Életképek (Gitármánia Tábor special) – Petruska András
Folytatjuk életképek címmel indított önálló sorozatunkat, amelyben ugyanazon kérdéseket tesszük fel számos hazai művésznek azt remélve, hogy a válaszaikból (önállóan és összességükben is) egyedülálló kép rajzolódik majd a hazai zenei életről és a zenész hivatásról. A sorozatnak van néhány speciális – a XXI. Gitármánia és Zenei Továbbképző Táborban készült – része, melyben a táborról felteszünk kérdéseket a tanároknak, művészeknek.
Mivel foglalkozol éppen?
Zenélek, öt éve az egyszemélyes zenekaromat vezetem, turnézom vele az országban és a határokon kívül is, hála Istennek. El vagyok bőven látva feladatokkal: idén megjelent az első lemezem. Éppen azzal foglalkozom, hogy hogyan lehet ezt az egész popzenei olvasztótégelyt, ezt az egész fingerstyle gitártechnikát úgy a magamévá tenni, hogy miközben az iskolát járom, a kliséket, a bölcseleteket tanulom, hogyan találom meg benne saját magamat, hogyan alakul ki egy „Petruska András sound”, ez egy örök kihívás. Most igazából azt érzem, hogy az első lemezem meglétével a diplomamunkámat megalkottam, az elmúlt években eddig folyamatosan levizsgáztam, visszamondtam a leckét, a lemezem arról szól, hogy mi erről a véleményem. Ez egy olyan ajtó, amin épp csak beléptem. Ez egy folyamatos út, azt hiszem, a kérdést, hogy „mivel foglalkozom éppen”, öt év múlva is fel lehet majd tenni, és ugyanez lesz rá a válasz!
Mik a szakmai terveid a közeljövőre?
Mik az ember tervei általában? Jobban csinálni, jobbnak lenni a szakmájában, több embernek, nagyobb közönséghez, több helyre eljuttatni a muzsikámat. Ahogy a saját karrieremet látom, ez egy lineárisan, természetesen fölfelé álló egyenes, tehát minden esélyem megvan rá, hogy a céljaimat a továbbiakban is megvalósítsam. Nyilván, a következő lépcsőfokra rálépve látom csak a következő lépcsőfokot, ezért sem szeretek feltétlenül konkrétumokban beszélni és gondolkodni.
Mi a véleményed a gitármánia táborról?
Nagyon jó, hogy van egy ilyen tábor, és nagyon jó, hogy ez az egész felfutott egy olyan szintre, hogy érkezzenek ide az ország minden tájáról kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek. Amellett, hogy nagyon fontos, hogy legyen egy olyan hely, ahol gitárosok és más zenészek egyesíthetik az erejüket, véleményt cserélhetnek, nagyon lényeges, hogy ilyenfajta közösségi élmények is érjék a zenészeket. Hiszen egyfelől tök jó, hogy tudjuk ezt az egészet tanulni, de éppen a zenésznél nagyon fontos, hogy ki az ember a produkció mögött, miért azokat a hangokat és milyen lelkülettel teszi bele. Ezek a közösségformáló események nagyon sokat tudnak mutatni és tanítani az embereknek ilyen szempontból is.
Mi a véleményed a táborozókról?
Hehe, tegnap este érkeztem, gyorsan leadtam a kurzusomat, majd a büfében folytattuk a táborozást… Tehát ilyen szempontból, részemről nem is nagyon vész homályba az este, de nem vagyok benne biztos, hogy a táborozóknak minden arcát volt szerencsém meglátni, megtapasztalni.
Szerinted, merre tendál a hazai zeneipar?
Nem tudom, nem látom ezt át, mert – mivel kicsi a hazai piac – megvan ez az „urambátyám” viszony, de azt is látom, hogy okosan lehet a kicsiből is építkezni, megvan a lehetőség. Zeneiparról, abban az értelemben, ahogy Amerikában és Angliában működik, még csak most kezdhetünk el egyáltalán beszélni. Az elkövetkezendő tizenöt évben lehetnek pozitív változások, mindenképpen.
Szerinted, meg lehet élni ma a zenélésből - te ebből élsz?
Én ebből élek. Alapvetően, mondhatom, hogy könnyű dolgom van, de folyamatosan észnél kell lenni, és figyelni kell arra, hogy az ember hogyan maradjon talpon. Én meg tudok élni, ami azt jelenti, hogy nekem jó, mert ha egy kisebb zenekar árát elkérem egy fellépésért, akkor az gyakorlatilag majdnem egészében az én zsebemben landol. Így könnyű, ha az ember egyedül van, és egy kicsi csapattal dolgozik. Viszont ha belegondolunk, hogy ugyanezért az árért egy négy-ötfős zenekar is játszik, akkor egy kicsit már meg vagyok ijedve. Örülök a saját szerencsémnek! Látok olyan zenekarokat, akik két-három évvel ezelőtt még szenvedtek, de ma már meg tudnak élni, és nem feltétlenül nagy sztárokról beszélek… Ez mindenképpen optimizmussal tölt el, de látok nagy sztárokat is, akik nem tudnak megélni belőle, tehát objektíven nehéz erre a kérdésre választ találnom.
 |
Milyen területről származik több bevétele ma egy hazai zenésznek: koncertből, vagy lemezeladásból, esetleg jogdíjakból? Azon a területen, ahol én dolgozom, mindenképpen a koncertekből. Lemezeladásról gyakorlatilag nem tudunk beszélni, tehát az egy pozitív kis adalék, ha van, a jogdíjak pedig folyamatosan változnak, hogy mire hogyan jön jogdíj. A legutóbbi felosztást nagyon sokan kritizálták, nekem hihetetlenül nagyot ugrott, pont az élő játszások okán. Én évi 100-120 koncertet játszom, és nem akarok elégedetlennek tűnni, de ahhoz képest is jóval többnek kéne lenni a jogdíjaimnak. Én és azok a kollégák, akikkel kapcsolatban állok, főleg az élő előadásokért kapott tiszteletdíjból élünk. Mit gondolsz a zenészek hazai megítéléséről? Régen jobb volt a helyzet? Ha igen, szerinted miért? Ez nagyon változó. Olyan szempontból érdekes a kérdés, hogy én úgy látom, sokszor a zenészeknek nincs meg az a fajta kiállása, önbecsülése, ami korábban jellemző volt, és ameddig nincs meg ez a vállalás, hogy „én zenész vagyok és én erre büszke, vagyok”, és „szembe nézek az ilyen hülye kérdésekkel, hogy: És ez is munka? És ebből meg lehet élni?” amikkel a társadalom folyamatosan szembesíti az embert, és a sztereotípiákkal, hogy igenis, a hétfőmet átalszom, mert erre van szükség, hogy utána becsülettel tudjam átgyakorolni a hetemet, ami ugyanúgy egy napi nyolc órás munka. Játszani csütörtök, péntek, szombat, vasárnap este és éjszaka, és az ezzel járó életmód, sokszor kőkemény, keményebb, mint egy – nem lebecsülendő, de átlagos – civil munka. Ha ezekkel a sztereotípiákkal, kérdésekkel szembe tud nézni egy zenész, az már önmagában jó, de én azt látom, sokszor saját magamon is, hogy nincs meg az, hogy saját erőből vállalom, hogy ki vagyok, és kihúzom magamat, és az asztalra csapok, hogy „Igen, én zenész vagyok!”. Amilyen a zenésznek a saját magával való kapcsolata, úgy fog erre reagálni a társadalom is. Amondó vagyok, hogy először a zenészekben legyen meg az a karakánság, hogy én magamat úgy ítélem meg, ez a munka igenis hasznos és érdekes dolog. |
Van-e jelölted, hogy kiből lehet/lehet-e egyáltalán valakiből magyar világsztár?
Szerintem ez a világsztárság kicsit lufi-dolog; bárkiből. A Quimby minden tavasszal telt házas klubkoncerteket ad Európában, számos nép- és klasszikus zenészünk fordult meg olyan helyeken, mint a Carnegie Hall, a Vadvirágok Blues Band pedig sokkal hangosabb sikereket ér el a külföldi blues-pubokban, mint idehaza. Miről beszélünk? Ha elengednénk azt a fétisünket, hogy, mindenképpen egy magyar Beyoncét kell adnunk a világnak, akkor észrevennénk, hogy már rég tele vagyunk olyan előadóval, akik igenis érdekesek globálisan.
Mi a véleményed a tehetségkutatókról általában?
Ami a hagyományos tehetségkutatókat illeti, szerintem kiváló alkalmat biztosítanak a kapcsolatépítésre, valamint arra, hogy a kezdő zenészek megmutassák magukat szakmailag, mi több, egyáltalán el tudják magukat helyezni, hol tartanak színvonalban a pályatársakhoz képest. Nekem csak pozitív dolgokat hoztak az ilyen jellegű megmérettetések, sok megerősítést kaptam a céljaimmal kapcsolatban, és sok barátot is így szereztem. A „kertévés” cuccokat illetően pedig én is csak ismételni tudom azt a szakmabeli közhelyt, hogy tehetségkutatásban ezek a műsorok nem relevánsak, függetlenül attól, hogy ilyen műfajba sorolunk egy csökkenő színvonalú showműsort.
Mi a véleményed a zenei utánpótlásról?
Kevés a magát önbizalommal vállaló fiatal muzsikus, de ezt inkább társadalmi jelenségnek látom, a muzsikus szót nem is kéne hozzátennem. Ennek ellenére nem látom reménytelennek a helyzetet, mert a jelenlegi politikai-kulturális berendezkedés, hogy úgy mondjam, van annyira "inspiráló", hogy lassanként eljön az az idő, amikor az emberek hallatni akarják a hangjukat, és ennek meg kell érződnie a művészetben is. Ami pedig a tudást illeti, azzal szerintem nincsen gond. Nagyon sok a jó zenész, egyre jobb színvonalon oktatnak az országban nem csupán zenét, hanem magáról az iparról is egyre átfogóbb képet kaphatnak a fiatalok.
Mi a véleményed a fesztiválokról?
Szerintem kifejezetten sok van belőlük az ország népességéhez képest, de működni látszik a rendszer - engem és számos fiatal pályatársamat nyaranta szinte csak ezek tartanak el úgy, hogy a legnagyobb fesztiválokból csak néhány szerepel a naptáramban. Természetesen nekem sem tetszik, hogy minden fontosabbnak látszó rendezvényen ugyanaz a 15 név szerepel, de nem feltétlenül érzem jogosnak az ezzel kapcsolatos morgást. Szerintem fontos látnia a generációmnak, hogy nem feltétlenül a régiek helyére kell pályáznunk, hanem rengeteg új kapu nyílik meg mi előttünk. Nekem azok a fesztiválok jutnak főként, amik úgy 10 éve kicsik voltak, és azóta növik ki magukat, illetve a mostanában alakuló kicsik. Ez utóbbiakon borzasztóan jól érzem magam a közvetlen, családias hangulat miatt, de legfőképp ez passzol a zenémhez is.
Mi a véleményed a zenei klubéletről?
Folyamatosan változik a helyzet. Nekem valahogy mindig jól alakulnak a klubturnéim, de évről évre változik, hogy mennyire könnyed, vagy éppen nehézkes a szervezés attól függően, hogy milyen lehetőségeik vannak a helyszíneknek. Ez az év például elég nehezen indult ilyen téren. Személy szerint azt látom, hogy nagyon sok múlik egy adott este sikerén a klub hozzáállásán is. Látok példát arra, hogy félig, vagy teljesen ismert előadónak egy lelkes szervező teltházas bulikat csinál, de olyat is, hogy Petőfi rádiós bandák játszanak üres termekben.
Szerinted, mi lendíthetne a legnagyobbat a hazai könnyűzenei életen?
Tanulás, alázat, párbeszéd, nyitottság, összefogás, vállalkozó szellem - gyakorlatilag az általános hiánycikkek a magyar társadalomból. De azt is látom, hogy sokan dolgoznak ezen értékek mentén, az előrelendítésen.
Köszönjük a beszélgetést.
https://www.facebook.com/andrispetruska
2014. október 19. 19:35