyolc-tízezer fő hagyományosan megjelenik ezen a fesztiválon.
Ami a kiadványt illeti: kellemes meglepetés, hogy a kiadóval kötött megállapodás értelmében a zenekar is kapott terjesztésre, vagy éppen promóciós célra a lemezből, amelyből egyetlen egy darab sem maradt. Azon a néhány példányon kívül, amelyet a médiának adtunk, a többi mind a vásárlóknál talált gazdára. Hogy a kiadónál mennyire fogy, az a negyedéves elszámolásból majd kiderül. De úgy tudom, náluk is van érdeklődés a lemezre. Ahol tudtuk, promotáltuk helyi és fővárosi médiumoknál; hogy milyen eredménnyel, majd az is kiderül. Az egyik budapesti rádiós beszélgetésünknek elég komoly visszhangja volt, ez sokat dobott a kiadvány ismertségének növelésében. Abban reménykedünk, hogy előbb-utóbb eljut a híre a fesztiválszervezőkhöz is, jövőre szeretnénk részt venni egy-két nagyobb, országos nyári rendezvényen.
Két műsor összeállítással járjuk az országot: az egyik harminc-negyven percbe sűrített előzenekaros, amelyben egyfajta eszenciát adunk a SenioR-ról. A másik normál hetven perces program, ebbe már a lírai szerzemények is beleférnek. A visszajelzések szerint is jól szólunk; ahol egyszer már játszottunk, oda szívesen visszahívnak bennünket.
Beszélgetésünkben említetted, ha lassan is, de készülnek az új dalok. Tervezitek a második SenoR albumot?
Igen, gondoltam rá. Még egy tizenkét dalos anyag nem jelent gondot; ha még nincs is összerakva, de elemeiben már most megvan. A korábbi demókból is maradtak még kiadatlan felvételek, amelyek a koncertprogramban benne vannak. Például az Expedíció című dalunk, amelyet instrumentálisan játsszuk. Arra pont jó, hogy a zenészek megmutathassák, mit tudnak. A zenei alapok tehát megvannak, már csak az énektémát kell hozzáadni és készen van.
Jó néhány dalunk lemaradt az Eposzról, ehhez jön egy pár, amely azóta íródott, de a megelőző, kezdeti korszakhoz is vissza tudunk nyúlni. Ezek is félkész állapotban várják, hogy meghangszereljük, s, hogy egyáltalán foglalkozzunk velük. Kiemelném közülük az egyik legérdekesebbet, egy fúziós hard rock nótát spanyolos-latinos gitárral, mérges Hammonddal. Izgalmas kísérlet, nagyon jól szól; gyakorlatilag össze van rakva, ez is a szövegre vár. És pont passzol a nevünkhöz.
Hegedűs István
2023. május 29. 07:27