Csak a zene volt
Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy Radics Béla, akit magyar gitárkirályként is emlegetnek, először fogott hangszert a kezébe. Mára alaposan megritkult azon kollégák, barátok sora, akik a tragikus sorsú gitárossal együtt zenéltek egykoron. Soldos László „Bölény” az utolsó Tűzkerék formáció dobosaként élte meg Radics virágkorát, illetve hanyatlását; de beszélgetésünkkor olyan történetek is előkerültek, amelyek eddig rejtve maradtak. Szavai nyomán kibontakozik egy sajátos korrajz, amelynek alapján bepillantást nyerhetünk a hőskorszak társadalmi jellemzőibe, a létező szocializmus kultúrpolitikájába, de bevillannak a rendszerváltozást követő vadkapitalista anomáliák is. Az aktív zenéléssel csaknem harminc esztendeje felhagyó muzsikus a Tűzkerék előtti, majd az azt követő időszakot is feleleveníti lapunknak.
Honnan eredeztethető a beceneved?
Ifjú koromban, még a múlt évezredben hátvédként jégkorongoztam. E sportra jellemző sajátosság az ütközés, amelyben nem finomkodtam, ezért ragadt rám a Bölény elnevezés.
Mikor kerültél zene közelbe, és milyen hatások értek?
Ebben a fő „bűnös” Pálmai Zoli, aki szerintem Magyarország egyik legképzettebb dobosa, és akivel nagyon közel laktunk egymáshoz. Együtt jártunk a Ligetbe kutyasétáltatásra, összebarátkoztunk. Felső tagozatos általános iskolás, olyan tizenhárom-tizennégy éves lehettem ekkor. Ő a hoki meccseimre járt, én pedig a lakására, ahol egyedül gyakorolt. Megfogott a játéka. Olyannyira tetszett, hogy beiratkoztam Jávori Vilmos dobtanárhoz, akivel az évek során összebarátkoztunk. A kialakult őszinte barátság már jócskán meghaladta a tanár-diák viszonyt. Nagyon megrendített a halála, Vili a mai napig hiányzik nekem.
Az első zenei hatások, mindjárt elsőként a Led Zeppelintől értek, utána szorosan a Deep Purple következett. És persze a kortárs hard rock, valamint azok tolmácsolói. De közülük is legjobban a dobosok fogtak meg, John Bonham, Ian Paice és a többiek. Zolival később együtt gyakoroltunk, emlékszem, a Purple – Fireball című számának a dobtémáját „kötelezően” meg kellett tanulnunk.
Egy Columbus nevű együttesben bukkant fel először a neved. Mit tudhatunk erről a bandáról?
Ez volt az első úgynevezett profi zenekar, ahol doboltam. Olyan muzsikusokkal játszhattam, mint Fekete István trombitás. Táncos-zenés esteken, rendezvényeken léptünk fel, négyszer háromnegyedórás menetekben, közte szünetekkel. Mindent játszottunk, amire táncolni lehetett, például Boney M.-et is. Jó iskola volt, nem lehetett szabadon improvizálni, egy az egyben meg kellett tanulni az aktuális slágereket. Nem panaszkodhattunk, minden hétvégére akadt egy bulink.
Hogyan kerültél kapcsolatba Radics Bélával?
A Columbusszal játszottunk a Vár klubban, ahová Béla egy alkalommal feljött a haverjaival. A buli után Szabó Gyuri „Ricsike”, a Tűzkerék másik gitárosa azzal keresett meg, hogy Radics Béla szeretne beszélni velem. Ezt követően testületileg lementünk az Andrássy úton (akkor Népköztársaság útja – H. I.) található Éva nevezetű kocsmába, ami közvetlenül a finom tatárbifsztekéről elhíresült Ádám Söröző tőszomszédságában volt. Megmondom őszintén, meglepődtem, hogy ebben a sötét, lepusztult talponállóban kötöttünk ki, amely Béla törzshelyének számított. Fel is tettem magamnak a kérdést: mit keres ezek között az emberek között az ország legjobb gitárosa?
Később megtudtam, hogy az első látásra nem éppen bizalomgerjesztő közönség jó része az előző – tehát nem a szocialista – rendszerből itt ragadt, egykor magas rangú katonatisztekből, és különböző, a Rákosiék, Kádárék által tönkretett tisztviselőkből állt. Akiket politikailag megbízhatatlannak ítéltek, ezért nem kaphattak a kvalitásaiknak megfelelő munkát. A beszélgetések során aztán kiderült, hogy sok esetben a lepukkant külső értelmes, jobb sorsra érdemes, komoly műveltséggel rendelkező embert rejt. Az első meglepetésből felocsúdva ez a közeg nem kevés tanulsággal szolgált számomra.
Ezen a „stratégiai” megbeszélésen, amelyen Kun Tomi, a basszusgitáros is részt vett, Béla felajánlotta a lehetőséget, hogy igazoljak át a Tűzkerékbe. Megmondom őszintén, és talán furcsán hangzik, de először nem voltam elragadtatva az ötlettől. Egy kicsit féltem tőle. Annak ellenére, hogy nagyon szerettem a Tűzkereket, gondolkodási időt kértem, amitől meglepődött. Onnantól kezdve Ricsi többször is megkeresett, erősen kapacitált, hogy vállaljam el. Végül Fekete Pisti beszélt rá, mondván ez az én világom, és nem a Boney M. Ebben teljes mértékig igaza volt.
Milyen élményeket őrzöl erről az időszakról?
A Tűzkerék gyakorta volt különböző jam sessionök házigazdája. Mindig akadt jelentkező: Bill például a Hey Joet énekelte, de előfordult, hogy Tátrai Tibi, vagy épp Balázs Fecó is beszállt egy kis örömzenélésre. Különösen emlékezetes a Közgáz klubban (egykor Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, ma Budapesti Corvinus Egyetem – H.I.) tartott Rockreflektor című rendezvény, amelyen Som Lajos zseniális ötletére az olyan vidéki, addig a fővárosi megméretéstől elzárt zenekarok, mint az Edda, a Rolls Frakció, vagy az East is bemutatkozhattak. Loui azt is kitalálta közönségcsalogatónak, hogy erre az alkalomra álljon össze egy olyan alkalmi formáció, amelyben Révész Sanyi énekel, Béla gitározik, ő basszusozik, én pedig dobolok. Felváltva játszottunk Tűzkerék, illetve Piramis dalokat. Hála Istennek baromi jól sikerült, mindhárom vidéki banda nagyon odapakolt. De Béla is remek formáját hozta. Lajos pedig annyira meg volt elégedve, hogy kész lett volna akár állandósítani is ezt a felállást.
A Piramis vendégeként a Kisstadionban is felléptetek 1979-ben, ami az előbb említett Közgáz klub bulival ellentétben sajnos nem éppen a Tűzkerék sikertörténete. Pedig nem kis tétje volt, állítólag ezen állt, vagy bukott a rég áhított nagylemez sorsa.
Som Lala mindvégig nagyon sokat segített Bélának, ezért is léphettünk fel előttük a Kisstadionban. Erdős Péternél folyamatosan lobbizott a Tűzkerék nagylemez érdekében, akit Bors Jenő hanglemezgyári igazgatóval egyetemben a koncertre is meghívott. A történet ismert és szomorú: a basszusgitáron elszakadt az egyik húr, a színpad szélén álló és figyelő Loui azonnal a roadunk kezébe nyomta saját, híres Rickenbackerét azzal a szándékkal, hogy Tomi azzal folytathassa a kényszerűen félbeszakadt műsort. Ám a technikus ahelyett, hogy a két hangszert egyszerűen kicserélte volna, a hiányzó húrt tekerte le Lajos basszusgitárjáról és tette át Kun Tomiéra. Ezalatt persze állt a műsor, a lemezgyári vezetés pedig levonta a konzekvenciákat. De Lajos még ezen a ponton sem adta fel, tovább győzködte Erdőst, hogy bárkivel előfordulhat ilyen „baleset”, valamint, hogy Radics tehet erről a legkevésbé. Miként arról sem, hogy egy ekkora tehetségnek több mint egy évtized eltelte után sincs saját albuma…
Ennek ellenére kaptunk még egy lehetőséget: az akkori Május 1. moziba szerveztünk egy koncertet, amelyre Som Lajos jóvoltából megint csak ellátogatott a Bors-Erdős páros. A bulit kőkemény próbák előzték meg, nagyon jól szóltunk; tisztában voltunk a tét nagyságával. Lajos is szólt, szedjük össze magunkat, mert nincs tovább. A buli előtt bejött az öltözőbe egy Cickány becenevű senkiházi tróger azzal, hogy Bélával szeretne beszélni. Kihívta, s mint később kiderült, ketten megittak egy üveg konyakot. Hogy Béla milyen állapotba került és miként játszotta végig a bulit, azt gondolom, nem kell ecsetelnem… No, itt lett vége a nagylemez történetének. Annyi utórezgéssel, hogy Erdős – aki köztudottan ravasz, okos, és eléggé aljas ember volt – behívatott bennünket az irodájába és tett egy ajánlatot. Eszerint felvehetjük a Tűzkerék nagylemezt azzal a kikötéssel, hogy a dalszövegeket nem Horváth Attila, hanem Bradányi Iván (!) írja majd. Béla felállt, majd röviden elküldte a doktort a pi***ba. Ezek után kivonultunk az irodából. Meggyőződésem, hogy Erdős tisztában volt azzal, hogy ezt az ajánlatot úgysem fogjuk elfogadni.
Hogyan ért véget a Tűzkerék-formáció?
Még javában működött ez a felállás, amikor 1980-ban elvittek katonának. Közben szereztem egy sérülést, amellyel bekerültem a Honvéd kórházba, ahol Riskó Géza újságíró öccse sebészként dolgozott. Szerencsére felismert, megműtötte a kezemet, és a „gyógyulásom érdekében” többször is harmincnapos egészségügyi szabadságokra rendelt. Ilyen módon, az utolsó tizenkét hónapban gyakorlatilag már nem is voltam katona, minden Tűzkerék koncertet meg tudtam csinálni. Így telt el az 1981-es esztendő, ’82-ben pedig leszereltem. Tavasszal Béla már nagyon gyenge, rossz állapotban volt. Minden előzetes bejelentés nélkül otthagyta a Tűzkerék zenekart, és összeállt az Aréná-s srácokkal. Ezt is Ricsikétől tudtam meg. Nem volt veszekedés, nem volt szakítás, végig jóban voltunk. Kimentem az Ifjúsági Parkba megnézni ezt a formációt – ekkor készült Béláról az a bizonyos képfelvétel Indián társaságában –, ez már nem Radics Béla volt. Legalábbis nem az, akit mi megismertünk és megszerettünk. Mintha megérezte volna, hogy nincs sok hátra, úgy éreztem, feladta.
Azóta nyilván benned is leülepedtek a történések. Több, mint negyven év távlatából visszatekintve miként látod Radics Béla szellemiségét, munkásságát?
Legtöbbször a zenészeket kérdezik Radics Bélával kapcsolatban, miközben egy valaki tudja pontosan és hitelesen megfogalmazni ezt a kérdést. Ő pedig az élettársa, párja, Miskolczi Ica, aki mindvégig mellette állt.
Béláról kevesen tudják, hogy olvasott ember volt. Leginkább a történelem érdekelte, értette, és le tudta vonni belőle a megfelelő következtetéseket. Erről rengeteget beszélgettünk, de a lakásán sokan megfordultak. Főleg a fiatalokat igyekezett ebbe a témába bevonni. Amikor elmentem hozzá, legtöbbször nyolc-tíz kissrác ült nála, nekik magyarázott az életről, ők meg szájtátva figyelték. Béláról elmondhatom, hogy nyitott, egyszerű, letisztult személyiség volt, mentes mindenféle sztárallűröktől. Ugyanez jött le a színpadról is.
Nálunk nem létezett fellépő ruha, ugyanabban a szerelésben léptünk színpadra, amiben az utcán jártunk. Legfeljebb az átizzadt pólónkat váltottuk. A színpadkép is puritán: füst és egyéb látványelemek nélkül – mindössze két, egy piros és egy zöld reflektorral – csak a zene volt. A zenéé volt a főszerep. És persze Radics Béláé, aki ha kiállt a színpadra, felforrósodott körülötte a levegő. Ezt kisugárzásnak hívják, és ez a fajta tulajdonság igen kevés zenésznek adatott meg.
Előfordult, hogy valamilyen okból nem értünk oda buli kezdésre. A közönség persze zúgolódik. Kezében egy pohár borral végre kiáll a színpadra, majd teljes nyugalommal beleszól a mikrofonba: „Gyerekek! Buli van! Addig játszunk, ameddig akarjátok! Oké?” És az egyórás késést megbocsátva, már ő volt az Isten; máris belecsaptunk a Johnny B. Good-ba.
Mostanában viták övezik zenei kvailtásait, többen megkérdőjelezik gitározási tudományát. Bátran kijelenthetem, amíg nem került „Földkörüli pályára”, baromi jól játszott. Nemigen akadt Magyarországon olyan gitáros, aki csak követni is tudta volna. Beszéltem a Rockreflektor koncertről, ahol többek között a Becsületet játszotta. Olyan tempóval, húzással és megszólalással nyomta, hogy elájultunk. Nem véletlenül fordult meg Som Lajos fejében – ahogy korábban említettem –, hogy csináljuk meg hárman a Tűzkereket, Béla, ő és én – akár a Piramist is feladva…
… És miért nem jött létre ez a fúzió? Mi volt az akadálya?
Erdős nem engedte. Féltette a jól menő üzletet a Piramissal.
Ezek után megalakult a Sirokkó. Egyetlen nagyon jól sikerült kislemez maradt utánatok, mégis, mintha 1983-ban kissé megkéstetek volna a klasszikus hard rockkal.
A Sirokkó egy régi szerelem gyermeke. 1976 végén, ’77 elején Scholler Zsoltival és Lugosi Lacival hármasban zenélgettünk egy amatőr, Fáraó nevű zenekarban. Ez a banda nem azonos Gidófalvy Attila később alakult, ugyanezen elnevezésű formációjával. Minden nap fegyelmezetten próbáltunk, csiszolgattuk saját dalainkat, majd sikeres ORI-vizsgát tettünk. Balázs Fecó ’77-ben megkeresett bennünket a Korál megalakításának gondolatával, meglátogatta az egyik próbánkat. Tetszett neki, amit csináltunk, ám az általa támasztott feltételnek nem tudtunk maradéktalanul eleget tenni. Elgondolása szerint mindenkinek saját cuccal kell rendelkeznie, hogy ne mindjárt felszerelésbérléssel vágjunk neki. Ebben teljes mértékig igaza volt. Lacinak és nekem sajnos nem volt cuccom, Zsolti viszont egy keverőpult boldog tulajdonosaként beléphetett az alakuló Korálba. Ezek után Lugó a Beatricébe, én pedig a Tűzkerékbe igazoltam.
A Tűzkerék és a Beatrice szinte egyszerre szűnt meg ’82-ben, Lugosi Laci pedig megkeresett a közös zenekar alapítás ötletével. Ráálltam, Zsolti pedig azonnal otthagyta a Korált és velünk tartott. Csupán az énekes hiányzott, de ezen sem kellett sokáig gondolkodni. Varga Miki – ő negyvenegy éve a legjobb barátom – éppen eljött a P. Boxból, vele teljes lett a kép.
Ami a megkésett hard rockot illeti, igazat adok; ám az együttes fő problémája mégsem ez lett, hanem az István, a király produkciója. Szörényi Levente meghallotta Varga Mikit énekelni, azonnal elvitte, és – legalábbis énekhangban – megkapta a rockopera címszerepét. Itt hadd jegyezzem meg, hogy Radics Béla kevés magyar zenészt ismert el, Szörényit és Frenreisz Karcsit viszont igen. Mindkettőt szerette és tisztelte.
A Sirokkóra visszatérve Zsolti kiakadt, hogy Miki elvállalta a projektet, mondván a zenekar frontembere ne énekeljen máshol. Nem volt igaza persze, sokat veszekedtünk ezen. Más énekest nem is akartunk helyette, így a Sirokkó sorsa megpecsételődött. Őszintén sajnálom, hiszen sok minden bennragadt ebben a formációban.
Hogyan jött létre a Varga Miklós Band?
A zenekar felbomlása után, levonva a tanulságokat, Mikivel leültünk tanácskozni. Hogy ez a fiaskó többé ne fordulhasson elő, azt javasoltam, a leendő zenekar az énekes nevét viselje majd. Egyelőre szólóban, zenekari kísérettel lépett fel, valakik – nagyon helyesen – rábeszélték, hogy eddigi munkásságát mintegy összegezve állítsa össze a repertoárt. Így 1984-ben az Uránia moziban az István, a királyból, a P. Boxból és más egyéb nótáiból létrejött egy önálló est. Ekkorra már az Európa is elkészült, csupán a hangszerelés hiányzott hozzá. Ezt Miki ráadásként nyomta egy szál gitárral és óriási sikerrel. A zenekar basszusgitárosa Dödöle, azaz Sáfár Öcsi, a gitáros Szekeres Tamás, a billentyűs Papp Gyuszi volt, jómagam pedig doboltam. Az eleve teltházas koncert olyan jól sikerült, hogy meg kellett ismételni. Ez lett tehát a VM Band, amelyben több tagcserét megéltem, s egészen a végéig, 1990-ig kitartottam.
Ezután viszont nem sokat lehetett hallani rólad, eltűntél a színpadról. Felhagytál a zenéléssel?
Igen, mégpedig az eluralkodó trend miatt. A kilencvenes években az előadóknak már nem volt szüksége zenészekre, szólóban léptek fel. Mi is kaptunk egy megkeresést, diszkóban kellett volna játszani. Azt eleve kikötötték, hogy hangszereket, dobot nem kell hozni, hiszen a fél playbackhez nincs szükség az efféle „haszontalanságokra”. Mondták, a szomszéd presszóból áthoznak asztalokat, azokon állva énekeljünk. Persze, hogy nem vállaltuk. Később már a látszatra sem adva, csakis a szólistákat hívták, akik magukkal hozva a CD-re rögzített zenekari alapokat, arra ráénekeltek. Ilyen módon ez trend műfajjá nőtte ki magát, miután a hangszeres kíséretet később már célzatosan megcsináltatták a stúdióban. Ez tovább fokozódott azzal, hogy már az ének sem élőben, hanem CD-ről, azaz full playbackkel szólalt meg. Ebből elegem lett. Visszavonultam, de ha elhívnak valahová – például a Tűzkerék xT zenekarba vendégként – szívesen beszállok dobolni. Egyébként is tisztelem, szeretem azt a csapatot. Ők azok, akik őrzik a lángot.
Úgy tudni, repüléssel is foglalkoztál.
Igen, a saját reklámcégemen keresztül. Kapcsolatba kerültem egy játék nagykereskedéssel, amelynek mindkét tulajdonosával gyerekkoromban egyazon egyesületben jégkorongoztunk. Az egyik srác játéklabdákat is gyártott, forgalmazott, javasoltam neki, hogy a labdák felületén szitanyomó eljárással festve könnyen reklámozhat intézményeket, nyomtatott sajtóorgánumokat, illetve nagyobb cégek termékeit. Mindezt megfejeltem azzal, hogy a balatoni strandok fölött repülve, a reklámlabdákat a gépről a nyaraló közönség közé szórtam. A partról tömegével rohantak a vízbe az emberek az ingyen labdáért, miközben akaratlanul is a reklámkampány részesei, fogyasztói lettek. Innen eredeztethető a repülésem története, amely később az illegális hulladéklerakók helikopteres felderítésével, és más, hasonló tevékenységekkel folytatódott. Nagyon megszerettem a légi ténykedést, annak ellenére, hogy most éppen szüneteltetem.
Hogyan kerültél kapcsolatba először a repüléssel?
Miután a pilótákat elláttam melóval, pénzem nem lévén, cserébe megtanítottak repülni, majd levizsgáztam belőle.
Jelenleg mi tölti ki a napjaidat?
Vidéken, egy tanyán állattenyésztéssel foglalkozom. Ebből élek, és jól érzem magam. Noha lett volna alkalmam külföldön érvényesülni, mégsem éltem vele. Örülök, hogy ide, Magyarországra születtem, hogy itt élek és itt dolgozom.
Hegedűs István
2021. március 5. 14:39