MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

DEREK SHERINIAN - A billentyűk Caligulája

Noha Derek Sherinian az elmúlt évtizedet főleg olyan szupergroupokban töltötte, mint a Glenn Hughest, Joe Bonamassát és Jason Bonhamet felvonultató Black Country Communion, illetve a Mike Portnoy, Billy Sheehan, Jeff Scott Soto és Bumblefoot társaságában létrehozott, újabb keletű Sons Of Apollo, az egykori Dream Theater-billentyűsnek hallhatóan nem esett nehezére visszazökkenni szólóüzemmódba. Ha már a pandémia okán kútba estek a Sons Of Apollo turnés tervei, gyorsan összerakott egy új lemezt, amivel ott folytatja, ahol a 2011-es keltezésű Oceanával abbahagyta: a játék neve továbbra is fúziós színezetű, virtuóz hangszeres megoldásokon alapuló instrumentális és progresszív hard rock. Az anyag elkészítésében segítségére volt örökös társa, Simon Phillips doblegenda, továbbá elsőligás gitárhősök egész hada, Steve Vai, Zakk Wylde, Bumblefoot, Joe Bonamassa és Kiko Loureiro. A The Phoenix címre keresztelt albumról kérdeztük a billentyűk királyát.

Köztudott, hogy óriási rajongója vagy Eddie Van Halennek, zenéltél is vele. Biztos vagyok benne, hogy letaglózott a halálhíre…

Derek Sherinian: Nagyon elszomorított, amikor megtudtam, hogy Eddie elhunyt. Mindig nehéz elfogadni, ha egy ilyen nagy hatású ideál távozik az élők sorából. Emlékszem, alig akartam elhinni, amikor lehetőségem nyílt együtt zenélni vele. Szürreális volt. Hihetetlenül kedvesen fogadott, amikor felmentünk a stúdiójába Brian Tichyvel: megmutogatta az összes gitárját és előszedte nekünk azokat a szalagokat, amiken a kiadatlan felvételeit tárolta. Olyan élmény volt ez számomra, amit soha nem fogok elfelejteni. Csak azt tudom mondani, roppant szomorú, hogy nincs többé, de még szomorúbb lennék, ha a vele való találkozás kimaradt volna az életemből.

The Phoenix címmel tavaly ősszel kijött egy új szólólemezed. Amikor legutóbb a Sons Of Apollo kapcsán beszélgettünk, azt mondtad, hogy nem tervezed a visszatérést a szólókarrierhez. Miért változtattad meg a véleményedet ezzel kapcsolatban?

DS: A második Sons Of Apollo-albumot követően azt éreztem, hogy csinálnom kell egy önálló lemezt. Miután megkötöttem egy új lemezszerződést, felhívtam Simont. Egy hét alatt összeraktuk a dalok vázainak jó részét és kijelöltük azt az irányt, amit elképzeltünk az anyagnak.

Simon Phillips neve az elmúlt évtizedekben szinte összefonódott a lemezeiddel. Hogy ment a közös munka ezúttal?

DS: Simonnal mindig csodálatosan gyümölcsöző együttműködni. Húsz éve dolgozunk közösen, először az Inertia lemezemen játszott. Azt követően, a 2011-es Oceanáig bezárólag további öt albumot írtunk meg együtt. Amikor újra összejöttünk a stúdióban, olyan érzésem volt, mintha nem is 9 év, hanem csak 9 perc telt volna el a legutóbbi közös munkánk óta. Elképesztően erős a közöttünk lévő kölcsönhatás, magától értetődő módon vagyunk képesek kapcsolódni egymás muzikalitásához, ami roppant boldoggá tesz.

Simon nem kizárólag óriási dobos, hanem kiváló stúdiós szakember is. Kihasználtad ezen képességeit is a felvételek során?

DS: Simon az összes dalt társszerzőként és társproducertként jegyzi, ráadásul a keverést is ő végezte, tehát a kérdésedre a válasz egyértelmű igen. A mi esetünkben sosem az van, hogy Simon bérzenészként feldobolja a dalaimat és már veszi is a kalapját, hanem valóban közösen dolgozunk ki mindent. Hatalmas szerepe volt és van a komplett albumok elkészítésében.

A dalszerzés miként zajlik általában?

DS: Előfordul, hogy komplett dalötletet küldök Simonnak, a legtöbb esetben azonban csak részleteket, szekciókat kap tőlem. Ezekhez minden esetben új részeket és új dallamokat szokott kitalálni, így lesz teljes a kép. Nagyon élvezem a Simonnal való munkát, mert a kreativitásával új dimenziókat képes megnyitni előttem is. Az új lemezre egy dalt viszont a Megadeth gitárosával, Kiko Loureiróval írtam. Régóta ismerjük egymást, de csak most jutottunk oda, hogy közösen csináljunk valamit. A Pesadelo dal a legkeményebb pillanata a lemeznek, ugyanakkor van benne egy nagyon finom brazil flamenco-érzet...

Épp akartam mondani, hogy milyen gyönyörű része ez az anyagnak…

DS: Magam is így gondolom. Korábban láttam pár videót Kikóról, amint flamencót gitározik és ezt az oldalát mindenképpen kamatoztatni akartam a dalban. Úgy gondolom, ez is azt mutatja, hogy nem kizárólag a billentyűs hangszerekről szól a lemez, hanem minden egyes közreműködőnek megadatott a lehetőség arra, hogy hozzá tegyen valamit a dalokhoz. A kritika is méltatja ezt, ahogy látom. Fontosabb az összhatás és a közös erőfeszítés, mint az individualizmus, és ez az igazi varázslat: az alkotóelemeket, tehát a dalszerzést, a hangszeresek játékot és a produkciós munkát úgy egymáshoz simítani, hogy az így létrejött elegy működőképes legyen.

Említetted Kikót, de rajta kívül számos más híresség is gitározik az új szerzeményekben…

DS: A legtöbb gitártémát Bumblefoot vállalta, ő három dalban játszik, a többiek, tehát Steve Vai, Joe Bonamassa és Zakk Wylde egy-egy tételben bukkannak fel.

Rengeteg hatalmas gitárossal játszottál együtt karriered során: Eddie Van Halen, Al Di Meola, Allan Holdsworth, Yngwie Malmsteen, a sor szinte végtelen. Ki az, akit még nem sikerült elcsípned, de rajta van a bakancslistádon, természetesen Jeff Beck kivételével?

DS: Na igen, nem titkoltam soha, hogy Jeff Beckkel hatalmas vágyam együtt zenélni! Nyilván rajta kívül is akadnak még nevek a listámon, például Nuno Bettencourt, Steve Morse, Neal Schon, Joe Satriani, no meg a nagy elődök, Jimmy Page, Eric Clapton, Brian May, David Gilmour. Utóbbi úriembereket bármikor szívesen látom a lemezeimen, persze azért igyekszem a realitások talaján maradni! (nevet) Egyvalamit viszont elárulok neked: már elkezdtem dolgozni a következő szólóalbumomon, egy dalt be is fejeztem, amiben nem más, mint Michael Schenker gitározik! Úgy jöttünk össze, hogy pár hónappal ezelőtt meghívott az új lemezére billentyűzni, ami januárban jelent meg. Roppant jól sikerült a Drilled To Kill dal, amiben egy jó kis gitár-billentyű párbajt vívtunk. Amikor a stúdiózás végén Michael megkérdezte, hogy mivel tartozik, elgondolkodtam, majd arra jutottam, hogy egy Michael Schenker ne adjon nekem pénzt, inkább jöjjön és játsszon fel egy olyan szólót az új dalomhoz, amilyet csak ő tud! Mondanom sem kell, a szóban forgó téma nyílegyenesen mutat 1980, tehát az első MSG-album legendás Into The Arena dala felé. Ugyebár azon az albumon is Simon dobolt, tehát az érzet duplán benne van! A lemezt egyébként még 2021-ben szándékomban áll megjelentetni.

Ami a The Phoenix dalait illeti, mintha most jobban elmerültél volna a ‘70-es évek progresszív rockjában, mint korábban. A Clouds Of Ganymede az egyik olyan markáns tétel, ami ebbe az irányba mutat, itt a UK és Eddie Jobson hatását véltem felfedezni…

DS: Abszolút így van, a dal nagyon mélyen merít a UK világából. Amikor a fő dallamokat megírtam, egyből Allan Holdsworth ugrott be, illetve az, hogy Steve Vai lenne a legalkalmasabb az elgitározására. Ahogy átküldtem neki, azonnal beleszeretett és elég jó munkát végzett vele. Te hogy gondolod?

Nyilvánvalóan hozta a dalban azt, amit tőle elvár az ember. Markánsan rajta hagyta a kézjegyét, mint mindenen, amihez hozzányúl…

DS: Látod, erről van szó! Pontosan ilyen zenészekkel szeretek kooperálni, akik annyira egyedi stílussal bírnak, hogy már néhány hangból fel lehet ismerni a játékukat és pusztán a jelenlétükkel meghatározóvá tudnak tenni bármilyen témát. A lemezeimen szereplő muzsikusok pedig mind ilyenek.

A másik kedvencem a korongról a Dragonfly, amiben érdekes módon a hangversenyzongorát állítod középpontba.

DS: A bevezetője egy ideje már formálódott a kezeim alatt. Amikor olyan stádiumba értem az első másfél perccel, hogy már kezdte körvonalazni a majdani dalt, elküldtem Simonnak, aki alaposan meglepődött! Tisztában voltam vele, hogy eléggé eltér attól, amit általában csinálni szoktam, Simon viszont egyből meglátta benne a lehetőséget: ahogy megkapta, egyből odaült a zongora mögé és elkezdte továbbfejleszteni. Simon elképzelései mindig nagyot lendítenek az ötleteimen és ebben az esetben is ő erősített meg abban, hogy jó irányba mozdultam: lényegében olyan lett a dal, mintha egy zongoratrió játszana benne. Annyira kitölti a hangszer a teret, hogy a gitár nem is hiányzik mellőle. Ez az első eset, hogy ilyesmit rögzítettem és egyből nagyon betaláltam vele mindenkinél. Messze ez a kedvence a legtöbb embernek, a videója is ennek a legnépszerűbb. A dal miatt csomóan már arra próbálnak rávenni, hogy készítsek egy teljes albumot kizárólag zongorával! (nevet) Persze nem kell nagyon győzködni, mert magam is érzem, hogy ebben van perspektíva. A jövőben valamikor mindenképpen meg szeretném valósítani ezt, de addig is rá fogok erősíteni erre a vonalra. A következő lemezemen egészen biztosan jobban kidomborítom a játékom ezen aspektusát.

Nagyobb kihívást jelent a hangversenyzongorán való játék, mint az elektromos billentyűzés?

DS: Teljesen más világ, ég és föld a különbség közöttük. A zongora összehasonlíthatatlanul fizikálisabb hangszer, baromira megdolgoztatja az ember kezeit. Sok ember el sem tudja képzelni, hogy minden egyes billentyűs hangszerhez másképp kell viszonyulni: más hozzáállást vár el a zongora, mást az orgona, mást a szintetizátor, megint mást a wurlitzer, és még sorolhatnám. Csak azért, mert mindegyiken fekete-fehér billentyűk találhatóak, mind önálló zenei entitás és így is kell kezelni őket.

Visszatérve a dalokhoz, az Octopus Pedigree az a tétel, amibe jó adag fúziós téma is került…

DS: Bumblefoot volt az, aki ezt feljátszotta, de ugyancsak ő szerepel a Empyrean Skyban és a Temple Of Heliosban. Nagyon otthonosan mozog a fúziós világban, hasonlóan gondolkodik, ahogy Allan Holdsworth tette és ez nálam mindig betalál.

A címadó dal a másik végletet jelenti, hiszen egy meglepően egyenes, hard rockos darab, amiben Zakk Wylde hozza a parázs gitározást.

DS: Ez volt a legelső téma, amit megírtam a lemezhez. Az volt a tervem, hogy Van Halen-módra, egy szál hangszerrel, szárazon vezetem be, ahogy Eddie tette az Eruptionnel, majd bejön a gyilkos 4/4-es tempó, amire aztán Billy Sheehan és Zakk Wylde hozhatják, amit csak akarnak, amúgy “kezdődjön a parti!”-módra. Egy tök egyszerű, ám brutálisan húzós szerzemény kerekedett belőle. Teljesen alapvető harmóniákkal indul, a végére viszont azért belevittünk némi fúziós érzetet, hogy fel tudja készíteni a hallgatóságot az utána érkező összetettebb és agyafúrtabb kompozíciókra. Úgy érzem, hogy Simonnal rengeteg különféle szuperkomplex hatást oltottunk a dalokba ezúttal és nagyon jól sikerült elcsípnünk a produkciós részt is. Tetszik a lemez íve és dinamikája, pont megfelelő hosszúságú, se nem rövid, se nem hosszú.

Van egy érdekes feldolgozás is az albumon, a Them Changes Buddy Milestól. Játszottál Buddyval annak idején. Hogyan emlékszel vissza arra a korszakra?

DS: Csodálatos iskola volt Buddyval zenélni. A legelső nagy dobásom volt, hogy bekerültem a bandájába. Amikor befejeztem a tanulmányaimat a bostoni Berklee-n, visszamentem Los Angelesbe, ahol egy ismerős segítségével bejutottam a meghallgatásra Buddyhoz. Megkaptam a melót és egyből átestem a tűzkeresztségen: életemben akkor turnéztam először és rögtön egy ilyen legendával játszhattam hetente 4-5 koncertet! Buddy Jimi Hendrix dobosa volt, szóval gondolhatod, mit jelentett mindez nekem! Hatalmas élmény volt, rengeteget tanultam tőle olyan dolgokat, amiket az iskolában könyvekből nem lehetett.
Ami a Them Changes feldolgozását illeti, az egész onnan indult, hogy meghívtam kedves barátomat, Joe Bonamassát is az albumra, ugyanakkor nem tudtam, mit énekeljen. Joe képben volt a múltammal kapcsolatban, ezért felvetette a Them Changest. Kiváló ötletnek tartottam, a kivitelezése pedig minden várakozásomat felülmúlta. Joe elképesztő spontaneitást vitt bele, a fantasztikus szólót például elsőre vagy másodikra tolta fel úgy, ahogy hallod a lemezen! Úgy szól benne, akár Hendrix! Amolyan tiszteletadásnak is tekinthető ez Jimi előtt, hiszen a lemez pont a halálának ötvenedik évfordulóján, tehát 2020. szeptember 18-án jelent meg!

A The Phoenix vinyl-formátumban is megjelent. Ezek szerint te magad is hiszel a fizikai hanghordozók létjogosultságában…

DS: Hiszem, hogy fontos egy albumot ilyen formában is kiadni. Azok a srácok, akik az elmúlt húsz évben kerültek kapcsolatba a zenével, nem tapasztalhatták meg, hogy milyen a vinyl. A CD-t ismerték meg, majd jöttek a digitális formátumok. Egy ideje viszont már visszatért az igazi nagylemez és szerencsére nagyon sokan foglalkoznak vele. Tudod, az emberek szeretik, ha a kezükbe vehetnek és felbonthatnak valamit, ha lapozgathatják és olvasgathatják - ezek mind hozzátartoznak az élményhez, amit egy album nyújt. A digitális formátumok nem tudják ugyanezt adni és szerintem a hangzásuk sem jó. A vinyl szól a legjobban, ez vitán felül áll, ugyanakkor a CD is sokkal többet tud megszólalásban, mint az mp3 meg a többi fájlformátum. Azok, akik letöltenek vagy streaming-szolgáltatókon keresztül szerzik a zenét, sohasem kapják meg a teljes minőséget. Olyan ez, mint egy étel, ami frissen csodás ízű, de miután ötször lefagyasztottad, már csak az eredeti minőség 45 százalékát adja. Magam is kacérkodom vele, hogy veszek itthonra valami jó lemezjátszót hogy újra vinylen hallgathassam a kedvenc lemezeimet. Még emlékszem rá, mennyire jó is az: nem csupán hallod, hanem érzed is a zenét, ha vinylről szól. Nagyon kíváncsi lennék, hogy miként szól a The Phoenix vinylen. Még nem hallottam, de el tudom képzelni, mert Simon nagyon ‘70-es évekre jellemző módon keverte, félig digitális, félig analóg metódust alkalmazott. Rengeteget dolgozott rajta, hogy megfelelő eredményre jusson.

A streaming-szolgáltatásokról mi a véleményed?

DS: A régi iskola képviselője vagyok. Szerintem az volt az egészséges, amikor az emberek megvették a lemezeket, majd a művészek kvázi fizetésként jogdíjakhoz jutottak! (nevet) Mára az egész rendszer felborult, a hallgatóság nagyon könnyen jut hozzá ahhoz, amit akar, a zenészek pedig egy vasat sem látnak a munkájuk után. A streaming ezen része nagyon nem igazságos. Remélem, hogy idővel valaki a zeneiparban kitalálja majd, hogyan lehet a mai modellek mellett nagyobb anyagi megbecsülést mutatni a zenészek felé.

https://dereksherinian.com

Írta: Danev György


2021. május 1. 08:40

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA