Creedence – újjászületve (1. rész)
Még az ötvenediket sem töltötte be, mégis a hatvanas-hetvenes évek muzsikája tölti ki életét; John Fogertyért és egykori, még 1972-ben megszűnt zenekaráért rajong. Ezért lépett be az ő dalaikat interpretáló a Creedence Clearwater Reborn elnevezésű tribute zenekarba, amelynek basszusgitárosa és szervezője is egyben. Nem is csoda, hiszen a Beatles, a Rolling Stones, a Kinks mellett a beat, a rock és a blues klasszikusain nevelkedett. Tóth „Chubby” Csaba megjárta – többek között – a Cream Emlékzenekart Závodi Jánossal, a Korál Forevert Fischer Lászlóval; de a Deep Purple magyar helytartóját, a Cry Free-t is, amelynek tagjaként közös színpadon állhatott Ken Hensley-vel. Mindemellett a Room Service – Bryan Adams tribute zenekarban is megszólaltatja a négyhúrost.
A Creedence Clearwater Revival nem éppen a te korosztályod zenéje, mégis az egykori amerikai banda tiszteletére alakult tribute zenekar basszusgitáros posztját töltöd be. Hogyan, miképp jutottál el idáig?
Gyerekként a lakóhelyünkhöz közeli téren rúgtuk a bőrt, a szülők gyakorta jöttek le ugyanoda gitározni. Az a fajta zene, amit ott hallottunk, idővel felkeltette az érdeklődésünket, felmentünk a lakásukba, ahol magnón, vagy lemezjátszón Led Zeppelint, Creamet, Jimi Hendrixet, Ten Years Aftert, Johnny Wintert és ehhez hasonló zenéket mutogattak nekünk. Mindehhez hozzájött Janis Joplin, a Rolling Stones és a többi kortárs beat-, rock előadó. Ezzel teljesen beoltottak minket az öregek, onnantól pedig már magunk kerestük ezeket a zenéket.
A Creedence-ről nem mondható el, hogy beleillene ebbe a képbe. Mégis mi fogott meg benne?
Elsősorban John Fogerty hangja. És persze maga a Creedence zenéje: egyszerre dallamos, countrys, bluesos, azonnal magával ragadja az embert.
Innen már egy lépés, hogy a zenerajongó maga is hangszert ragadjon…
Pribil Gyuri tesója ugyanazon a lakótelepen lakott, mint mi, egy kazettán mutatta meg a Beatles-felvételeit, amitől elájultunk. Ennek hatására döntöttünk úgy, hogy mi is megpróbálkozunk a zenekarosdival. Bármiféle zenei alapképzés nélkül. Akár a hőskorszakban, a hatvanas években, mi is kiosztottuk egymás között a szerepeket: te leszel a gitáros, te a dobos, te pedig a basszusgitáros. Ez utóbbi voltam én. Itt kezdődött, onnantól pedig folytatódott ez az őrület. Ebben a bandában Kállai Jani volt a gitáros, aki később a Zanzibárba került.
Voltak példaképeid?
Szerettem a Queent és a Stonest is nagyon. De ugyanezt elmondhatom Johnny Winterről, Alvin Leeről, vagy a Kinksről. Nagyon szeretem a bluest, és persze a Creamet.
Említetted, hogy az első tini zenekarban rád osztották a basszusos szerepét. A későbbiekben nem merült fel benned a hangszerváltás lehetősége, vagy beletörődtél?
Hááát… hála Istennek a basszusgitáron csak négy húr van, nekem az is éppen elég! De komolyra fordítva: egymás után tettem be a kazettákat a lejátszóba, és hallás után szedtem le a basszus témákat. Tanultam ugyan gitározni egy tanárnál, de nem jutottam sokra vele, mert az iskolában dzsesszoktatás folyt. Akkorra már rendelkeztem annyi rutinnal, hogy az oktató rájött, ez nem az én világom. Látta, hogy inkább a blues, illetve a rock felé tartok. Ő tanácsolta, hogy hallás után vegyem le a zenét, így autodidakta módon magamat fejlesztettem.
Ujjal játszol, vagy pengetőt használsz?
Mindkét módon, attól függően, hogy épp melyikre van szükség. Kicsit előreszaladva: amikor a Cry Free-be kerültem, szóltak, hogy Roger Glover, a Deep Purple basszusgitárosa pengetővel játszik, tehát én is azt használjam.
A Stephenson Rocket volt az első komolyabb zenekarod. Mit érdemes tudni róla?
A kilencvenes évek elején alakultunk: Szalóki Szabi gitározott, a testvére Zsolti volt a dobos, én pedig basszusoztam és énekeltem. Ten Years After-, Hendrix-, Johnny Winter- és egyéb átdolgozásokat csináltunk, de játszottunk régebbi Stonesokat is. A koncerteket már akkor is én szerveztem, megismerkedtem Török Ádámmal, aki sokat segített nekünk. Felléphettünk a Mini, de a Tunyogi Rock Band előtt is. Egyik legnagyobb élményem, amikor Mick Taylor (ex- Rolling Stones, gitáros) előzenekara lehettünk a Petőfi Csarnokban. Szép indulás volt, a zenekar ki is forrta magát, aztán sajnos megszűnt. A kilencvenes évek vége felé a rock leáldozóban volt, jött a rave, meg az alter irányzatok, a rock klubok sorra kezdtek bedőlni.
Aztán csináltál egy másik bandát, ez volt a Chubby Blues akusztikus. Milyen zenét játszottatok és milyen fellépési lehetőségeitek adódtak?
Itt már írtunk saját dalokat és lemezt is csináltunk. Főként akusztikus country-s stílusban mozogtunk: Bob Dylan-, Tom Petty nótákat is műsorra tűztünk. Az akusztikus hangzáshoz elektroakusztikus gitáron játszottam, volt egy szájharmonikásunk, egy dobosunk és egy külön basszerosunk. Főként kisebb pubokban léptünk fel, de egy-két fesztivált is sikerült megcsípni. A lightosabb hangzás miatt sajnos ez utóbbiból kevesebb akadt, a fesztiválszervezők inkább a hangosabb zenét részesítették előnyben. Jó kis csapat volt, ám az előzőhöz hasonlóan ez sem volt képes kiforrni magát.
Írtál dalokat?
Igen, zenét és szöveget is. Persze csapatban dolgoztunk, a többiek is hozzátették a magukét.
2005. október 18-án, a Radics Béla 60 emlékkoncerten, a Petőfi Csarnokban mutatkozott be az a Cream Emlékzenekar, amelyben te basszusoztál. Hogyan jött létre a formáció?
Még a Stephenson Rocket zenekarral sokat játszottunk a Tunyogi Rock Band előtt. Ott ismerkedtem meg Závodi Janóval, aki felvetette, csináljuk meg újra a Cream Emlékzenekart. Korábban már létezett egy ilyen banda Póka Egonnal és Döme Dezsővel, de akkorra az már nem működött. Összeraktunk egy Cream- műsort, utána jött a derült égből a meglepetés, amikor Janó a maga jellegzetes hangján bejelentette: egy hónap múlva bemutatkozás a Petőfi Csarnokban! Nem volt túl sok időnk a hosszú koncertprogram miatt, de az ott kialakult nagyon jó hangulatban jól sikerült a bemutatkozás. Emlékszem, a Team Rock Band dobosa, Csikós Csabi segített ki bennünket, a rá következő évi országos turnén azonban már Bajkai Ferike ütötte a bőröket. A Paksi Gastroblues Fesztiválra is eljutottunk. Később Tunyó halála után, a Josefinában rendezett emlékkoncerten ugyancsak részt vettünk, ott Janó, Döme Dezsőt kérte fel dobolni.
Ha már szóba hoztad Tunyogi Pétert: milyen emléket őrzöl róla?
Úgy emlékszem, a már újjászervezett, későbbi Tunyogi Rock Banddel vasárnaponként lépett fel az Orczy kertben. Kellemes tóparti környezetben mindig teltházas bulikat csinált. Ahogy már beszéltünk róla, többször mi voltunk az előzenekar a Stephenson Rockettel. Mindig barátságosan, kedvesen fogadott bennünket. Egy alkalommal az egyik rajongónk a közönségből felhívott, hogy elmennék e vendégségbe hozzájuk, kerti grillezésre. Mindketten Pesterzsébeten, ráadásul egymás közelében laktunk, csak át kellett sétálni hozzá. Útközben összefutottam Tunyóval, kiderült, ő is ugyanoda tartott. Azonnal széles mosollyal üdvözölt; nem is gondoltam, hogy megismer, de emlékezett rám. Soha semmilyen nagyképűség, sztárallűr nem volt benne.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. augusztus 27. 07:40