Élet nagy lábon: Bigfoot Preston
Zenész körökben évek óta hallani a pletykát: Gábor Andris, az Ozone Mama főnöke készül valamire. Valami önállóra, ami egyedi. Teltek-múltak az évek és semmi, míg aztán néhány hete bedurrantak a rakéták: március 7-én Bigfoot Preston művésznéven megjelent a Light Up My Darkness című szólóalbuma a GrundRecords gondozásában. Igen, vinylen is, hiszen ez a zene üvölt az LP formátumért. A titkokról és a tényekről Rozsonits Tamás faggatta a főszereplőt.
Mennyire meghatározó szerinted, hogy az ember melyik korban születik?
A hetvenes évek gyerekének tartom magam, 1978-ban születtem. A nyolcvanas évek zenéje valójában soha nem fogott meg, habár ez mára kissé lazult. Engem főleg a hetvenes és a kilencvenes évek rockzenéje ejtett rabul.
Rákérdezhetek? Van idősebb tesód?
Eltaláltad, a zenei ízlést illetően sokat köszönhetek a nővéremnek. Amikor kicsi voltam, ő Amerikában élt, onnan hozta haza a kazettákat és az LP-ket: Neil Young, Bruce Springsteen, Bob Seger, John Mellencamp, Creedence Clearwater Revival, Grateful Dead, szóval southern rock, blues rock, country, az akkori nem túl kemény, mainstream amerikai bandák és előadók lemezeit. Azért használom a mainstream kifejezést, mert abban az időben a rádiókból még ömlött a fasza rockzene, nem úgy, mint ma. Az iskolában és azon kívül is bandáztam, a szüleimnek nem volt mindig könnyű dolga velem. Aztán persze a gimi végén szakosodnunk kellett, elvileg én idegenvezető is vagyok.
Akkor beszélsz pár nyelvet, gondolom…
Két nyelvvizsgám van, de jelenleg csak a magyar és az angol nyelvet használom. A harmadik a spanyol lenne, ami az utóbbi időben kissé háttérbe szorult. Angolul írom a dalszövegeket, de tudok angolul gondolkodni, sőt álmodni is! Érettségit követően a Pázmány Péter Katolikus Egyetem média szakára jártam, de az ELTE-n is megfordutam pár évig, ott társadalomtudományokat hallgattam. De vissza a hatásokhoz: az első The Allman Brothers Band kazettámat a nővéremtől kaptam, azóta is hatalmas rajongójuk vagyok. 1991-ben a budapesti Monsters Of Rock fesztiválra is a tesóm vitt ki, ahol életemben először láttam és hallottam élőben az AC/DC-t, és ezzel el is dőlt minden. Akkor már éppen a CD korszak tombolt, volt egy Ozzy Osbourne dupla koncertlemezem, amit rongyosra hallgattam. Remélem, megvan még valahol.
Miattuk fogtál gitárt?
Inkább Keith Richards, ő volt rám ugyanis a legnagyobb hatással. Imádtam a csávót, ahogy kinéz. Gyerekkoromban beöltöztem, és gitárral a kezemben próbáltam utánozni a mozdulatait a tükör előtt. Aztán jött Jimi Hendrix, majd Jimmy Page. Nyolcadikos voltam, amikor kaptam egy akusztikus gitárt a szüleimtől. Támogattak és türelmesek voltak velem. A gimiben metal korszakom is volt, akkor jött a Black Sabbath, aztán elmentem egészen a Carcass, Napalm Death, illetve a doom metal vonalig, végül ez a szál aztán kifutott.
A munkásságodat ismerve azonnal és nagyon erősen szembeötlik, hogy rendkívüli a zenei műveltséged. Nem visszaköszönnek elemek, hanem hallani a hatásokat.
Azok az előadók, akiket feljebb említettem, illetve a Led Zeppelin, vagy a Grand Funk Railroad inkább a korábbi zenekarom, az Ozone Mama témáira hatottak. Az új anyag ettől egy kicsit eltér, kíváncsi vagyok, milyen hatásokat vélsz majd felfedezni benne.
Kicsit lassítsunk: hogyan tanultál meg gitározni?
Tanárhoz soha nem jártam, inkább megvettem a Muszty-Dobay Gitáriskolát a Rózsavölgyi Zeneműboltban. Muszáj volt megtanulnom az alapakkordokat, hiszen fellépésre készültünk az általános iskolában két osztálytársammal. Később a barré fogást is elsajátítottam. Jól sikerült az előadás.
A zenekarosdi a gimiben kezdődött?
Volt egy gimis bandám, ám az inkább útkeresésnek számított. Az egyetem alatt alakult az első komolyabb zenekarom, amivel motoros klubokba is eljutottunk. Ez volt a Rooster, itt Stumpf András (újságíró, publicista, politikai elemző – a szerző) barátommal és évfolyamtársammal gitároztunk együtt. Főleg Rolling Stones, ZZ Top, The Black Crowes, Little Caesar feldolgozásokból állt a repertoár, de készült egy saját lemezünk, sőt megnyertünk egy tehetségkutatót is. A csúcs az volt, amikor a Petőfi Csarnokban felléphettünk Yngwie Malmsteen előtt.
Találkoztatok vele személyesen is?
Igen, de bármennyire is tisztelem, azon az estén elég nagy seggfejként viselkedett, ellenben a zenésztársai tündériek voltak.
Mikor komolyodott be a zenélés?
Azt hiszem 2005 körül, amikor megalapítottuk az Ozone Mamát. Ott éreztem leginkább, hogy ez az a zene, amit játszani akarok. Szerettem volna végre elmenni keményebb irányba, kicsit a doom, a stooner bandák és a southern rock felé. Nem másolni, hanem belevinni a mi zenénkbe a stílusjegyeket.
Te alapítottad a zenekart és te hívtad meg a társaidat tagnak?
Igen. Pontosabban Gelóczy István Szilveszter dobos barátommal ketten hívtuk életre a zenekart. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Felföldi Péter (ének) és Németh Dániel (basszusgitár), majd őket váltotta Székely Marci (ének) és Mohácsi Mátyás (basszusgitár).
Miért a The Black Crowes lett a keresztapátok?
Mert már a kezdetektől fogva óriási hatással voltak rám, akárcsak a Stones. Az első lemezüket, ami akkor jött ki, mikor még gimisek voltunk, ronggyá hallgattuk. Olyan harmadik környékén kikerültem Angliába egy nyárra, nyelvet tanulni. Elhelyeztek egy családnál, ahol különböző nemzetiségű srácokkal, például szerbekkel, olaszokkal laktam együtt. Napi négy óra nyelvsuli, aztán permanens bulizás. Brightonban kimentünk a parkba, piáltunk, szívtunk, koncertekre jártunk. Derékig érő hosszú haj, trapéznadrág, Rolling Stones koncert a régi Wembleyben, kell ennél több? Maga volt a Kánaán! Na és akkor jött ki a The Black Crowes második lemeze, a The Southern Harmony and Musical Companion. Ez mélyebb tónusú lemez volt, mint az első. Imádtuk, és úgy beütött, mint valami minőségi nepáli hasis, ripityára hallgattuk a srácokkal. Volt egy Ozone Mama című daluk is, és erről neveztük el a zenekart. A dalnak van egy hippis, ’60-as, ’70-es évekbeli hangulata. Aztán ez az Ozone Mama nevű zenekar eljutott három Fonogram-díjig, egy amerikai lemezszerződésig, szóval nagyon szép tíz-tizenkét év volt. Tagcserékkel, rengeteg turnéval, külföldön is, eleinte önerőből, segítség nélkül. Mindez adott nekem egy olyan drive-ot, hogy ezt csak komolyan érdemes csinálni, és ha valaki ebben nem partner, az inkább szálljon ki. Rengeteget tanultam ebben az időszakban önmagamról is. Aztán végül 2020-ban különböző okok miatt letettük pihenni a zenekart.
Az mondtad egy akkoriban készült interjúban, hogy a Covid lezárt egy időszakot, ami után már semmi nem lesz ugyanolyan. Aztán elkezdtél dalokat írni akkoriban, amikről tudtad, hogy már nem a zenekar számára bújnak elő belőled.
A fiatalabb éveiben mindenbe beleveti magát az ember, nem figyel oda az egészségére, ez azután gyakran visszaüt. Egyszer megkérdeztem Marco Mendozától, hogy hogyan bírják a turnét ennyire jól hatvan felett is? A válasza ez volt: „húsz éve nem iszom, és minden városban felkeresek egy konditermet turné közben is”. Aztán megjött az egész világot érintő pandémia, és mindenkire rászakadt a kényszerszünet. Itthon ültem, nem tudtam, mit tegyek, és muszáj volt valamihez kezdenem. Így a karantén alatt megírtam ezeket a dalokat, és elhatároztam, hogy nem érdekel, mi történik, egy szólólemezt akkor is összehozok.
Könnyen írsz dalokat?
Attól függ. Mindig a zene születik meg először. Van, amikor baromi gyorsan kiszalad két-három dal egymás után, máskor hónapokig érlelek egy-egy témát. Jön egy csomó ötlet, de mindet elvetem egészen addig, amíg nem vagyok elégedett. Sokkal több ötletet rögzítettem demo szinten otthon, mint amennyi dal végül a lemezre került. Szóval csak elkezdtem írni a dalokat úgy, hogy azt sem tudtam, hogy mikor lesz ebből lemez, hogy kikkel játszom majd rajta és hogy hol jelenik meg? Aztán valahogy összeállt minden. Adódott egy próbaterem, ahova bármikor lemehettem, akár egyedül alkotni, akár a többi zenésszel próbálni. Végül két éve elkezdtük a demók alapján összegyúrni a dalokat. Menetközben vált világossá, hogy én szeretnék énekelni is, hiszen a témák személyesek, a saját élményeimből születtek, és végülis egy szólólemezről beszélünk.
Amikor írsz egy dalt, fejben már hallod, hogy fog zenekarral megszólalni?
Igen, minden részlet megszületik a fejemben. Otthon feldemózok mindent, ehhez az elmúlt időszakban beszereztem egy jó hangkártyát, egy csomó kütyüt és hangszert, köztük egy Nord Electro elektromos zongorát is.
A Hammond-hang a lemezeden…
Igen, a lemezen is én játszom rajta. Addig gyakoroltam, amíg egy billentyű-szőnyeget hibátlanul oda nem tudtam tenni a zene alá. A dobokat is megírtam úgy, ahogy a fejemben voltak, tehát a komplett demó megszületett otthon. A zenekarnak így már csak meg kellett tanulni és összepróbálni az anyagot. Persze azért adtak hozzá saját feelinget is, vagy egy-egy megoldást, amik csak dobtak az egészen. A dalok igazán a próbákon értek össze.
Kik ők?
Hajba Áron gitározik, a testvére, Hajba Imre basszusgitározik, a dobos pedig egy régi jó barátom, Markó Jani, aki az egyetemi évek alatt szintén a Rooster nevű zenekar tagja volt, aztán évekig egy hajón, illetve különböző formációkban zenélt. Velük vettük fel a lemezt. Mivel mindenből ki szerettem volna venni a részem, egy dalban például én basszusgitározom. A gitárok többségét, ahogy az akusztikus gitárt, a banjo-t, steel-gitárt, és a gitárszólók nagy részét is magam játszottam fel némi billentyűvel kiegészítve. Egy dal erejéig felkértem Koltay Kurszánt zongorázni. A Kuna-testvérek (Marci és Gyula) alkották a fúvós szekciót, a női vokálokat az énektanárom, Träger Lili és a tanítványa Muzsnyai Márti, a férfi vokálokat pedig szinte mindenhol Balázs Bence énekelte.
Énekórákat vettél a felkészülési időben?
Az Ozone Mamában baromi sokat vokáloztam, de nem én voltam az énekes, erre a lemezre viszont úgy írtam meg a témákat, hogy el is tudjam énekelni őket. A lemezfelvétel előtt mindenképpen szükségét éreztem annak, hogy énektechnikát tanuljak, ezért Träger Lilihez jártam fejlődni és gyakorolni. Lili egy zseniális énekes és egyben remek tanár, jól tudtunk együtt dolgozni. Még házi feladatokat is adott, haha. Rengeteget gyakoroltam a felvételek előtt, mire sikerült megbarátkoznom a saját hangommal.
Hol vettétek fel a lemezt?
Garcia Jose Szabolcs stúdiójában, vintage mikrofonokkal és vasakkal. Vázoltam Szabinak, hogy mit szeretnék hallani, és ő mindenre azonnal tudta a megfejtést. Szabadon kísérletezhettem nála a stúdióban, és együtt megoldottuk, hogy végül azt halljuk vissza a felvételeken, amit szerettünk volna. A mastering Justin Perkins (Mystery Room Mastering, USA) keze munkája, aki remek szakember, sok híres, klasszikus pop-rock albumon dolgozott már (pl. North Mississippi Allstars, The Gaslight Anthem).
Nyilván egy vagyonba került…
Képzeld el, hogy nem. Itthon nem is biztos, hogy ki tudtam volna hozni ennyiből. Az eredmény pedig önmagáért beszél. Kiemelném még a CD és az LP gyönyörű borítóit is, amelyek Barna Joci munkái. Mindenki, aki a projektben részt vett, kiváló szakember és kedves ember is, akikkel jó volt együtt dolgozni. Ennél a lemeznél végre nem kellett semmi miatt aggódni, mert minden zökkenőmentesen működött.
Gondos a hangszerválasztásod is, hallani, hogy több hangszert használsz.
Az Ozone Mamában főleg Gibsonokat használtam (Les Paul és Firebird), ezek humbuckeres gitárok, ez viszont inkább egy Fenderes, single coilos lemez lett. A sound lágyabb, countrysabb, illetve tisztább is, és nem annyira kemény, mint korábban. Olyan hangszereket is bevetettem, amiket eddig nem, például steel-gitárt, banjo-t, hiszen a country, country rock, alternative counrty voltak a fő irányok, mindamellett, hogy az anyag helyenként kicsit folkos és gospeles is. A dalok nem a Kaliforniára jellemző pszichedeliát, hanem inkább Georgia és Alabama hangulatát hozzák.
Örülök, hogy újra zenélek, és hogy színpadon lehetek, mert valahogy úgy vagyok ezzel, ahogy Gregg Allman mondta egyszer: „the road goes on forever”.
Facebook: Bigfoot Preston facebook
Instagram: Bigfoot Preston instagram
Youtube: Bigfoot Preston youtube
Bandcamp: Bigfoot Preston bandcamp
Rozsonits Tamás
Fotó: Eve Mate
2025. május 10. 07:23