Emberi és zenei alázattal -1. rész
„Nem tartom magam kiemelkedő basszusgitárosnak, inkább egy megbízható zenész vagyok, aki ha bekerül egy zenekarba, a feladatát becsületesen elvégzi. Lehet, hogy nem teszek a produkcióhoz sokat, de nem is rontok rajta” – állítja magáról a többszörösen díjazott – többek között – a Korál, Ákos, a Rockszínház, az Apostol, Zorán illetve újabban az Omega Testamentum zenésze. Aki mindemellett elvégezte a Bartók Béla Konzervatórium Jazz Tanszakát, műszaki mérnök-tanári diplomával rendelkezik, valamint szükség szerint helyt állt a stúdió-hangmérnöki a felsorolt élvonalbeli zenekarokban, illetve projektekben is. Fekete Tibor Samuval beszélgettünk.
Életpályádon végigtekintve számos stílusban és formációban kipróbáltad magad. Közülük melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?
Nehéz rá válaszolni, mert nem mindegy, hogy kinek milyen életpálya jutott. Vannak olyan (szerencsés) zenészek, zenekarok, akik egy adott stílusban, (legyen funky vagy metal), zenélnek, alkotnak. Kicsit irigyeltem, akiknek ez jutott osztályrészül.
Ezzel szemben ott vagyunk mi, az ötvenes évek elején született generáció, akiknek nem adatott meg a rock, vagy könnyűzenei képzés, hiszen akkor még nem létezett. Állami keretek között a Konzervatórium Jazz Tanszaka jelentette a felsőfokú oktatást. Ami egy kettősséget rejtett magában: dzsesszt tanultál, de popot, vagy rockot játszol. A mi generációnk többsége másban szocializálódott és más zenét, más műfajt művelt.
Rám ugyanez volt jellemző: a pop, a rock, a funky, a dzsessz, a színházi musical mind az életem része volt és részben most is az; egyiket sem részesítettem előnyben, jó társakkal, kollégákkal jól érzem magam a színpadon.
Visszatekintve, hogyan emlékszel a kezdetekre?
A Tatához közel lévő Tardoson nőttem fel. Vidéken, pláne egy ilyen kis faluban nehezebben lehetett hozzáférni nem csak a zenéhez, úgy általánosságban mindenhez. Ettől függetlenül már hallgattuk a Beatlest, a Cream zenéjét, vagy Iron Butterfly-tól az In A Gadda Da Vida-t. A kézen-közön hozzánk került rossz minőségű, másolt hangkazetták mellett a Komjáthy-műsorokat vadásztuk egy-egy jó felvételért. Mindenfélét hallgattunk, ami jó zene volt.
Rám a külföldi nagy nevek mellett, mint Pastorius vagy Chris Squire (akiket nagyon csodáltam), Temesvári András Pepó, és Dandó Péter Pipó barátaim és egyben példaképeim voltak rám nagy hatással. A későbbiekben a sors kegyes volt hozzám, ugyanis mindig nagyon jó zenekarokban játszhattam, ahol rengeteget tanultam.
Visszakanyarodva a kezdetekhez: a hatvanas években egy bányászatból élő kis faluban nem mondhattam édesapámnak, hogy zenész szeretnék lenni. Akkoriban még a kétkezi munka dominált, fontos volt, hogy legyen egy becsületes szakmád és munkahelyed, ezt apám is megkövetelte. Végül is műszaki pályán indultam, ahol mérnök-tanári képesítést szereztem. A hivatalos zenetanulás jóval később, huszonöt éves koromban jött (jöhetett) az életembe, amikor felvételiztem a Bartók Béla Konzervatórium Jazz Tanszakára.
Érdekes, hogy addigra több formációt is megjártál.
Szinte mindenki azt az utat járta be, hogy autodidakta módon magnóról és kazettákról szedte le a nótákat, ezzel eljutva bizonyos szintig. Amikor befejeztem a műszaki tanulmányaimat, ezzel eleget téve a szülői elvárásnak, egyértelművé vált, hogy soha nem fogok azon a pályán érvényesülni.
Mivel a zene érdekelt a legjobban, ott is tovább akartam lépni. Bennem volt a vágy, hogy még ha így idősen is, de megtanuljak zenélni, tisztában legyek a zeneelmélettel, hogy az általam ismert, profi kottaolvasó zenészekhez hasonlóan, én is tudjak „blattolni”.
Jelentkeztem a dzsessz tanszakra, ahol Berkes Balázsnál felvételiztem. Mivel akkor még nem volt basszusgitár szak (csak bőgő), vásároltam egy akusztikus bőgőt. Az ÉS zenekarral Siófokon vendéglátóztunk, amíg a többiek vidáman strandoltak, én egész nap a Montag-etűdöket gyakoroltam. Két évig jártam Balázs Gábor (a Tolcsvay-trió, majd a Stúdió 11 bőgőse – H.I.) magántanárhoz, majd felvettek előkészítőre.
Még a kezdeteknél maradva: az említett tatabányai ÉS együttesben kezdtél kibontakozni, a Wastaps viszont komoly előrelépést jelentett számodra. Hogy kerültél a zenekarba és kik voltak a társaid akkoriban?
Miután a zene mindig is érdekelt, a tatai gimnáziumi évek alatt megvettem az első gitáromat. Az ÉS volt az első jelentősebb formáció az életemben. Tatabányán volt egy klubunk, a Jethro Tull-tól, Emerson-on át, a Uriah Heep-ig mindent játszottunk és persze csináltunk saját számokat is. Akkoriban gyakoriak voltak az országos pop-jazz vetélkedők, amatőr tehetségkutató versenyek. Sok ilyenen vettünk részt, több díjat is elhoztunk. Az egyik ilyen vetélkedő fődíja az volt, (amit megosztva hoztunk el a pécsi 5-let együttessel), hogy előzenekarként felléphettünk a Mini és a Theatrum előtt az Egyetemi Színpadon. Az ÉS-nek két egykori tagja ma is ismert zenész, mindkettő nagyon jó barátom: Majsai Gabi énekes, aki ma már szólópályán érvényesül, és Pálvölgyi Géza billentyűs, aki többek között a Tátrai Bandből, a Skorpióból, az Eastből, és újabban az ILand zenekarból ismert.
’75-ben kerültem a Wastaps együttesbe, eközben már a konzervatóriumba jártam. Képzett zenészekkel kerültem össze, főként funkyt és soult játszottunk fúvósokkal. Öt évig voltam a zenekarban, ezalatt három énekessel is dolgoztunk: Szegváry Gabi, aki óriási torok volt (sajnos tisztázatlan körülmények között meghalt) Postássy Juli karcos hangú énekesnő, és Szép Karcsi, (vagy Horváth Károly), aki szaxofonozott is.
Szerettem a hetvenes-nyolcvanas éveket: tiszták és világosak voltak az erővonalak, a többféle stílust játszó zenészek és a zenekarok jól megfértek egymás mellett, akkoriban még nem létezett a mai időket jellemző „túlkínálat”. A Wastaps fúvósokkal kiegészülve funky zenét játszott, mégis volt közönségünk és saját klubunk is. Mint a legtöbb zenekar, mi is készültünk arra, hogy Nyugaton vendéglátózzunk. Demó-felvételeket készítettünk, fellépő ruhákat varrattunk; 1983-ban februárjában meg is talált bennünket egy impresszárió, aki hat hónapra lekötötte a zenekart Svédországba.
A sors fintora volt, hogy ekkor keresett meg Dorozsmai Peti, hogy a Korálban üresedés van a basszus poszton. Komoly dilemma elé kerültem, de végül is szereztem magam helyett egy remek vendéglátós basszusgitárost a Wastapsba, így nyugodt lelkiismerettel mehettem a Korálba. ’83 május elsején léptem fel először a zenekarral.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. július 9. 06:53