DIÓSZEGI KIKI
“Aki érzi, hogy mit akarsz közvetíteni, az csatlakozni fog.” Pontosan három éve, hogy először beszélgettünk a Music Média hasábjain a modern rock jegyekkel építkező Down For Whatever srácaival. A zenekar tavaly két jubileumi koncerttel ünnepelte meg tizedik születésnapját, lezajlott az első teljesen önálló turnéjuk, a 2026-os évet pedig egy erőteljes, új dallal indították. Ezúttal kizárólag a banda énekesével, Diószegi Kikivel készítettem interjút, aki a DFW mellett az idén tíz éves Blue Cold Jalapenosban is bizonyít. Olyan témákat vettünk górcső alá, mint az első szereplés, a DFW előtti zenei élete, a csapatjáték, a tribute-műfaj, vagy éppen a streaming szerepe.
Mikor érezted először, hogy te jobban kötődsz a zenéhez, mint mások?
Nálunk mindig szólt a zene, és édesanyám nagyon szeretett koncertekre járni, emiatt már gyerekkoromban rendszeres koncertlátogató voltam. Aztán valamikor 10–11 éves koromban fordult komolyabbra a dolog, amikor elkezdtem gitáron tanulni. Akkoriban már sok verset írtam, ennek köszönhetően később az éneklés felé fordultam. Valahogy úgy éreztem, hogy ebben jobban ki tudom fejezni magam.
Emlékszel az első szereplésedre?
Persze. Még nem énekeltem, ritmusgitáros voltam, és Kamaraerdőben, egy Hacienda nevű étteremben léptünk fel. A sarokban, a biliárdasztal mellett.
Folytassuk egy már egészen biztosan ismerős kérdéssel. Hogy jött az életedbe a zenélés?
Egy gyerekkori barátom, aki nem mellesleg ma Magyarország legjobb Queen tribute-jában gitározik, kapott egy hangszert, és ez amolyan közös hobbivá nőtte ki magát. Együtt jártunk az általános iskolai ének-zene tanárunkhoz tanulni. Én sosem voltam igazán tehetséges gitáros, ráadásul sosem motivált az állandó skálázás, ezért hamar dobbantottam a szövegírás és éneklés irányába. Ma már picit bánom, hogy nem mentem mélyebben bele ebbe a hangszerbe.
Mit tudhatunk a Down For Whatever előtti életedről?
Rengeteg garázszenekarban voltam, sok stílusban és formációban, sőt, színházban is kipróbáltam magam, talán ezért sem tudok magamra kizárólag rock-metal zenészként tekinteni. A jó zenét szeretem, stílustól függetlenül. Folyamatosan úgy érzem, hogy keresem önmagamat, és ez sokáig zavart is. Mármint kifejezetten irigyeltem azokat, akik pontosan tudják, mit akarnak létrehozni, de mára már elengedtem ezt. Igyekszem úgy felfogni az egészet, hogy az adott pillanat hangulatát ragadjam meg, és ne az egész személyiségemet keressem minden dalomban.
Ha egyetlen daloddal kellene bemutatnod magad valakinek, aki most hall rólad először, melyik lenne az - és miért?
Nem tudnék egy olyan konkrét dalt mondani, amivel teljesen be tudnám mutatni magamat. Minden szám egy adott pillanatot vagy éppen egy oldalamat ragadja meg, és zárja be a hangok mögé. Leginkább a Down For Whateverből ismernek, ezért ha mondanom kell valamit, akkor biztos egy DFW-t mondanék. Talán a „Zuhanás” lenne az, mert az volt az a szám, ami egy jó nagyot lökött rajtunk annak idején.
Mit jelent számodra frontembernek lenni?
Nem szeretem ezt a kifejezést, mert csapatjátékosnak gondolom magam, és egy zenekarban mindenkinek megvan a feladata és a funkciója, ami nélkül hiányos lenne a képlet. Mindig az az érzésem volt a „front” kifejezéstől, mintha egy énekes többet érne bármelyik másik tagnál, de ez egyáltalán nincsen így. Nyilván könnyebb az énekeshez kötődni, mert ő adja át azokat a szövegeket, amelyekhez a közönség kapcsolódik, de semmit nem ér se a szöveg, se a „frontemberi” jelenlét, ha a tagok energiái nem egyesülnek a színpadon. Mindig ezzel az „energia” dumával jövök, de az egész világ ebből áll, és nekünk ezeket kell formázni, összegyúrni, mert ez az, ami igazán számít egy koncerten. A kutyát nem érdekli egy félrefogott hang, egy hamis sor, egy elszakadt húr, hogyha közben ezek az energiák remegnek a levegőben.
Jelenleg két produkcióval is aktív vagy, a Down For Whatever mellett a Blue Cold Jalapeños bandában énekelsz. Mit jelent számodra a tribute műfaj? Játék, főhajtás vagy komoly művészi vállalás?
Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen köpködik a tribute-ot mint műfajt, de véleményem szerint egy teljesen helyénvaló módja a tiszteletadásnak. Szóval igen, főhajtás számomra egy olyan zenekar felé, akiknek sokat köszönhetek. De az egészet nem kell túlmisztifikálni, mert egy tribute koncert végső soron olyan, mint egy rockdiszkó. Azok az emberek gyűlnek össze, akik mind szeretik az anyabandát, és olyan emberek játsszák el a dalaikat élő hangszerekkel, akik szintén teljesen oda vannak értük. Ezzel semmi baj nincsen.
Számomra a DFW a hivatás, és sokkal komolyabb koncentrációt és odafigyelést igényel, míg a BCJ a teljes kikapcsolódás. Ott nagy hibát nem nagyon lehet véteni. Ha pedig igen, akkor maximum nevetünk egyet rajta, hogy mekkora hülyék vagyunk már megint. Amúgy nem tudnék olyan tribute-ban játszani, amit nem tisztelek vagy nem szeretek. Szerintem ebben a műfajban ez az elsődleges. Az teszi hitelessé, ha látja a közönség, hogy számodra mennyit jelent az adott banda.
Mennyire más energia egy tribute közönség és egy saját dalokat éneklő közönség? Más egyáltalán?
A tribute-nál tisztában kell lenned azzal, hogy a közönség az anyazenekar hangulatára és energiáira kíváncsi. Bizonyos értelemben jobban keretek közé vagyunk itt szorítva, viszont az a szerencsés helyzet, hogy maga a Red Hot Chili Peppers is igen eklektikus zenekar, ahol elég rugalmasan kezelik az élő előadást - hogy finom legyek -, emiatt nekünk is valamivel szabadabb a kezünk. Nyugodtan merünk rockosabban megszólalni, és hála az égnek zsigerileg jön belőlünk az a kiszámíthatatlan, bohém világ, amitől az RHCP olyan ismert lett.
Az elmúlt években hatalmasat fejlődtél a koncerteket illetően. A színpadon nyújtott teljesítményedet illetően mennyire működsz ösztönösen, vagy miben tudod tudatosan építeni a jelenlétedet?
Örülök, hogy kifelé ez látszik. A mozgáskultúrámból kiindulva tuti, hogy ösztönös vagyok! De a viccet félretéve, kellett bőven kilométer, hogy a hangomat biztosan tudjam használni. Főleg, hogy szeretek mozogni a színpadon, és emiatt kiváltképp nehezített pálya volt. Nyilván vannak nehezebb napok, és nem mindig konzisztens a produkció, de mára már meg vagyok vele elégedve. Rengeteget dolgozom és edzem, hogy a színpadon a legjobb teljesítményt tudjam nyújtani. A súlyzós edzések mellé olyan erőnléti és magas intenzitású intervallgyakorlatokat iktatok be, amelyek segítenek, hogy két dal között minél lejjebb menjen a pulzusom. Emellett újabban légzőgyakorlatokat és hidegvizes merüléseket is csinálok reggelenként. Úgy érzem, ezek mind-mind segítenek a teljesítményemben.
Pályád során biztosan akadt olyan koncert, amikor nehéz volt felfűtened a közönséget (fesztivál körülmények például). Mi járt ilyenkor a fejedben?
Régebben sokszor a szívemre vettem, ha nem indult meg úgy a közönség, ahogy a fejemben elterveztem. Ez egy spirál. Ha ezen befeszülsz, akkor azon gondolkodsz, hogy mit kellene csinálnod, hogy bevond őket, ezzel pedig izzadtságszagú lesz az egész produkciód. Ezen rengeteget kellett dolgoznom, és mára már úgy vagyok vele, hogy ha én jól érzem magam, akkor a zenésztársaim is, és ha ilyen mentális attitűddel állsz hozzá, akkor teljesen mindegy, hogy 80 vagy 2000 ember van éppen ott. Aki érzi, hogy mit akarsz közvetíteni, az csatlakozni fog.
Mit teszel, ha egy szövegedet túl személyesnek érzed? Elviszed a srácoknak, vagy egy időre fiókba tolod?
Elviszem nekik. Feltétlenül. Szerintem a szövegekben őszintébbnek kell lenned, mint amilyen a hétköznapokban saját magaddal lennél. Sok összefüggésre így jöttem rá, és olyan dolgokat írtam le, amik másképpen nem álltak volna össze. Olyan kapcsolatban vagyunk a srácokkal, hogy tényleg bármit meg merek osztani velük.
Van olyan dalotok, amit ma már másképp írnál meg?
Ezen nem gondolkozom. Biztosan lenne, mert ma már más vagyok, mint akkor voltam… Szeretném hinni, hogy jobb zenész is. De amit egyszer leírtam, megírtam, az annak az adott pillanatnak a tükre. Nincs értelme újragondolni, mert nem véletlenül úgy született meg.
Mit hozol magaddal gyerekkorodból, ami ma is ott van a dalaidban?
Furcsa, hogy nem igazán vannak vidám dalaim, pedig kifejezetten boldog gyerekkorom volt. Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy azokról a dolgokról szeretek énekelni, amikről beszélni nehéz. Nagyon közeli kapcsolatban voltam a nagymamámmal, akit korán elvesztettem, majd nemrég az anyukámat is, akivel szintén kimondhatatlanul közeli viszonyban voltunk. Az utóbbi időkben realizáltam, hogy a veszteség, az igazságtalanság, az elmúlás, a halál és a lét kérdései mennyire sokszor megjelennek a szövegeimben. Valószínűleg pont emiatt, mert ezekkel a dolgokkal birkózom meg a legnehezebben, és úgy gondolom, hogy nem is lehet. Elfogadni is egyelőre lehetetlen.
Tudsz csendben lenni? Vagy mindig dolgozik benned valami?
Kifele vannak csöndesebb pillanataim, időszakaim, de bent mindig beszélnek hozzám. Néha jó lenne, ha kicsit ott is csöndben maradnának.
Hogyan látod ma a magyar rock, metal színtér helyzetét?
Én azt látom, hogy alapjáraton maga az élőzene nagyon nehéz helyzetben van jelenleg. Biztos vagyok benne, hogy még mindig nyögjük a COVID-időszakot. A közönség jó része megszokta az otthon melegét, és sokkal nehezebb őket kirobbantani onnan, mint régebben. Borzasztó magas költségekkel kell számolnia egy zenekarnak és egy klubnak is; ennek okán megemelkedtek a jegyárak is, és míg régebben egy átlagember havonta egy-két koncertre el tudott menni, most nagyon meg kell gondolnia, hogy melyikre vált belépőt.
Egymás után szűnnek meg a fesztiválok, a megmaradtak szervezői a biztos, mainstream előadókat kötik le inkább. Alig van stílus-specifikus rockfesztivál, ami tényleg nagyobb tömeget vonz. A rádióban szinte rögtön bannolják azt a zenét, amiben megszólal egy torzított gitár; a screamekről meg már ne is beszéljünk.
Ez egy nagyon hosszú téma, és nem is akarnék mélyebben belemenni, panaszkodni sem szeretnék. Mi ezt szeretjük a srácokkal csinálni, abból főzünk, ami van. Hála az égnek, a közönségünk nagyon lojális, és szépen, lassan építkezünk, úgyhogy nincsen veszve semmi.
A streaming szerinted lehetőség vagy inkább kényszer?
Is-is. Lehetőség, mert soha nem volt még ennyire könnyű eljutnunk az emberekhez. Egy dal ma nem egy raktárban porosodik CD-n, hanem két kattintással ott van bárkinél a világon. Ez óriási szabadság.
Ugyanakkor kényszer is, mert a rendszer átalakította a gondolkodásunkat. Gyorsabban kell reagálni, sűrűbben kell jelen lenni, algoritmusban kell gondolkodni, nem csak dalokban. A figyelem lett a legnagyobb érték. Szóval a kérdés inkább az, hogy hogyan használod: ha a streaming diktál neked, az kényszer; ha te használod eszközként, akkor lehetőség.
Mindazonáltal én inkább visszamennék a régi időkbe, ahol még kézzel fogható volt egy lemez, kazetta, DVD…
Január első napján jelent meg a “Menekülj tőlem” dalotok. Mit árulsz el róla az olvasóknak?
A “Menekülj tőlem” egy bensőséges folyamat eredménye, a személyes démonokról, a szorongásról és az ismétlődő belső hullámvölgyekről szól. A dal középpontjában a lelkiismeret-furdalás áll. Az a fajta belső elakadás, amikor az ember tudja, hogy nem képes azt nyújtani, amire egy számára fontos személynek szüksége lenne. A szám a visszatérő, mély felismerések és a saját korlátaink tudata köré szerveződik. A városi képek, a lepusztult utcák, a lámpák és a hajnalok a mentális labirintusaink jelképei. Ezek a szimbolikus elemek az elveszettséget, az elakadás érzését és a kiút hiányát jelenítik meg a dalban. A lámpaoltás például azt a pillanatot jelképezi, amikor már nincs mibe kapaszkodnunk...
Az alkotási folyamat ezúttal eltért a korábbi munkáinktól. A “Menekülj tőlem” eredetileg egy saját magamnak készült, írt dal volt, amelyet hosszú ideig nem akartam publikálni. Végül a Down For Whatever srácokkal együtt dolgoztuk át, megtartva a dallam, a szöveg és az eredeti harmóniák őszinteségét, majd felöltöztettük abba a formába, amelyben végül megjelent.
Amikor nincs próba, nincs koncert, nincs színpad - milyen ember Diószegi Kiki?
Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, és igyekszem azt is jól csinálni. Egy családi vállalkozásban próbálok helyt állni a nyomdaiparban. Közben edzek, számolom a kaját, és rendszerint túlgondolok dolgokat. Néha elégedett vagyok magammal, néha egyáltalán nem.
A színpadon sok minden egyértelmű, mert ott tudom, ki vagyok. A hétköznapokban viszont ugyanúgy keresem a helyem, mint bárki más. Férj vagyok, apa vagyok, vállalkozó, zenész - és néha egyik szerepben sem érzem magam teljesen késznek. De talán nincs is ezzel baj, mert pont ez hajt: az, hogy sosem érzem, hogy „na, most kész vagyok”. Mindig van még egy dal, még egy jobb koncert, még egy erősebb verzió belőlem.
Van olyan oldalad, amit még egyik zenekarban sem mutattál meg?
Szerintem sokan meglepődnének, hogy mennyi. Rengeteg tervem van, rengeteg félkész dal van a fiókban, és a mai napig érnek olyan hatások, amikről tudom, hogy egyszer lenyomatot fognak képezni az életemen.
Mit szeretnél, mit mondjanak rólad 20 év múlva?
Egyrészt nagyon szeretném, hogy valamilyen formában, de még mindig aktív része legyek a zeneiparnak. Örülnék, ha azt mondanák rólam, hogy bár nem volt mindig minden hibátlan, őszintén csináltam, amit csináltam, és komolyan vettem a dolgomat, az embereket. Szeretném, hogy ne egy kiégett, cinikus figurára emlékezzenek, hanem egy olyan arcra, aki a dalaival kapaszkodót nyújtott, és a zenekarával egy közösséget alkotott.
Mik a publikus tervek a közeljövőre nézve?
Új nagylemez, új dalok, lemezbemutató ősszel és télen, de leginkább megyünk tovább azon az úton, amit elkezdtünk együtt a srácokkal. A Blue Cold Jalapeños fiúkkal pedig idén 10 évesek vagyunk, úgyhogy lesz egy elég nagy volumenű szülinapi koncertünk még a nyáron!
írta: Hatos Niki
2026. április 13. 05:03