„Ezek vagyunk mi, akár tetszik, akár nem”
Interjú Köteles Leanderrel és Vörös Attilával - Szólóprojektként indult, mára fesztiválok állandó szereplői lettek. Nem akarják a világot megváltani, mindössze olyan zenét szeretnének csinálni, ami őszinte, s ami eljut a közönség szívéhez, ezáltal ad valami pluszt a mindennapi életükhöz. Nem keveset gondolkoztam azon, mégis miről faggathatnám a srácokat – a sablonkérdéseket senki sem akarja sokadszorra ellőni, s alapvetően én inkább szakmaian lélekboncolgató vagyok, sem mint csak felszínt kapargató. Köteles Leander és Vörös Attila kiállták a próbát: őszintén mondták el a véleményüket nem csak a zenekar dolgairól, s a DAL című műsorban való szereplésükről, hanem például Lovasi Andrásról is. Jelenleg a március 7-i koncertjükre is készülnek, melyet a Barba Negrában adnak közösen a Blind Myselffel és az Apey&the Pea-vel, illetve versenyben vannak még az akusztik szavazáson is, melyen ismét magasan vezetnek.
Mielőtt bármiféle moralizálásba, vagy komolyabb fejtegetésbe fognánk, picit elemezzük ki a 2014-es éveteket, hiszen volt bőven történés a zenekar életében. Mennyire ítélitek sikeresnek az előző „szezont”? Sikerült minden tervet megvalósítani, amit év elején felvázoltatok?
Leander: Simán, nem volt vele gond, kijött a második lemez, jobb, mint az első, bizonyítottuk, hogy projektünk nem egy lufi. A birodalom növekszik, a közönségünk magukénak érez minket, adunk az életükhöz és Ők ezzel a bizalommal erőt adnak nekünk, hogy egyre jobb dolgok szülessenek.
Attila: Még ha egy kis csúszással is, de sikerült kijönni egy olyan lemezzel, amire 10 év múlva is nagyon büszkék leszünk. Szerencsére - csakúgy mint az előző, Szívidomár lemeznél - a közönségnek is tudtunk adni valamit, ami sokak számára nagy örömet jelent, akár a nehezebb pillanataikban is. Számomra - és ezzel gondolom mindannyiunk nevében beszélek - az önkifejezés ezen formája jelent a legtöbbet, és az, hogy ezzel másoknak is örömet tudunk szerezni, hatalmas erőt ad a nehezebb időkben. Hatalmas fejlődésnek éltem meg továbbá, hogy az első lemezzel ellentétben, ahol Leanderrel ketten írtuk meg a lemez gerincét, ez alkalommal Jozzy, de még Béla is sokkal intenzívebben kivette a részét a kreatív folyamatokból is, ami egy sokkal színesebb végeredményt adott.
Milyen fogadtatása volt az „Öngyötrő” albumnak? Érték esetleg kritikák akár a szakma, akár a közönség részéről, vagy azért elmondhatjuk, hogy túlnyomórészt szerették?
Leander: Miért kell egyből a kritikára menni? Miért nem lehet az a kérdés, hogy kinek mit adott és milyen pozitív üzenete van a dolognak? Kedves magyar média, kezdjünk már el a másik oldalról is gondolkodni.
Attila: Igazság szerint nekem személy szerint egy kicsit az az érzésem, mintha a magyar "rock média" egy picit kegyvesztettjeinek tekintene minket, ugyanis olyan mennyiségű kritika nem is jelent meg, mint az előző lemezünknél. Másrészt ezt annyira nem is bánom, mivel sajnos nagyon sokszor a kritikák megfogalmazása nem éppen építő jellegű, és kicsit tükröz is jó néhány komolyabb társadalmi problémát, ami az emberek hétköznapjaiban is jelen van. A lényeg úgyis az, hogy a szerzők, és jobb esetben a hallgatók boldogak legyenek, ezt pedig úgy tűnik sikerült elérnünk. :-)
Ha a zenekar megalakulását nézzük, 2009-ben indult szólóprojektként, hivatalosan viszont 2010 óta léteztek, ha fogalmazhatok így. Mennyire bukkannak fel fanyalgók esetleg a környezetetekben, akik arra szoktak utalni, hogy hát a régebbi dalok jobbak voltak, meg másabbak, a mostaniak már nem az igaziak? Lehet már ilyen jelenségről beszélni nálatok, vagy még egyáltalán nem?
Leander: Ezzel most azt kérdezed, hogy mennyire bukkannak fel biztatók esetleg a környezetetekben, akik arra szoktak utalni, hogy hát az újabb dalok jobbak lettek, meg másabbak, a mostaniak már az igaziak? Vannak, akik így gondolják és igen, vannak, akik a régieket veszik alapul, de hát ez normális, azok beégtek az idegrendszerbe ennyi idő alatt, az idő mindent megszépít és az újat mindig szokni kell.
Attila: Az első lemezen három dal kivételével minden dal közös munka gyümölcse. Azóta a zenekar megírt körülbelül huszonkét új dalt, szóval aki három dal alapján ítél meg minket, az nem tudom pontosan mit vár tőlünk, vagy miért hallgat még minket egyáltalán. Ezek vagyunk mi, akár tetszik, akár nem.
Hogy látjátok egyébként? Kell változni? Egyáltalán: mennyire kell egy, már létező és komoly múlttal rendelkező zenekarnak idomulnia az újdonságokhoz, változásokhoz?
Leander: Amennyire az szükséges. Persze, hogy egyikünk sem akar megkopaszodva és bőrdzsekiben állni a Fészek klubban 2034 egy tavaszi napján és arról a csodálatos tizennégyes évekről beszélni. Kell fejlődni, kell megújulni, de meg kell tartani a gyökereket. Egy jó dal, mindig jó dal, a hangszerelés másodlagos, végülis ezért nem nyomjuk vonósnégyesen.
Attila: Kreatív emberként csakis kizárólag a belső hangra kell figyelni, különben az eredmény lehet még jó, de 100%-ig őszinte biztosan nem - akár érzik az emberek, akár nem. Természetesen, ha valami új dolog, trend, vonal hatással van ránk, az természetesebben is tud beépülni a kreatív folyamatokba, és onnantól kezdve más a leányzó fekvése. Intuitívan, zsigerből, és őszintén a legjobb zenélni. Minden zenekarnál - főleg a nagyobb múltúaknál - jellemző, hogy a hallgatóik egy része folyamatosan vár valamit, amit a kezdeti időkben, vagy épp akkor, amikor megismerkedtek a munkásságukkal írtak meg, de ezt nyomásként helyezni valakire nem fair dolog. Ez nem iparos munka - legalábbis ideális esetben nem kéne annak lennie. :-)
Mennyire figyelitek egyéb zenekarok, énekesek munkásságait? Akár itthon, vagy külföldön? És itt nem csak a saját stílusotokra gondolok, hanem más műfajra is. Nyittok új impulzusok irányába?
Leander: Nem tudom, hol van a hiba, de hozzám egyre nehezebben jutnak el azok a zenei projektek, amik belőlem érzelmet váltanak ki. Gondolom az „internet adta lehetőség” a hiba. Azt se mondom, hogy visszasírom az MTV korszakot, ahol a tíz legjobbé volt a piac, de az se oké, hogy akinek van egy hangkártyája és egy kamerája, az ma már fél órára lehet sztár. Nem mondom, hogy mi nem a második csoport adta lehetőséget használtuk ki, de megpróbáltuk a produkciót tartalommal is feltölteni, nem csak létezni és megnézni, hogy ebből vajon mi lesz. Ennek az egésznek az a hátránya, hogy rengeteg ugyanolyan produkció van. Mert az egyéniség követel, a többi ugyanazon a helyen, ugyanazt issza, és ugyanazt mondja. Nézzük meg az előző metalcore korszakot. Baseball sapkában guggolgató, egy riffet masszírozó, kamutetkós arcok hordták haza a teavajat az asszonynak és közben megszületett egy zenekar – csak itthon – több százszor. Ez sem normális.
Attila: Tudatosan nem nagyon figyelem az új dolgokat, mégis néha szembejön velem egy-két érdekesebb zene. Számomra ez a legtöbbször olyan műfajú előadóktól van, akik alapvetően nem metálos közegekben mozognak. Ilyen "újabb" kedvencem például Lana Del Rey. Az, hogy az Ő zenéje mennyire van hatással a sajátomra, nem tudom - de hogy rossz hatással nincs, az biztos.
A napokban két anyag is napvilágot látott Lovasi András kapcsán: az egyik cikkben úgy említik őt a Kispál és a borz zenekarral, hogy benne van a 10 legnagyobb ízlésromboló kortárs magyar könnyűzenei produkcióban; egy másikban viszont ő maga nyilatkozik a mai popzene helyzetéről. Többek között olyan dolgokat említ, hogy manapság a popzenében a zenekarok üres frázisokat puffogtatnak, amik nem tartalmaznak semmi mögöttes tartalmat, ok nélkül pozitívak – a Punnany Massif-ot meg is nevesíti. Nektek mi erről a két jelenségről a véleményetek? Hogy látjátok?
Leander: Láttam a cikket. Az nem baj, hogy ezek a dolgok léteznek, hanem az a baj, hogy a média ezekre igényt teremt. Mert a média feladata az igény megteremtése. Rossz volt látni, hogy a Tankcsapdát is ide sorolták, mert Lukács Laci szerintem az egyetlen hiteles rockzenei karakter, aki bekerült a köztudatba. Az meg, hogy Lovasi mit mond, – hivatkozva Csabi barátomra – az a nullás liszt telefingása. Én mindig is rosszul voltam az „előző rendszer” végtermékeitől, tudod, amikor meglátsz egy előadót és az az első kérdésed, hogy ennek meg mi baja van? Szóval az, hogy én most kiadjak egy dalt „halott konzerves zokni” címen és engem ezért Kossuth-díjra jelöljenek? Ehhez mit szólt volna Kossuth? Hogy Lovasi azt mondja, hogy üres frázisok? Gondoljuk át újra.
Attila: Számomra nagyon ellenszenves, negatív, és céltalan - ráadásul céltalanul bántó - az ilyen jellegű megfogalmazás bármilyen zenekarral kapcsolatban is, még akkor is, ha egyébként személy szerint sohasem hallgattam egyik fent említett előadót sem. A jelenséggel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy mindenki olyan zenét hallgat, olyan műsort, filmet, színházi előadást néz, amilyet szeretne. Hogy ki honnan informálódik, az megint csak egy saját döntés kérdése. Valaki szeret mélyebbre ásni, valaki pedig nem, pisztolyt senkinek nem szegeznek a fejéhez - legalábbis remélem. :-)
.jpg)
Igényekről is szó esik. Szerintetek mire van igénye a közönségnek, a hallgatóságnak zenei téren? Jól megkomponált dallamokra és erős szövegvilágra, vagy arra, hogy a mai felgyorsult világban a dalok is könnyen befogadhatóak legyenek, innentől kezdve bőven elég egy 2.0-ás lebutított produkció?
Leander: A jó dal az, amit ha a hallgató meg tudna írni, akkor Ő azt a dalt írná meg. Amikor ránézel egy festményre, mint laikus, nem azt nézed, hogy milyen vászonra, milyen technológiával, milyen kornak megfelelően festették. Az senkit nem érdekel, az maradjon meg a kritikusoknak és rádiós műsorvezetőknek, akik szerettek volna művészek lenni, de mivel nincs meg bennük, ezért inkább a közönség ízlésével szembe menve hangoztatják az egyéni szarságaikat. Persze, hogy jó dallamokra és erős szövegekre van igényük, nekem is arra van.
Attila: Személyre bontanám ezt is, mert igenis megvan az a közönség, aki nem feltétlenül elégszik meg a 2.0-ás verzióval, de azokat sem kell elítélni, akik pedig igen. Ameddig nem erőltetik rám azt, ami nekem nem feltétlenül fekszik - legyen szó ugyanígy bármely vallási, politikai vagy más, szélsőséges nézetről -, addig nekem teljesen mindegy, ki mit hallgat. Ráadásul az sem mindegy, milyen helyzetben, milyen környezetben hallgatunk, és hogyan hallgatunk zenét. Ha lemegyek egy klubba néhány haverommal piálni, meg csajozni, általában nincs szükségem olyanfajta szélsőségesebb, komplex muzsikára, ami a partizásról elvonja a figyelmemet. Ha koncertre megyek, akkor igyekszem olyan hangulatba kerülni, amilyen zenekar koncertjére megérkezem, vagy éppenséggel nyitott "füllel" várom, fogadom be az új muzsikákat is. De még buli és buli közt is óriási különbségek lehetnek "odaillő" zenék tekintetében, hiszen az adott közönségnek/közösségnek kvázi együtt kell lélegezniük, szóval emiatt akár egy csakis elektronikai zenét felvonultató buliban is rá tudok kapcsolódni a „feeling”-re.
Mennyire nehéz amúgy manapság a zenei piacon megtalálni a helyeteket? Változott-e valami mondjuk 2014-ben ahhoz képest, mint amit mondjuk 2010-ben tapasztaltatok?
Leander: Nincs változás. Persze vannak befolyásoló tényezők, mint az alapvető közhangulat és gazdasági helyzet, de a jó zenére mindig szükség lesz. Az egy olyan szoba, ahova a hallgató azért vonul, hogy kivonja magát a valóságból. Mi pedig megépítjük neki ezt a szobát.
Attila: 2010-ben még nagyon friss volt a dolog, mind számunkra, mind pedig a gyorsan növő közönségünk számára is. Mindenben benne volt az újdonság varázsa. Ez egy picit elmúlt, a kihívások azonban zenei téren nagyjából ugyanazok maradtak, a piacon pedig egyelőre úgy tűnik, ha nem is olyan nagy ívben, mint a kezdeti időkben, de még mindig felfelé kúszunk a saját tempónkban.
.jpg)
Hogyan látjátok az utánpótlás helyzetét? Vannak olyan lehetőségek, ahol a fiatalok meg tudják mutatni a tehetségüket, azt, amit képviselnek, vagy ez itthon még gyerekcipőben jár?
Leander: Minden évben egyre biztosabb vagyok benne, hogy gyakorlatilag mindenki tehetséges. Zseniális elméket és zenészeket ismertem meg. De ez pont olyan, mint a csajozás. Attól még, hogy tudod az elméletet, nem biztos, hogy tudod, hogy kell odamenni a lányhoz és fél perc alatt elérni, hogy tudja azt, amit te tudatni akartál vele. A magyar zenészek kivétel nélkül mind zsenik, vagy úton vannak felé. Ami itthon nagyon hiányzik, az a produceri gondolkodás.
Attila: Nem akarok hazabeszélni, de nézzétek meg a neten a 14 éves kisöcsémet, hogy nyomja a PanterA-tól a „5 Minutes Alone”-t, élete első koncertjén, a Dürer Kertben több mint 1000 ember előtt. Persze mondhatjuk, hogy bezzeg a mi időnkben még többet jártunk össze, az internet helyett a parkban lógtunk, és fociztunk, amiben van is nem kicsi igazság, de ez pont ugyanúgy hangzik, mint ahogy annak idején a nagymamánk beszélt velünk, meg ahogy az ő nagymamájuk és így tovább. Tehetségek mindig lesznek, az önmagában sosem volt elég, a küzdeni akarás nem helyhez, családi helyzethez, vagy bármi máshoz köthető, a már említett internet pedig egyrészről amúgy is teret nyitott mindenkinek, még ha ezzel egy óriási dömpinget is borított a világra. A lényeg a kemény munkán, kitartáson, persze tehetségen, és a végén egy kis szerencsén van. Ezen felül pedig marhára nyitottnak kell lennünk minden, és legfőképp mindenki felé, ami sajnos még mindig egy kicsit nyugati mentalitás, szóval ahhoz kell felnőni. Ez pedig leginkább az adott ember érzelmi intelligenciáján múlik.
A 2015-ös évetek sem indult unalmasan, hisz egyből a DAL című műsorban mutatkozhattatok be, mivel bekerült a „Lőjetek fel!” a legjobb 30 produkció közé.
Leander, téged mondhatunk már visszatérő szereplőnek, hiszen 2012-ben már találkozhattunk veled, igaz, akkor csak dalszerzőként szerepeltél Keresztes Ildikónál, illetve a produkció részeként zongoráztál is. Most viszont a teljes zenekar megmérettette magát. Mi volt a motiváció, ami miatt úgy döntöttetek, neveztek a versenybe?
Leander: Volt egy dal a lemezen, amiben nem volt hörgés; beküldtük, hogy hátha... És bekerült.
Attila: Semmilyen súlya nem volt a dolognak. Amikor tavaly beneveztük két dalunkat is – a „Hóvirág” meg a „27 év” címűt -, amiket amúgy személy szerint sokkal többre tartottam, sokkal tartalmasabbnak, akkor azok nem jutottak be. Így idén abszolút elvárások nélkül, gyakorlatilag hagytuk, hogy a kiadó benevezze ezt a dalt.
Ugyan az élő adásból sokak bánatára nem jutottatok tovább, ellenben az akusztikus szavazáson toronymagasan elhúztatok, s csaknem 5000 szavazattal kerültetek tovább elsőként a következő körbe. Mi lehet ennek az oka?
Leander: Az, hogy olyan dolgot csinálunk, amivel a közönségünk azonosulni tud, szeretni tudja, ergo magáénak érzi, ebben semmi furcsa és tanulmányozni való nincs.
Attila: Igazából szerintem teljesen felesleges belemenni bármilyen spekulációba, találgatásokba, hogy mi miért van. Ebből pontosan látszik, hogy számunkra a legfontosabb motiváció a versennyel kapcsolatban az volt, hogy egyrészről minél több emberhez eljuttathassuk a zenénket, másrészről pedig úgy képviseltessük magunkat ezen a versenyen, hogy hitelesek maradjunk a már meglévő szimpatizánsaink felé. Ez az eredmény úgy gondolom, önmagáért beszél.
Mire számítotok ennek függvényében? Mennyire érzitek biztosnak, hogy a február 28-i döntőt ti nyithatjátok meg?
Leander: Ennek az esélye kábé 5,54% jelen pillanatban. Kiestünk az első körben egy pont híján, de nem is az vezérelt minket, hogy megnyerjük. Elnézve a „dal” feltöltött produkcióit, nézettségeit és lájkok arányát, igazi erkölcsi győzelem a miénk és igazolja az elmúlt 6 évet.
Attila: Én pontosan annyi elvárással állok neki, mint a bejutásainkat illetően. Ha odamegyünk, akkor viszont garantáltan semmit sem fogunk másképp csinálni, mint ahogyan azt eddig is tettük.
Kovács Áron úgy nyilatkozott a Szerencseszombatos szereplésetek után, hogy médiatörténeti pillanatot írhattunk. Beszélhetünk ténylegesen ilyen dologról?
Leander: Szerintem az, hogy megjelentünk egy évente ismétlődő műsor 30 versenyzője között, azért az nem médiatörténeti pillanat, főleg, ha azt nézzük, mekkora a Föld, mekkora Európa, mekkora a kis hazánk és hányan nézték a műsort. De tény, hogy nulláról indultunk, szóval hálásak vagyunk, hogy a közönség segítségével idáig juthattunk, mert hát azt tudjuk, hogy ezek a műsorok a közönségbázisra mennek, tehát gyakorlatilag mindent nekik köszönhetünk.
Attila: Azt nem feltétlenül gondolnám ennyire sarkalatosan, hogy médiatörténelmet írtunk volna, hiszen jómagam is játszottam ennél már amúgy sokkal keményebb zenét is kereskedelmi tévében. Inkább az esett jól ebből az egészből, hogy Áron nem volt betokosodott dinoszaurusz ezzel a műfajjal kapcsolatban - amin amúgy valamennyire ismerve Őt egyáltalán nem is lepett meg.
A koncertekről se feledkezzünk meg, hiszen azok is vannak bőven. Jelenleg a Blind Myselffel és az Apey&The Pea-vel koncerteztek közösen. Miért pont velük?
Leander: Mert iszonyat jófejek és baromi jó zenészek, kiváló kis hangulatú társaság ez
Attila: Valamennyire mind a három zenekar picit más réteget mozgat meg, így nem titkoltan abban is bíztunk, hogy ez úgy is jó csomag lesz, hogy több embert megmozgat országszerte. Ez egyelőre tökéletesen beigazolódni látszik, de ami még fontosabb, hogy a hangulat a turnén a zenekar történetében messze a legjobb. Mindenki ismer mindenkit körülbelül ezer éve, valamennyire mindenki le is van nyugodva, mindenki jól kezeli, elfogadja azt, ahol tart, úgyhogy mindenféle "ego" harcok nélkül, egymás társaságát maximálisan élvezve szoktuk belevetni magunkat a bulikba.
Tervek, biztos pontok, kívánságok erre az évre? Mit vártok 2015-től?
Leander: Leginkább megértést.
Attila: Még idén tavasszal el fogok készülni az első szólólemezemmel, ami egy elég szigorú hangvételű, nem instrumentális lemez lesz. Ezen kívül kijövünk egy ultra brutális Tesstimony lemezzel is, amit szintén nagyon izgatottan várok. Reményeink szerint a Leander Risinggal idén is ott leszünk a nagyobb fesztiválokon, illetve szeretnék egy picit többet foglalkozni a Vulgar Display Of Cover PanterA tribute zenekarommal is, szóval bőven van mit tenni, mindezt úgy, hogy közben semmi nem fog bármelyik másik rovására menni, ígérem. :-)
Írta: Rosta N. Napsugár
2015. február 20. 19:04