MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Dandó Zolika - „Számomra a zene egy kérdezz – felelek.”

Hosszasan gondolkodtam, hogy mit írjak a bevezetőben Zolikáról, de elakadtam. Írhatom, hogy kiváló gitáros, zeneszerző és hangszerelő, vagy akár azt is, hogy elismert zenész. Ez mind igaz is, de ezeket a kifejezéseket kevésnek érzem ahhoz, hogy jellemezzem őt, és lehet, hogy nincs is erre szükség, mert úgy gondolom, hogy Dandó Zolika a magyar zenei szakmában egy ikon. A jelenlegi helyzetnek megfelelően egy videotelefonálás lett a módja annak, hogy a tapasztalatairól, a zenekarairól, a zenei ízléséről és a hangszereiről kérdezgessem. Nagyon szerettem ezt a beszélgetést!

Azt több interjúban elmesélted, hogy már gyerekként sokat jártál koncertekre és stúdiófelvételekre édesapáddal, Dandó Péterrel, aki elismert basszusgitáros volt. Mi volt ebben a világban az, ami annyira elvarázsolt, hogy te is zenész lettél?

Bizony, az egész gyerekkorom ezzel telt. Apukám sokszor elvitt magával koncertekre, stúdióba és az ORI-ba, amikor zenészekkel találkozott. Nekem elképesztően tetszett az egész, már eleve azok a szagok, a közeg, az, ahogyan a zenészek egymással beszéltek, a szóhasználat, és persze a muzsika. Az egésznek van egy jó hangulata, ezt nyilván nem kell elmesélni senkinek. Főleg akkoriban, ’82-’83 körül, amikor még olyan zenekarok között mozgott az ember, mint a Neoton vagy az LGT, és a jazzisták, az egész rezgésnek, ami ezeket az embereket körülvette jó kis vintage zenész hangulata volt, nagyon jól éreztem magam ebben.

Milyen szagokra gondolsz?

Arra, amikor a kávé illata összemidiződik a bútorokba beivódott dohányfüst és a műszaki berendezések szagával. A régi stúdiókban és az irodákban volt ez a nagyon érdekes, jellegzetes illat.

Hogyan lett a gitár a te hangszered?

Gyerekkoromban Pat Metheny és a Queen fogott meg leginkább, őket néztem sokat, és úgy éreztem, hogy nekem is gitároznom kell. Apámnak volt a bátyjánál egy régi gyerekkori szólógitárja, még valami Jolánka, ezt hozta el nekem. Azon a hangszeren kezdtem el gyakorolni, persze, akkor még össze-vissza. Az kegyetlen volt! Nagyon sokáig nem is engedtem magam képezni, úgy gondoltam, hogy majd én azt tudom. Ez jó nagy hülyeség volt! Sokkal hamarabb kellett volna elkezdenem tematikusan, épkézláb módon gyakorolni. 10 évesen kezdtem el gitározni, és amíg a Kőbányára nem kerültem, autodidakta voltam, mint a kis rock gitáros gyerek, akinek van egy gitár a nyakában, és össze-vissza gitározik, amit ér. Sipeki Zoli másolt át nekem például Paul Gilbert és Malmsteen oktatóanyagokat, ezeket próbáltam leszedegetni. Ezekből egy csomó mindent megtanulgattam, de teljesen kusza voltam, mert apám hiába mondta, hogy a zeneelméletet is meg kell tanulni, nem hallgattam rá.  Emiatt haragszom magamra. Ő viszont rám hagyta, hogy amíg gimibe járok, addig gitározgassak magamnak, ahogyan szeretnék. Aztán 18 éves korom után fordult ez komolyra.

Amikor a Kőbányai Zenei Stúdióba felvételiztél, már megvolt benned az igény arra, hogy az elmélettel is képbe kerülj, vagy ez egy kényszer volt?

Kőbányára gyakorlatilag minden zeneelméleti tudás nélkül kerültem, az első évben viszont annyira felszívtam magam, és annyira rendbe szedtem a fejemet, hogy utána már az Emberek zenekarral gitároztam az Erkel színházban, meg Cserháti Zsuzsával léptem fel. Az a durva, hogy amikor az ember még 10-18 éves, akkor még olyan fogékony az agya, annyi hely van még a winchesteren, hogy gyakorlatilag bármennyi információ belefér. Akkor hirtelen összeszedtem magam és elkezdtem tematikusan gyakorolni az iskolai tananyagot is, és szépen összeállt a fejemben a kép.

Amikor még Kőbányára jártál, mi volt az elképzelésed a saját karrieredről?

Annyira jól éreztem magam abban a közegben azokkal az emberekkel, hogy nem is törődtem azzal, hogy utána mi lesz. Örültem, hogy van egy olyan iskola, ahol csak zenélni lehet, semmi mást nem kell csinálni, erre vágytam egész gyerekkoromban. Ezt így élveztem. Az volt nekem a dobbantó, amikor elkezdtem járni a Fészek klubba ’ 99-ben vagy 2000-ben. Az addig összeszedett elméleti és gyakorlati zenei tudásomat végre a való életben is tudtam alkalmazni. A Fészek klubba akkoriban sok jazz- és rock zenész lejárt, például Emilioék, Mester Tomiék, Orbán Józsi, és Plutoék. Esténként összeraktuk a hangszereket és muzsikáltunk valamilyen felállásban. Két éven keresztül minden este ott játszottam a jazztől kezdve a rockig mindent, amit épp kellett, ez adta meg nekem a koncertrutint, és közben rengeteg szakmabelivel ismerkedtem meg. Ott lettünk jó barátok Fehér Attilával, akivel 20 éve együtt dolgozunk, például a Hooligans lemezeket készítjük együtt. Aztán például a TNT-be is egy ottani ismeretségnek köszönhetően kerültem be. A Fészekben találkoztam az Inflagranti énekesével, Attilával, aki elhívott gitározni az Inflagrantiba, ami akkoriban egy népszerű zenekar volt. Inti eljött kongázni egy koncertre és látta, hogy jópofa gyerek vagyok, meg gitározom, és elhívott a TNT-be. Az az öt év amit ott töltöttem, eléggé nagy dobbantó volt nekem szakmailag is, és ugye évi 100 bulit játszottunk, komoly nagykoncerteket, gyakorlatilag ott váltam profi zenésszé. Ez a két dolog ami elindította a karrierem, az elméleti tudást Kőbánya, a gyakorlatit pedig a Fészek klub adta meg.

Volt néhány év, amikor színpadon szinte nem is láthattunk.

Amikor a TNT feloszlott, akkor a Machine Mouse megkeresett, hogy mint gitáros és zenei producer istápoljam a zenekart. Úgy gondoltam, tök jó, hogy ebben a csapatban végre előléphetek a háttérből. Készítettünk három lemezt, van egy-két olyan nóta amit a mai napig játszik a rádió. Ez a zenekar sajnos sosem tudott igazán kitörni annak ellenére, hogy a dalainkat játszotta a Viva TV és a rádió, voltak koncertjeink is, mégsem kerültünk igazán előtérbe, 2008-2009 környékén kiléptem. Ezzel együtt csináltam a stúdiós dolgaimat 2000-től fogva, a Machine Mouse után néhány évig főleg lemezeken dolgoztam, ebben az időszakban nem nagyon volt zenekar ahol játszottam volna élőben, esetleg egy-két buliba hívtak el. Majd másfél évig a NOX-szal játszottam aztán megint jött egy-két év szünet. Ekkor volt egy betegségem is, ami egy restart volt, újraformáztam a disc-et a fejemben. Ezután talált meg a Vastag Csaba produkció, ott gitároztam négy és fél éven át. Azzal a zenekarral sajnos nagyon kevés bulink volt annak ellenére, hogy a közönség szerette. Tényleg egy jó kis csapat volt, mindig jó zenészek játszottak Csaba mögött, ami nekem nagyon fontos. Szerintem mindig a leggyengébb láncszem fémjelzi a zenekart, itt meg mindig a top zenészekkel játszhattam együtt, akiket emberileg és zeneileg is nagyon szeretek, például Michel, Kolta Gergő vagy Kaszás Peti. Most is működik a zenekar nagyon jó zenészekkel, én már nem vagyok ott. Most az Abrakazabra zenekarral játszom, ez már ez a negyedik évünk lesz együtt, ha majd egyáltalán el lehet újra indulni ebben a borzasztó korszakban.

Az Abrakazabra koncepciója egy egész más vonal, mint amilyen produkciókban részt vettél korábban. Gondolkodtál azon, hogy elvállald-e?

Megmondom őszintén, annyira kevés bulim volt a Vastag Csabival, hogy kellett egy olyan zenekar, ahol sokat tudok játszani. Ráadásul ebben a csapatban gitározni igazi kihívás, mert gyakorlatilag a Horváth Charlie-től kezdve a Tolcsvay Lacin keresztül a Keresztes Ildiig mindenkivel játszunk, a rocktól kezdve a country-ig, jazz-es, funky-s dalokig minden van. Előfordul, hogy egy héten négy koncertet adunk, mindegyiket más énekessel. Ez egy folyamatos agytréning, - a mai divatos kifejezést használva – az ember kilép a komfort zónájából és a határait feszegeti. A zenekarnak az a koncepciója, hogy úgy játssza el a dalokat, ahogy vannak, tehát ez nem egy megúszós hakni lókottából, hanem törekszünk arra, hogy 80%-ban azt hallja a közönség, amit a lemezen megszokott. Ebből a szempontból ez egy nagyon precíz zenekar. Remek a társaság, nagyon jó zenészek, jó formák játszanak a csapatban, úgyhogy szeretem. Járjuk az országot, a határon túli közeli településeken is játszunk. Ráadásul kétládás Marshallal járok a bulikra, lehet hangosan muzsikálni nagyszínpadon, azért ez mégis csak egy jó dolog!

Van egy nagy ’80-as évek rajongásod zeneileg. Mi az, ami szerinted akkor megvolt a zenében, és azóta hiányzik?

Egyrészt a ’80-as években voltam, gyerek, akkor kezdtem el zenét hallgatni, és az a sound, a megszólalás és a dallamvilág, amiben felnő az ember, meghatározza a zeneiségét. Másrészt a ’80-as éveket egy olyan fejlődési korszaknak látom, amikor az emberek mertek kísérletezni a hangszínekkel, a dallamokkal és az akkordokkal úgy, hogy közben a klasszikus tudás az bennük volt. A ’60-as, ’70-es évek klasszikus rock, pop, funky és disco alapjai lettek összekeverve az akkori technikai vívmányokkal, és ebből nagyon jó dolgok jöttek létre. Nem véletlen, hogy mostani a fiatalok, például Bruno Mars ennek az időszaknak a hangulatát igyekeznek visszahozni. Ők is kezdenek ráérezni arra, hogy milyen érzelmes, milyen színes volt a zenei világ akkor.

Hatalmas zenei gyűjteményed van, a mai napig vásárolsz hanglemezeket, és ahogyan nézem, konkrétan a ’80-as évekből az utolsó ismeretlen zenekarig mindenkit meghallgatsz. Ennyire érdekel ez a világ?

Mindig talál az ember újdonságokat. Abba gondolj bele, hogy a hős korszakban hetente 400-500 lemez jelent meg különböző stílusokban. A ’70-es évek végétől Los Angelesben volt nagyon komoly csapat, akik az összes pop sztárnak és rock énekesnek a lemezeit készítették. Itt körülbelül 40 zenészt tudnék felsorolni, akik közül még mindig nagyon sokan működnek közre felvételeken a Nathan East-től kezdve Lukatherig. Rengeteg nagykiadós lemez készült az ő közreműködésükkel és ennek – mondjuk – a 2%-a lett ismert és elismert. Van egy Discogs nevű oldal, ezen a világ összes megjelent lemeze fent van statisztikákkal, előadókkal, itt szoktam rákeresni, hogy például Jeff Porcaro milyen lemezeken dobolt.  Michael Jackson vagy Madonna mellett egy csomó olyan lemezt dob ki az oldal, amik egyáltalán nem ismertek, az előadóból sem lett semmi, viszont a zene nagyon jó. Lentulai Krisztián barátommal, aki szintén nagy pop-rock rajongó, ezeket megvásároljuk, és időnként ájuldozunk, hogy milyen jó lemezeket találunk. Több ezer lemezünk van, imádjuk nagyon.

A hangszerelés és a stúdiózás korábban is érdekelt? Önszorgalomból tanultad meg?

Igen. Ez úgy kezdődött, hogy a ’90-es évek közepén apám vásárolt egy Atari számítógépet, mert akkor az volt még a zeneszerkesztők csúcsa, MIDIben még a mai napig is nagyon jó. Kaptam egy szintetizátort, összekötöttem a géppel, és elkezdtem mindenféle MIDI cuccokat csinálgatni a Cubase zeneszerkesztőben.  2000-ben találkoztam Fehér Attilával, először a Kivi zenekarnak kellett készítenünk egy remixet, ami a maga nemében olyan jól sikerült, hogy ehhez klipet is forgattak. Attila ezután kérdezte, hogy volna-e kedvem nála dolgozni. Akkor nagyon gyorsan meg kellett tanulnom a Cubase audiós PC-s változatát is. Azokban az években a magyar pop zenének volt még egy utolsó nagy fellendülése, nem feltétlenül minőségi, inkább mennyiségi értelemben, és akkor iszonyatosan sok lemezt csináltunk. Volt olyan év, amikor 7 teljes lemezt hangszereltem meg. Amikor az első pár Megasztár ment a TV-ben, az abból kijövő győzteseknek még készült egy pár albuma, és ott gyakorlatilag - egy tíz éve - el lett vágva a lemezgyártás. Addigra az internet már olyan gyorssá vált, annyira elérhető lett minden, hogy az embereket már nem érdekelte a lemezvásárlás. Az egy nagyon nehéz időszak volt. Benne voltunk egy nagy tempóban, még gondolkodni sem volt időnk alkalmasint, hogy hogyan készüljön egy lemez, úgy dolgoztunk, mint a gép. Aztán egyszer csak elapadt az egész. Korábban a kiadók rendelték meg a hangszerelőktől a munkát, és ők is finanszírozták ezeket a megjelenéseket.  Mára nehézkessé vált a lemezkiadás azáltal, hogy kikerült ebből a mederből, ma már az előadók is magán dolgokkal próbálkoznak. Persze, az interneten legálisan elérhető a zene egy csomó zeneáruházban, de ezek majdnem, hogy ingyenesek, mert arra, hogy nagyjából háromezer Forintért kapsz korlátlan mennyiségű zenét, arra azt mondom, hogy ingyenes, hiszen egy CD kerül annyiba. Gyakorlatilag ezáltal értéktelenné is vált a zene. Ez olyan, mint az a svéd gyermekvers, aminek a lényege, hogy „Gyűjtöttem bélyeget, aztán apámtól egyszer kaptam egy kilónyit, azóta nem gyűjtök bélyeget.” Ez is ilyen, hogy ha minden van, akkor gyakorlatilag semmi nincsen. Régen egy lemezborítót akár egy két-három hónapig is nézegettem, megfigyeltem, hogy az embereken milyen ruha van, milyen hangszereken játszanak, olvasgattam a szövegeket. Ma meg amíg elmegyek zuhanyozni, addig letölthetek egy egész diszkográfiát, és felületesen beletekergethetek. Régen az ember szeretett vágyakozni valamire, aztán várakozni arra, hogy azt megkapja. Hosszasan vártam egy lemezmegjelenésre, majd rohantam a lemezboltba, hogy mielőbb megvehessem. Most ez nincs. Ha minden azonnal van, akkor az ezeket a fajta örömöket veszi el az embertől. A mostani rohanó világban ezeket az örömöket nagyon nehéz megkapni, és ez a zenében is így van, a zene is átment technokrata irányba. A mai gitáros mindent akar, jazzt majd metált játszani észrevétlen átmenetekkel, ebbe belecsempészni egy kis funky-t utána jöhet egy finger pickinges country style, és majd átül a dobfelszereléshez. Ezt a bizonyítási vágyat látom sokakban, nagyon felturbózott szinten játszanak MIDI pontossággal, csak pont az egésznek a humanitása veszik el ezáltal. Nézem a YouTube-on is, hogy milyen zseniális technikájú gitárosok vannak esetleg egy konyhában Olaszországban, úgy gitározik, mint a ’80-as években senki technikailag. Viszont se íze se bűze, olyan, mintha egy robotzsaru gitározna. Mindenki tökéletesre fejleszti magát technikailag, csak épp nincsenek hozzá zenekarok, és lemezeladás. Egy nagyon furcsa korszak ez!

Ezzel ellentétben te nem ontod magadból a konyhában készült videókat, sőt, néhány hete, amikor megkért a facebookon egy ismerősöd, hogy tegyél fel gitáros videókat, a következőt kommentelted: „Nem vagyok olyan izgalmas gitáros magamban, egy zenekari ember vagyok. Önállóan olyan vagyok, mint 40 dkg liszt a palacsintából.”

Igen, én ezt így érzem. Én nem fogok már úgy játszani, mint ezek a nagyon gyorsan, tíz ujjas tappinggel gitározó húszévesek. Az embernek már az ízülete sem olyan, az agya sem, ráadásul teljesen más zenei világban szocializálódtunk. Nekem fontos, hogy legyenek karakterek, ízek. Ha meghallasz egy Brian Mayt, egy Lukathert, Mike Oldfildet vagy akár Santanat akit sokan nem szeretnek, de rá is érvényes, hogy bármelyiküket felismered két hangról. Ezek a mostani gyerekek meg gyakorlatilag ugyanolyan gitárokkal, ugyanolyan hangszínnel, ugyanolyan pluginen, ugyanazokat a nagyon gyors, értelmezhetetlen figurákat játsszák gépdobos alapokra a YouTube-on, és ez egy kicsit olyan nekem, mint egy lélekvesztő. Én, ha körbe vagyok véve jó zenészekkel, jó társasággal, akkor adott zenei környezetben tudok olyat alkotni, ami az embereknek tetszhet. Nem vagyok olyan, mint a Snétberger, aki leül, és lehengerel azzal, amit egy szál gitárral alkot. És ha megnézek egy Brian Mayt, egy David Gilmourt vagy egy Jeff Becket, bármelyik megfog három hangot a gitáron, és eldobom az agyam. Inkább ezeket szeretem annak ellenére, hogy a mostani gitárosok között van egy csomó, aki lehengerlő, tényleg gyönyörűen gitároznak. De valahogy annyira gyógyszertári tisztasággal és kimértséggel, precizitással hogy az már életidegen. Az van, hogy ők nem mentek végig azon, hogy próbateremben gyakoroljanak egy hangos erősítőn, vagy egy élő zenekari környezetben reflektálva egymásra. A zene az egy kérdezz – felelek. Ezért, ha egy MIDI zenei alapra kell rágitározni, az nekem nehéz, nyilván megoldom ha kell, de nem szeretem, mert nincs kommunikáció. Ezek a gyerekek meg leülnek, és megszerkesztik a szólókat: ide gyorsan egy tapping figura, oda két arpeggio, amoda egy finger picking. Nyilvánvaló, hogy nem nekünk csinálják ezeket, hanem a mostani huszonéveseknek, és nekik nagyon tetszik. Nekem mindig a természetes dolgok tetszenek leginkább. Hangszerekben és erősítőkben is inkább olyanokat szoktam választani, amik természetesebbek, a gyerekkoromból is jöhetnének akár.

Mesélsz bővebben a hangszereidről?

Mindenféle hangszerre nyitott vagyok a legmodernebbtől a legósdibbig. A régi Gibsonok, régi Fenderek ugyanúgy megférnek nálam, mint a Floyd Rose karos bármilyen gitárok. Erősítőkben meg leginkább a klasszikusakat szeretem, amiket gyerekkoromban hallottam. Ezeket a modern, túl metálos, túl műszálas dolgokat nem nagyon szeretem. Most például tök jó, hogy vettem egy Pat Metheny Ibanez gitárt, a sok torzítós rockgitár után egy ilyen nagytestű jazzgitáron játszom. Egyelőre csak magamnak, mert ez a hangszer egy teljesen más világba kalauzol el, más játékmódot igényel, mint amit megszoktam. Számomra most ez inspirációt ad.

Pacziga Linda
Fotók: Molek Csaba


2020. április 22. 10:43

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA