„Életének folytatása”
Idén lenne hetven esztendős Tunyogi Péter, Magyarország egyik legkiválóbb rockénekese. Három gyermeke közül a családi hagyományokat folytatva, lányai előbb háttér vokalista, majd az énekes pálya mellett döntöttek. A P.Mobil, majd a Tunyogi Rock Band frontemberének zenei örökségéről, valamint saját művészi pályájának beteljesedéséről, terveiről a színész-énekesnő Bernadett beszélt lapunknak.
Idén lenne hetven esztendős Tunyogi Péter. Ha közöttünk lehetne – aki ismerte, tudja róla –, az évfordulót aligha tenné publikussá.
Ebben biztos vagyok! Mindig is hiú ember volt. Odafigyelt az öltözködésére, a haját gondosan rendezgette, és persze igyekezett eltitkolni valódi életkorát. Kevesen tudják róla, hogy fiatal korában fotózták. Alacsony termete miatt „kifutóra” ugyan nem mehetett, ám – jóképű, jó testalkatú fiú lévén – öltönymodellként szívesen foglalkoztatták az újságok.
Szinte belenőttél a rockzenébe. Azon kívül milyen zenei hatások értek?
Kezdetben, a Magyar Rádió és az Állami Operaház Gyermekkórusának tagjaként, a klasszikus zene fogott meg. Énekeltem a Zeneakadémián, és különböző operákban. A komolyzene szeretete a mai napig megmaradt bennem, az Operába ma is járok. Ez is aputól ered, otthon sokszor hallgatunk klasszikusokat. Egyik kedvence az „Imígyen szóla Zarathustra”, a temetésén is ez szólt. Kevesen tudják róla, hogy nem csupán rockénekes, de kifejezetten multitehetség volt: külföldi vendéglátós időszakában meg kellett tanulnia az aktuális pop-slágerlistát Totótól Michael Jacksonig, s ha kellett, népdalokat is gyönyörűen tudott énekelni. Elég csak a Korona együttesben eltöltött időszakára gondolni, amely stílusban igen messze állt a rocktól; ott rekesztés nélküli, egészen más énektechnikát használt. Az operán kívül minden zenei stílusban magas fokon produkált. Ezt kaptam tőle örökségül, magam is ezért vagyok otthon mindenféle műfajban. Egyébként ő hívta fel a figyelmem a fekete zenére, azon belül Aretha Franklinre és Michael Jacksonra, akit a maga területén nagyon tehetségesnek tartott. Talán ennek köszönhető, hogy ma is szívesen hallgatok soul-, illetve funky muzsikát, de kedvelem Whitney Houstont is. A lényeg, hogy nem csak rockot, de azon túl is minden jó zenét szerettünk, többek között ronggyá hallgattuk a Jézus Krisztus szupersztár rockoperát Ian Gillannel, amit apu annak idején megszerzett kazettán.
Mennyire befolyásolta az életed, hogy művészcsaládban nőttél fel?
Több életrajzi leírás tévesen hozza összefüggésbe nagyszüleimet a vándorszínészettel. Pedig ők egyszerűen színészek voltak. Még a szocializmusban vezették be a tagságra épülő társulati rendszert, amely szerződés alapján működött. Akár a mai időkben, akkoriban is ott játszottak, ott vállaltak munkát, ahová éppen hívták őket. Végül – zalaegerszegi létükre – Győrben jutottak társulati tagsághoz, ahol le is telepedtek. Így édesapámat nagyszülei nevelték Egerszegen. Valószínű, hogy innen eredeztethető színészi vénám, amelyet nem én, hanem elsősorban édesanyám fedezett fel, hiszen jórészt ő foglalkozott velünk. Apu a hetvenes-nyolcvanas években rengeteget turnézott, alig jutott ránk ideje. Vérbeli rockerként élt-halt a műfajért, a zenéért, de amint belépett az ajtón, példás családapaként nevelte mindhárom gyerekét. Odafigyelt ránk, féltett bennünket, ugyanakkor adott helyzetben kellően szigorú tudott lenni. Jól ismerte azt a világot, amelyben élt, és konzervatív szemléletű ember lévén meg akart óvni bennünket a vadhajtásoktól. Édesapja színészként kereste a kenyerét; miután híresen szép orgánummal rendelkezett, mind a prózai, mind a zenés darabokban megállta a helyét. Nagymamám, akitől alkatomat másodíziglen örököltem, inkább a prózai szerepekben jeleskedett, emellett kitűnően táncolt. Később megutálta a színházat, s megpróbált lebeszélni erről a hivatásról. Visszatérve apura, említettem, hogy sokat dolgozott; talán épp általános iskolás korszakunkban járt népszerűsége csúcsán. Húgom és öcsém már aludtak, sokszor a konyhában vártam, hogy hazajöjjön. Reggel alig tudtunk kiférni a bejárati ajtón, mert a rajongók beköltöztek a lépcsőházba, ahol az egész éjszakát hálózsákban töltötték. Anyu pedig reggeli kávéval honorálta kitartásukat, rajongásukat. Szintén a rajongókkal kapcsolatos élményem a Budai Ifjúsági Park búcsú bulija, az Elektromos temetés. Akkor már hátul, a Tabán felőli oldalon lehetett a bejáratot megközelíteni; ahhoz hogy bejussunk, iszonyatos mennyiségű embertömegen kellett átvergődnünk. Az egész domboldal megtelt rajongókkal, akik közül nagyon sokan már előző este kiköltöztek, és a színpad közeli hely reményében hálózsákjukban éjszakázva várták a bejutást. Látva a tömeget – akik megindultak felénk – nagyon féltem, pedig az emberek csak aput akarták üdvözölni. Végül megérkeztünk a bejárathoz, ahonnan aztán kézen fogva vezetett bennünket a felső éttermi teraszra, ahol már nyugalom volt.
Egy beszélgetésből kiderült, hogy a zenészvilág lazább életmódjától is igyekezett megóvni lányait. Belenyugodott végül, hogy mindkét lánya háttérénekesként dolgozott a szakmában?
Éppen emiatt, félig-meddig titokban kezdtük az énekes pályát. Eleinte nem is tudott róla, hiszen akkoriban külföldön zenélt. Nagyon fiatalon, tizenhat-tizenhét évesen kerültem be különböző előadókhoz, zenekarokhoz háttérénekesnek, de kaptam reklámzenei ajánlatot, illetve szóló-felkérést is. Akkortájt erősödött fel a vokalisták iránti igény, Ákos, Demjén, vagy a Tátrai Band dalaihoz mi magunk írtuk meg a háttérszólamokat. Nagyon jól esett, hogy rendes zenekari tagoknak számítottunk, és úgy is kezeltek: nagyon szerettek bennünket. És főleg vigyáztak ránk. Apu akkor szerzett tudomást a munkánkról, amikor egyik este a húgommal, Orsival javában készülődtünk egy Tátrai Band SOTE-koncertre. Persze nagyon nem örült ennek, de aztán anyunak, aki mindenhová elkísért bennünket, sikerült megnyugtatnia őt, hogy miattunk nem kell aggódnia.
Kaptatok tőle útmutatást, intelmeket?
Színész szüleitől hozta útravalóként a mondást – amire őt nevelték –, hogy mindig az első helyre törekedjünk, mi legyünk a legjobbak. Amúgy nagyon nem örült, amikor megtudta, hogy a színművészetire is jelentkeztem. Olyannyira, hogy a vizsgáimra sem jött el. Másodéves hallgatóként az Operettszínházban játszottam a valahol Európában című darab főszerepét; ez volt az első alkalom, hogy megnézett a színházban. Nagy szó volt, hogy megkaptam az elismerést: így érdemes! Ami meggyőzött arról, hogy van helyem ebben a szakmában. Miután eMeRTon-díjat kaptam, jöttek a főszerepek, és az Év Háttérénekese címet is elnyertem, apu büszke lett rám. Ami az intelmeket illeti, arra is megtanított bennünket, miként kell bánni az emberekkel, rajongókkal. Nem szabad túl közel engedni magunkhoz, ugyanakkor bezárkózni sem lehet. Elmagyarázta, hogyan kezeljük az esetleges problémákat.
Számíthattatok a segítségére?
Fel sem merült, de nem is volt szükség rá. Önmagában a segítség amúgy is kevés lett volna, ahhoz a tehetségünk is kellett. Másrészt ő egész életében mindenért megdolgozott, s bennünket is erre tanított. Sőt a későbbiekben, amikor a saját zenekarával lemezeket készített, mi segítettünk neki a feléneklésben, a vokálok kidolgozásában. A Tunyogi név kötelezett bennünket: akár a Színművészeti Egyetemen, akár a színpadi szerepléseinkkor meg kellett, és meg is akartunk felelni az elvárásoknak.
Édesapád, vagy Schuster Lóránt ötlete alapján szerepelt a két Tunyogi-lány háttérénekesként a P.Mobil Fradi-pálya koncertjén?
Nem tudom pontosan, de valószínűsítem, hogy Lóránt fejében született meg a gondolat. Miután jó ideje énekeltünk már, valahogy adta magát, hogy szerepeljünk a P.Mobillal. Hamarabb megszületett az Utolsó rock and roll című nóta is, a két lányra való utalással, aki „nálam jobban énekel”. Mindenestre nekem örök élmény marad. Gondolom, Lórinak is tetszett, mert egy évvel később már a Kongresszusi Központban énekeltem duettet apuval, húgom pedig vokálozott. Emlékszem, egy plakáton – tévedésből – Orsi, mint tárogató művész szerepelt. Később aztán más irányba fordult az élete, lemezt csinált és szólókarrierbe kezdett. Mára felhagyott a művészi pályával, férjhez ment, és külföldön él családjával.
A jól sikerült előadásokat követően édesapáddal nem tervezetetek folytatást, illetve a későbbiekben komolyabb családi együttműködést?
De igen, terveztük a közös lemezt. Sajnos a férjhezmenetelek, a gyerekek születése, a velük való elfoglaltság miatt egyre tolódott – aztán már késő lett… Orsi második gyermeke épp abban az évben született, amikor apu elment. Az album elkészítése egyrészt családi, másrészt szakmai okok miatt mostanában lenne aktuális.
Tunyogi Péter lányaként, valamit adottságaidat figyelembe véve szinte adja magát, hogy szólóénekesként folytasd pályafutásod. Mégis a színház, azon belül a musical-éneklés mellett döntöttél. Miért?
Mindig is énekesnőnek készültem. Miután színészi adottságaim kiderültek, kihívásnak érzetem, hogy dalaimat ne csak egyhelyben állva énekeljem, de különböző – akár zenés, akár prózai – szerepekben is megmutassam magam. Élvezem a sokszínűséget. Játszottam operettben, mint a nagyanyám, de musicalt és vígjátékot is szívesen vállalok. Fiatal lányként szerencsére elhalmoztak a jobbnál-jobb szerepekkel. Ettől függetlenül, mint énekesnő is megmutathatom magam: fellépek Cserháti Zsuzsa emlékesteken, hívnak zenekari vendégszereplésekre, de a gospel is közel áll hozzám. Elsősorban énekesnőnek tartom magam. Pályakezdőként úgy gondoltam, ha idősebb leszek, a színházat felválthatja majd a szólóéneklés. Ma már azt látom, hogy anyagi és egyéb okokból nem könnyű szólólemezeket csinálni. A tehetségkutatókból kinőttem, főleg annak fényében –, hogy a másik oldalon állva – tanítottam; ugyanis Orsival hat éven keresztül zeneiskolát is működtettünk.
Ha már a tehetségkutatókat említetted: mit gondolsz a kereskedelmi televíziók vetélkedőiről?
Induljunk ki onnan, hogy régen Ki-Mit-Tud?-vetélkedőket rendeztek, ahol nem csupán zenei kategóriákban lehetett jeleskedni, a jelentkezők egyéb kulturális területen is megmérették magukat. A mai tehetségkutatók már show-jellegűek: erős kereskedelmi vonallal, amelyben nyilván fontos tényező a pénz, vagyis a szponzorok, a telefonos SMS-szavazások, és a többi. Ezeket a versenyeket nem tartom rossz dolognak, hiszen rengeteg fiatal kap bemutatkozási lehetőséget általuk. Ami nem tetszik: nem mindig a legtehetségesebb nyer, másrészt ezek a show-műsorok különböző címeken, dömpingben zúdulnak a nézőre, a közönségre. Arról nem beszélve, hogy a magyar piac nem bírja el ezt az évente ránk zúduló tehetségáradatot. Ha ritkítanák, a színvonal is magasabb lenne. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb érdektelenségbe fog fulladni. Ami a versenyzőket illeti: hiába tehetségesek, hiába nyerik meg, vagy végeznek az élvonalban, rá kell jönniük, ez kevés. Ezek a gyerekek – mivel készen kapják a népszerűséget –, azt hiszik, ők már kész énekesek. Ott állnak a nagy nyereménnyel, szerződésekkel, miközben mit sem tudnak a szakmáról. Rá kell döbbenniük, hogy nincs színpadi mozgásuk, nincs rutinjuk, nincs megfelelő kommunikációjuk a közönséggel, tehát mindezt meg kell tanulniuk. Meg lehet tanulni ugyan a színpadon, sőt, ott kell megtanulni, ám legtöbbször erre már nem jut idejük. S, ha van olyan okos, hogy a népszerűséget tanulásra használja, kialakítja saját egyéniségét, nagy valószínűséggel megmarad, akár tovább is léphet. De ebből van a kevesebb. A kereskedelmi média tehetségkutatója nagyon jó ugródeszka lehet, ám a tartós sikerhez elengedhetetlen a továbbképzés.
Hogyan éltétek meg édesapáddal, hogy a P.Mobillal való tizenhét éves együttműködés, zenekari tagság után szétváltak útjaik?
Az első szétválást ’85-ben gyerekként, tízévesen éltem meg, akkor fel sem fogtam, mi történt. Annyit észleltem belőle, hogy apukám vendéglátós zenészként külföldre ment dolgozni. Nem volt túl jó időszakunk, de neki sem ez volt élete álma. Telefonon, vagy levélben tartottuk a kapcsolatot, küldött ajándékokat, egy alkalommal pedig mi látogattuk meg őt. Három gyerekről kellett gondoskodnia, a mai napig tisztelem azért, hogy ezt bevállalta. Hogy családja érdekében a fényből, Magyarország első számú rockzenekarából, az árnyékba lépett. Elektromos dobot és gitárt vett, emellett rengeteg dalszöveget kellett megtanulnia. Talán furcsán hangzik, de a második, tizenegy évvel későbbi szakításnál – noha tehettem volna – sem kérdeztem aput a dolgok hátteréről. Mindig tiszteletben tartottuk egymás döntéseit, úgy gondoltam, tudja, mit csinál és miért. Ami történt közöttük – mármint a zenekar és közte – úgy érzem, nem rám tartozik. Nagyon örültem, hogy saját nevével csinált egy másik formációt, mert megérdemelte. Erre predesztinálta saját tehetsége, s ezzel tudta folytatni a P.Mobillal megkezdett munkát. A Tunyogi Rock Bandet soha nem a P.Mobil ellenpontjaként, hanem apu zenei életének folytatásként értékeltem. Később ott is történtek dolgok, amelyekkel nem akartam foglalkozni, mert apu szakmai magánügyének tartottam. Ha segítséget kért, boldogan megadtam. Orsival megcsináltuk a háttér vokálokat, s ha kellett, énekeltünk a zenekarral.
Vajon mi lehetett az oka, amíg más, kevésbé tehetséges énekesek zajos sikereket értek el, Tunyogi Péter egyedülálló orgánumával élete végéig „csak” egy rockénekes maradt?
Nem mindenki képes a helyezkedésre, ő pedig végképp nem az a típus volt. Ez nekem is nehezen megy, talán mégis kicsit jobban, mint neki. Bizonyos határig kötök kompromisszumot, de azon túl nem tudok menni. Azt szoktam mondani, hogy egyfajta pályaalkalmatlanság, ha ez ember nem tudja magát „eladni”, nem tud helyezkedni. A helyezkedést röviden önmenedzselésnek nevezik. És ezt nem csupán a közönség felé kell megtenni, de a kollégák, a média, a szervezők és persze a szponzorok felé is. Vannak, akik tehetség nélkül is nagyon jól csinálják, alkati és „gyomori” kérdés. Meglehetősen összetett pálya ez: az érvényesül igazán, aki nagyon tehetséges, vagy szorult belé némi tehetség, emellett nagyon jól „önmenedzsel”. Apu nem volt alkalmas arra, hogy önmagát eladja – fel is ismerte –, ezt anyuval sokszor a szemére vetettünk. Hiába.
A családban nagyon erős az összetartó erő. Milyen módon próbáljátok megőrizni, életben tartani Tunyogi Péter emlékét?
Nem könnyű fönntartani. Ha hívnak a médiába, igyekszem szóba hozni, beszélni róla. Az egyik tévében egy egész délelőttös családi műsorban vettem részt, ahová bejátszásokat vittem. Ahol tehetem, elmondom, kinek a lánya vagyok, próbálom kibontani apu munkásságát. Hála Istennek sokszor maguktól is kérdezik. Megpróbálok emlékkoncerteket összehozni, a legközelebbi születésének hetvenedik évfordulója alkalmából, március 11-én lesz a P.Mobillal és vendégeivel, amelyben én is részt veszek. A Menj tovább koncertfelvételéből (köszönet érte Zeffer Andrásnak!) – amelyhez utólag hozzáénekeltem – elektronikusan kevert duettet csináltam, két másik dal pedig félkész állapotban van. Ha a forrást megtalálom rá, a későbbiekben komplett emlékalbumot szeretnék készíteni. Nagyon fontosnak tartom – többek között a készülő lemez által is –, hogy a rockzenének e korszaka eljusson a fiatalokhoz is. A magam eszközeivel mindent megpróbálok e zenei örökség fenntartására – és ez alatt nem csak apu zenei örökségét értem, de a P.Mobilét, és a Tunyogi Rock Bandét is. Igyekszem megfelelni apu mondásának, miszerint bennem látja zenei életének folytatását.
Hegedűs István
.jpg)
2017. szeptember 14. 18:45