Darvasi Líviusz színpadmester
FEZEN, SZIN, Fishing on Orfű, PEN, Művészetek Völgye, Budapest Music Expo – s egy szakállas fiatalember megannyi színpad körül: sürög, forog, intézkedik, problémákat old meg, koordinál, érkezteti és búcsúztatja a zenekarokat, intézi a hangot, a zenekari átállásokat, a fényt, bekészíti az ételt, az italt. Ő Darvasi Líviusz színpadmester. Mivel foglalkozik? Milyen szerepet játszik egy rendezvény lebonyolításában? Hogyan lesz valaki színpadmester? – Ezekre s még sok más kérdésre kerestük a választ bemutatkozó interjúnkban.
Hogyan kezdődött színpadmesteri pályafutásod?
Még az egyetem alatt sok olyan klubkoncertet szerveztünk, ahol nem egy, nem kettő, de akár öt underground zenekar is összefutott, s hogy ha egy estén ennyi zenekar találkozik, ott elkerülhetetlen, hogy legyen egy koordináció a színpad körül. Hogy ne az legyen, hogy hajnali háromkor még mindig felléptetünk valakit. Én, mint szervező, egyre többször találtam magam abban a helyzetben, hogy koordinálni kellett ezeket a zenekarokat. Aztán ez elkezdte magát kinőni, belefutottam pár ajánlatba, hogy mi lenne, ha esetleg zenei fesztiválokon lennék színpadmester.
A Szegedi Szabadtéri Színháznál díszítőként kezdtem a színpadi munkákat. Ott lehúztam három évet, és így kerültem be a kőszínházba, szintén díszítőként, illetve különböző koordinációs tevékenységekben segítettem. Jelenleg pedig a színpadmesteri portfóliómban a FEZEN Fesztivál (Fehérvári Zenei Napok), a Fishing on Orfű, a SZ. I. N. (Szegedi Ifjúsági Napok), Művészetek Völgye, P. E. N. (Pécsi Egyetemi Napok) szerepel, illetve ami éppen jön. Most a Budapest Music Expo is bejött a képbe, ahol volt szerencsém együtt dolgozni a BOSE-al, illetve a Rádió Rockkal, ami igen kellemes élmény volt. Az eltelt évek alatt a zeneipar majdnem minden szegmensében tevékenykedtem már valamilyen poszton, a koncertszervezéstől kezdve a marketingtevékenységig. Aki ebbe belekezd, szinte minden szegmensét végigjárja ennek a dolognak.
A színpadmester az, akinek három perccel a fellépés előtt kell megrendszabályoznia a zenekart, hogy ha két percen belül nincsenek színpadon, nem léphetnek fel?
Ez azért így egy kicsit drasztikusan hangzik, de tény, hogy a programcsúszás csak a legextrémebb esetekben (pl. ha az időjárási viszonyok már tarthatatlanok, vagy a zenekari busz defektet kapott) megengedett, és akkor sem mindegy, hogy mennyi időt emészt fel! Az egyik kedves kolléga szokta mondani, hogy „én vagyok az, aki felkéri, vagy felkíséri a zenekart a színpadra, és én vagyok az, aki lerúgja onnan”. Olykor nehéz elindítani egy show-t, különösen, ha harapódzik a backstage party, viszont amikor már belelkesült a zenekar és a közönség is, akkor meg egyre nehezebb leszedni őket onnan. A mi feladatunk egyik része az, hogy tartsuk a programhálóban kiírt időpontokat, illetve, hogy a háttérmunkákat összehangoljunk, ez által a gyakorlatban kivitelezzük azt, amit a főszervező megálmodott.
Onnantól kezdve, hogy egy zenekar megérkezik a fesztivál területére, egészen odáig, hogy le nem megy a show-ja, a színpadmester felelőssége. A mi feladatunk, hogy a backstage-ben minden rendben legyen velük, amit megigényeltek, az a helyén legyen, hang, fény, színpad: minden, ami a riderben van, hogy maximálisan profi körülmények között tudjon fellépni az adott csapat. Tartatni az időpontokat a legfontosabb. Tudod, amikor egy nap összezsúfolódik hét-nyolc zenekar, és elég rövidek az átállási idők, ott észnél kell lenni, hajtani kell a szekeret, hogy menjen a dolog. Amit a közönség lát a színpad másik oldaláról, az sokszor egy tizenhat órás műszaki munka eredménye. Benne van a fesztivál előtti napokban az egyeztetés, mindenkit végig kell telefonálni. Sokszor a fesztiválra való beléptetést, az útbaigazítást is mi szoktuk koordinálni, akár telefonon keresztül, és nem egyszer volt olyan, hogy én rohantam ki a passokkal a zenekarnak: ezek mindennapos dolgok.
Nem minden rendezvényen van színpadmester, ugye, ez egy bizonyos szint fölött lép működésbe?
Azon szeretnénk javítani, hogy minél több rendezvényen jelen tudjunk lenni, mint színpadmesterek. Nagyon sokan, például ismerőseim ismerősei mikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, és mondom: színpadmester vagyok – az mi? Imádjuk ezt a kérdést, sokan nincsenek tisztában a mi szakmai szegmensünkkel, foglalkozásunkkal, még egyes szervezők se! Egy bizonyos komolyságú rendezvény már megkívánja a színpadmester jelenlétét, mert nélküle nem tudnak a produkciók teljesen flottul fellépni. Mi azért vagyunk, hogy a főszervezők munkáját is segítsük, levegyük a terhet a vállukról, a helyszínen már ne nekik kelljen rohangálni a zenekarok után, mert nekik más dolguk is van. Az a helyszín, ami a tiéd, az a te felelősséged, azt te tartod rendben. Megkönnyíted a főszervezőség munkáját, továbbá még magabiztosabbá teszed a zenekart az által, hogy olyan körülmények között léphetnek fel ahol nekik csak a zenéléssel kell foglalkozniuk. A mi részünkről nagyon fontos, hogy minden technikai beállás, illetve koordináció teljesen zavartalanul folyjon. Menjen a produkció A-tól Z-ig.
Mi volt eddig a legrázósabb történet, pályafutásod során?
Szokták mondani, hogy „én inkább a jóra szeretek emlékezni”, és ez sokszor be is jön, mert olyan iszonyatosan bajos dolog még nem volt. Most, az idei szezonban volt egy pár olyan húzás, ami egy kicsit megizzasztott. A Déja Vu Fesztiválon több produkciónkat is elmosta az eső ezért párszor át kellett variálni a forgatókönyvet, plusz a Brooklyn Bounce is késett két és fél órát, mert a repülőgépük leragadt Prágában szintén csak az időjárás miatt, és így keletkezett egy elég nagy űr a programban. Egyrészt meg kellett oldani a zenekar idejutását, valamint az űrnek a feltöltését. Szóval volt meló rendesen. Olykor bele tudunk futni olyan helyszíni esetekbe, ahol improvizálni kell, mert valóra válnak a rémálmok, hogy lerobban a busz, nem érkezik meg a zenekar időben, vagy éppen a technika nem akar összeállni. Volt egy másik fesztivál is a nyáron, ahol egy elég nagy produkciónak fél óra volt beállni, és annak ellenére, hogy napokig egyeztettem a saját technikai stábommal, illetve a zenekar technikusaival is, hogy hogyan tudjuk időben kivitelezni az átállást csak beakadt egy gikszer. Konkrétan az történt, hogy a gitáros lábára kezdés előtt 10 perccel a szél rávágta a backstage konténer ajtaját, de olyan szerencsétlen módon, hogy a srácnak majdnem oda lett az Achilles-ína. Egyszer csak odajön hozzám az egyik tag, hogy nincs e nálam egy sebtapasz, mert a gitáros elvágta a lábát. Mondom neki, ajjaj, nézzük csak meg. Benézek, a konténerben a srác meg ott ül egy a vidéki disznóvágások hangulatát megidéző vértócsa közepén. Rohantam is mentősökért, mert a sebtapasz legfeljebb itt arra lett volna elég, hogy a szemét leragasszuk, amíg összevarrják. De aztán minden rendben lett, a buli némi csúszással elindult, a zenész kolléga pedig derekasan helytállt, pontosabban ült, mert végül ülve nyomta le a bulit. Ha jobban belegondolok soha nem volt egy négyórás Axl Rose-os késésem. 
Volt egy kellemetlen eset, pont most a Budapest Music Expón, hogy a színpadunk utolsó zenekarát elmosta az eső, a Junkie Jack Flash-t, és akkor beszélgettünk a stábbal arról, hogy „basszus, gyerekek, nem tudtuk az i-re feltenni a pontot!”. Nagyon jól együttműködtünk a zenekarokkal, és mi, mint csapat is; a főszervezőséggel is nagyon jó volt a viszony, de az utolsó koncertet nem tudtuk megtartani az eső miatt. Ez hagyott egy kellemetlen érzést bennünk, de az én felelősségem, tehát a színpadmesterek felelőssége az is, hogy ha olyanok az időjárási körülmények, vagy bármi, ami veszélyezteti a színpadot, a közönséget, a zenekart – akkor igenis le kell fújnunk a bulit. Mindenhol mindig eljöhet az a pillanat, amikor dönteni kell, hogy itt a vége. Ebben az esetben pont az volt, hogy kaptunk egy zuhét, ami eléggé bevert a színpadra, elkezdett ázni a cucc. Ránéztünk az Időképre, azt mondta, hogy még legalább egy órán keresztül esni fog. Így ha csak fél óra múlva tudjuk megkezdeni a zenekari beállást, elúszik a koncert, ugyanis a rendezvény szigorú menetrend szerint zárta kapuit. Nem volt idő, rendesen felkészíteni a bandát, illetve a cuccot is menteni kellett, mert ilyenkor ez is a mi felelősségünk, hogy ne érje kár a felszerelést.
Ezeken a fesztiválokon már semmi nem olcsó mulatság, milliós dolgokra kell figyelni. És a megrendelő el is várja, hogy vigyázzunk. Ilyenkor mentünk. Akár a helyi technika, akár a zenekari backline, a dobcucc, fontosabb, hogy meg legyen védve, mint az, hogy most hány szám van még hátra a setlistből. Az időjárás az egyetlen, ami ellen nem tudunk tenni, de az ellen igen, hogyha beüt a krach, akkor próbáljunk nulla kárral megoldani minden helyzetet. Nyilván, ez a közönség felé is kényelmetlen, de a publikum ugyanúgy vállalja ezt a rizikót, amikor kijön egy szabadtéri fesztiválra, mint a főszervező, aki szabadtéren dolgozik.
És a legemlékezetesebb pozitív pillanatok? Vagy ez inkább olyan, hogy amikor jól sikerül minden, akkor láttamozod, hogy „na, ezt is megcsináltuk”, és elégedettség tölt el?
Minden rendezvény után eltölt egy elégedettség, de leginkább akkor szoktam ezt az eufórikus érzést érezni, amikor megy a koncert. Ott állsz a színpad szélén a stábbal, minden dolog rendben van, mindenki végzi a feladatát, te pedig belülről tudod, hogy az egész működik, lélegzik, él, és hogy ez egy jó pillanat. Ezek a legszebb dolgok. Az idei FEZEN Fesztiválon volt, hogy az éppen utolsó pillanatait élő Blind Myself zenekar a műsora felénél volt és én is ott bólogattam velük a színpadon, amikor egyszer csak jött a felismerés, hogy „Ez a produkció most tényleg hasít, jók vagyunk gyerekek!” Madarat lehetett velem fogatni. Ezért érdemes ezt csinálni, a visszacsatolás nekünk is nagyon fontos. Egyszer az egyik csapatnak volt egy ilyen elszólása, hogy „mi már csak olyan fesztiválon akarunk játszani, ahol Líviusz a színpadmester”. Most erre mit lehet mondani? Nagyon jól esett a bók, de nekem ez a munkám, a kötelességem, hogy a produkciók és általuk a közönség is rendesen ki legyen szolgálva. Nem kell ezért piedesztálra emelni. Itt szeretném hozzátenni, hogy én nem tudnám rendesen végezni a munkámat, ha nem lenne egy profi stáb a kezem alatt. Attól tudok jól működni, hogy az emberek: a hangosítók, a front- és monitor hangmérnökök, a világosítók, a roadok, stagehandek, mind értik a dolgukat. Ha csak egy gyenge láncszem is van a gépezetben, akkor az vissza tud ütni! Ezért mindig figyelünk és segítjük egymást, sokszor olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád. Ebből kifolyólag az esetek többségében mindig minden rendben van.
Visszatérve arra, hogy hol kezdődünk mi, munka szempontból: valamelyik fesztivál főszervezője felhív, hogy „figyelj, van ez a színpad, ez a programháló, megcsinálod-e?” Akkor általában igent mondunk, és megbeszéljük, hogy konkrétan mire van szükség, milyen segítségre. Én szeretek belefolyni minél hamarabb az előkészítésbe, mert anyám azt mondta: „Fiam, az a munka van biztosan elvégezve, amit te magad csinálsz”. Ha szükséges begyűjtünk ridereket, catering igényeket, egyeztetünk a menedzserekkel, megcsináljuk az itinert: mikorra kell a helyszínre érni, mikortól van a hangbeállás, a koncert, mennyi idő van az átszerelésre. Előfordul, hogy a turnébuszokat kell koordinálni mivel a backstage udvarban kevés a hely, így össze kell hangolnunk, hogy melyik járgány melyiket váltja éppen. Mellette pedig folyamatos a rohangálás A-ból B-ből C-ből D-be. A zenekar menedzserét el kell kísérni például pénzezni, mert nem tudják pontosan, hol van a kassza. Elintézni, hogy legyen hűtő a backstage-ben, a megfelelő pia mennyiség benne legyen, legyen elég szék, satöbbi. Néha már úgy érzem magam, mint egy jó vendéglátó, egy kocsmáros: „Gyere, ülj le, fogyassz valamit, és ha minden OK, jól érzi magát a társaság, akkor gyerünk, zenéljünk egyet, mert idő van!” S utána: „jól van, jó voltál, kösz a show-t, minden fain volt, köszi, hogy eljöttél, igyál még valamit!” Aztán jön a következő „betérő vendég”, aki egy zenekar, és akkor megint kezdjük. Rengeteg dologból tevődik össze ez a munka, sok technikai részlete is van, de még mindig azt mondom, hogy ez hetven százalékban szociális munka: hogy mennyire tudod megtalálni a hangot az emberekkel, hogyan tudod az ott töltött idejüket kellemesebbé tenni, illetve szakmailag biztonságba helyezni őket. Egy zenekarnak is könnyebb, és sokkal jobb bulit tud adni, ha koncert előtt fél órával nem azon stresszel, hogy „Úristen, most hogy fogunk megszólalni?”, hanem látják, hogy egy ember és egy stáb ezt kézben tartja, rendben lekoordinálja. Nekem nagyon fontos, mint színpadmester, az, hogy az én színpadomon fellépő bármilyen produkció magabiztosan lépjen színpadra, tehát, hogy érezze a törődést, tudja pontosan, hogy jó kezekben van.
Mi most egy színház büféjében beszélgetünk. Szabadtéri színpadi munkák után a kőszínházon át vezetett utad a rock and roll szakmába, de azért a mai napig visszajársz a színházba dolgozni, ugye?
Igen, most már több éve, így a téli időszakban a Szegedi Kortárs Balettnak szoktam dolgozni, de ide, a régi munkahelyemre, a Szegedi Nemzeti Színházba is visszajárok, hogyha hívnak, kisegíteni. Ez a színházasdi is olyan, mint a rock-szakma, hogy beleszeret az ember, a színháznak eleve van egy légköre, meg az itteni technikai műszak is olyan, mint a második családod, tehát nagyon összenőttünk. Sokszor van az, hogy hiányoznak a fiúk, és mivel én most a civil szakmámban, egy rendezvényszervező cégnél gasztronómiával foglalkozom, tehát a cég étel-ital és melegkonyha-kínálatát rakom össze és értékesítem különböző fesztiválokon, ez fejben sokszor kimerítő, jó érzés visszajönni a gyökereimhez, kicsit kikapcsolni, és „munka közben pihenni”. 2008-tól 2011-ig dolgoztam együtt a srácokkal a Szegedi Szabadtéri Színházban, a Dóm téren, és amikor elvégeztem az egyetemet, nem akartam rögtön munkanélküli lenni, mint kommunikáció-médiatudomány szakos, bár hozzáteszem, hogy én már az egyetem ideje alatt is egy booking management-et vezettem, ami Darvasi Unity névre hallgatott, és underground zenekaroknak szerveztem koncerteket Szegeden, illetve országszerte. Néha Románia, Szerbia is befigyelt. Amikor lediplomáztam, bementem a színházba, és megkérdeztem, van-e itt hely nekem. Mondta a volt főnököm, hogy persze, gyere és akkor lehúztam még velük három-három és fél évet a Szegedi Nemzeti Színházban.
Mellette párhuzamosan pedig Sziget Kft. is volt, mert tudod, a színházi berkekben ez úgy néz ki, hogy az évadok olyanok, mint a suli: elindul szeptemberben, és vége van júniusban. S olyankor nyáron mindig lehetett választani, hogy vagy kimész a Szabadtérire dolgozni, vagy pihensz, mivel év közben nincsenek szabadságok. „The Show Must Go On”, tehát a show soha nem állhat le, és én a Szigethez mentem. Nem igen tudok a fenekemen maradni. Volt Balaton Sound, a VOLT, a Strand és a Sziget Fesztivál. Ott viszont nem színpadmester, hanem backstage brigádos voltam, ami kb. abban merült ki, hogy feleltünk, az összes színpad, összes backstage konténerének a bútorzatáért. Azért, hogy a fellépőknek a kért bútorzat és az egyéb apróságaik mind meglegyenek az öltözőkben. Ebből adódott életem egyik legextrémebb munkája: mivel akkor is egyedüli színházas voltam a csapatban, megkaptam azt a feladatot, hogy segítsek kivitelezni a Faith No More színpadképét a 2012-es VOLT fesztiválra: egy fehér színű ravatal volt az egész közel 500 darab rózsával – ezt a munkát kellett összehangolnunk, kitalálni, hogy a díszlettel az átállási időben hogyan tudjuk minél gyorsan berendezni a színpadot. Nagyon izgalmas, óriási élmény volt. Kaptunk is aztán a csapattal egy olyan visszaigazoló e-mailt a Faith No More menedzsmentjétől, hogy annyira jól sikerült a díszlet, hogy el vitték magukkal a turné további helyszíneire is.
Volt, hogy a Prodigy-nek kellett gumicsónakot szerezni a koncert előtt fél-egy órával, de itt a színházban is akadt azért bőven extrém helyzet! Sokszor, mivel a színpadmester keze alatt vannak a díszítők, beépítenek minket a darabba. Ezt úgy hívjuk, hogy nyílt színtéri változás. Van az átállás, amikor a függöny lemegy, negyedóra szünet, és akkor mi átépítjük a színpadot a következő képre. Ezzel ellentétben a nyílt színtéri változás, amikor a díszítők az előadás alatt konkrétan bent dolgoznak a díszletben. Ugyanúgy van jelmezed, esetleg még mondatod is: én is voltam már testőr, pincér, halott ember, stb. s nyilván a változást csak úgy tudod megcsinálni, hogy mondjuk, a közönség előtt kell betolnod az adott elemet. Ezek is olyan apróságok, amik megszépítik a munkát. Egyáltalán nem jellemző a monotonitás. Mindig van egy apró változás, „kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba”. Mindig van egy új projekt, amin agyalni kell, és ez ugyanúgy a zenei fesztiválokra is igaz, hogy nincsen két egyforma színpad. Ha a színpad ugyanaz is, a fellépőid összetétele változik. Én majdnem tíz éve csinálom ezt az egészet, és még mindig van olyan produkció, akivel nem sikerült dolgoznom. Ettől függetlenül, nagyon várom, hogy a régi és új versenyzőkkel egy színpadra kerüljünk.
Melyek azok a produkciók, akikkel még nem dolgoztál, de nagyon szeretnél?
Lássuk csak: Metallica, Slipknot, Mastodon, Pearl Jam…stb.:-) na jó, hogy a realitás talaján maradjunk és ne utazzunk messzire: például még sosem dolgoztam a Quimbyvel vagy a Tankcsapdával, ők eddig még valamiért kimaradtak. Sok zenekarral volt már dolgom: Depresszió, Road, Alvin és a Mókusok, Supernem, Fish!, Ganxsta Zoleeék és velük, illetve sok más csapattal is barátként tekintünk egymásra. Ezért, amikor megérkezem egy helyszínre, nem az van, hogy „Hú, még egy meló!”, hanem „De jó, jönnek a haverok, és csinálunk egy tök jó koncertet együtt!”. Amikor fáradt vagy fásult vagyok, ez is erőt ad, hogy barátok közt dolgozhatom. Közben pedig jöhetnek az új kihívások. A Fishing on Orfű például nekem az a fesztivál volt, ahová tudatosan szerettem volna bekerülni, mint színpadmester, mert csak jókat lehetett róla hallani. Kihívás számba ment. Nem nagy ország a miénk, de „fesztivál-ország”, így mindig találsz olyan feladatokat ahol ki tudod magad próbálni. Nekem a Fishing volt a következő lépcsőfok és a buli végén egy óriási „plusszal” láttamozhattam a rendezvényt. Nagyszerű fesztivál, egy nagyszerű csapattal. Mega puszi érte Kálocz Tominak és Szolnoki-Kovács Petinek, hogy bizalmat szavaztak nekem.
Mit javasolsz azoknak a fiataloknak, akik kacérkodnak a színpadmesteri szakmával? Hogyan kezdjék el, hogy majd egy idő után őket hívják színpadmesternek a különböző rendezvényekre?
Kezdjék ott, hogy megfognak egy nehéz hangfalat, vagy racket, és elkezdik felpakolni a színpadra. Itt kezdődik az egész. Másfelől pedig legyenek nagyon türelmesek és az sem árt, ha bírják a stresszt! A színpadmester rengetegszer kerül nyomás alá és ezt meg kell tanulni kezelni. Aki nagyon izgulós vagy kattogós az ne ugorjon bele, mert nem fogja élvezni. A rugalmasság, az improvizációs készség a problémamegoldás terén elengedhetetlen. És az alapoknál kell elkezdeni. Ott kell sündörögni a színpadok körül, roadolni kell, figyelni, hogy hogyan állnak össze színpadi munkafolyamatok, onnantól, hogy kora délutántól elkezdjük beizzítani a hangcuccot egészen az utolsó koncert végéig. Ezt nem lehet a könyvekből megtanulni, csak is a terepen. A terepen tudod felépíteni magadban (az elkövetett hibákkal együtt) azt, hogy hogyan tudsz hatékony és értékes résztvevője lenni egy produkcióknak. Én ezért is próbáltam mindig a lehető legszélesebb körben végigjárni az egészet: nem csak a zenei fesztiválokat, hanem a színházat is, azon belül: szimfonikus koncertek, kortárs balett, opera; a zenei mellett gasztronómiai fesztiválok, plusz klubkoncertek, utcai vásárok levezénylése, kicsiben és nagyban egyaránt, sokszor extrém körülmények között! Próbálj meg mindig egy lépéssel mindenki előtt járni! Ha azt hiszed, hogy már minden működik, tedd fel magadban a kérdést: mi kellhet még? Ha megérkezik valaki, milyen igénnyel állhat még elő? Mert nyílván te leszel az, akitől majd a válaszokat várják. És ha te elveszted a kontrollt az pánikot fog szülni az pedig nagyon nem jó. Rövidre zárva tehát: hidegvér, problémamegoldó készség, legyél társaság-központú, és az sem árt, ha szereted a zenét! ;-)
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Illés Norbert Géza
2017. április 14. 06:14