Egy Hammondos Debrecenből
A nyolcvanas évek közepén, amikor a klasszikus, vagy hard rock csillaga egy időre leáldozott, a hangszerek királynőjeként számon tartott Hammond orgonától is búcsút kellett vennünk. A metalosok ugyanis nem nyúltak billentyűkhöz, ha netán mégis, inkább a szintetizátort szólaltatták meg. Amikor a korábban szünetelő rockbandák visszatértek a színpadra, magukkal hozták a jól ismert és közkedvelt Hammond hangzást is – többségükben digitális, tehát könnyebben szállítható és színpadon elhelyezhető formában. Mára nem sok billentyűs maradt, aki elhivatottságból, kitartóan (és persze anyagi illetve egyéb lehetőségei folytán), ragaszkodik az analóg hangzáshoz. Beke Márk a Lord zenekar billentyűs-hangszerese első magyarként az amerikai Hammond cég endorsere lett. Erről, valamint kalandos életútjáról is beszélt lapunknak.
Azt gondolom, óriási megtiszteltetés, ha egy neves cég endorserének választ valakit. Most te nyertél el egy ilyen titulust, méghozzá a Hammond kategóriájában. Mit jelent ez pontosan, és hogyan sikerült eljutnod idáig? Miért éppen rád esett a választás?
Hadd pontosítsak: ezt a titulust nem lehet megnyerni. Az a lottó, de abban nem hiszek. Inkább annak köszönhető, hogy gyermekkorom óta csodálattal és tisztelettel viseltetek a Hammond orgona iránt. A mai digitális világban egész egyszerűen pótolhatatlan az a fajta analóg, meleg hang, amit e hangszer kiad magából. Nagyon szerettem azokat a zenekarokat – később a dzsesszt is –, ahol ez megjelent. Az egykori Kelet-európai blokkban egyáltalán, vagy csak nehezen juthattunk hozzá, ha valakinek mégis sikerült, elképesztő árat kellett fizetnie érte. Pár éve tudomásomra jutott, hogy a Hammond cég a könnyebb színpadi megjelenés érdekében a klasszikus B3 típusú analóg orgona mintájára kifejlesztett egy digitális megoldást. Felvettem a kapcsolatot a cég hivatalos magyarországi képviseletével, a szegedi Forte Musickal, ezzel egy időben az anyavállalat meghívott a Hammond európai központjába és hollandiai bemutatótermébe. A tárgyalások eredményeképpen a magyar képviselettel összedolgozva Budapesten, a Rákóczi úti Hangszerplázában bemutatóterem nyílhatott, ahol a Hammond összes digitális típusa kipróbálható. A megnyitón sajnos – zenekari elfoglaltságaim miatt – nem vehettem részt. Nyilván nem mindegy, hogy neves zenekarban billentyűzöm, emellett a zenész múltam, jelenem és persze az elhivatottságom is nyomott a latban; mindezekért cserébe a cég felajánlotta a Hammond endorser státuszt. Számomra – főképp annak ismeretében, hogy a szakmában vannak nálam idősebb, és szerintem arra érdemesebb zenészek is – óriási megtiszteltetés, hogy elsőként tölthetem be ezt a tisztséget.
Mire kötelez a státusz?
Elsősorban arra, hogy méltó módon hírét vigyem, a márka létezik és nem is akármilyen formában, s ami nagy felelősség is egyben. Ezt minden Lord bulin meg is teszem. A Hammond felhasználók tábora viszonylag szűkös, hiszen nem digitális zongoráról, vagy szintetizátorról beszélünk. Ebben a körben igazából magunkra vagyunk utalva, kevés segítséget kapunk. Amennyiben valakitől megkeresést kapok, nagyon szívesen beszélek róla, megmutatom a hangszert, s elmagyarázom, mit tud, mire alkalmas, és miben tűnik ki a többi közül. S úgy tűnik, megbízatásom óta nagyjából ez az elvárás felém. Kialakítottam egy korlátlan, szeretetteljes, barátságos együttműködést.
A koncerteken a klasszikus, csavart lábakon álló B3 típusú Hammond mögött láttalak, amely új gyártmánynak tűnik.
Ugyanaz a cég gyártja, mint a régi Hammondokat, ugyanúgy fából készült, ám súlyra könnyebb. Alapvetően két részre bontható: az állványzat és fölötte a manuálok. Két előfok csövet tartalmaz, amely a szükséges, jellegzetes analóg hangért „felelős”. A korunkban szokásos digitális hangot hajlamosak vagyunk a Leslie hangjához hasonlítani. Megjegyzem, ha a Leslie-t kimikrofonozod és stúdióban rögzíted, ugyanazt éred el, mintha az XK-5 típusú digitális Hammondot hallanád. És ez a fontos. Amit láttál és hallottál a koncerten, egy brutális minőségű B3-as orgona hangja 142-es fa Leslie-vel. Ez van emulálva. Rendelkezem eredeti típussal is, ám ez minden szempontból jobb számomra.
A Hammond orgonán kívül milyen hangszereket használsz?
Nagyon szeretem azt a Moog szintetizátort, amelyet Gömöry Zsoltitól vettem, és amely korábban Jankai Béláé volt. Ezen kívül számos hangszer tulajdonosa vagyok, a színpad azonban más megoldást igénylő környezet. Amit ott, a Hammond mellett használok, egy klasszikus, kalapács mechanikás, nyolcvannyolc billentyűs Korg Kronos 2 Platinum, amiből egy darab van Európában. Ez a modell szerintem a világ legjobb szintetizátora. Annyira szeretem, hogy nem is szívesen játszom máson, ez a hangszer mindent tud, ami a Hammond mellé szükséges. E két billentyű az alap, de a már említett Moog szintetizátoron kívül vannak otthon régi analóg szintijeim, rengeteg hangmodulom, régi samplereim, SY-77-em; most épp egy módosított Commodore 64-et (a nyolcvanas évek kultikus számítógép típusa – a szerk.) sikerült hangra bírnom, s ez nem is szól rosszabbul, mint egy mini Moog. A kiegészítő effekteket, mint például a torzító, a Hammond gyárilag beépítette, erre nem kellett külön gondot fordítanom.
Mint a billentyűsök többsége, te is klasszikus zenei előtanulmányokkal kezdted. Milyen hatások értek, s végül hogyan kötöttél ki a rockzenénél?
A zenéhez viszonyuló alapérzékem adott volt. Istentől kaptam. Ez kora gyermekkorom óta kitűnt, Édesanyám szerencsére észrevette ezt, majd ötéves koromban a testvéremmel együtt beíratott a Debreceni Állami Zeneiskolába. Régi vonalas polgári értékrendű családba születtem, ahol a zenetanulás az élet természetes velejárója volt. Nem akartam annyit gyakorolni, amennyi szükséges lett volna, így nem is teljesedtem ki ebben a műfajban. A rockzene – hasonlóan a többiekhez – fiatalként, tizenegy évesen ért el. Nagyon megérintett a ma „nagy öregek”-nek számító rockzenészek muzsikája. Döbbenetes hatást gyakorolt rám a P. Mobil, az Edda, a Beatrice, vagy éppen a Lord; az ő lemezeiket hallgatva jöttem rá, mi is az a rock and roll. A család konzervatív világnézete, ha diszkréten és intelligensen is, de rendszerellenes volt. Az akkori rockzenében pedig azokat a válaszokat is megtaláltuk kérdéseinkre, amelyek a létező szocializmust illetően felmerültek bennünk. Noha a nyolcvanas évek közepén-végén nyilvánvalóan enyhült a diktatúra szorítása, a polgárpukkasztó lemezborítók, a szókimondó szövegvilág megtette a hatását. Engem mindenekelőtt a billentyűjáték vonzott, ami ekkorra már nem szűkült le csupán zongorára; a Hammond orgona, illetve a szintetizátorok hangzásvilága alaposan kitágította a teret. Középiskolás éveim elején ismerkedtem meg Lakatos „Szoszó” Sándor dzsessz-zongoristával, akinek tanítványa lehettem, és akitől emberséget, zeneiséget is sokat tanulhattam. A könnyűzenében pedig Gömöry Zsolt játéka volt számomra a legmeghatározóbb, aki tökéletesen prezentálta a klasszikus zenéből hozott intelligenciát, valamint a rock and roll nélkülözhetetlen ösztönösségét. Mindez erőteljesen átsüt Hammond játékán. Miért is tagadnám, miatta lettem rockzenész. Sokat köszönhetek neki, nagy boldogság számomra, hogy régóta jó barátságot ápolhatok vele.
Több zenekarban is kipróbáltad magad. Egyfajta iskolának, gyakorlatnak tekintetted, netán szívesen lehorgonyoztál volna valamely formáció mellett? Vagy épp menet közben alakult úgy, hogy váltanod kell?
Nagyon sok előnyét, illetve hátrányát hordozom ma is annak, hogy vannak domináns megérzéseim. És az esetek kilencvenkilenc százalékában ezek bekövetkeznek. Sosem azért váltottam, hogy egy lépcsőfokot följebb lépjek, ugyanakkor azt sem merném kijelenteni, hogy nem vágytam az ismertségre, s hogy profi zenész legyek. Ez elsősorban a bennem lévő zenei és verbális gondolatok továbbítási vágyának tudható be. De ez abszolút nem tudatos törekvés volt bennem. Ma is, bármikor, honorárium nélkül elmegyek bármely kis klubba, pakolom a saját berendezéseimet is, ha szükséges. Sosem felejtem el, honnan jöttem. Az emberséget mindig is előbbre valónak tartottam, erre legjobb példa éppen a Lord esete. Amikor Gidó megkeresett, hogy tizenöt buliban helyettesítsem őt, bármennyire is megtisztelő, nem mondhattam azonnal igent. Korábban ugyanis az Örökség zenekar jelezte, amennyiben a billentyűsük nem térne haza külföldről, szükségük lenne rám; én pedig ígéretet tettem erre. Azt pedig semmiképp sem tehettem volna meg, hogy cserbenhagyom őket. Hogy később mi történt a Lordban pontosan, az örökre belső ügy marad. Egy biztos, kaptam hideget-meleget, de a valóság egészen más, mint amit sokan gondolnak...
Zenei pályám során próbáltam megvalósítani elképzeléseimet, álmaimat, küzdöttem a nehézségekkel, hiszen a környezetemhez képest általában nagyobb a hangom, több a motivációm. Ezt ma már bátran vállalom. Amikor azt látod, hogy az élet nem igazolja vissza a törekvéseidet, azok komoly küzdelmeket eredményeznek. Tizenhat évesen nehéz megvitatni az akkori zenésztársaiddal, hogy mit, miért cselekszel. Mindig kilógtam ebből a sorból. A kapcsolatok elfáradtak, vagy én nem gondoltam jónak valamiért, előfordultak összeférhetetlen dolgok, vagy épp a menedzsmenttel akadtak problémák. Ez volt az amatőr korszak. Az úgynevezett profi életemben ugyanazok az esetek fordultak elő velem, mint bárki más zenésszel. Mindig én álltam föl. Életem első lemezes produkciójánál az egyik koncert után összekülönböztem a menedzserrel. Ott eldöntöttem, hogy nem csinálom tovább, és mindent magam mögött hagyva, egészen Ausztráliáig mentem. Ebből a szempontból nem volt fontos számomra a karrierépítés. Hiszek abban, ha valamit tisztességesen, lendülettel, elszántsággal csinálsz, megjön a pénz is hozzá. Ám, ha a pénzhez való kötődésed az alap motiváció, akkor semmi sem fog megjönni.
.jpg)
Miért gondoltad úgy, hogy Ausztráliában próbálsz szerencsét?
Ennek komoly családi oka van. Édesapám nélkül nőttem föl, Édesanyám egyedül nevelt hármunkat a pedagógusi fizetéséből. Ez nagyon sok mindenre megtanított. Hármunk közül bennem jelent meg a leghangsúlyosabban az édesapa hiánya, aki Ausztráliában élt. Egészen kicsi gyerek voltam, amikor elhagyta a családot, disszidált. Semmit sem tudtunk róla. Húsz évesen, amikor már zenéltem, ám mégsem voltam kiváló anyagi helyzetben úgy döntöttem, hogy szeretnék találkozni vele. Tanulságos volt. Előtte hetekig árultam minden eladható dolgom, mire az utazás anyagi háttere összeállt. Annyi történt, hogy sikerült megismernem, bizonyos kérdésekre válaszokat is kaptam, ám amire vártam, azt nem kaptam meg. Úgyhogy gyorsan tovább álltam. Azt viszont elértem, hogy egy kinti, többek között latin dzsessz zenét játszó zenekarban billentyűzhettem. A mély barátságokon kívül számos szakmai és emberi dolgot köszönhetek nekik. És nem utolsó sorban megtanultam angolul. Ebből az alapból és a későbbi tudásvágyamból jött az angol irodalom- és nyelvtanári diplomám. De a tanulást sohasem hagytam abba. Jelenleg is a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi karának jogász hallgatója vagyok.
Ahhoz a generációhoz tartozol, amelytől nem idegen az elektronika alkalmazása a rockzenében. Nem gondolod, hogy a komputerizáció megöli, de legalábbis sematikussá teszi a művészetet?
Három dologra reagálnék: nemrég egy Van Gogh kiállításon jártam, ahol átéreztem a művészet jelentőségét. Amit én csinálok, az számomra hétköznapi és természetes; a saját munkámat – és nem álszerénységből – nem tartom művészetnek. Ám, ha így definiálják, azért hálás vagyok. Tapasztalataim szerint az emberek általában elégedetlenek a születési idejükkel: világlátásuktól, érdeklődési körüktől, érzelmeiktől függően abba a korszakba helyeznék magukat, amely a legjobban érdekli őket. Úgy érzem, hogy én nagyon jó korszakban születtem, hiszen megéltem a komputer fejlődését, s olyan emberekkel találkozhattam, akiket tisztelhetek, és akikre felnézek. Véleményem szerint a komputerizáció igazából nem tudja megölni a zenét. Ha Kosztolányi Dezsőtől megkérdeznék, vajon megöli-e a szépirodalmat az, ha a könyvtárban a saját kötete mellett állna valamely kortárs írónak olvashatatlan írása, a válasz nyilvánvaló lenne: az olvasó majd eldönti, szüksége van-e az értékre. Ugyanez a zenére átvetítve: azért használok Hammond orgonát és Moog szintetizátort, mert nélküle nem létezik rockzene. Valóban megjelent a dobgép és a különböző szintetikus hangzások, amelyekről azt gondolom, ezekkel is lehet megfelelően bánni. Ugyanakkor a vintage hangszereket is lehet nagyon rosszul használni. Hiszek abban, hogy a zene alapvetően hangszerekkel kreálódik. Ám azt is tudomásul kell vennünk, hogy a világban permanens változás zajlik, amelynek igyekszünk a jó oldalát felhasználni. Amit viszont nem tudunk beilleszteni hétköznapi életünkbe, attól megijedünk. Miközben mindegyik beilleszthető. Léteznek olyan zenei stílusok, amelyekkel negyvenhárom évesen, komoly szakmai múlttal – és jelennel – a hátam mögött sem tudok mit kezdeni. Mint ahogyan az Eurovíziós dalfesztivál döntőjében látottakkal-hallottakkal sem. A zene minősége helyett a külsőségek, a deviancia dominál, amely komoly veszélyt jelent az általam fontosnak tartott alapértékekre. A klasszikus értelemben vett dalszerkezetek helyett hallgathatatlan, élvezhetetlen, silány fércműveket láthattunk-hallhattunk. De természetesen ez az én véleményem. A zene hallgatása érzelmeket generál, impulzusokat ad. És nem mindegy, milyeneket. Egy gyönyörűen meghangszerelt melódia kifejezi a szerelmet, s ezáltal akár kapcsolatok is szövődhetnek. Ezzel szemben azok az elektronikus zenék, vagy inkább zajok, amelyeknek nincs dallamuk, harmóniájuk, ritmusuk, tempójuk, verzéjük és refrénjük, és inkább erőszakot közvetítenek, amelyre a képi elemek még rá is erősítenek, szerintem egészen másra ösztönzik a hallgatóságot. A kérdés ennél nyilván komplikáltabb, de az igazság valahol itt keresendő...
.jpg)
Mennyire állt közel hozzád Alapi István, illetve a Jeff Porcaro emlékzenekar zenei világa?
Alapi István számomra a világ egyik legjobb gitárosa. Nagyon szeretem őt, és rengeteget köszönhetek neki. Azon kevesek közé tartozik, aki nem tudna olyat tenni, ami befolyásolná az iránta érzett szeretetemet. Mindent tud, de annál sokkal többet is, amit egy gitárosnak tudnia kell. Gyerekkorom óta figyeltem a szakmaiságát, ennek ismeretében kijelenthetem, hogy energia dús, túlfűtött zenészről beszélünk. Időközben nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, olyannyira, hogy 2010-ben felkért az Alapi Band billentyűs posztjának betöltésére. Minden kishitűségem ellenére bizalmat szavazott nekem, s ez volt a szerencsém. Ezután szinte automatikusan érkezett a Jeff Porcaro Emlékzenekar, ahol zseniális muzsikusokkal játszhattam együtt, és amely szakmailag életem egyik legérdekesebb és legszebb időszakának bizonyult. Mindkettő évekig tartott. És itt említeném meg a Pataky Művek zenekart is, amelyben 2009-től négy éven keresztül billentyűztem, és amelynek – egészen pontosan az első formációnak – a közös stúdiómunkákon keresztül alapító-zeneszerzője is voltam. Szerettem és örülök, hogy ma is léteznek. Alapi Istvánnal pedig – különböző okok miatt – mostanában sajnos nem tudok annyi időt tölteni, amennyit szeretnék.
Ha már a stúdiómunkát említetted: professzionális, saját stúdiót üzemeltetsz, reklámzenéket komponálsz. Mennyire tudod egyeztetni ezt az időigényes feladatot a zenekari elfoglaltságaiddal?
A Lord zenekarba való érkezésemmel minden álmom teljesült. Ugyanakkor férfiemberként, édesapaként elképzelhetetlenek tartottam, hogy ne gondolkodjam felelősen. A család pedig a lehető legfontosabb az életemben. Négy gyermek édesapja vagyok. Éppen ezért egy pillanatig sem fogalmazódott meg bennem, hogy a zenekarért – amely éppolyan gyorsan eltűnhet, amilyen gyorsan jött – bármit is feladjak. Ugyanakkor eszembe sem jutott, hogy jövedelmem növelése érdekében a zenésztársaimat próbáljam több munkára kapacitálni. Tehát maradt az állandó munkahelyem, vagyis a stúdiómunka. Húsz éve dolgozom egy reklámügynökségben, s ez biztos pont az életemben. Emellett rengeteg egyedi megbízást kapok külföldről is, nem panaszkodhatom.
Mára a Lord megbecsült és állandó tagja, billentyűse lettél. Hazataláltál?
Mint beszélgetésünkben említettem, 2015-ben SMS-ben keresett meg Gidófalvy Attila, miszerint olyan billentyűst keres, aki helyettesíti őt azokon a bulikon, amelyeken nem tud részt venni. Aki ismer, tudja: őszinte, egyenes ember vagyok, ami a mindennapi életben nem feltétlenül válik előnyömre. Amint bekerültem a „sűrűjébe”, abszolút jóindulattal megtettem észrevételeimet, s miután a zenekar részéről erre fogadókészség mutatkozott, nekiálltam az előkészületeknek. Hangsúlyozom, elsősorban a saját – billentyűs – területemen! Ehhez társultak az emberi dolgok, s elkezdtünk nagyon komolyan dolgozni. Ez a munkamorál számomra megszokott, a zenekarnak kevésbé, de velem tartottak. Pohl Misi, illetve Erős Attila kifejezetten örült a tempónak és hozzáállásnak. Attila különösen a szakmai dolgokban támogatott. Azokban, amelyekre korábban ő is ráérzett, ám az elképzeléseit, akaratát mégsem tudta keresztülvinni. Misi pedig érezte, hogy jót akarok, és tudta, szívvel- lélekkel dolgozom. Már az első próbán olyan jól érezték magukat, hogy arra kértek, az összes koncertre menjek velük játszani. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem esik jól Gidónak, aki hosszú éveken keresztül volt a zenekar billentyűse; végül ő döntött úgy, hogy nem csinálja tovább a Lorddal. A pontos okok – függetlenül attól, hogy úgy a szakma, mint a közönség egy része engem tart a változás felelősének – belső ügyek maradnak. Amúgy, ha belegondolok, csupán ugyanaz történt, mint az első, általános iskolás zenekaromban. Itt sem tettem mást, mint akkor: jót akartam, a tudásom legjavát akartam nyújtani, valamint az összes anyagi lehetőséget korlátlanul felhasználni. Korábban az arénás Lord-jubileumi koncert ötleteléseit is végigcsináltam. De ennek szellemében készült az új lemezünk is, amire írhattam egy dalt, s amelynek szövege a zenekarba való érkezésemről szól. Úgy látom, zenésztársaimmal egy hullámhosszon vagyunk. Az elmúlt években Erős Attilával mély emberi kapcsolatba kerültem, ennek kezdetei a 2015-ös érkezésemtől datálódnak. Rengeteget dolgoztunk kettesben is. A legjobb hard rock gitárosnak tartom, akit valaha hallhattam. Óriási megtiszteltetés, hogy napi szinten muzsikálhatok vele. Szakmai maximalizmusa, óriási szíve, elszántsága egyedülálló. A Lord – azon túlmenően, hogy az ország egyik legidősebb és legjobb rockbandája – fantasztikus formáció. Pohl Misi egyedi, hihetetlen énektudása és barátsága nélkül sem tudok már színpadot elképzelni. A zenekar emberileg és szakmailag a maximumot nyújtja, amit ehhez hozzátehetek, azt meg is teszem. Mindehhez idén hetvenkét koncert párosul.
Szakmai életem egyik legnagyobb lehetőségét kaptam a Jóistentől és a zenekartól, én pedig megpróbálok élni vele. Soha és sehol nem éreztem ilyen jól magam. Tehát hazataláltam. Ám ezzel együtt sem éri meg nekem, hogy feladjam az őszinteségemet, egyenességemet. Vagyis, akár az esetleges konfliktusokat is vállalva, ne mondjam el azt, amit gondolok. És ez már biztosan így is marad. „Örökké”.
Hegedűs István
2019. november 25. 15:02