CARMINE APPICE - Legenda a dobok mögül
Ha feltesszük a kérdést, hogy kik a hard rock dobolás úttörői, még képzett zenész és zenehallgató körökben is John Bonham, Neil Peart, netán Cozy Powell neveit dobják be. Az említett mesterekre azonban mind komoly befolyással volt egy bajszos New York-i ütős, aki az 1967-ben megjelent első Vanilla Fudge albumon elsőként definiálta az erőteljes rockdobolás fogalmát. Kimondani is nehéz, de a 68. életévét taposó Carmine Appice 47 éves karrierje folyamán dolgozott Jeff Beck, Rod Stewart, Ozzy Osbourne, Jan Akkerman, Pat Travers és Ted Nugent oldalán, session jelleggel stúdiózott a Pink Floyddal, készített szólóalbumokat, illetve a mai napig etalonként számon tartott dobos könyveket, valamint tagja volt a Cactus, a Blue Murder, a KGB, a King Kobra és a Mothers Army zenekaroknak. Carmine jelenleg öccse, az egykori Black Sabbath és DIO dobos Vinny társaságában tart különleges, dobshow jellegű koncerteket szerte a világon, de hamarosan új King Kobra albummal is jelentkezni fog, mindemellett pedig gőzerővel dolgozik saját önéletrajzi könyvén. Az élő legenda egy 80 perces mélyinterjú keretében mesélt életútjáról, a beszélgetés kivonatna pedig itt olvasható.
A kezdetek…
Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, hány évesen vettem először dobverőket a kezembe. Az unokatestvéremnek, Joey-nak volt egy dobszerkója, és akárhányszor átmentünk hozzájuk a családdal, mindig a cucc mögött kötöttem ki. Otthon persze az edények voltak az áldozatok, amit a szüleim idővel megelégeltek, és vettek nekem egy játék dobot. Sokáig nem tartott, meglehetősen hamar összezúztam! (nevet) Nagyjából 12 éves lehettem, amikor megkaptam életem első igazi cuccát, ami egy lábdobból, egy pergőből és egy cintányérból állt. A nagyszüleimnél állítottam fel, náluk gyakoroltam, ami nem volt egyszerű, mert a nagyapám cipész volt, és állandóan össze-vissza kalapált, melynek következtében gyakran kiestem a tempóból! (nevet)
Vanilla Fudge…
19 éves voltam, amikor beszálltam a Pigeon nevű csapatba, amiből később Vanilla Fudge lett. Ez a banda volt az első amerikai heavy rock zenekar, tulajdonképpen hidat képezett a pop rock és a heavy metal között. Tim Bogert basszusgitárossal olyan ritmusszekciót alkottunk, ami totálisan különbözött minden addigitól. Mindenki azt mondja, hogy hozzám köthető a súlyos rockdobolás feltalálása, miközben én csak annyit akartam, hogy rendesen szóljanak a dobok a koncerteken. Akkoriban még nem létezett PA rendszer, ezért nagy dobokat használtam, mert azok hangosabbak voltak. Mitch Mitchell, Ginger Baker és Keith Moon hasonló felfogásban doboltak, mint én, de hozzám képest még ők is finoman játszottak! (nevet).
Hatások…
A Good Good Lovin’ című 1969-es dalunk olyan, mint egy Deep Purple dal. A Purple akkoriban viszont még teljesen más volt, és egyértelműen a Vanilla Fudge hatására ment el abba az irányba, amellyel végül népszerűvé váltak. Ritchie Blackmore nagy Vanilla Fudge rajongó volt abban az időben, akárcsak Robert Plant a Led Zeppelinből.
Bonham…
A Led Zeppelin először a Vanilla Fudge előzenekaraként turnézott Amerikában. Akkor még senki nem ismerte őket, John Bonham is teljesen névtelen figura volt. Mivel alapvetően mindig jó srác voltam, Bonzót is a szárnyaim alá vettem, és próbáltam neki segíteni. Egy kicsi Ludwig cucca volt, én viszont már akkor hatalmas szerkón játszottam, ami két óriási lábdobból és számos tamból állt. John meg volt érte veszve, ezért felhívtam a Ludwig embereit, és azt mondtam nekik: „Nézzétek, itt ez a Led Zeppelin nevű csapat, szerintem hamarosan nagyok lesznek, a dobosuk pedig egyenesen félelmetes!” Akkoriban már a Ludwig fő művészei közé tartoztam, ezért komolyan vették a szavaimat. Kerítettünk egy endorsement szerződést Bonzónak, és megkapta a szerkóm szakasztott mását. Azon az egy turnén, 1969-ben játszott két lábdobbal, többet soha.
.png)
Cactus (1970)
Jeff Beck…
1969. szeptemberében Timmel kiszálltunk a Fudge-ból, mert Jeff Beck-kel akartunk összehozni egy közös csapatot. Jeff átrepült hozzánk Amerikába, látszólag minden sínen volt, aztán jött az a szörnyű autóbaleset decemberben, amiben Jeff alaposan összezúzta magát. Ez két és fél évre visszavetette volna a tervet, mi azonban nem tudtunk ennyit várni. Rod Stewart maradt Jeff oldalán, mi pedig megalapítottuk a Cactust a csodálatosan tehetséges Jim McCarthy gitárossal. Ez a banda viszont meglehetősen rövid életűnek bizonyult, pedig nagy reményekkel indultunk. Természetesen a Cactus-időkben sem tettem le róla, hogy Jeff-fel zenéljek, de valamiért sosem hívott. Ott volt neki Cozy Powell, aki egyébként egy az egyben lenyúlta a stílusomat. 1972-ben aztán Cozy és a basszer repültek, Jeffnek pedig szüksége volt egy ritmusbrigádra az amerikai turnéhoz, ekkor kerültünk újra képbe nála Timmel. Nem történt hivatalos bejelentés, hogy változás állt be a Jeff Beck Groupban, de olyan zajos sikert arattunk, hogy a turné második fele már Jeff Beck Group Featuring Tim Bogert & Carmine Appice néven futott. (nevet) Innen egyenes út vezetett a Beck Bogert & Appice trió megalakulásához. Nagyon erősek voltunk együtt, óriási érdeklődés mutatkozott az irányunkba. Elsőként töltöttük meg a Budokan arénát Japánban, de mindenhol elképesztő teltházak előtt játszottunk. Jeff ennek ellenére kezdett furcsán viselkedni. Tudtuk, hogy nem könnyű fickó, de így is elképedtünk, amikor az amerikai turné atlantai állomásán épp a beálláshoz készülődtünk, és jött a menedzser: „A mai buli elmarad, és innentől kezdve az összes meghirdetett koncert…” Miért? „Jeff elment. Hazautazott a barátnője után…” Micsoda??? Tízezer embernek játszunk estéről estére, erre ő lelép??? Ezután a csapat már nem volt ugyanaz. Felvettük a második albumot, de Jeff nem volt hajlandó megjelentetni, mert nem tetszett neki. Mi viszont nagyon akartuk, mert három albumra és két világ körüli turnéra szerződtünk Jeff-fel, aminek még a fele sem valósult meg. Ezért azt fontolgattuk, hogy pert akasztunk a nyakába, ha nem tudunk megegyezni. Közben az Epic kiadó szerződést ajánlott egy Vanilla Fudge újjáalakulásért, Tim viszont addigra már a menedzserekkel is összeveszett. Közölte, hogy nem hajlandó semmiben részt venni, amíg a háttérben áskálódó emberek el nem takarodnak a képből. Így azonban két szék között a padlóra estünk. Elúszott az Epic zsíros ajánlata, és a B.B.A. kettes albuma sem jött ki. 125 ezer dollárt vesztettünk el 1974-ben, ami a mai árfolyamon úgy egymillió lehet. Gondolhatod, mit éreztünk… Mindezek ellenére nem sokkal később az útjaink Jeff-fel újra keresztezték egymást. Londonban jöttünk össze, és egy közös instrumentális anyagon kezdtünk dolgozni George Martin producerrel. Rengeteg munkát öltem bele a projektbe, úgy hat nótát teljesen kialakítottunk, amikor jött a hír, hogy ez nem Beck-Appice lemez lesz, hanem Jeff Beck szóló. Ebbe nem mentem bele, így végül nem is játszottam a legendás Blow By Blow korongon, és az általam jegyzett négy dalnál sem tüntettek fel társszerzőként. Az ügyvédem erre azt mondta akkor: „Két lehetőséged van – az egyik, hogy elteszed a CBS kiadó által felajánlott háromezer dollárt, a másik, hogy bepereled Jeffet. A kérdés csupán annyi, hogy szükséged van-e egy olyan nehézsúlyú ellenségre a zeneiparban, mint Jeff Beck?” Persze, hogy elfogadtam a pénzt…
Beck Bogert & Appice trió
Rainbow…
Nem sokkal azután, hogy Ritchie Blackmore távozott a Deep Purple-ből, felkért, hogy csatlakozzam a Rainbowhoz. Örömmel mondtam volna igent, de a KGB-vel épp akkor írtunk alá az MCA kiadóhoz, a szerződés pedig nem tette lehetővé, hogy elfogadjam az ajánlatát. Ritchie ezért más ember után nézett. Cozy Powell foglalta el a számomra előkészített széket… Amikor ezt megtudtam, fel is tettem a kérdést: „Cozy, te vagy a helyettesem? (nevet)
Rod Stewart, Uncle Ted, és Ozzy…
Imádtam Rod Stewart zenekarában dobolni, az egy kiváló csapat volt! Jól megvoltunk, a Do You Think I’m Sexy slágert 20 perc alatt írtam meg! Még Rod mellett voltam, amikor felhívott Ted Nugent, és a maga bárdolatlan stílusában azt mondta: „Hívj fel, ha meguntad ezt a szánalmas brit zenét, és újra igazi amerikai rockot akarsz játszani!” Ted mellett is eltöltöttem némi időt, aztán meghallottam, hogy Ozzy keres. Jó köröket futottunk ’82-83-ban, Ozzy felesége és menedzsere, Sharon azonban kirúgott, mert túl ismert és népszerű voltam, és ez szerinte ártott Ozzynak. Gyilkos felállású brigád volt akkoriban Ozzx mellé gyűjtve, Jake E. Lee, Don Airey és Bob Daisley játszott vele. Szokás szerint Ozzy volt az egyetlen gyenge láncszem… (nevet)
King Kobra, Blue Murder, Whitesnake…
A ’80-as évek elejének Los Angelesében nagyon ment a Mötley Crüe féle vonal. Én sem akartam kimaradni, ezért úgy döntöttem, hogy összehozok egy ilyen típusú bandát. Ha a Mötleyben csupa fekete haj van az énekest leszámítva, akkor nálam mindenki platinaszőke lesz! (nevet) De nem kizárólag ez volt a különbség, nálam ugyanis egytől-egyig gyilkosan jó muzsikusok játszottak. Az énekesekkel viszont gondban voltunk, egymásnak adták a kilincset. A harmadik lemezre elfáradtunk, ezért épp kapóra jött az egykori Thin Lizzy és Whitesnake gitáros John Sykes Blue Murder nevű bandája. Sykes épp dobos nélkül maradt, mert az embere otthagyta. Természetesen nem más, mint a kísértetem, a kib@szott Cozy Powell volt az! (nevet) Sykes-ot évekkel korábban ismertem meg, amikor a Whitesnake 1987-es lemezét készítette. Sykes és David Coverdale szívesen láttak volna a bandában, fel is kértek, hogy vegyek részt az album elkészítésében. Akkoriban viszont nagyon bíztam benne, hogy a King Kobra a Capitol kiadó segítségével naggyá válhat, ezért visszautasítottam az ajánlatot. Jól tettem? A King Kobra megmaradt underground szinten, ellenben a Whitesnake 1987-es lemezéből több mint 20 millió példány kelt el. Azt hiszem, elég rossz lóra tettem akkor…
Guitar Zeus…
A ’90-es évek már egészen másról szóltak, mint az azt megelőzőek. A Guitar Zeus projektben a régi iskola találkozott az új elképzelésekkel. Hónapokba telt, míg Japánban le tudtunk vadászni egy normális szerződést. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a King’s X-es Doug Pinnick és Ty Tabor mellett Brian May, Ted Nugent és Slash szerepel majd a lemezen, de egyre csak jöttek a gitárosok, Yngwie Malmsteen, Doug Aldrich, Jennifer Batten, és a többiek. Végül Európában is találtam szerződést, és így már szép kis összeg gyűlt össze a lemezre. A második anyagnál még komolyabb keretből gazdálkodhattam, ezt olyan arcokkal készítettem többek között, mint Zakk Wylde, Neal Schon, Richie Sambora, Warren De Martini, Paul Gilbert. A siker hatására lett Guitar Zeus Japan és Guitar Zeus Korea is, jelenleg pedig egy európai kiadó megbízásából dolgozom egy újabb ilyen jellegű anyagon, melyen Steve Vai, Orianthi, Michael Schenker, John 5, Mike Amott és Michael Angelo Batio fog vendégszerepelni.
https://www.facebook.com/CarmineAppiceHimself
Danev György
2014. október 26. 16:32