MusicMedia

CSÁNYI RITA: „Sok tervem van, de a legfőbb célom az, hogy eljussak oda, ahová el kell jutnom.”

Egy kijózanító tabletta. Ezt jelenti számomra Csányi Rita munkássága, aki egy ideje nem csak saját formációját, a The Anahit-et építi, hanem a Halott Pénz produkcióban is megállja a helyét vokalistaként. Ritával két éve találkozhattak a magazin olvasói, amikor megjelent a formáció „”#VÁLSÁGPOP” lemeze. Ezúttal beszélgettünk nemrég betöltött harmincadik életévéről, a The Anahit duóvá formálódásáról, a zeneipar működéséről, valamint terveiről is.

Nemrég változás jött el a The Anahit életében, Danival együtt duóban működtök tovább. Hogy érzed magad így ebben a formában?

A dalok témái és az első zenei ötletek alapvetően mindig is tőlem jöttek, ami változott, az az, hogy én vettem át produceri szerepet. Más lett a hangzásunk, sokat kellett fejlődnöm, tanulnom, önbizalmat kellett fektetnem magamba, mert nagyon féltem ettől a folyamattól.

Önbizalmat?

Olyan férfiak között szocializálódtam, sok olyan férfival dolgoztam együtt régebben, akik azt mondták, hogy én csak énekeljek, ne producereljek. Nagyon elhittem, hogy nem menne nekem a producerkedés, nagy harc volt, mire eljutottam oda, hogy belekezdjek. Voltak ötleteim, Danival és Lettivel, a menedzserünkkel mindig megosztottam ezeket, bíztattak arra, hogy csináljam. Nagy szerencsénk, hogy a Schubert Music Publishing kiadó is támogat minket, mindig visszajeleznek arra, amit csinálok, csinálunk. Ebben a duós felállásban nagyon szabadon alkotok, nem kötök zeneileg kompromisszumokat. Hallgatok a kritikákra, de nem alkudok meg. Teljes mértékben megvan köztünk a harmónia, mindenki egyet szeretne és ez nagyon fontos.

Annyira szuper, hogy bevallottad, neked is szükséged van a bátorításra. A témaválasztásaid mindig is bátrak voltak, sokszor nem finomkodsz, ezért sokan gondolhatják azt, hogy neked aztán biztosan nincs szükséged megerősítésekre.

Mindenkinek olyan csapattársat kívánok, mint nekem a Dani. Amikor a legutóbbi megjelenésünket átküldtem neki, borzasztóan izgultam, mert én készítettem a mixet, a mastert. Fontos, hogy továbbra sem tartom magamat producernek, hiába csinálom most ezt is. Dani felhívott, és azt mondta, hogy „Ritám, itt bömböl a kocsiban az új dal. Brutálisan jól szól, gyönyörűen szólal meg benne a lábdob.” Ez a visszacsatolás volt az, ami tényleg megerősített. Ha őszinte lelkesedéssel találkozok a munkám kapcsán, akkor azt el tudom hitetni magammal. Azt hiszem, az elmúlt egy évben sokat fejlődtem ebben, most már meg tudom dicsérni saját magamat is.

Nagyon helyes! Nemrégiben betöltötted a harmincadik életévedet. Magamból indulok ki, amikor én voltam harminc, átértékeltem sok mindent, összegeztem, új célokat tűztem ki. Nálad mi a helyzet ezzel? Féltél ettől a kerek számtól?

Régebben nagyon féltem tőle. Teljesen máshogy képzeltem el azt, hogy milyen lesz az életem harminc évesen. Azt gondoltam, hogy az ember addigra teljesen felépíti a karrierjét, tele lesz pénzzel, szakmailag a csúcson van, lesz két gyereke, egy fantasztikus férje. Egyik sincs meg, durva ezzel szembesülni. De nem csak én megyek ezen keresztül, mindenkin ezt tapasztalom, nagyon ritka az, amikor a fent ábrázoltak összejönnek ennyi évesen.

Nálam szerintem nagyobb fordulópont volt a huszonkilencedik életévem, én akkor döntöttem el, hogy változtatni szeretnék az életemen. Úgy éreztem, hogy mindenem megvan, de valami mégsem jó. Ekkor fogadtam meg, hogy soha többet nem fogok hazudni saját magamnak. Semmiben! Olyan apró hazugságokat sem engedek meg, mint hogy diétázom, de megszegem egy csokival. Ha diétázom, akkor nem fér bele a csoki. Saját magad tisztelete ott kezdődik, hogy nem vered át önmagad semmivel. Azóta sokkal jobban érzem magam, száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem.

A zenekar duóvá válása lelkileg megterhelő volt számomra, pedig az is nagyon szépen történt, de mivel borzasztóan ragaszkodó típusú ember vagyok, ezért megviselt. Ezt követte egy kemény szakítás is, majd ahogy változtattam az életemen, a hozzáállásomon, megérkezett a Halott Pénz felkérése is, és a vokalistájuk lettem. Minden, de minden jobbra fordult.

Nemrégiben készítettem interjút Böbével is a Music Média olvasói számára, aki ugyancsak a Halott Pénz vokalistája, és nagyon szépen beszélt rólad. Amikor megtudtam, hogy immáron te is erősíted a csapatot, végleg meggyőződtem arról, hogy Marsalkó Dávid nagyon érti a dolgát, jó ízlése van.  Hogy érzed magad ebben a produkcióban?

Dávid félve dobta be az ötletet a vokalista posztot illetően, mert úgy látta, hogy én nagyon csinálom a saját dolgomat, a The Anahitet. Az elején borzasztóan megijedtem, aggódtam, hogy vajon megfér-e a két projekt, a két szerepem egymás mellett. Danival és Lettivel is átbeszéltük az egészet, támogattak, hogy csináljam, hiszen a Halott Pénz az egyik top produkció az országban. Boldog vagyok, mert velük itthon érünk el sikereket, járjuk az országot, a The Anahittel pedig nemzetközi irányban bizonyítunk. Abszolút megfér egymás mellett a kettő. Emellett Dávidék csapatában nagyon jó emberek közé kerültem, emelnek engem lelkileg, szakmailag, mindenhogy. Nemrég olvastam egy mondást, miszerint: „Olyan emberekkel vedd körül magad, amilyenné válni akarsz.” Itt csupa szuper sikeres, tehetséges, kedves ember van jól működő kapcsolatokkal, házassággal, családdal, gyerekekkel. Szuper felismerés volt számomra, hogy közéjük kerültem, akik tényleg motiválnak, támogatnak. A harmincadik születésnapi koncertemre is elhívtam őket, többen ott voltak. Nagyon jól esett, mert szerintem kevés az olyan top produkció, akiknek ennyire számít a vokalistájuk is, ilyen szoros kapcsolatot ápolnak velük. Böbével csapattársakként vagyunk kezelve, már nagyon várom az újabb közös szezont.

A The Anahit alkotások, megjelenések számából kitűnik, hogy tényleg megfér az életedben ez a két irány, ez a két formáció. Kezdetben mennyire volt nehéz menedzselned a teendőidet?

A Halott Pénz által annyi utazás, annyi impulzus ért, annyi embert ismertem meg, olyan helyzetekbe keveredtem, hogy ez az egész megduplázta a kreativitásomat. Sokkal termékenyebb lettem, mint előtte. Ha az emberrel nem történik semmi, csak ül otthon a lakásában, sokkal nehezebben talál ihletre. Nekem fontos, hogy hassanak rám helyzetek, emberek, történések. Az első szezonomban nem tudtam mire számítsak, de most már beletanultam. Ha tudom, hogy péntek-szombat-vasárnap Halott Pénz buli van, akkor hétfőn-kedden-szerdán csinálom a The Anahit anyagokat, így sokkal hatékonyabb vagyok. A nyár során volt, hogy úgy éreztem, túl jó dolgom van.

Túl jó dolgod?

Az egyik koncert után, a backstageben volt egy pillanat, amikor rácsodálkoztam, hogy tényleg ez az életem, ez a munkám. Döbbenetesen jó, mivel érdemeltem én ezt ki?

Nagyon jó, hogy vannak ilyen felismeréseid abban az adott, jelen pillanatban, mert ha valaki sokáig dolgozik, teszi bele az energiát a projektjébe, van, hogy elfelejti megélni az eredményeket, az örömöket. Én például rendszeresen később dolgozom fel a sikereket.

A nagyon mozgalmas időszakokban én sem tudok mindent megélni. A Halott Pénzzel az év végéig rengeteget mentünk, a The Anahittel készültünk az Eurosonic Fesztiválra, dalokat adtunk ki, totál őrültek háza volt. A januári harmincadik születésnapi koncertemig hatalmas volt a pörgés, sok mindent ezután a buli után kezdtem el feldolgozni. Leültem magammal, és átgondoltam, hogy merre jártam, hol játszottam, miket csináltam.

Menetközben nagy segítség tud lenni a naplózás, a hálanaplózás.

A hálanaplózást én is csinálom, van, hogy nagyon belelendülök, máskor pedig csendes időszakot tartok, abbahagyom, majd újra elkezdem. Aláírom, hogy nagyon jó dolog, de az is jól működik, ha az ember lefekvés előtt át gondolja a napját, vagy hogy miért lehet hálás. Sok mindenen tud változtatni ez a hozzáállás. 

Tudom, marketinges kérdésnek hangzik, de sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire ismered önmagad. Véleményed szerint a The Anahit miben egyedi? Mi az, ami különlegessé tesz benneteket?

Attól más, hogy olyan témákkal foglalkozom, amelyekkel bele tudok nyúlni az emberek lelkébe, kihúzom belőlük a legsötétebb gondolataikat, rásegítek arra, hogy felvállalják a legnagyobb titkaikat.  Nem szeretem, hogy olyan sokan előadják a tökéletes életüket, azt az életet, ami nem létezik. Kiteszik a fotót a hibátlan, gyönyörű zabkásáról, titokban meg nyugtatókat szednek. A témáimmal, a kérdéseimmel felszabadítom saját magamat sok minden alól, és úgy érzem, ez a közönségnél is nagyon működik. Sokaknak pont ezért vagyok unszimpatikus. 

Szerintem ez azért van, mert nincsenek felkészülve arra, hogy eléjük tartod a tiszta tükröt.

Nemrég egy srác azt írta az „INNOCENT” dalunk alá, hogy ez valami borzalmas, hogy miért gondolkodom olyan dolgokon, mint hogy a hatalmas nagy szabadságban valójában mindannyian rabszolgák vagyunk... Szóval megosztó az, amit csinálok, valakik nagyon imádják, mások pedig egyenesen gyűlölik.

Ízlések és pofonok, de úgy gondolom, hogy aki nem tudja befogadni a gondolataid, az valójában öngólt lő.

Úgy érzem, hogy valami kinyílt bennem, aminek köszönhetően az utóbbi időben sokkal jobban tudok kapcsolódni az emberekkel. Bárhol járok, egy picit olyan, mintha egy terapeuta lennék. Ezt érzem a koncerteken, a tanítások során, a social médiás aktivitással. Zsigerből jön és működik.

Sokszor olyan, mintha a fejemben járnál, mert éppen ezt a képességedet szerettem volna megemlíteni neked. Eddig számomra Pásztor Anna és Péterfy Bori volt a legerősebb, leghatásosabb frontasszony itthon, de a tavalyi VORTEX-ben adott koncerteteken végleg meggyőződtem arról, hogy csatlakoztál ehhez a hihetetlen energiájú pároshoz. Azt érzem, hogy annyi mindennel kábítjuk magunkat, rengeteg teendővel, gyógyszerrel, alkohollal és még sorolhatnánk. Te viszont egy olyan gyógyszer vagy, ami pillanatok alatt kijózanít, felszabadít, erőt ad.

Érdekes az, hogy nekem az érzelmileg zárkózottabb emberek is képesek megnyílni. Amikor mesélnek, elviszem magammal a történeteiket. Az a célom, hogy ne csak a személyem váltsa ki ezt belőlük, hanem a zenéink is. Ettől érzem azt, hogy értelme van a munkásságomnak, annak, hogy alkotok. Nyilván rossz, amikor Jóska, vagy Pisti elhagy, de sokkal nagyobb problémák is vannak, én szívesebben írok ezekről.

Mit gondolsz a zenészek hazai megítéléséről? Mit gondolnak rólad azok, akik nem kifejezetten zenészek, zenei szakemberek?

Ez azért izgalmas kérdés, mert ennek a témának minden fázisán keresztül mentem. Amikor eldöntöttem, hogy zenész leszek, a szüleim, a barátaim féltettek, hogy „oké, de miből fogok megélni?” Sokan gondolják azt, hogy zenésznek lenni nem munka.

Aztán ott vannak a távoli ismerősök, akik a social médiában látnak, és azt hiszik, hogy brutálisan híres és persze gazdag vagyok. Furcsa érzés tud lenni, amikor azok az ismerősök, akikkel ezer éve nem találkoztam, leírják kommentben, hogy mennyire büszkék rám.

A zenészek általános megítélése szerintem tragikus. Úgy gondolom, hogy a művészet létszükséglet. Ha mindenkit bezárnának egyedül egy üres házba, ahol nem lenne se zene, se könyv, se egy film, se rajzolási lehetőség, akkor talán megéreznék az emberek, hogy mekkora szükség van a művészetre. A kultúra tanít meg érezni. Úgy látom, hogy aki elmegy időnként színházba, kiállításra, koncertre, sokkal jobban van, mint azok, akik nem töltenek vissza művészettel. Szerintem sokunk legszebb emlékeit a kulturális élmények adják. Nagyon szeretném, hogy pozitív irányba változzon a megítélésünk, bízom abban, hogy lesz még olyan az emberiség történetében, amikor megbecsülik, sokkal jobban értékelik a produkciókat.

Neked mindkettőből kijut, szóval… Fesztivál vagy klubélet?

Mindkettőt nagyon szeretem, mert mindkettőnek megvan a maga hangulata. A fesztiválokon végtelen szabadság érzetem van, akkor is, ha fellépünk, akkor is vendégként vagyok ott.  Ha több eseményen lépünk fel egy nap, a fesztiválok hangulata pár pillanatra akkor is egészen biztosan beszippant. Fiatalság, őrültség, szabadság, nyár, közösség. Ezek jutnak róla eszembe.
A klubokban pedig az intimitást szeretem. A harmincadik születésnapi koncertemen hihetetlenül felemelő volt, hogy csak miattunk voltak ott az emberek, iszonyatosan jó energiák mozogtak. Azt éreztem, hogy erős kapocs alakult ki, maximális figyelemmel, jelenben levéssel. Úgy éreztem, hogy ez a közösség bárhova jönne velem. Ha azt mondom, hogy elmegyünk gyalog Portugáliáig, szerintem énekelve indultak volna el. Ez annyira jó érzés! A nagy előadóktól, a top produkcióktól egyre többször hallom, hogy hiányolják a klubozást, személytelenebbnek vélik a nagy rendezvényeket. Megértem őket, mert a klubokban én is azt érzem, hogy jobban meg tudom fogni az embereket. 

Maradunk a vagy-vagy vonalon. Magyar vagy angol dalok?

Amikor elkezdtem itthon zenélni, nagyon sok ember mondta azt, hogy sehol sem fogok tudni működni. Itthon túl nyugati vagyok, nyugaton pedig nem eléggé nyugati. Fiatal voltam, hittem nekik, így most veszem a bátorságot, és azt üzenem a mai fiataloknak, hogy csak magukban bízzanak, ne higgyenek mindenáron az időseknek.

Sokan mondták, hogy írjunk magyar dalokat a rádiók miatt. Írtunk is, és aztán mik kerültek be a rádiókba? Az angol szerzeményeink! Szeretem a magyar számainkat, de mindig azt érzem, hogy angolul, spanyolul jobb dalokat írok, valahogy más flow-t adnak ezek a számok, hitelesebbek tőlem.  Nem mondom, hogy soha nem fogok magyar szöveget írni, az utolsó dalaim például magyar népzenei elemekkel is építkeznek, de úgy gondolom, hogy a magyar embereknek nem a magyar nyelvű zene kell, csak ezt kapják az arcukba.

Mi lendíthetne nagyot a hazai könnyűzenei életen?

Az itthoni zenei kultúrának, zeneiparnak a problémái nagyon sok mindenből fakadnak. Szerintem a nagy médiumok szerkesztői sokszor egysíkúnak gondolják a nézőket, olvasókat, hallgatókat. Úgy gondolják, hogy nekik sokszor a silány minőség is jó lesz.

Sok produkció megkapja, hogy túl jó ennek az országnak. Szerintem meg a közönség soraiban igenis megérdemelnénk a jót.

Ezen segíthetne, ha a média megkísérelne picit több jó művészt tolni az emberek elé. Én úgy látom, hogy Romániában azért működik nagyon jól a zeneipar, mert kiválóak az exportban. Olyan dalszerzők kerülnek ki onnan, akik világslágereket írnak, alkotnak Amerikában. Számtalan tehetség van itthon, olyan dalszerzők, akik ugyancsak képesek lennének erre a sikerre. Ki kellene építeni az exportot, magyar előadókat, alkotókat tolni ki külföldre, hogy nagyobb legyen felénk a nyitottság. Ha lennének nemzetközi szinten elismert magyar produkciók, akkor a sikerükkel bevételt jelentenének a kiadóknak, akik további előadókat karolhatnának fel. Ha egy formáció több európai városban meg tudna mozgatni 500 embert, az már csodálatosan el tudna tartani egy produkciót. Ez már egy virágzó nemzetközi karrier lehetne, amiből itthon szuperprodukciók születnének.

Továbbá úgy gondolom, hogy nagyobb összetartás kellene a szakmán belül.  Bízom abban, hogy ezt még megélhetjük.

Ha elmehetnél turnézni egy zenekarral, előadóval, akkor melyikkel mennél el?

Szerintem, ha Saya Noéval tudnánk együtt külföldre menni, az nagyon építene mindkettőnket. Az ő zenéje számomra valódi minőség, komolyan vehető, hibátlan az angolja, nagyon jó számai vannak és emberileg is szimpatikus. A Reveland projekt keretein belül is találkoztunk holland zenekarokkal, amelyek zseniális zenét csinálnak. Sok személyes kapcsolatra tettünk szert, úgyhogy az is lehet, hogy összejön a közös turné.  

Hollandiában az Eurosonicon indult az évetek. Mesélsz a Revelland kalandról?

Az egész Revelland projekt nagy kihívás volt számunkra. Olyan dolgokat vittünk színpadra, amikben nem voltunk biztosak, hogy készen állunk rájuk. Őszinte leszek, ez az a helyzet, amikor kevés pénzből nagy dolgokat kell megteremteni. Egy biztos, a kreatív gondolkodásunk nagyon sokat fejlődött, sokféle műsort alkottunk meg. Kísérleteztünk kül- és beltéren egyaránt. Csodálatos fogadtatásunk volt mindenhol a világban. Végül nagyon összeállt a produkciónk, ami időnként elcseszett kísérletek sorozataként született meg. 

Mesélsz egy ilyen hibáról?

Hollandiában volt egy multiszenzoros bulink, ahol kitaláltunk egy kötél-kompozíciót. Fogtam a kötelet a kezemben, bedobtuk a közönségbe, hogy húzogassák, de arra nem gondoltunk, hogy mi lehet akkor, ha nagyon sok ember húzza meg. Hogy leesek a színpadról, vagy hogy a mikrofonállványom fejbe vág valakit. Ezek az alkalmak végül felépítették a produkciónkat, amit nagyon csíptek az emberek. Megtanultam angolul beszélni, jól sztorizni, megnyitni az embereket, alkalmazkodni a délutáni két órás fellépéshez, de az esti tíz órakor elstartolóhoz is. Minden helyzethez hozzá tudtunk simulni, nagyon élveztük az egészet. Csodálatos helyeken jártunk, volt olyan, hogy dél Spanyolországban, vagy Cipruson a tengerben kezdtük a napot, aztán este felléptünk. Be kell valljam, ezt bizony meg tudnám szokni. A Revelandnek köszönhetően kinyílt nekünk a világ, sok új barátságunk lett, egy alkotó közösségünk, nagyon hálásak vagyunk a teljes csapattal.

Koncertjeitek egyik eleme, hogy jelnyelvi tolmács is bizonyít mellettetek. Ez az ötlet honnan jött? 

A Reveland a hallássérültekre fókuszált, így jött az ötletünk a jelnyelvi tolmács beépítésére a műsorunkba. Ez egyáltalán nem volt kötelező, mi voltunk az egyetlenek, akik végig foglalkoztak ezzel az elemmel. Nincs más út, ha az embernek van egy Horváth Zsófija, aki teljes átéléssel áll mellette, és aki eleve egy csodaszép nő, gyönyörű a lelke, az arca, a haja, a mindene. Nagyon szeretem az emberi szépséget látni a színpadon, Zsófi pedig teljesmértékben a világot jelentő deszkákra termett. Iszonyatosan jól ad elő, illetve közöttünk is nagyon jó a kémia, végtelen a bizalom, nagyon könnyen egymásra hangolódtunk. A halló közönség tagjai, az eleinte szkeptikus emberek is nagyon szeretik őt, mert felnagyítja az érzéseket. Ciprusra Zsófi nélkül mentünk, nagyon megéreztem a hiányát, ekkor jöttünk rá, hogy őt bizony hosszútávra szeretnénk magunk mellé. Egy ideje nem emeljük ki külön a koncertek promóciói során, hogy jelnyelvi tolmács is érkezik velünk, mert azt szeretném, hogy ez alap legyen nálunk. 

Elképesztő munkamorállal pörögsz, rengeteget adsz az embereknek. Te hogyan töltődsz vissza?

Nemrég volt egy olyan hetem, amikor meg voltam hívva hétvégére a legjobb barátaimhoz vacsorára, és annyira fáradtnak éreztem magam egész héten, hogy már azon gondolkodtam, hogy lemondom a vacsorát. Tudni kell rólam, hogy a barátokkal való kapcsolatom számomra szent és sérthetetlen, előbb mondok le bármi mást, de őket nem. Ezen a héten úgy éreztem, hogy nem tudok menni, nem tudok megszólalni, nem tudok showman lenni. Csendben voltam, megmondtam a barátaimnak, hogy totál padlón vagyok. Úgy éreztem, hogy lemerült a szociális elemem, vége, game over. Bezárkóztam néhány napra, Szex és New Yorkot néztem, nagyon jókat ettem, jó sok sushit is, ami drága volt, de nagyon megérdemeltem. Sokszor csak úgy voltam, ölelgettem a kutyámat, visszatöltekeztem. Alapjaiban sokat sétálok a kutyusommal, illetve sok olyan ember van az életemben, aki vissza tud tölteni.  Két legjobb gyerekkori barátnőmtől például a harmincadik születésnapomra egy kis elvonulást kaptam a Tiszta tó mellé. Eltöltöttünk ott egy hétvégét, dézsában, finom ételekkel, gin-toniccal. Rengeteget beszélgettünk, lelkiztünk. Az is segít, hogy a szüleimmel, a testvéreimmel, a nagyimmal nagyon jó kapcsolatom van. Jól tud esni az, amikor átmegyek hozzájuk, és újra gyerek lehetek, ehetem anyukám főztjét, vagy ihatok egy kakaót.

Klasszikus záró kérdésem érkezik: mit várhatunk tőletek a közeljövőben? Hogyan látod a jövőt, a jövőd?

Sok tervem van, de a legfőbb célom az, hogy eljussak oda, ahová el kell jutnom. Megvannak a vízióim, hogy mi mindenre vágyom, de az elmúlt egy évben megtanultam, hogy lehet úgy is élni, hogy nem halok bele a görcsbe. Illetve megtanultam elfogadni, hogy ha valami máshogy alakul, mint ahogy én azt kigondoltam, akkor annak oka van. Máshol van dolgom, jobban járok valami mással. Tudom, hogy jó szándékkal, de időről-időre megkapom, hogy „hogy lehet, hogy te még nem futottál be?”. Szerintem, ha huszonkét évesen a nyakamba szakad egy országos ismertség, akkor ma már nem állok, vagyok itt, mert akkor még sok szempontból nem ismertem a féket. Még most is tanulom, hogy hol találom őket... Ugyanakkor azt is tudom, hogy vannak, akik őrültnek tartanak, mert kitartok…

Úgy érzem, most kezdtem el a saját életemet élni, látom az értelmét a munkásságomnak, nem lövöldözök most már össze-vissza, nem írok a semmiről dalokat. Hiszek abban, hogy oka van az életútamnak, a haladásomnak, bízom abban, hogy minél több embert meg fogok majd még tudni mozgatni. Az álmom, hogy sok emberrel kapcsolódjak, hogy valamilyen formában jobbá tegyem az életüket. Mindennap teszek a céljaimért, jelen vagyok, de már nem akarok görcsölni. Nemrég hallottam egy sráctól, hogy „Annyit tervezz, hogy legyen egy kis helye a sorsnak is.” Ez nagyon gyönyörű és igaz gondolat. Amióta így állok hozzá az élethez, sokkal sikeresebbek, magabiztosabbnak érzem magam.

Hogy konkrét terveket is mondjak, bár külföldre, az európai terjeszkedésre fókuszálunk a The Anahit-tel, innentől szeretnék évente két budapesti koncertet is, hogy ne csak két évente játsszunk a fővárosban. Külföld terén első sorban Prágát, Varsót céloztuk meg a következő hónapokra, ebben a két városban szeretnénk nagyot durrantani.  A minap elindítottam egy újabb dalszerző sorozatot. Nyolc héten át azon kísérletezem az új dalokkal, hogy leszámoljak a toxikus szégyenérzettel, amit legalább tíz éve cipelek magammal.

Akkor nem lemezben gondolkodsz, hanem single-kben?

Év végére szeretnék egy albumot, de nem fogok hazudni, szeretnék a Spotify-on folyamatosan jelen lenni. Szerencsére nagyon termékeny vagyok, tartani fogom a kihívásaimat, a terveimet, tavasztól szeretnék igazán bedurvulni az új szerzemények szempontjából. Régen már toltuk ezt a single stratégiát, de ma már nem érzem elég erősnek azokat a dalokat. Most van igazán súlya a számaimnak, az ötleteimnek.  

Rita, kívánom, hogy minél több embernek te lehess a gyógyszer, és hogy tényleg eljuss oda, ahová el kell jutnod. Sok erőt, görcsmentes jelenlevést, boldogságot az úthoz!
Hatos Niki

---

2025. május 7. 12:20

Minden jog fenntartva. 2025 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA