Egy speciális rockzenész
…Aki a dzsesszben, a filmzenében – és nem utolsó sorban – Cseh Tamás csendes, elmélyült dalaiban éppúgy otthonosan mozog, mint az undergroundban, a világzenében, a musicalben, a folkban, vagy akár a klasszikus zenében. A felsoroltakon túl, alapvetően kiváló dzsessz billentyűs, de nem jön zavarba akkor sem, ha épp gitárt, basszusgitárt, vagy dobot kell megszólaltatnia. És akkor még nem szóltunk a bandoneonnak nevezett különös hangszerről, amelyet ugyancsak mesterfokon kezel. Az Interbrass, a Trance Balance valamint – többek között – a Heart Rock Company zenekarok muzsikusa több műfajban is kiváló komponista, aki verseivel is feltűnést keltett a művészvilágban. Másik János a Bartók Béla zenei szakgimnáziumban zenei analízist oktatott, és elmondhatja, hogy közös színpadon muzsikált Cseh Tamással, valamint Szabó Gábor világhírű dzsessz gitárossal.
Idén augusztustól éveid száma immár hetessel kezdődik. Jelent ez valami változást az életedben? Esetleg ünneplést, netán valamiféle összegzést?
Nem jelent ilyesmit. Ezek számok, az ember vagy figyel rájuk, vagy nem. Állítólag tíz-tizenöt évet letagadhatnék az életkoromból. Én ezt nem így érzem, pont annyi idős vagyok, amennyi. Nem aludtam át éveket, jelen voltam mindig, hol intenzíven, hol kevésbé.
Olyannyira, hogy több mint ötven esztendőt töltöttél a színpadokon. Mi hajtott a zene felé?
Egészen egyszerűen így alakult. Nagyon korán olyan együttesbe kerültem, nevezetesen az Interbrassba, amely dzsessz kategóriában megnyerte a ’72-es Ki mit tud tehetségkutató versenyt. Aztán az egyik esemény hozta a másikat, az Interbrass második generációja nagyon szabad zenét játszott a Marczibányi téren, ahova profi magyar dzsessz muzsikusok is lejártak, így elég hamar bekerültünk a köztudatba.
Mivel alapoztad meg a Zeneművészeti Főiskolát, ahol népzenét tanultál, mégis a dzsessz mellett kötöttél ki?
Már előtte jártam a Bartók Béla zeneművészeti szakiskola dzsessz tanszakára, amely középfokú végzettséget kívánt, ám még nem adott főiskolai diplomát, így aztán nem mentesített az akkoriban még kötelező katonai szolgálat alól. Ily módon részben ijedtemben felvételiztem a Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozatára, ahova felvételt is nyertem. Miután végeztem, Gonda János meghívott arra a dzsessz tanszakra tanítani, amelyet nem végeztem el. El is kezdtem: két tárgyat tanítottam, 20. századi zenei analízist és dzsessz improvizáció technikát, ám időközben felemelték a katonai behívhatóság korhatárát, így fél év múlva bevittek a hadseregbe. De már csak egy évre, hiszen elvégeztem a főiskolát.
Alapvetően billentyűsként (és nem utolsó sorban) zeneszerzőként lettél ismert, de játszol gitáron, basszusgitáron és dobolsz is, ha kell. Az ilyen művészt zenei polihisztornak szokás nevezni.
Mindig érdekeltek a hangszerek, máig sajnálom, hogy nem próbálkoztam meg a trombitával vagy a brácsával. Az, hogy több hangszert használok, nem azt jelenti, hogy mindegyiken tökéletesen játszom. Inkább az éppen aktuális zenei érdeklődésemnek megfelelően alakítottam ki magamnak különböző játékmódokat ezeken a hangszereken.
A felsorolásból szándékosan hagytam ki azt a bandoneonnak nevezett hangszert, amely hasonlít a tangóharmonikához, mégis különbözik attól. Beszélnél róla? Emellett arra is kíváncsi lennék, hogyan ismerkedtél meg ezzel a különleges instrumentummal.
Egy bécsi filmrendező barátommal, Michael Pilz-cel dolgoztam egyik filmjén, és ő mutatta először Astor Piazzolla koncertfelvételeit. Megtetszett ez a kicsi, kézben fogható hangszer, és bár a tangóban, ahol ez alapnak számít, nem mélyedtem el, de nagyon jól tudom használni a dalaim kíséretéhez. Szerettem a harmonikát is, ám a bandoneon annyiban más, hogy mindkét oldalon gombok vannak, és minden gombhoz tartozik egy hang. Nincsenek rajta kész akkordok, viszont alkalmas a ritmikus játékmódra, vagy épp ellenkezőleg, nagyon hosszú hangzások is megszólaltathatók rajta.
Az imént szóba került az Interbrass együttes, amely nem csupán a Marczibányi téri művház klubjában aratott elképzelhetetlen sikert, de országosan is ismert lett. Minek köszönhető e népszerűség? Kiváltképp annak fényében, hogy a dzsessz – akár szabad, akár fúziós formában – mégiscsak rétegműfaj.
A Ki mit tud- győzelmet követően többször is szerepeltünk rádiós koncerteken. Az igazi népszerűséget, legalábbis városi szinten, mégiscsak az Interbrass következő korszaka hozta el, amelyben a tagság is sokat változott. Elkezdtünk lényegében teljesen improvizatív, szabad zenét játszani, amely egy idő után szép számú közönséget vonzott. Egy korabeli közvélemény kutatás szerint az Interbrass közönsége nagyrészt azonos volt a Piramis rock zenekar közönségével. Előfordult, hogy már bent pár százan hallgatták a koncertünket, miközben kint benyomták a vécé ablakot, mert még vagy ötven ember be akart jönni.
Milyen érzés volt a világhírű Szabó Gáborral – két ízben is – közös színpadon állni (ülni a billentyűk mögött)? Ráadásul a magyar zenei élet színe-javának közreműködésével.
A maihoz képest, a világ dolgait illetően, meglehetősen elzárt világban éltünk akkoriban. Azt például tudtuk, hogy ő az egyik híres magyar, aki világkarriert futott be, mint dzsessz zenész, de fogalmunk sem volt arról, mennyi idős lehet. Szájhagyomány útján valahogy elterjedt, hogy Magyarországra fog látogatni; mi, fiatal zenészek találgattuk, vajon fog-e játszani magyar muzsikusokkal, és ha igen, akkor kikkel.
Úgyhogy nem kis meglepetést okozott, amikor egy Marczibányi téri Interbrass klub alkalmával egy fiatalember leült mellém egy kölcsön kapott gitárral, és azt kérdezte, hogy mit játsszunk. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy fogalmam sincs, most találjuk ki. Ő volt Szabó Gábor.
Aztán persze örültem, amikor a tévéből felhívtak, hogy Gábor szeretné, ha én is játszanék a tévés koncertjén. A próbák közben persze találkoztunk is, nagyon jó humora volt, sokat mesélt arról a világról, amelyről addig csak az újságokból tájékozódtunk. Az is érdekes, hogy nem akarta a számokat túlpróbálni, hogy frissek maradjanak az előadás, illetve a felvétel idejére.
Hogyan jött az életedbe Cseh Tamás, Bereményi Géza és a Levél nővéremnek produkció – amely trilógiává nőtte ki magát –, és amely életed fontos állomása lett?
A muzsikus-, illetve zeneszerző barátaim, Novák János és Márta István gyakorta meséltek egy srácról, akit ők kísértek egy Huszonötödik Színházbeli dalesten. Mivel többször invitáltak erre az estre, egyszer kíváncsiságból elmentem meghallgatni a Dal nélkül című műsort. S valóban, amit ott hallottam, releváns volt. Az énekes, akit Cseh Tamásnak hívtak, hol balladaszerű epikus stílusban énekelt, hol meglehetősen széles gesztusokkal karikírozta a figurákat, akik a dalaiban szerepeltek. A zenekar, az Ad Libitum, nagyjából kidolgozott hangszerelés szerint kísérte az énekest, mégis megtalálhatóak voltak nyilvánvalóan improvizatív elemek a kíséretben, sőt, néha vicces effektusokkal húzták alá az egyébként is gyakran humoros verbális mondanivalót. Nagyon tetszett az egész, különösen az Apa kalapja című szám, amely mozaikszerűen csapongott ifjúkori és kora gyerekkori szuggesztív emlékképek között.
Az előadás után – mint később kiderült, máskor is előfordult – Tamás és a zenekar, sőt, a közönség egy része is felment Novákék Csengery utcai lakásába. Azon az estén én is velük tartottam. Ezen a kvázi after-partyn Tamás elkezdte énekelni a dalait, és az egyiknél, a Lee Van Cleef című dalnál barátaim unszolására beszálltam zongorázni. A rögtönzött produkciónak nagy sikere lett. Így ismerkedtünk meg. „Ki vagy te? – kérdezte Tamás, miután abbahagytuk – Egész életemben veled szeretnék játszani!”.
Aztán rövid időn belül összebarátkoztunk, Tamás albérletében játszogattunk a gitárokon. Közben megismertem Bereményi Gézát is, aki a dalainak nagyszerű és szellemes szövegeit írta, majd nemsokára már hárman dolgoztunk együtt az előadáson, amely a Levél nővéremnek címet viselte.
Eközben a dzsesszhez sem lettél hűtlen: amellett, hogy a műfaj magyar élvonalának szereplőivel turnéztál Nyugaton, a Bartók Béla zenei szakgimnáziumban zenei analízist is oktattál. Miként tudtad egyeztetni ebbéli elfoglaltságaidat?
Igen, akkoriban több dolgot csináltam párhuzamosan, amit említesz, a nyugati turnék későbbiek, az már a leszerelésem után történt. Két fontos telefonhívást kaptam, az egyikben Kőszegi Imre hívott a zenekarába, a másik pedig egy filmzene ajánlat volt, Kovásznai Gábor György festőművész és rajzfilmes keresett zeneszerzőt a készülő animációs musical tervéhez. Ez a két dolog aztán oly módon kapcsolódott össze, hogy a Kőszegi Grouppal turnéztunk Nyugat-Európában – először kvartettel: Kőszegi Imre, Tony Lakatos, Dandó Péter és én –, később csatlakozott Babos Gyula és idősebb Tornóczki Ferenc, a két nagyszerű gitáros. Így természetes, hogy e társaság képezte a magját annak a zenészcsoportnak, amellyel Kovásznai filmjének, a Habfürdőnek a zenéjét rögzítettük.
Több zenei albumon is vállaltál közreműködést, elsősorban zeneszerzőként. Darvas Iván és Ruttkai Éva, vagy éppen Kern András kétségtelen színésznagyságok voltak, akiket nem feltétlenül az énekhangjukért szerettünk, ellentétben Bontovics Katival, aki az ország (de talán Európa) egyik legnagyobb dzsessz énekese volt. Az Ártatlan bűn című album mégsem vívta ki azt a népszerűséget, amely méltán megillette volna.
Előre nem lehet tudni, hogy miből mi lesz, vagy kiből ki lesz, sőt néha utólag sem fejthető meg minden ebben a témakörben. Ruttkai Éva és Darvas Iván lemezein Adamis Anna meghívására dolgoztam, ahogy Bontovics Kati lemezén is. A két legendás színész bár jól énekelt, mégis inkább az előadásmódjuk, a hangi gesztusaik tették emlékezetessé azokat az albumokat. Kati viszont az elképesztő énekhangjával kápráztatta el a hallgatóságot.
A nyolcvanas években színházi zenéket komponáltál, de talán a zeneművészeti főiskolának köszönhetően a világzenébe (Trance Balance), valamint az underground muzsikába (Trabant, Balaton, Európa Kiadó) is belekóstoltál.
A nyolcvanas évek elején kezdtem úgy érezni, hogy az a fajta dzsessz, amit játszunk, túlságosan az amerikai modern dzsessz hatása alatt áll. Így aztán a filmes és képzőművész barátaim révén közel kerültem az akkor induló underground-rock világhoz, először a Trabant, aztán az Európa Kiadó zenekarhoz. Ugyanezen idő alatt létrehoztam egy koncertező formációt, amelyben folk zenész színésszel, valamint rock zenész és dzsessz zenészekkel játszott együtt.
Ez volt a Trance Balance, amellyel készítettünk egy albumot, ugyanezzel a címmel, és amely egy-két jó kritikán kívül lényegében visszhang nélkül maradt. És milyen különös, hogy ez az album most, több mint harminc évvel később, világszerte népszerű a dj-k körében; jelenleg éppen egy huszonéves angol fiatalokból álló kiadó jelenteti meg bakeliten. Tőlük tudtam meg, hogy például London legrégebbi és leghíresebb lemezboltjában is van belőle eredeti példány.
Miként jött az életedbe a filmzene, amely negyven esztendő alatt több mint ötven alkotást eredményezett?
Mindig is érdekelt a filmek hangja, illetve a filmzene. A Habfürdő után más ajánlatokat is kaptam, dolgoztam játékfilmeken és animációs sorozatokon, mint például a Leo és Fred, vagy az Auguszta. Legfontosabb tapasztalatom, hogy a zene nagyot változtat a képek átélési sebességén, emiatt szerencsés, ha a zeneszerző a nyers vágott anyagra dolgozhat.
Hogyan jöttél rá, hogy a zeneszerzés mellett a költői vénád sem elhanyagolható?
A költészet gyerekkorom óta érdekel. Az első megzenésítéseim a győri Arrabona Comedia del’Arte stílusban játszó színjátszó csoport számára készültek Weöres Sándor verseire. Amikor elkezdtem dolgozni a hosszú emigrációból hazatérő Bálint István költő, színész, rendezővel egy lemezen, beszélgetéseinkben többször felmerült kérdés, hogy én, mint énekes, milyen szövegeket énekelnék szívesen. Pisti, aki nagyszerű szövegeket írt a zenéimre, arra bíztatott, próbáljam meg a saját szövegeimet énekelni. Így született a Madarak, amely költő barátaim szerint önállóan, zene nélkül, versként is funkcionál. Ezen felbuzdulva aztán írtam más verseket is.
Az ezredforduló környékén alapítottad saját zenekarodat, a Heart Rock Companyt. Az elnevezésből ítélve a zenétekben jól megférhet a „szív”, vagyis a líra, valamint a keményebb műfaj, a rock is. Ha ehhez hozzávesszük a dzsesszt és a világzenét is, meglehetősen eklektikus kép alakul ki. Ez tükröződik a szóló előadóestjeiden is?
Lényegében igen, a zenekar neve kapcsán a szójátékból indultam ki: a hard rock miért ne lehetne heart rock, hiszen az összes dalom valamilyen módon a szerelemről és a halálról szól.
A Heart Rock Company inkább zenei műhely, mint együttes, nagyon sokan megfordultak benne. Muzsikusok a komolyzene világából, dzsessz muzsikusok, rock zenészek. Nagyjából ugyanazokat a dalokat éneklem a zenekarral, mint a szólóestjeimen. Jóllehet három hangszerrel, gitárral, bandoneonnal és zongorával, de egyedül vagyok a színpadon, mégis az én speciális rockzeném szól.
Legutóbbi munkád egy nagyobb lélegzetű zenemű, a Fantáziák bandoneonra és vonószenekarra. Mit tudhatunk erről?
Ez a mű a Budapesti Vonósok megrendelésére született 2019-ben, amikor a zenekar Vörös Eszter bandoneon játékossal tervezett egy koncertet. Itthon egyedülálló, másutt is ritka, hogy erre a különleges hangszerre írnak zeneművet. Számomra nem volt ismeretlen, ám Eszter hangszere más rendszerű, így a komponálás közben folyamatosan konzultáltunk arról, hogy mi játszható le, és mi nem. A többi mű aznap este argentin tangó, vagy Piazzolla darab volt, így tartottam attól, hogy a népszerű stílus mellett egy ilyen szokatlan alkotás miként fog hatni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre darab premierje szép sikert ért el, azóta pedig többször elhangzott és a közönség szereti.
Min dolgozol jelenleg?
Különböző összeállításokra írok bandoneon darabokat, elsősorban Eszter számára, de érkezett már érdeklődés a világ egyik legismertebb bandoneon játékosa részéről is. Ezen kívül saját dalaimat hangszerelem többek közt vonósokra, valamint néhány új dallal szeretném meglepni magamat és másokat.
Hegedűs István
2022. június 29. 08:19