MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

MARCO IACOBINI

Ha egyetlen európai országot kellene mondani, mely a 21. század első két évtizedében keblére ölelte a virtuóz gitárosokat, csakis Olaszország jöhetne szóba. Az Appennini-félsziget az elmúlt években valódi melegágya lett a gitárzenének, a hathúros zeneszerszám mesterei pedig előszeretettel bonyolítanak komplett turnékat arrafelé. A derék Itália azonban saját hősökkel is büszkélkedik, a fúziós jazz rock vonalon mozgó Marco Iacobini egyike a tehetségeknek. Az alábbi interjú apropója a talján húrbűvész jazzóriásokat és rocklegendákat egyaránt felvonultató, The Sky There’ll Always Be című új albuma.

Legfrissebb albumod hard rock, funk és jazz fúzió elegyeként írható le. Milyen elképzelésekkel vágtál neki az anyag megvalósításához?

Amikor új zenéken dolgozom, mindig egyetlen cél lebeg a szemeim előtt: jó dalokat írni. Rengeteg időt töltök a szerzeményeim kidolgozásával és a hangszereléssel. Nem követek egyetlen stílusirányzatot sem, úgy érzem, hogy meglehetősen sajátos látásmóddal közelítek a zenéhez. A dalaim nem illenek sem a rock, sem a jazz fúzió skatulyájába, viszont bőségesen merítenek mindkét műfajból.

Elég kevesen képesek arra, hogy sikerrel fuzionáljanak eltérő műfajokat. Nálad hogyan működik mindez?

Számomra teljesen magától értetődő, hogy keresztezem e stílusokat, ez természetesen jön belőlem. Különböző zenéken nőttem fel, és ez nyilvánvalóan érződik a saját kompozícióimon.

Ahogy hallgattam a lemezt, olyan kollégák jutottak eszembe, mint Andy Timmons és Neil Zaza, az album békés, nyugodt hangulata az ő munkáikkal rokonítható. Te magad érzed a zenei rokonságot?

Mindkettejüket imádom, rendkívül komoly befolyással voltak rám! Neil kiváló zenész, húsz éve követem figyelemmel a munkásságát. Igazán megérdemli a sikert. Külön öröm, hogy ő is Carvin endorser, akárcsak én. Andy egyike a szívemhez legközelebb álló gitárosoknak. Csodás zenéket ír, elképesztően sokoldalú muzsikus. Több alkalommal volt szerencsém élőben látni, a saját zenekarával és Simon Phillips Protocol nevű projektjével úgyszintén. Azt hiszem, az általad felvetett párhuzam valóban létezik, főként a dallamos frázisokhoz való hozzáállásban érzem a hasonlóságot.

Hogyan írnád körül a saját játékstílusodat?

Nem is tudom… Fantasztikus gitárosokon nevelkedtem, Steve Lukather, Eddie Van Halen, Greg Howe, Richie Kotzen, Yngwie Malmsteen, Larry Carlton, Robben Ford, Eric Johnson, Steve Vai, Joe Satriani és sokan mások mind a mestereim voltak. Biztos, hogy mindannyian befolyásoltak, melynek következtében megtaláltam a saját hangom. A legnagyobb kedvencem Steve Lukather, szerelmese vagyok a hangzásának, a dallamformáló képességének. Luke a király!

A szólóid mögött hallhatóan rengeteg munka áll…

Így igaz. Számomra a szóló a kompozíció legfontosabb része. Mivel instrumentális zenében utazom, a dalaimban a szóló jelenti a csúcspontot. Teljesen mindegy, hogy milyen jellegű az adott téma, gyors, lassú, vagy épp fúziós, a szólónak emocionális szinten kell kapcsolatot teremtenie a hallgatósággal.

Elképesztő sztárparádét vonultatsz fel a The Sky There’ll Always Be albumon. Többek között Thomas Lang, Dave Weckl, Tony Levin, Mike Terrana, Carl Verheyen, Stu Hamm, és Billy Sheehan is tiszteletét teszi. Kérlek, meséld el, hogyan sikerült összeállítanod ezt a világválogatottat!

Tony Levint 2006-ban ismertem meg. Abban a megtiszteltetésben részesültem akkor, hogy játszhattam előtte a saját csapatommal. A kapcsolat megmaradt, és amikor elkezdtem dolgozni az új korongon, megkértem, hogy dolgozzon velem. Két dalt rögzített itt, Olaszországban, az egyikben basszusgitáron, a másikban Chapman Stick-en játszik. Stu Hamm-et e-mail-en értem el, és egyből érdeklődést mutatott. Amikor épp Rómában volt, be is ugrott hozzám, és számos dalhoz vett fel basszusgitár sávokat. Amikor másodízben járt nálam, bemutatott egy fantasztikus dobost, Joel Taylort. Óriási a fickó, az egyik legjobb, akit valaha is hallottam! Mike Terrana kiváló barátom, az egyik római dobkurzusán ismerkedtünk meg. Megkérdeztem, hogy volna-e kedve dobolni pár dalban, ő pedig nem ellenkezett. Pár héttel később lejött hozzám, és felütötte, amit kell. Kiváló zenész, már élőben is játszottunk együtt, és biztos vagyok benne, hogy ennek lesz folytatása. Carl Verheyen a mentorom, imádom, ahogy gitározik. Pár éve Rómában találkoztunk, utána pedig a NAMM Show alatt. Tervezzük, hogy a közeljövőben egyesítjük erőinket egy közös projekt keretén belül. Billy Sheehant a felesége, Elizabeth mutatta be nekem. Elmondtam neki az elképzeléseimet egy esetleges vendégszereplésről, melyet örömmel vállalt. Rendkívül hálás vagyok mind Billy-nek, mind a Kedvesének a lehetőségért. Dave Weckl a producerem, Francesco Desmaele közeli barátja, így sikerült becserkésznem. Két dalban is játszik, és hogy! Félelmetes dobos, hatalmas sound! A Thomas Lang kapcsolat szintén Francesco Desmaele révén jött össze. Francesco fotózik, és mesélte, hogy épp Amerikába tart, hogy Thomasról készítsen fotókat. Eleinte nem voltam biztos benne, hogy Thomast érdekelné a közös munka, ám amikor leszerződtetett a Muso nevű saját kiadójához, egyből éreztem, hogy jó úton haladok. Sokat köszönhetek Thomasnak, kiváló promóciót biztosít a lemeznek. Nagyszerű ember, öröm együttműködni vele!

Vannak kedvenc dalaid az albumon?

Nagyon nehéz kiemelni és így a többi kompozíció elé rangsorolni egyetlen dalt, mert mindegyiket egyformán szeretem. Két nótát azért megemlítenék. A The Great Rush felvétele nagyon jó móka volt, a Where The Angels Come Down pedig azért áll nagyon közel a szívemhez, mert a nagymamám emlékére írtam, aki 5 évvel ezelőtt hunyt el.

Minden dalt magad jegyzel, kivéve a 18F címűt, mely egy Stu Hamm szerzemény. Hogy került mégis lemezre?

Stu írta a dalt, és eredetileg máshová szánta. Aztán amikor nálam volt Rómában, megkért, hogy segítsek összerakni ezt a dalt. Miután készen lettünk, felvetette, hogy akár a lemezemre is rátehetjük, én meg örömmel mondtam igent. A 18F egyébként az ülés száma, melyet Stu mindig lefoglal magának az interkontinentális repülőjáratokon.

Mesélj kicsit a Carvin szerződésedről!

2008-ban kaptam lehetőséget a Carvintól, hogy megtervezzek egy egyéni specifikációkkal bíró modellt. Három hónap megfeszített munka után, 2008 májusában kaptam kézbe a prototípust. Hálával tartozom Joel Kieselnek és Alan Colquitt-nak, az ő támogatásuk nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A hangszer teste kétféle fából készült, dél-kaliforniai mocsári kőrisből és kagylós jávorból, a nyaka pedig különleges módon fűrészelt jávor, melyen madárszemes jávor fogólap található. Az H-S-H pickup konfiguráció, és a komplett elektronika Carvin fejlesztés. A tremoló Floyd Rose, a kulcsok Sperzel márkájúak, a fej fordított, minden hardver fekete. Elképesztően jól játszható hangszer, a hangja csodás, és kinézetre is elsőrangú. Nem tudom elégszer megköszönni a Carvin elöljáróinak az esélyt, amit kaptam tőlük. és a gitárt, ami a világ legjobbja számomra!

Elnézve a stúdióban készült fotókat, Marshall JCM 2000 DSL erősítőket használhattál a felvételek során…

Imádom a 100 wattos Marshall JCM 2000 DSL modellt, de csak azokat, amelyek 1998 és 2000 között készültek. Az új DSL szériát nem szeretem. A stúdiózás alatt más erősítőket is bevontam a munkába, de egyértelműen Marshall rajongó vagyok. Marshall hangon szocializálódtam, és igazán akkor érzem jól magam, ha Marshallon játszhatok. Ezek az erősítők az otthont jelentik nekem.

A konkrét stúdiós setup hogy festett?

Nem könnyű összeszedni, de megpróbálom: A rack egy moddolt CAE 3+ előfokot és egy Bob Bradshaw MIDI vezérlőt tartalmaz. Crunch-ra és torzított hangszínre négy különböző Marshallt használok szimultán, egy 1959-es Plexit 1971-ből, egy moddolt 1959-es Plexit 1973-ból, egy moddolt JCM 800-ast 1982-ből, és egy JCM 2000 DSL 100-at 1998-ból. Néha a Bogner Ecstasy is szóba jön a szólóknál. Tiszta hangszínhez egy Fender Princeton Reverb a favorit. Aztán ott a Carvin V3 és a VT50, mindkettő kiváló cucc. Pedálok terén a Visual Sound produktumait részesítem előnyben, köszönet Steven Bliss és Bob Weil támogatásáért!
Ahogy a fentiekből kitűnik, szeretem a technológiát, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a folyamatos újítások hasznára válnak a kreativitásnak. Ha nincsenek ötletek, mit sem érnek a csodaszerkezetek. Régen két pedállal és egyetlen erősítő fejjel alkottak örökérvényű dolgokat a gitárosok, és ez elgondolkodtató…

Milyen pedálokat használsz?

Ahogy említettem, leginkább Visual Sound pedálokat. A kedvencem a Jekyll/Hyde és a VSXO. Szintén előszeretettel lépkedek az Ibanez Tube Screamer TS9-en, ami egy 1981-es darab, de a J Rockett Tim Pierce overdrive is nagyszerű. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk, elsorolom a többi pedált: Visual Sound Dual Tap delay, Arion Stereo Chorus, Benrod Wave Box, T.C. Electronic Ditto looper, Garage Tone Oil Can Phaser, Jim Dunlop Cry Baby custom mod, Visual Volume.

Áprilisban turnéra indulsz Európában, a dobok mögött pedig Thomas Lang fog ülni. Mire számíthatunk?

Biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk szórakozni! Thomas elképesztő dobos, de a zenekar többi tagja is gyilkosan jó! A műsorról viszont nem lebbenteném fel a fátylat, mert oda lenne a meglepetés! (nevet)

www.marcoiacobini.com

Danev György
 

2015. január 9. 21:15

Minden jog fenntartva. 2023 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA