MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

TOM QUAYLE - magyar gitárokon, a Fibenare mesterhangszerein játszik

Tom Quayle egyike azon mai jazz rock gitárosoknak, akik az elmúlt években bukkantak fel, és szeretett instrumentumunk zászlaját magasba emelve szereztek dicsőséget Britanniának. Akárcsak egykoron Guthrie Govan és Alex Hutchings, a leedsi muzskus is a Jam Track Central számára készített oktatóanyagával hívta fel magára a gitárvilág figyelmét, a jövő pedig még fényesebbé is válhat a ködös Albion fiatal tehetsége számára. Tom történetének pikantériája, hogy világviszonylatban is méltán respektált magyar gitárokon, a Fibenare mesterhangszerein játszik. A kiváló zenész hamarosan Budapestre látogat egy gitárkurzus erejéig, mindezek pedig épp elég apropót szolgáltattak ahhoz, hogy felkérjük egy bemutatkozó interjúra.

Kérlek, meséld el röviden, jelenleg mi mindennel foglalkozol!

Jelenleg több különböző projektben is érdekelt vagyok. Elsőként a küszöbön álló brit és európai turnét említeném, mely egy kitűnő német kollégával, Martin Millerrel közösen bonyolítunk. Volt néhány közös megmozdulásunk Olaszországban, melyek olyannyira jól sikerültek, hogy felbátorodtunk, és kitaláltuk ezt a túrát. A fellépéseken bemutatókat tartunk és duóban játszunk, Budapestre október 13-án érkezünk. A másik fontos dolog velem kapcsolatban, hogy elkezdtem összerakni egy backing track csomagot, melyet még tavaly novemberben rögzítettem élőben zenekarral, minek következtében nagyon organikus az egész. Annyit kell még tennem, hogy felveszem a példa-szólókat, és lekottázom őket.

Rendkívül sokoldalú játékos vagy, a jazztől a shredder típusú rockig több műfajban otthonosan mozogsz. Ez istenadta képesség vagy inkább kemény munka gyümölcse?

Szerintem ez annak az eredménye, hogy rengeteg különféle hatás ért az évek folytán, illetve sosem tartottam a beskatulyázástól. Egy ideig jazz muzsikusnak tartottam magam, és nagyon keményen beleástam magam az irányzatba. Évekkel később viszont ráébredtem, hogy hiányzik a gitározás többi aspektusa. Ettől kezdve már nem foglalkoztam a különböző zenei kategóriákkal. Ha az ember több műfajban is kiismeri magát, és biztos kézzel veszi az akadályokat, az a legfőbb jele a megfelelő képzettségnek. Meg kell tanulni használni a megszerzett tudást, majd pedig különféle zenei szituációkban, megfelelő technikával kifejezni a mondanivalónkat. Úgy gondolom, hogy nem vagyok annyira sokoldalú, mint amennyire szeretnék az lenni, abszolút tudatában vagyok a hiányosságaimnak, ahogy az erényeimnek is.

Az imént szóba hoztad a képzettséget. Nem oly’ rég alkalmam nyílt beszélgetni Jeff Berlin jazzlegendával, aki azt mondta, a rockzenészeknek nincs szükségük arra, hogy intézményes keretek közepette tanuljanak zenét. Tanult zenészként hogy vélekedsz erről?

Ez olyasvalami, amiben magam is hajlamos vagyok hinni, legalábbis egy bizonyos pontig. Nyilvánvaló, hogy ez nincs mindig így, de az tény, hogy a legjobb rockzenészek között szép számmal akadnak olyanok, akik sosem vettek rész semmiféle formális képzésben. Biztos vagyok benne, hogy ők azok, akiknek csak ártana az iskola, a szabályok közé szorítás tönkretenné a művészetüket. A harmonikus és ritmikus definíciók ismeretének hiánya nagyobb szabadságot ad számukra, úgy lehetnek kreatívak, hogy közben nem kell azon aggódniuk, hogy elméleti szinten jó-e, amit csinálnak. Mindig azt mondom, hogy minden komoly hozzáállású zenészben meg kell lenni az igénynek valamilyen tanulásra, mert csak így lehet teljes mértékben kiaknázni a bennünk rejlő lehetőségeket.

Lenyűgöző a technikád. Hogy néz ki a napi rutinod a gyakorlást illetően?

Köszönöm a dicséretet, bár számomra messze nem tökéletes a technikám, de ha valaki így érzi, annak csak örülök. Igazából már nem gyakorlok technikákat, úgy, mint annak idején. Főiskolás koromban rengeteg időt töltöttem a játékom csiszolásával, de akkor még teljesen más módon közelítettem a hangszerhez, főként Pat Metheny és John Scofield módjára, nagyjából fele-fele arányban pengetett és legato témákkal. Aztán 2005 közepén totálisan megváltoztattam a technikámat. Évek frusztrációja vezetett ide, amit a pengető kezem okozott, ekkor váltam nagy részben legato játékossá. Mindez azzal járt, hogy komolyan rá kellett feküdnöm a tempóérzékem fejlesztésére, illetve összehangolására a legato játékkal, és a játékmód maradéktalan beépítésére az improvizációkba. Manapság szinte folyamatosan van gitár a kezemben, de technikai gyakorlatokkal már nagyon ritkán foglalkozom, inkább a kreativitásomat helyezem előtérbe, ezt próbálom fejleszteni.

Mely zenészek voltak a legnagyobb befolyással a játékodra?

A hatásaim különböző fázisokra oszthatóak. Amikor a shredder játékban voltam benne, akkor Steve Vai, Satriani, és John Petrucci játékából sokat tanultam. Akkoriban Guthrie Govan, Shaun Baxter, illetve olyan szélsőségesebb játékosok, mint Brett Garsed, Jeff Kollman és Scott Mishoe szintén komoly insprációt jelentettek, bár, kizárólag technikai szempontból, mert a zenéjüket nem tudtam megérteni. Később volt egy nagy jazz korszakom, amikor Pat Metheny, Kurt Rosenwinkel, Bill Frisell, és John Scofield számítottak a bálványaimnak. Tonnányi Metheny témát szedtem le az idő tájt, és ez elvezetett a műfaj zongoristáihoz és szaxofonosaihoz, Keith Jarretthez, Bill Evanshez és Michael Breckerhez. Természetesen fúziós időszakom is akadt, amikor Greg Howe, Allen Hinds és Allan Holdsworth munkásságát tanulmányoztam, plusz rengeteg olyan jazz rock kiválóságot követtem figyelemmel, akiket később megismertem, ilyen volt Martin Miller, Rick Graham és Andy Wood.

Az elmúlt évtized valódi brit gitárinváziót hozott, rengeteg kiválóság bukkant fel Angliában. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

Az Egyesült Királyságban mindig óriási volt a gitáros színtér, a hangszer történetét nézve bátran kimondhatjuk, hogy minden idők legjobb gitárosai között számos brit játékos található. Gazdag történelemmel rendelkezünk a gitárt illetően, geográfiailag és kulturális szempontból pedig elég közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, így az ő hatásukat is könnyen a magunk képére formálhatjuk. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi szigeten élünk, a populáció meglehetősen nagy, a legtöbb háztartásban pedig akad egy gitár, szóval, az esélye annak, hogy mindig felszínre kerüljön egy kiváló brit gitáros, nos, meglehetősen sanszos.

Mostanában sokan kísérleteznek nyolchúros gitárokkal. Szerinted van ennek értelme?

Engem egyáltalán nem érdekelnek az ilyen hangszerek, de ez nem jelenti azt, hogy mások efféle kísérleteiben nem találok érdekességet. Ugyanakkor a hathúros hangszeren is annyi felfedezni való akad még, hogy valószínűleg ezek közül többet nem is leszek képes soha abszolválni. Nem hiszem, hogy az extra húrokkal egyenes arányban nő a lehetősége a játékmód fejlődésének. Viszont tényleg akad néhány egészen kiváló gitáros ebben a közegben, Tosin Abasi és Charlie Hunter, de a legtöbben még mindig azért favorizálják a nyolc húrt, mert ez a legújabb divat.

Fibenare gitárokat használsz. Hogyan ismerkedtél meg e kiemelkedő minőségű hangszereiről híres magyar gyártóval?

Még 2009-ben történt a frankfurti Musikmessén, hogy szívességből csináltam egy bemutatót a srácoknak. Jól összehaverkodtunk, a következő évben pedig újra találkoztunk, mégpedig Los Angelesben, a NAMM Show alkalmával. Felajánlották, hogy építenek nekem egy gitárt, de kénytelen voltam udvariasan visszautasítani őket, mert épp akkor indult az együttműködésem a Suhr céggel. A rá következő évben aztán úgy éreztem, hogy váltanom kell, melynek eredménye a TQ Roadmaster modell lett. Imádom a srácok munkáit, komolyan úgy hiszem, hogy az általuk készített hangszerek a legeslegjobbak közé tartoznak. Megtisztelve érzem magam, hogy a gitárjaikon játszatok, és a barátaimnak nevezhetem őket. Boldog lennék, ha a Fibenare név még ismertebbé válna a szakmában, ha minél többen játszanának ezeken az elképesztő hangszereken!

Erősítők terén mik a favoritjaid?

Port City erősítőket használok, főleg az 50 wattos Pearl modellt. Kézi huzalozású cuccok, Daniel Klein tervezi és építi őket Észak-Karolinában. Daniel gyártja az általam valaha hallott legjobb clean tónusú erősítőket, amelyek fantasztikusan jó szolgálatot tesznek olyanok számára, akik pedálok segítségével alakítják ki a lead hangszínt. A Pearl egy rém egyszerű, egy csatornás motyó, mindössze négy potméterrel. Ami a beállítást illeti, szeretem, ha a középtartomány erős, a basszus és a magas mértéke pedig az adott helyszín sajátosságaitól függ. A középtartomány kiemelése kürt-szerű megszólalást biztosít, ami rendkívül jól passzol a legato-játékhoz, de az sem mellékes, hogy a gitár így képes igazán átszólni a zenekaron.

Dolgoztál a Jam Track Central számára. Mennyire élvezted az oktatóanyag készítést?

Egyetlen csomagot készítettem számukra, ami nagyszerű mókának bizonyult. Szeretem, amit a JTC képvisel, mert a legfélelmetesebb játékosok közül jó néhány náluk tevékenykedik, a katalógusuk pedig elsőrangú forrás azok számára, akik inspirációra vágynak, illetve újabb szintre szeretnék emelni a tudásukat.

Milyen célok lebegnek a szemeid előtt, amiket az elkövetkező években szeretnél megvalósítani?

Szeretném befejezni a lemezemet, illetve többet játszani élőben. Épp most rakok össze egy triót, mellyel már fel is vettem néhány témát a stúdióban. Kiválóan szólnak, éppen ezért minél előbb le szeretnék ülni a basszusgitárosommal, hogy további dalokat írjunk. A játékom szempontjából elsősorban ritmikailag lenne jó változatosabbnak lenni, illetve a zenei szókincsemet növelném, Wayne Krantz példáját követve. Ha hozzá hasonló módon érném el a ritmikus és harmonikus szabadságot, nos, az igazán félelmetes lenne!

www.tomquayle.co.uk
www.fibenare-guitars.com

Danev György
 

2014. november 28. 11:47

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA