Babos Gyula
Hogyan kezdődött a tanári pályafutásod?
A leszerelésem után 1973. elején zenei életünkben többen változást akartunk. Nem akartunk többet itthon csak azért vendéglátóban játszani, hogy legyen munkakönyves állásunk, ami az akkori törvények szerint elengedhetetlen volt. A baráti körből, néhányukat már alkalmazták a Vasutas Zeneiskolában. Egymásnak besegítve, helyettesítve egy olyan tanári kar kezdett el ott dolgozni, akik sokat játszottak együtt, és egy galerihez tartoztak. Szakcsi Lakatos Béla, Gallusz Gyuri, Kőszegi Imre, Tornóczky Feri. Szabad kezet kaptunk, a zene körül forgott minden, örültünk az iskola adta biztonságnak, s fogalmunk sem volt arról, hogy milyen fontos úton indultunk el. Így kezdődött.
Szükség van szerinted például az általános iskolában arra, hogy az ének-zene óra az egy kicsit komolyabban legyen véve?
Az ének-zene oktatásra nagy szükség van. A zenéhez való egész életre kiható kapcsolatot lenne hivatott megalapozni. Ennek több akadálya is lett. Régóta nem tudják sikeresen használni a Kodály módszert. Az óvodai és általános iskolai zenetanárok jó része a könnyen megszerezhető diplomák miatt kényszerpályások lettek, akik nem tudták megadni a szükséges alapokat, s a megfeleltetés miatt, nem tudták az örömteli tanulást segíteni. Ismeretségi körben nemrég azt hallottam, hogy egy elsős osztályban halál órának nevezik az ének órát. Döbbenetes, hogy a világ egyik legszebb megélni valójáról egy kisgyereknek ilyen szó eszébe juthat. A teljesítmény-centrikus elvárásrendszerben nem találtak jó helyet a zeneoktatásnak. A módokról nem is beszélve. Pedig a tanult tárgyakból szinte ez az egyetlen, ami felnőtt korunkra valamennyiünk életében megmarad, az anyanyelv gyakorlása mellett. Olyan embert te nekem nem tudsz mutatni, egy olyan anyukát, aki ne akarna énekelni a gyerekének, amikor dajkálja, nem tudsz olyat mutatni, aki nem megy koncertre, nem énekel ünnepeken, a templomban, vagy nem fütyörészik munka közben. A Mengyelejev táblázat kikopik a fejekből, a zene iránti vágy marad, ha kétkezi emberré lesz, ha értelmiségivé, mindegy. Ezt nem lehetne figyelmen kívül hagyni. Ha azt az állandóságot, amit az ember életében a zene ad, azok akik az oktatás irányát megszabják nem hajlandóak tudomásul venni, nagyot tévednek. Valószínűleg nem értenek hozzá eléggé.
Szerinted milyen egy jó zenepedagógus, egy jó zenetanár?
Nem utáltatja meg a gyerekekkel a zenét.
Mi a helyzet akkor, ha a komolyabb szintekről beszélünk?
Akkor úgymond rehabilitálni kell a szemben ülő ifjú muzsikusban a képességeit. Tanítani csak a hangszer jobb ismeretét lehet. A többi nem tanítás kérdése, hanem a bizalomé. Azt kell vele szemben ülve érzékelni, merre óhajt lépni, milyen vonalon szeretne muzsikus lenni. Abban kell őt mindenáron segíteni. A valamivé válást nem lehet tanítani. A hangszerbiztonság megszerzésében ösztönözni, az elméleti tudás magas szintű elsajátítását segíteni lehet, de a tanítás másról nem szólhat. Különben mindenki egyformán játszana.
Mitől lesz jó egy jó tanár?
Attól, hogy a tanítványát a vágyai beteljesítéséhez segíti. Attól jó egy tanár. A produktum egyértelműsíti, hogy valaki valóban jó tanár-e. Még az is benne van a pakliban, hogy valaki nagy tudással nem lesz éppen sikeres zenész. Ez a személyes céljaitól, alkati alkalmasságától is függ. Egyébként az sincs kőbe vésve, hogy mindenáron zenésznek kell lenni annak, aki zenét tanult. De az nagyon nagy fokmérője az úgynevezett oktatási színvonalnak, hogy mennyire maradnak érzelmileg a zene, a muzsikálás közelében, illetve mennyire van elvéve a kedvük tőle – örökre akár.
Azt szeretem benned, hogy a legtöbb volt tanítványod, aki a szakmában maradt, az mind a mai napig ugyanúgy tanáraként tekint rád, ha találkoztok, akkor lehet látni, hogy hálásak mindazért, amit értük tettél.
Ezt nagyon jól esik hallani tőled. Érdekes, hogy néha évtizedekig nem derül ki, hogy egyikük - másikuk mit gondol igazán. Nagy érzés, mikor megtörténik. Nem néztem ennek az okait soha. Úgyis csak egyfajta módon tudok ezzel a dologgal foglalkozni, teljes szívvel. Nem is tudok komolyabb csoportos órákat tartani, általában négyszemközt tanítok. Maximum 3-4 sráccal beszélgetünk a zenéről, gitárról, arról, hogy hol tartunk, merre megyünk. Kínosan vigyázok arra, hogy saját virágai nőjenek mindenkinek, és én azt nyesegetem, locsolgatom. Valószínűleg azért gondolhatnak így rám. A viszonyunkba az apró csibészkedés is belefér. Ha valaki iskolás korban 18-19 évesen, nem próbálkozik vele, az nem való zenésznek.
Mit gondolsz, mi az a plusz, amit te hozzáteszel nekik a mindennapi órákhoz?
A bizalom. Lehet, hogy ez most banálisan hangzik, de én nagyon szeretem őket. Szeretem azt is, hogy erre adták a fejüket. Örülök, hogy támogathatom őket abban, amit választottak. Napról napra tudnak fejlődni. Amikor látom, hogy ez a normáim, az elvárásaim, a tanácsaim szerint sikerült, akkor én is kapok tőlük. Talán az a legjobb az egészben. Nagyon jól elvagyunk egymással. Mindig is érdekelt a külföldi zeneoktatás. Ha külföldön járok, akkor nem csak a képtárba megyek el, hanem a városi konzervatóriumokba is. Ha itthon alkalmam van az idelátogató világhírű zenészekkel beszélgetni, akkor ezeket a tapasztalatokat mind megpróbálom átadni az órai beszélgetéseinkben. A szakmai miértek közös átgondolása is idetartozik.
Már régen azt gondolom, aki nem akar jobban gitározni nálam az ne jöjjön. Fontos, hogy meglegyen a vágya, hogy jobb legyen, hogy előre tartson, hogy legyen vágya a teremtésre, a mindennapi fejlődésre. Anélkül nem megy. Meg tudom élni a tanítványaim sikereit. Tiszta szívből örülök nekik, velük együtt. Nagyon nagy dolog, ha az ember eléri amire vágyik, bármilyen korban legyen is. Az a valós siker.
Mi volt az eddigi legkedvesebb tanítási élményed? Tudom, hogy nehéz lehet egyet kiemelni, de mi volt az, ami mosolyt csal az arcodra, ha eszedbe jut?
Tényleg nehéz, nem is nagyon menne. A jó érzések valahogy máshogy csapódnak le bennem. Viszont játszottam a " gyerekeimmel " a nyáron. Kitaláltak maguknak egy nevet, ami nem közepes: Babos' Kids Allstar. Aztán egy kicsivel később pont Te mesélted, amit a Martin tanítványom talált ki: “Kőbánya, az élet Babos oldala.” Ez nagyon nagy, nem?
Szerinted mitől lesz jó, egy gitáros?
De jó kérdés... Minden gitáros mástól jó. Van aki alkalmazott zenében mutatkozik jónak. Van aki magának álmodja a zenei környezetet és abban jó. A jó fogalma egyébként több, mint szubjektív. Van aki a technikailag bravúros játékost tartja jónak. Nekem az a jó gitáros, aki ura a hangszerének és felismerhető a játékmódja, akinek a zeneisége egyedi. Engem ez ér el, ez érint meg.
Ezúton is gratulálunk az év Zenepedagógusa címhez! Triviális kérdés, de meglepett, hogy te kaptad?
Meglepett. Jó értelemben, persze. A művészvilágban elterjedt egy mondás: A díjakat nem kapják, hanem adják. Ennek ellenére jó érzés, hogy rám fókuszált a figyelem. Évek óta ugyanazt csinálom, ugyanazért, és a jövőben is így tervezem. Úgy néz ki, hogy most érett meg a világ, hogy ez a tanítási forma is elfogadhatóvá váljon, és ennek, ha lehet még jobban örülök, mint az elismerésnek.
Szerinted miben más, több a Kőbányai Zenei Stúdió, mint más hasonló iskola?
Egy nagy múltú, könnyű-zenész képzésen alapuló korszerű intézmény, ami nagyon sok műfaji árnyalat elsajátítását nyújtja tanári kara által, minden szakon. A létrehozó töretlen szándék, a tanárok aktívsága, rengeteg ösztönzést ad.
Milyen hatással van ez a növendékekre?
Szakmai szövetségek szövődnek, amik hosszú évekre meg tudják határozni a muzsikusok útját. Támogatják egymást, összetartanak. Rendszeresen játszanak különböző felállásokban a tanáraikkal is. Kívülről nem tudnának bekerülni ebbe a körbe. Közel tudnak kerülni számukra jelentőséggel bíró emberekkel, mert ez egy közösség. Ez nem zeneiskola, ez egy zenei intézet, egy műhely. A "Kőbányások" lehetőségeik kinyílásával egymást hívják, mert az az emberi és szakmai attitűd, amit itt kapnak, az biztonságot ad, és biztosítja, hogy bárhol megfelelnek az elvárásoknak.
Szakadáti-Póka Vanessza
2015. február 27. 15:03