TOMMY EMMANUEL
Idén tavasszal két koncertet is adott Magyarországon Tommy Emmanuel, a kortárs fingerstyle gitározás alighanem legfigyelemremétóbb képviselője. Az ausztrál gitárzseni előbb Pécsett, a Kodály Központban, majd a budapesti Művészetek Palotájában varázsolta el a közönséget, eme utóbbi fellépést megelőzően sikerült helyszíni interjút készíteni a végtelenül barátságos művésszel.
Meg kell mondanom, az imént mágikus dolognak voltam szem- és fültanúja. Ennyire magától értetődően jönnek belőled a dallamos frázisok még akkor is, ha olyan akkordmenetre improvizálsz, amit abban a pillanatban hallasz először?
(Előzmény: a soundcheck alatt a koncerten fellépő fiatal magyar tehetség, Petruska András mutatta meg saját dalát Mr. Emmanuelnek, aki azonnal briliáns szólókkal ékesítette a darabot.)
Mi sem egyszerűbb ennél! Csak az akkordokat kell figyelni, és mehet is a rögtönzés!
Szeretsz improvizálni?
Lételemem, az egész életemet végigimprovizáltam. A zeném elválaszthatatlan része, nem tudok meglenni nélküle!
Érdekes ez, mert a dalaid rendkívül strukturáltak…
Igaz, de amikor zenét szerzek, akkor a hallgató fejével gondolkodom. Kötelességem érthető módon felépíteni a kompozíciókat, a hallgató ugyanis követni szeretné a gondolatmenetet, amihez kellenek a kapaszkodók, az ismétlődő motívumok.
A kötött jelleget aztán feloldod a koncerteken…
Sosem játszom el kétszer ugyanúgy egy dalt, még egy olyat sem, mint az Angelina. Nyilván, a dal vázától nem térhetek el szignifikáns mértékben, és a fő dallamok is adottak, mégis, estéről estére próbálok némi újdonságot csempészni az ezerszer hallott dalokba. Az ember minden nap más, sőt még a hüvelykujjam mérete is változó! Nem vicc, az időjárás anatómiai hatása ez. Pontosan ezért van mindig több különböző méretű pengető a zsebemben, szűkebbek és lazábbak, hogy mindig találjak az adott pillanatnak megfelelőt.
Amikor színpadon állsz, nem csupán egy virtuóz gitárost látok, hanem egy valódi showmant, aki szórakoztatja a közönségét, és ez ritka…
Abszolút ezt az irányt érzem magaménak, mindig azon vagyok, hogy megpróbáljam a legjobb tudásom szerint lekötni a koncertlátogatók figyelmét.
Ez egyfajta természetes képesség?
Szerintem igen… Nézd, lehet ezt tanulni, én magam is sok mindent így sajátítottam el. Az első lecke az volt, hogy legyen merszem saját magamat adni, ne féljek jól érezni magam, és bármi, ami eszembe jut, bátran valósítsam meg a színpadon. A második legfontosabb, a közönség megérintése. Kik azok, akik hatással tudnak lenni tömegekre? Egyfelől, a jó szónokok, illetve azok, akik humorosak. Showműsorok házigazdái, átlag feletti beszédképességgel rendelkező énekesek, mesemondók, komédiások ők, én pedig mindtől ellestem ezt-azt.
Nem mindennapos, hogy valaki, aki egy szál akusztikus gitárral áll a színpadon, így nyakon tudja ragadni a közönséget…
Pontosan ez az, ami sok embert elijeszt ettől a műfajtól. Itt ugyanis semmi nem maradhat rejtve. Nem sokan csinálják ezt, mert tényleg sokkoló lehet ennyire kitárulkozni, én azonban szeretem, hogy semmi nem áll közém és a publikum közé. Ugyanolyan őszinte vagyok velük, mint most veled, és ezt értékelik, bíznak bennem, ami az egész előadás alapját adja. Pontosan ezért annyira családias hangulatúak a fellépéseim. Plusz katalizátor, amikor gyerekeket látok a közönségben, ilyenkor mindig megpróbálok kapcsolatot létesíteni velük. Múlt este Pécsett is ez történt. Két kisgyerek is ült az első sorban, és ahogy az lenni szokott, folyamatosan fészkelődtek, izegtek-mozogtak, de becsületükre váljék, hogy végigülték az előadást. Én pedig le voltam nyűgözve, és ennek hangot is adtam.
A műsorod tele van zenei gegekkel. Ez honnan jön?
Valamikor, nagyon régen megtanítottak arra, hogy mi a szórakoztatás esszenciája: egyetlen dolog – lepj meg! Amikor az emberek egy gitáros koncertjére váltanak jegyet, nem minden esetben számítanak arra, hogy a gitáros elkezd dobolni a hangszerén, netán azzal vált ki meglepő hangeffektust, hogy lefejeli a mikrofont, vagy játék közben leszereli a kápót a gitárról, és a válla felett maga mögé hajítja. Ilyesmit másoktól nem láttam, ezek mind olyan elemek, amelyek kicsit megkülönböztetnek a többiektől. Figyelj, a világ tele van olyan gitárosokkal, akik sokkal jobbak nálam, de egyikük sem csinálja azt, amit én, egyikük sem ír olyan dalokat, mint én. Ez a nagy különbség. Ha egy zenésznek a színpadon minden figyelmét leköti a tökéletes hangszerkezelés, akkor elveszíti a közönséget. Én magam minden esetben azon vagyok, hogy élményt adjak azoknak, akik a koncert idején szeretnének kikapcsolódni, ha csak kis időre is, de szeretnék elfeledni a mindennapok problémáit, és azt hiszem, hogy ez sikerül.
Hogyan alakítottad ki ezt a sajátos stílust?
Az idő előrehaladtával folyamatosan fejlődtem zeneileg, ami magával hozta a sajátos látásmód megszületését. 54 éve gitározom, de igazából az elmúlt 30 évben fókuszáltam tudatosan az egyedi zenei világ kialakítására. Azt megelőzően főként a megélhetés lebegett a szemeim előtt, mint cél, illetve a tapasztalatszerzés. Keményen dolgoztam azon, hogy minél több mindent képes legyek elsajátítani, főleg, ami a dalszerzést illeti. Ez a folyamat jelenleg is tart, manapság elsőrendű fontossággal bír számomra, hogy olyan dalokat írjak, melyek képesek elmesélni egy adott történetet, illetve százszázalékosan engem láttatnak. Egy zenész számára elsődleges prioritás legyen a saját hang megtalálása. Legtöbbünknek ezen dolgozni kell, ám vannak olyan őstehetségek, akiknek ez azonnal megadatott. Ilyen például B.B. King és Eric Clapton, akik olyannyira markáns zeneiséggel bírnak, hogy egyszerűen eltéveszthetetlen, amit közvetítenek.
Beszéljünk egy kicsit a hangszereidről!
Rendben. A gitárjaim Maton márkájúak, Ausztráliában készülnek. Turnéra hármat viszek magammal, ebből kettő egyforma, ugyanazokkal a hangszedőkkel, mikrofonokkal, húrokkal, a harmadik azonban egy nagyobb testű, single cut modell, mely D-re van hangolva. AER gyártmányú erősítőket használok, valamint egy Pocket Tool nevű colourizert, ami ugyebár hangszóróval nem rendelkezik, egyenesen a PA rendszerbe továbbítja a hangot. Ez a direkt jel, a közvetett pedig az erősítőn keresztül fut a PA rendszerbe. Négy monitorral dolgozom, kettő előttem, kettő mögöttem található, de hallom a terem PA rendszerét is, ez az én saját örömforrásom. (nevet)
Mennyire követed figyelemmel a fiatal gitáros generáció ténykedését, például Andy McKee munkásságát?
Ohh, Andy kiváló barátom, sokszor dolgoztunk már együtt. Csodálatos gitáros, és elsőrangú dalszerző.
Sokat fejlődött a fingerstyle gitározás az elmúlt évtizedekben?
Nos, változott, ez biztos, én azonban továbbra is a régi iskolát képviselem. Ha kitekintesz a világ fingerstyle gitárosaira, akkor azt látod, hogy legtradicionálisabban Leo Kottke és jómagam kezeljük a hangszert. Rajtunk kívül mindenki tappingel, és bizarr hangolásokkal kísérletezik, mi azonban maradtunk, akik voltunk. Ezek a hangolások az ír zenéből, a kelta világból eredeteztethetőek, de szerintem normál hangolással is el lehet érni azt, amit a legtöbben ezzel szeretnének. A tapping játékstílus pedig nem elég erőteljes számomra. Stúdiókörülmények közepette nincs vele gond, mert a gitárok körül vannak bástyázva mikrofonokkal, az élő előadás azonban merőben más világ. Sajnos a tappingelő fingerstyle gitározás nem jön át a színpadon, nem szólal meg úgy, ahogy kellene, ezért nem is vesznek jegyet az emberek az ilyen gitárosok előadásaira. Talán Andy McKee az egyetlen, akinek mindig jó közönsége van, de ebben szerepet játszik az is, hogy ő Don Ross követője. Érdekes, amikor az emberek meglátják Don Rosst, azt mondják, úgy gitározik, mind Andy McKee, de ez nem igaz, mert Don volt előbb, Andy tőle tanult. Nincs ezzel gond, mindenkinek vannak gyökerei, én magam Jerry Reed, Merle Travis és Chet Atkins kópiája vagyok. (nevet)
Mondhatjuk azt, hogy a fingerstyle gitározás mára elérte népszerűsége csúcsát?
Nagyon remélem, hogy még nem! A műfaj népszerűsége folyamatosan növekszik, és ezt a saját bőrömön is tapasztalom. Múlt héten Moszkvában a legnagyobb közönségnek játszottam, amely valaha megtisztelt, 3100 ember volt kíváncsi rám!
Mi lehet a sikered titka?
Talán az, hogy ez a zene élvezetes, jó kedvre deríti és megmozgatja az embereket. Igyekszem nem túlgondolni ezt a kérdést, és nem kategóriák közé szorítani azt, amit csinálok. Szimplán gitárosként tekintek magamra, aki jól érzi magát a deszkákon, és örül annak, hogy a közönsége vevő rá. A címkézéssel óvatosan kell bánni, ezt már megtanultam. Nem kell mindig mindent a nevén nevezni. Vegyük például Martin Taylort, aki egy kiváló jazzgitáros, akit szeretnek is az emberek, de amint azt nyomtatnák a koncertplakátra, hogy jazzgitáros, senki nem venne jegyet. Jazz koncertekre ugyanis senki nem jár. Az én esetemben sem lenne szerencsés, ha „Tommy Emmanuel, fingerstyle gitáros”-ként reklámoznának, hiszen épp úgy játszom bluegrass-t, country-t, rock’n’roll-t, swinget és jazzt. Ha lehet, akkor nem aggatok magamra semmilyen bilétát…
Danev György
2014. augusztus 17. 08:14