… avagy a derékfájós zenei szakmunkás (aki azért még közel sincs rágyógyulva a pókhálós félhomályra és a papírra, mert a hétvégén megjárta a Börzsönyt barátaival, és a kóspallagi kocsma zenegépébe nem sajnált kétszáz forintot bedobni egy Supernem, egy Prodigy és egy 2 Pac nótáért) elmélkedései ahelyett, hogy szájában gyufaszállal, cowboy-kalapban és western-csizmában járná az éjszakát, hogy yeeee...
2003 tájékán - már könnyűzenei dalszövegíróként - ahhoz, hogy étel kerüljön az asztalra, egy költöztető cégnél vállaltam munkát, mint segédmunkás. Ott találkoztam egy sráccal, aki 10 évet töltött a közel-keleten, ahol elvégzett egy színházrendezői szakot, és miután hazaköltözött, szintén ennél a vállalkozásnál szedte össze a kenyérrevalót. Akkoriban - hiába beszélt több nyelvet majdhogynem anyanyelvi szinten - sehová nem vették fel Őt dolgozni. Az még egy ilyen világ volt.
Tisztán emlékszem, hogy álltunk az egyforma, piros pólóban - a cég egyenruhát is adott a munkásainak -, vártuk, hogy a csomagolók a kezünkbe adják a dögnehéz, drága luxusbútorokat, amivel majd a lépcsőn csigalassúsággal araszolunk le, hogy aztán felpakoljuk a teherautókra. Dumáltunk, röhögtünk sokat… közben derült ki, hogy Ő is művész, én is bűvész.
Aztán másfél évre rá sikerült beindítania saját színházi társulatát, és elhívott, hogy játszak én is egy darabban. Kábé 3 próba után kiderült, hogy a színészet nem az én ping-pongasztalom, úgyhogy abbahagytam, de a néhány próba alatt rengeteg dolgot tanultam. Például azt, hogy hogyan lehet egyszerű játékokkal a közösség figyelmét 10 perc alatt egy irányba fókuszálni. Merthogy kell… amikor egy csapatnak egy irányban, ugyanazon cél felé kell mozdulnia, a személyes sztorikat, az előéleteket kint kell hagyni az ajtó előtt a lábtörlőn. Éppen úgy, ahogyan a lányaim balettóráiról is kiküldi Kati néni a szülőket… a terembe csak az való, ami odavaló.
Megtanultam azt is, hogy színésznek lenni nemcsak tehetség meg jó testi adottság kérdése, hanem roppantul (fokozhatnám, hogy irgalmatlanul, brutálisan, kegyetlenül) sokat kell dolgozni hozzá, és nemcsak akkor, amikor a tálentumát kiműveli, hanem akkor is, amikor felkészül egy darabra… és próbálni sem azért megy, mert ott próbálja ki, hogy mit szeretne csinálni, hanem azért, hogy megnézzék mennyit ért az irdatlan mennyiségű otthoni munka.
De azt is megtanultam - és igazából emiatt a gondolat miatt toporgok itt az első pillanattól kezdve -, hogy a színész, amikor kimegy a színpadra, nemcsak azt tudja, hogy a szerepe szerint mit kell mondania, és mit kell csinálnia, hanem azt is, hogy a szerepe szerint honnan jött és hová tart.
Honnan jött és hová tart. Ki ő, és mivé akar válni.
Azt hiszem, hogy a szövegírás is ilyen. Nem elég szépen megírt sorokat “előállítani”, frappáns beszólásokkal elkápráztatni a hallgatóságot, ötletes rímpárokkal felcukkolni az elmét… az alkotónak tudnia kell, hogy honnan jött, és hová tart… és bármennyire is hihetetlen, ezek az irányok ott vannak a versszakokban és a verzékben akkor is, ha egy szó nem esik erről.
Akkor, annál a költeztető cégnél, ahogyan álltunk egyenpólóban, a zenéhez és a színházhoz szokott izomzatunkkal, és előre röhögtünk, mert láttuk magunkat a biedermeyer komóddal a kezünkben izzadni és megszakadni, az adta meg a munkánk minőségét, hogy tudtuk: a csúcsra szeretnénk feljutni… és nem mint bútort pakoló segédmunkás - akiknek a munkáját azóta hatványozottan tisztelem!
És tényleg nem az számít, hogy éppen most hol tartasz...
Lombos El Márton
2014. július 5. 07:54