Emberi és zenei alázattal – 3.rész
„Nem tartom magam kiemelkedő basszusgitárosnak, inkább egy megbízható zenész vagyok, aki ha bekerül egy zenekarba, a feladatát becsületesen elvégzi. Lehet, hogy nem teszek a produkcióhoz sokat, de nem is rontok rajta” – állítja magáról a többszörösen díjazott – többek között – a Korál, Ákos, a Rockszínház, az Apostol, Zorán illetve újabban az Omega Testamentum zenésze. Aki mindemellett elvégezte a Bartók Béla Konzervatórium Jazz Tanszakát, műszaki mérnök-tanári diplomával rendelkezik, valamint szükség szerint helyt állt a stúdió-hangmérnöki a felsorolt élvonalbeli zenekarokban, illetve projektekben is. Fekete Tibor Samuval beszélgettünk.
Zorán kísérőzenekarában is basszusoztál. Vele miképpen kerültél össze?
Korábban beszéltem két nagyszerű barátomról, akik egyben a példaképeim is voltak: Temesvári András Pepó és Dandó Péter Pipó. És itt jön a szomorú analógia: előbbi tragikus balesetének okán kerültem be a Rockszínház zenekarba, Pipó hirtelen halálával pedig Zoránhoz.
Zorán zenekarát nagyon komoly zenészek alkották, két zongorista is erősítette a csapatot: Czomba Imi és Papp Gyuszi, Sipeki Zoli Pipi gitározott, Csurgai Attila dobolt, és persze ott voltak a vokalista lányok, Fajt Ildi és Magyar Hajni. Zorán, véleményem szerint nagyon hiteles előadó, a mai napig becsben tartom a barátságát, a sors ajándéka, hogy játszhattam a zenekarában. Körülbelül két évet dolgoztunk együtt, aztán a külföldi szerződéseim miatt Lattmann Béla (professzor) jött a helyemre.
Milyennek találtad a közös munkát Révész Sándorral? Azt gondolom, innen indítható a session zenészi időszakod és az LGT Búcsúkoncertre történő meghívásod is.
Éppen fordítva történt. A Vígszínházban zenéltem, amelynek Presser Gábor volt a zenei igazgatója. Szólt, hogy mennék-e basszusozni az LGT-be, mert Somló Tomi külföldi szerződése miatt nem tartózkodott otthon. Révész kisegítette Pressert és Jamest, a saját dalai mellett énekelte az LGT-dalokat, én pedig basszusgitárosként működtem közre. Ezzel a felállással két évig turnéztunk, felléptünk a Tabánban, de eljutottunk Németországba, Dániába is. Az LGT turné után kezdtük el próbálni a második Révész Sándor szólólemezt, amelyet Maróthy Zolival, Pinyóval és Gallai Petivel a Tom-Tom Stúdióban vettünk fel.
Volt egy Révész-Karácsony turnénk is Solti Jánoskával, Pálvölgyi Gézával, és Cziránku Sanyikával. Összesen negyvenhét bulit játszottunk, örömzene volt, és óriási barátság. Ami Sándort illeti: nagyon erős egyéniség, igazi színpadi jelenség és olyan előadó, akire oda kell figyelni.
Szinte a kezdetektől kíséred Kovács Ákos szólópályáját, osztozva annak minden sikerében. Hogy kerültél össze vele és mennyire áll közel hozzád a zenéje?
A nyolcvanas évek vége felé a Bonanza Banzai a Tom-Tom stúdióban rögzítette a lemezeit, Dorozsmai Peti és én ott találkoztunk Ákossal. Bonanza még a csúcson volt, amikor ’93-ban Ákos megjelent egy kazettával, hogy szeretne egy önálló szólóalbumot készíteni. A kazetta felvételei érdekes módon teljesen ellentétesek voltak a népszerű szintipop csapat munkásságával. Amolyan Suzanne Vega-stílusú, akusztikus gitáros zene volt, ebből lett a Karcolatok című első szólólemeze.
Ehhez a lemezhez kellett egy zenekar: Dorozsmai és én, mint ritmus szekció adottak voltunk, László Attilát hívtuk gitározni, szóltunk Rátonyi Robinak, Makovics Dénes pedig fuvolán működött közre. Ez a csapat a régi konzis barátokból, tulajdonképpen dzsesszistákból állt. Magam részéről nagyon szeretem ezt a lemezt, igényesen hangszerelt akusztikus zene, kiváló bemutatkozó anyagnak tartottam. Ezzel az albummal Ákos egy új zenei úton indult el, nagy kockázatot vállalt, de bejött. A Karcolatok nem várt sikerén felbuzdulva, kiadója ötlemezes szerződést ajánlott fel Ákosnak, innen a többi már pop-történelem.
Később a zenekar egy része kicserélődött, az újabb lemezeken már Lepés Gábor és Madarász Gábor Madi, mint zenészek, és mint szerzők működtek közre. Ákossal együtt dolgozni több szempontból is izgalmas volt, ő egy örökösen megújuló, útkereső zenész, aki nem ül a babérjain. Folyamatosan kereste az innovatív hangzásokat, és nem félt ezeket alkalmazni. Ez lehet sikerének az alapja, ami a mai napig tart. Húsz évet dolgoztam vele, rengeteget turnéztunk, lemezeket készítettünk; szívesen gondolok vissza erre az időszakra, sokat köszönhetek neki. A közös munkák alatt egy végtelen precíz embert ismertem meg, aki a látványtól kezdve a vizuáltechnikáig mindent a legapróbb részletekig kidolgoz. Nagyon igényes a lemezkiadványaira, a nyomdai munkákat – a papír anyagminőségétől kezdve a borító grafikai kivitelezéséig – mindent kézben tart.
Előbb beszéltünk Sándorról, mennyire karizmatikus személyiség. Ugyanez érvényes Ákosra is: amint megjelenik a színpadon, sistereg a levegő körülötte, ami egy adottság. Ez Ákosra fokozottan érvényes: erős színpadi jelenség, költő és zenész, aki generációja ikonikus alakjává vált.
A kétezres évek első másfél évtizede számodra a zenés színházról, a Korál koncertekről, az időszakos Apostol koncertekről, valamint az Ákos turnékról szólt. Ami természetesen nem is kevés és nem is lekicsinylendő. Mégis megkérdem: kielégített – a Korált leszámítva – ez a fajta sessionmuzsikálás?
Az ember mindig vágyik valamire, amit elképzel, amit szeretne, ám nem biztos, hogy sikerül elérni. Az említett három projekt közül a Korálra mindig úgy tekintettem, mint az alma materre. Életem fő zenekara, ahol a negyven év alatt rengeteget tanultam a zenei alázatról és az emberi hozzáállásról. A többi projektben is nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy minden formációval más stílusú zenét játszottunk. Azt hiszem, ez a kialakult barátság okán formálódott így; akkor jó zenélni, és akkor vagy felszabadult, ha a színpadon magad mellett tudod a barátaidat, és nem csak egy szimpla zenésztárs áll melletted.
A Korálnál is pont így működött: a kétezres években, az első visszatérés után nem játszottunk sokat, de a közös múlt minden egyes alkalommal előjött. Különösen emlékezetes a 2018-as jubileumi (utolsó) koncert. Amikor lejöttünk a színpadról, Fecó megölelt és annyit mondott: Samukám, ez egy méltó befejezése volt a negyven évnek!
Ákossal is így vagyok: tíz év kihagyás után, amikor 2023-ban elkezdtük a 30 év című jubileumi műsort próbálni, leültünk a stúdióba, csak összenéztünk és boldogan zenéltünk, nem felejtettük el, hogy „Milyenek voltunk”.
Eddig jórészt session produkciókról beszélgettünk. Nem hiányzott az életedből az állandó közösség, valamely stabil formációhoz való tartozás érzete?
Ha felidézzük a múltat, valóban úgy néz ki, mintha mindig szét lettem volna szakadva és igaz, hogy párhuzamosan több produkcióban is dolgoztam, de mindig volt egy fő csapásirány. A Korál, ahol negyven évig dolgoztam, vagy Ákos, akivel húsz évig turnéztam.
Az ars poeticám – és ezt beszélgetésünk elején is említettem – ahová bekerülök, ott igyekszem a legnagyobb emberi és zenei alázattal megfelelni annak, amit elvállaltam. Ebben az is közrejátszik, hogy nem szeretek konfrontálódni, próbálok mindenkihez barátsággal, nyílt szívvel közeledni. Az élet vissza is igazolta ezt, hiszen akár Ákossal, Zoránnal, az Apostollal, vagy az LGT tagjaival, ha találkozom, a mai napig megöleljük egymást.
Mivel telt az utóbbi tíz esztendőd?
Tulajdonképpen nyugdíjas vagyok. 2018-ban megcsináltuk jubileumi Korál-koncertet az Arénában, 2023-24-ben az Ákos 30 turnét, ezek voltak az utóbbi évtized főbb állomásai. 2024-ben Debreczeni Ciki kezdeményezésére megalakult az Omega Testamentum zenekar, amelynek az Omega utolsó idejében közreműködő Szöllősi Kati helyett (aki egyébként elment a Hiperkarma zenekarba) én lettem a basszusgitárosa. Szívesen vállaltam ezt a munkát, hiszen Mihály Tamás képzett, remek zenész volt; amellett, hogy nagyon szerettem a játékát, tiszteltem őt. A tavalyi év csúcsa, hogy a Barba Negra koncertünket látva a Scorpions meghívott bennünket a Papp László Arénába vendégzenekarnak, majd kivitt Varsóba, a stadionba, ahol szintén előttük játszhattunk.
Stúdiós múltamnak köszönhetően megmaradt a hangmérnöki affinitásom. Ennek köszönhetően 2010-től A szépség és a szörnyeteg Walt Disney produkcióban, Sándi Balázs vezető hangmérnök mellett dolgozhattam, mint zenekari keverő. Ezt az előadást a német BB Produktions iroda turnéztatta Németországban, Svájcban és Ausztriában, a tizenkét év alatt több mint ezer alkalommal kevertem a darabot. Szerettem ezt a munkát, fárasztó volt, de sokat tanultam a hangosításról és nagyon jól éreztem magam benne.
Tavaly a Fővárosi Operettszínházban nagyszabású megemlékezést tartottatok Balázs Fecó emlékére. Hogyan jött az ötlet és mi alapján válogattátok a résztvevőket? És egyáltalán, mit tudhatunk erről a projektről?
Fecó még a halála előtt beszélt arról, hogy szeretne egy hetvenéves nagy születésnapi koncertet, amit már nem tudott megcsinálni. Péterrel úgy gondoltuk, ha már nem érhette meg, utólag adjuk meg neki azt a tiszteletet, hogy egy méltó koncerttel emlékezünk rá. Ezen Lacika, a betegsége miatt, sajnos nem tudott részt venni.
A technika segítségével Fecó is velünk volt, hiszen a LED-falon vizuálisan minden számban megjelent és szinkronban énekelt. A Fővárosi Operettszínház fogadta be a produkciót, amely biztosította a szükséges technikát. Nem is gondolkodtunk nagyobb helyszínben, az ezerfős színház bensőségessé, családiassá tette a hangulatot. Nagyon jól sikerült az előadás, megható megemlékezés volt.
Jövő év februárjában egy még nagyobb szabású megemlékezést fogtok tartani Fecó születésének hetvenötödik évfordulójának tiszteletére, helyszín a Budapest Sportaréna.
Ez lenne részünkről az utolsó ilyen nagy megemlékezés Fecóról, meghívott vendégekkel. Zorán a Taurusban játszott vele, sajnos abból a csapatból rajta kívül már senki nem él. Hobo Fecó hatvanas születésnapján is ott volt, arra gondoltunk, költői vénájával ő lehetne az est házigazdája. Keresztes Ildikó a Csönd éve volt című slágerben énekelt duettet Fecóval, Gudics Máté és Gubik Petra két fiatal tehetséges énekes újra értelmezhetik, és új színt adnak Fecó nótáinak.
Számos kitüntetés birtokosaként hivatalosan is elismerik a zenében elért eredményeidet. Elégedett vagy?
Két eMeRTon díjat, egy Magyar Rádió Nívódíjat, két Artisjus-díjat kaptam, emellé még van egy Köztársasági Érdemkeresztem is. Hogy elégedett vagyok-e?
Nem tartom magam kiemelkedő basszusgitárosnak, inkább egy megbízható zenész vagyok, aki, ha bekerül egy zenekarba, a feladatát becsületesen elvégzi. Lehet, hogy nem teszek a produkcióhoz sokat, de nem is rontok rajta. Természetesen, nagyon jól esik, hogy elismerik a munkámat. A szerencsémnek köszönhetem, hogy jókor voltam jó helyen, és ezeket a lehetőségeket, feladatokat igyekeztem maximálisan megoldani. Ez nem csak az én díjam, hanem mindazoké, akik több évtizede alázattal szolgálják a magyar rock zenét.
Hegedűs István
2025. augusztus 2. 08:03