Rozsdás arany, ami fénylik
A mi generációnk legjobb magyar dobosa. (Nyugodtan kijelenthetem, mert ismerek mindenkit.) Egy emlék a sok közül: a szombathelyi sportcsarnokban együtt játszottak a zenekaraink valamikor a nyolcvanas évek közepén, de mi nem az öltözőben tumultunk, mint a társaink, hanem a szokásainknak megfelelően a nézőtéren beszélgettünk egy alaposat, mint mindig, ha találkoztunk. (Hiába na, a dobos a legbarátságosabb fajzat.) Aztán megszólalt a beengedő zene és mindketten felkaptuk a fejünket: mi ez? Újdonságot jelentett számunkra a Mezzoforte akkor (a Surprise Surprise album forgott a lejátszóban) és elképedve figyeltük, miket művel a dobos (Gunnlaugur Briem). Járt a kezünk-lábunk, aztán összenevettünk. Zsolt kérdezte: azon röhögsz, amin én? Mondom: nagyon valószínű. Te min? Hát, ha a társaink meghallanák, hogy milyen zenékért feszülünk, lenne egy kis daj-daj! Akkoriban mindketten nagyon népszerű heavy metal zenekarokban doboltunk, de nyitottak voltunk minden újra, minden másra is. Mert ez így normális. Jó érzés, ha az ember rádöbben: nincs egyedül. Vannak, akik az élet egy csomó dolgáról hasonlóan vélekednek és azt ki is mondják. Galántai Zsolt ilyen srác.
Mikor és hol születtél?
1965. augusztus 21.-én, körülbelül délután negyed kettőkor, Budapesten, a János kórházban.
Mennyire volt meghatározó számodra az, hogy édesapád, Galántai György a magyar neoavantgárd vezető képzőművésze?
Természetesen rengeteg szempontból hatással volt a fejlődésemre. Úgy hiszem, hogy meghatározó mégis leginkább a szellemiségében volt, a művészetét mindig is sokkal nehezebben tudtam befogadni, mint az azt megalapozó erkölcsi, világnézeti, filozófiai gondolatiságát.
Hogyan és mikor lökött hanyatt a rockzene?
Először hasra estem, és csak utána hanyatt. Kezdésként az Omega: Nem tudom a neved lemeze varázsolt el, és nagyjából ugyanakkor kaptam ajándékba az Illés: Add a kezed lemezét és a Bergendy első albumát. Anyámtól ugyanakkor diszkót is kaptam a nyakamba, neki akkor a Nightflight to Venus volt a kedvence a Boney M.-től, az is nagyon tetszett. Persze ez az egész sokkal sokrétűbb volt – a rock csak az egyik stílus volt, amelyek gyerekként felkúsztak a hallásküszöbömig. Sebő, Dalida, Vivaldi, Orff, Fonográf, aztán apámtól Kraftwerk, Pink Floyd, Nina Hagen és Frank Zappa, meg egy egészen elborult lengyel free-jazz, szóval rögtön felmerült a szelekció kérdése is, mi jön be, mi nem. Később egy szalagos magnóhoz kaptam tőle rengeteg szalagot is, de feliratozás nélkül, így hát a Yes, a Tangerine Dream, a Jethro Tull, Ian Dury és még számtalan zene úgy osont be, hogy fogalmam se volt arról, mit is hallgatok.
Úgy tudom, szinte egyszerre kezdtél dobolni és roadolni, a tizenéves korod legelején. Hogy csöppentél ebbe a világba?
Dobolni korábban kezdtem kicsit, úgy 12-13 éves korom környékén, a roadolás 15 évesen kezdődött. Mókás kezdet volt: akkoriban pár háznyira tőlünk lakott az Új Skorpió hangmérnöke, Huszka Leó. Egy friss tavaszi napon Tátrai Tibusz odament hozzá kipróbálni egy erősítőt, kitolták az udvarra, és persze Tibusz csutkára tekerte a hangerőt, úgyhogy zengett az egész környék. Én meg persze lementem megnézni, mi ez, aztán vettem a bátorságot, és megkérdeztem Leót ismeretlenül, hogy hogyan lehetne közelebb kerülni, lehet-e valamit segíteni. Másnap már a Gellérthegyen pakoltam.
Ki(k)től tanultál dobolni? Hogyan emlékszel az órákra?
Először Csepei Tiborhoz mentem, az Astoriához. Nála vegyes tapasztalatokat szereztem. Ő sokkal inkább volt a reprezentatív külcsín, a valódi oktatást a felesége, Orosz Margit és tehetségesebb tanítványai végezték. De úgy éreztem, hogy ez nekem nem lesz megfelelő, úgyhogy elég hamar eljöttem onnan, aztán bizonyos idő elteltével Nesztor Ivánhoz kerültem, akiről rengeteg jót meséltek. A felvételire a Postás Zeneiskolában került sor, és rögtön a kezdetektől nagyon érdekes volt. A felvételin eleve nem a verőtartást kérte számon, hanem leültetett egy asztalhoz, és a kezével leütött egy ritmusképletet az asztallapon, amire ugyanazokkal a ritmuselemekkel válaszolnom kellett valamit. Tehát egyfajta ritmus-beszélgetést kezdeményezett. Amikor a válaszokkal elégedett volt, megkért, hogy doboljak valamit az ott felállított dobon, amire úgy-ahogy eldoboltam neki a „De jó lenne haver, ha leszállnál a csajomról” című Új Skorpió-nóta alaptempóját, mert azt már tudtam. Így aztán felvett.
Iván született pedagógus, őstehetség. Szigorú tanár volt, de elképesztő érzékkel tudta felmérni, hogy egy-egy tanítványa milyen sebességgel képes befogadni az anyagot, és merre érdemes terelni. Néha kirúgott, mert nem gyakoroltam, de tisztelettel és szeretettel gondolok rá mindig.
Kik voltak a kedvenc dobosaid és zenekaraid? Emlékszem, rengeteget meséltél nekem Neil Peart-ről, csillogó szemekkel. Miért hatott az ő játéka rád ilyen mértékben?
Ivántól Billy Cobham-et, Peter Erskine-t, Steve Gadd-et, Harvey Mason-t kaptam. ’84-ben pedig Scholler Zsolttól megkaptam a Rush-fertőzést, ami akkor reveláció erejével hatott, mert mindent megtaláltam benne, amit addig más-más zenekarok hallgatása közben jónak találtam. Neil pedig ugyanígy mindent egyszerre tudott, és még vicces is volt a kolompokkal és a békákkal. Később, amikor már tudatosabban is odafigyeltem, rájöttem, hogy mennyire hihetetlenül alapos, micsoda munkaerkölcs dolgozik benne. Lassan példakép lett, és akkor még nem is tudtam, hogy a Rush valójában egy nagy család - csak példaként említem, hogy a körülöttük dolgozó technikai személyzet nagyrészben végig ugyanaz volt, mint akikkel 1976-ban elkezdték, egészen a kamionsofőrökig. Művészeti alkotóközösség, amelyben mindenki egyformán értékes.
A roadolás a rockélet akadémiája. Milyen legendás egyéniségekkel találkoztál és hogyan hatott ez a személyiséged fejlődésére?
A nagy öregek közül mindenkivel összeismerkedtem előbb vagy utóbb, és hamar megkedveltem ezt az akkori mércével mérve nagyon szabad életstílust, és az azt élő embereket. Lassan tisztába jöttem a fogalmakkal is, a rengeteg technikai részlettel. Tanultam egyfajta munkafegyelmet, csapatmunkát, összetartást (akkor még létezett), mentalitást.
Milyen zenekarokkal dolgoztál roadként?
Az Új Skorpiónál kezdtem, aztán az East-nél, a Solaris-nál folytattam, és végül a Prognózisnál fejeztem be. Ott már kifogott rajtam a „roadfaló” mélynyomó. Rengeteg munka, rengeteg történet. Formáló erejű zenei behatások. Amennyire engedik, ma is jó viszonyt ápolok az akkor megismert emberekkel, és nagy öröm számomra, hogy ők is megkapták az őket megillető, megérdemelt helyet a Rockmúzeumban.
Melyik volt az első zenekarod és hogyan vezetett az utad az Ossian-ig?
Az első zenekaromat még úgy 15 éves korom körül alapítottam, aztán sok alkalmi formációban játszottam, majd Leó közbenjárásának köszönhetően 1984-ben bekerültem a Sirokkó zenekarba. Annak feloszlását követően a Roland együttes következett, utána pedig nem sokkal már jött is az Ossian.
A nyolcvanas évek közepétől robbant be a heavy metal Magyarországon. Milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról? Sokak szerint a heavy metal mozgalom volt zenekarokkal, közönséggel, kultikus helyekkel. Te hogyan élted meg ezt? Hova jártatok, tartottátok-e a kapcsolatot a többi zenekarokkal? Tüzesvíz?
Az Ossian előtt nem nagyon voltam „tűzközelben”, ami a metalzenét illeti. Persze az Iron Maiden-t és a Judas Priest-et ismertem, sőt, szerettem is, de ebben nagyjából ki is merült a tudományom. Amikor az Ossian-nal elkezdtük a koncertezést, nagyon meglepődtem, milyen sokan jöttek a bulikra. Mozgalomnak nem nevezném, de tény, hogy nagyon pezsgő időszak kezdődött, amit igencsak élveztem. Dobolás-technikailag is bőven akadt tanulnivalóm, hiszen a jazzrock és a fúziós zenék irányából érkeztem, és a két lábdobon való játékot itt nagyon hamar el kellett sajátítanom.
Sokszor voltak közös bulik a Sámán, a Jaguár, a Missió zenekarokkal, leginkább a Dési Huber művelődési házban, gyorsan kialakultak az ismeretségek, a barátságok. Személy szerint nem nagyon jártam el bulizni, nem vonzottak a nagy berúgások, nem különösebben érdekel a népszerűség sem. A Tüzesvíz akkor még nem létezett, annak a kultikussá vált helynek később, a Szekeres Tamás Project idejében lett számomra jelentősége.
A múlt rendszerben szükség volt ORI-vizsgára, ha hivatásszerűen zenélni akartál. A ti vizsgátoknak mi a története?
1988-ban már nagyon érett az első lemez kiadása, Paksiék nem szálltak le Wilpert Imre nyakáról, aki mindig azzal hessegette el őket, hogy már van kiadott heavy metal lemez, a Pokolgépé, és ennél többet nem bír el a piac. Igen ám, csakhogy közben Kanyar Bandi beszervezte a zenekart az U.D.O. magyar turnéjába előzenekarnak, és a zárókoncertre a Körcsarnokba érkezett Wilpertnek rá kellett döbbennie, hogy ahol a koncerten a teljes közönség énekli egy lemez nélküli zenekar dalait, ott egy eddig általa fel nem fedezett piaci rés tátong. Tehát meggondolta magát, és elkezdődtek a mindenféle tárgyalások, majd a megegyezés: lemez, majd lemezbemutató turné. Csakhogy a zenekarnak nincs ORI-vizsgája, anélkül pedig nincs turné. Tehát gyorsan megszerveztek egy vizsgaelőadást, ami még utólag is nagyon mulatságos történet. A zenekarban akkoriban csak egyvalakinek volt autója, Pálvölgyi Lacinak, egy bugyikék Trabant. Abba kellett bepakolni a dobokat, a hangszereket és az erősítőket, és persze a zenekarnak is be kellett férnie. Pontos kezdés volt, tehát imígyen összezsúfolódva érkeztünk meg a Vörösmarty térre, és reggel 9 órára készen kellett állni az előadás megkezdésére. Azt Paksi már elmondta, hogy az egész valójában puszta formalitás, mivel a lemezszerződés már alá van írva, a Hungarotonnak a turné miatt érdeke, hogy a zenekar megkapja az ORI-engedélyt, vagyis azt játszunk, amit akarunk, mindenképpen meglesz az engedély. Jó, akkor viszont mókázzunk picit, elővettük az akkori leghangosabb, leggyorsabb dalt, ez volt a Hé, te! Az előadóterem hatalmas, rideg neonfénnyel megvilágított helyiség volt, az egyik oldalán végighúzódó, tekintélyt sugárzó pulpitusssal, ide ültek a bíráló bizottság tagjai, egytől egyig ősz bácsik, arcukon szent borzadállyal. Nem nagyon kíméltük őket, de nem is bírták sokáig, talán a gitárszólóig. Akkor integettek, hogy elég lesz. És nagyjából 2 hét múlva átvehettük a könyvecskéket. Valahol még meg is van talán.
Ebben az időszakban tűntek fel a zenekarok mellett a managerek is. Szabó Endre (Kanyar Bandi) munkásságát hogyan értékeled?
Vegyesen. Egyrészről nélküle az Ossian soha nem nőhetett volna akkorára, amekkorára végül is nőtt, másrészről azonban a zenekar pénzügyei az ő belépésétől váltak számomra teljesen átláthatatlanná, és a mai napig nincs fogalmam arról, hogy milyen kiadásai és bevételei voltak az Ossian-nak abban az időszakban. Egyvalami biztos, hogy ha ő akkor nem lett volna jelen a zenekar életében, akkor az Ossian felívelése legalábbis sokkal lassabb és gyötrelmesebb módon kezdődött volna el.
Hogyan sikerült neves külföldi sztárbandák elé bekerülni?
Kanyar Bandi cége, a MultiArt valamiféle külsős bedolgozó szervező cég volt a Hegedűs Laci-féle Multimédiánál. A zenekar menedzsereként Bandi igyekezett a lehető legtöbb, a Multimédia által Magyarországra hozott külföldi sztárzenekar elé beszervezni az Ossian-t előzenekarnak. Így tudtunk bekerülni a Pretty Maids, a Helloween, az U.D.O., majd az Iron Maiden elé is.
Volt egy emlékezetes sztorid Nicko McBrain-nel, az Iron Maiden dobosával, aki megajándékozott egy Paiste cintányérkészlettel. Elmesélnéd, hogy történt?
Emlékezetes történet, mindig megmelengeti a szívemet. Kezdődött azzal, hogy Paksi kijelentette, hogy az én dobom nagyon ciki, nem játszhatok rajta egy ekkora kaliberű koncerten, ezért utólagos engedelmemmel kibérelte Hirleman Berci Ludwig-ját, leszek szíves azon a dobon kifejteni művészi tevékenységemet. Mivel akkoriban úgy volt, hogy ez lesz az utolsó koncertem velük, nem érdekelt, hogy éppen min izgatja fel magát ismét, vállat vontam, tőlem oké. Hozzáteszem, hogy a zenekarban addigra állandósultak az ellentéteink, és folyton kerestem az alkalmat, mikor léphetek már ki onnan.
Na, megérkeztünk az MTK-pályára valamikor kora délután, kipakoltuk a cuccainkat a színpad mögé, és vártunk az engedélyre, hogy beszerelhessünk a színpadra. Odaténfergett nemsokára egy külföldi kinézetű ember, körbejárta a dobot, és csóválta a fejét. Nem, ez így nem jó. Nem jó. Kérdeztem, hogy mi a probléma. Azt mondta, várj, és elment. Amikor visszajött, hozott magával két vadonatúj lábdobbőrt, és felszerelte a két lábdobra. Nem engedte, hogy segítsek, és nem várt köszönetet sem, csak elégedetten bólintott, majd elment. Első gesztus. Felszereltünk, megkaptuk a hangkeverőpultjuk felét. Második gesztus. Megtörtént a hangbeállás, ami után Bandi elmondta a zenekarnak, hogy az Iron Maiden odaadja nekünk a koncertre a világításának a felét, emberrel együtt, és a szemközti fejgépek felét, a kezelőszemélyzettel együtt. Harmadik gesztus. Jött a kapunyitás, elkezdtek özönleni az emberek. Nagyon sokan. Még többen. Talán sohasem voltam még ennyire izgatott. Kinéztem oldalról, és láttam azt a tengernyi sokaságot.
Majd eljött a koncert ideje, lejátszottuk, az ismeretlen dobhoz képest mondjuk, hogy tűrhetően kalimpáltam. Amit akkor nem tudtam, mivel a kontrollhangfalak miatt nem láttam oldalra, az volt, hogy az Iron Maiden odagyűlt a színpad két oldalára, és végignézték a bulinkat. Amikor befejeztük, és jöttünk le a színpadról, a korábbi ténfergős ember, akiről időközben kiderült, hogy Steve-nek hívják, és ő Nicko road-ja, megfogta a karomat, és azt mondta, hogy menjek vele. Felvitt az emeletre, benyitott egy ajtón, és szembetaláltam magam az egész Iron Maiden-nel, akik nagyon mosolyogtak. Nicko átadott egy készletnyi cintányért, és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki, ahogy doboltam, és ezt fogadjam el. Amennyit akkor tudtam angolul, azt ott, abban a pillanatban felejtettem el, és valami számomra sem érthető nyelven próbáltam megköszönni neki. Nem izgatta magát nagyon, mosolygott tovább, és Steve szelíden kituszkolt az ajtón. Negyedik gesztus. Az egész zenekart elhalmozták egyébként ajándékokkal, csuklószorítók, húrkészletek, dobverők, turnépólók.
Volt ötödik és hatodik gesztus is: általában az a szokás, hogy amikor egy főzenekar játszik, akkor rajtuk és a személyzetükön kívül a színpadra senki nem léphet. Ők kifejezetten behívtak minket, hogy közvetlen közelből nézhessük a bulit, engem Steve odaállított Nicko mögé, a bal oldalra, és Nicko minden komolyabb „break” után hátravigyorgott rám, hogy tetszett-e. Az egyik dalban pedig kirángattak minket előre, a színpadra, hogy csordavokált énekeljünk. Nagyon pozitív, segítőkész, szívélyes, vidám emberek. Életre szóló élmény volt, na.
Az Ossian-nal jártál először Nyugaton. Milyen élményeket szereztél?
Először 1988 tavaszán jártunk Ausztriában, egy kis fesztiválon, egy helyi zenekar meghívására, akikkel korábban volt egy közös bulink Győrben. A főzenekar ott az Edda volt. A két ország közötti különbség akkoriban sokkal szembetűnőbb volt, a határon való átkelés után tehát csak kapkodtam a fejem az újdonságok láttán. Sosem láttam még például Honda traktort, csak Zetort. Nem tudtam, mi az a Bounty csoki. Nem zötykölődtünk az utakon, valahogy kisimult alattunk az aszfalt. És így tovább.
Aztán Lengyelországban a Katowicze-i Metalmania fesztiválon, és rá nemsokára Litvániában, Vilniuszban találtuk magunkat, az utolsó Szovjet-Magyar Barátság fesztiválon, ahova pártvonaton utaztattak bennünket, a Bikinit, a Rajkó zenekart, és még kismillió magyar előadóművészt. Kultúrdeszant voltunk. Egy hétig tartott, de az ott történtek elmesélésére kötetek sem lennének elegendőek.
Később elmentünk Erlangen-be, az ottani tapasztalatok már kevésbé voltak kizárólag pozitívak, a szállásunk például egy helyi ember lakásán volt, aki lelakatolta a kis tárcsás telefonját, nehogy eszünkbe jusson a mamánkat vagy akár Becsuánföldet hívogatni, a reggelire felszolgált parányi kenyéren lapító hajszálvékony szalámiszeletek sem keltettek kedvező benyomást. Hazafelé Prága előtt rendőri ellenőrzésbe futottunk, ami teljesen korrekt volt mindaddig, amíg egy helyi polgár be nem futott mögénk, és el nem magyarázta a rendőröknek, hogy mi lejtőn százhatvannal záróvonalon át megelőztük, és hogy minket ezért tessék szigorúan megbüntetni. A története egyébként nem volt igaz, de ráment a megkeresett gázsink fele, és az is csak azért, mert a rendőr jó fej akart lenni, és nem akart a konzulátussal huzakodni, miközben mi a helyi őrsön üldögélünk.
És végül a napfényes Szicíliában is eltöltöttünk 3 hetet, odavittük a magyar heavy metal-t, a falucskák főterén üldögélő fekete fejkendős nénik nagy örömére. Az egyik szabadnapunkon felmentem az Etnára, és különben is rengeteget csavarogtam a Nicolosi nevű kisvárosban, ahol a szállásunk volt. Megszerettem Olaszországot.
Az Ossian történelmet írt a hazai heavy metal lapjain, de egy idő után már érzékelhető volt a feszültség közted és a zenésztársaid között. Ennyi idő elteltével elmesélhető, hogy miből fakadt?
Sosem titkoltam, hogy már a kezdetektől nagy problémák gyülekeztek köztünk Paksi Endrével, amik egyrészt az ő személyiségéből, másrészt az én akkori éretlenségemből fakadtak. Ennyi idő eltelte után szerintem már kár felidézni, felemlegetni az akkoriban szinte napi szinten keletkező rengeteg sérelmet, konfliktust, elég annyi, hogy nagy örömmel és megkönnyebbüléssel távoztam a zenekarból.
Az Acélszív, az első Ossian lemez dobgéppel készült. Hogyan élted meg azt, hogy nem játszhatod fel élőben a dobsávokat?
Búslakodtam ugyan, de viszonylag hamar napirendre tértem fölötte. Abból főzünk levest, amink van, és az adott helyzetben egy úgynevezett pattern sequencer volt a leves fő összetevője. Ivánnál szerencsére elég jól megtanultam kottát írni, a géppel kellett megtanulni jól bánni ahhoz, hogy olyan dobsávokat készíthessek, amelyeken nem hallatszik a gép jelleg.
A második lemeznél bölcs előrelátással szerződésbe foglaltad a jogdíjak elosztását. Mindig is nagy kérdés, hogy a dobosok mennyit tesznek hozzá a zenékhez. Mi erről a véleményed?
A helyzet elég bonyolult volt. Amikor az Ossian zenekarba érkeztem, az első lemez anyaga már szerkezetkész volt. Paksiék nagyjából azt is megmondták, hogy az adott nótákba milyen dobolást szeretnének hallani, amit igyekeztem minél jobban teljesíteni. Ötleteim voltak ugyan, de ezek a dobolás területére szorítkoztak, az első lemez zenei megoldásaiba egyáltalán nem szóltam bele, nem is tudtam volna. Úgy gondolom tehát, hogy a lemezen szereplő dalok szerzői joggal érezhették, hogy a dalok szerzői jogai teljes egészében őket illetik. Mégis, volt bennem egy kis méltánytalanság-érzet, mivel a hangszeremen végül kidolgozott ütemeket én csináltam, rengeteg munkával, és abba viszont ők nem tudtak beleszólni, mivel ehhez meg ők nem értettek, maximum véleményezni tudták, hogy ez jó, vagy nem jó. Így a végül elkészült dalok végleges megszólalásában szereplő dob közös megegyezésben kialakult, de általam szerzett ütemekből készült. Ezt persze akkoriban nem tudtam volna így megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy a befektetett munkám semmilyen ellentételezésben nem részesül, sőt, úgy tesznek, mintha erre nem is lenne szükség, hiszen a dob „adott”. Nos, nem, a dob nem „adott”. Ezért a második lemez elkészültekor már óvatosabb voltam, és egy hosszasabb harc után aláírattam a zenekar tagjaival egy megállapodást, miszerint a négytagú zenekarban a második lemez összes dalának szerzői jogdíjai 25-25%-os arányban oszlanak el. Ezért nagyon gyűlöltek utána, de máig úgy gondolom, hogy ez így volt méltányos.
Általánosan szólva pedig úgy gondolom, hogy egy adott dobos rengeteget tesz hozzá egy zenekar, a zenekar dalainak megszólalásához még akkor is, ha zenei szerzőként nem tesz hozzá egy dalhoz ötleteket. Ha egy zenekar úgy érzi, hogy egy dobos nem tesz hozzá semmit egy dalhoz, akkor miért tűrik meg, hogy ott legyen? Mit keres ott? Természetesen dobosa válogatja, ki mennyit képes hozzátenni egy dalhoz, de valamennyit mindenképpen hozzátesz, és a hangzásával, a játékstílusával bizony nagyban hozzájárul egy adott zenekar megszólalásához. Most hozzam fel példának John Bonham-et vagy Neil Peart-et? Tehát méltányosnak érzem a dobos munkájának korrekt, megfelelő anyagi elismerését, bizonyos mértékű szerzői jogdíj formájában.
A zenekari nézeteltérések az idő előrehaladtával megbocsáthatóak? Hogyan emlékszel ma a régi társaidra?
Szinte minden megbocsátható. Szinte. Pálvölgyi Lacival nagyon jókat szoktunk beszélgetni Facebook-on, Maróthy Zolival távolabbi, de teljesen neheztelés-mentes, korrekt kapcsolatot ápolunk. Tudok örülni a sikereinek, és ez jó érzéssel tölt el. Paksi Endrével nem állok szóba, és ez a jövőben sem fog megváltozni.
Mennyire volt zökkenőmentes a csere Nagyfi Zolival a Szekeres Tamás Projectben?
Teljesen, nem volt semmi probléma. Szerettem volna Tamáshoz kerülni, nagyon tetszett a program, amit a turnén játszottak, és logikusnak tűnt számomra, hogy Zoli vegye át a helyemet az Ossian-ban. Felvetettem nekik, tetszett nekik az ötlet, szóltam Paksiéknak is, akik tudták, hogy akár Zoli kerül a helyemre, akár más, én ezzel a turnéval befejeztem a tevékenységemet az Ossian-ban, Zoli jól dobolt, beleillett a képbe, úgyhogy végül is simán lezajlott a csere.
A Griff-kaland hogyan jött és miért lett nagyon gyorsan vége számodra?
Megjöttünk ugye Szicíliából, lejátszottam még az utolsó Ossian-bulimat Monoron, és otthon heverésztem, amikor felhívott telefonon Czverencz Ákos (Pepegu), és elhívott a Griff-be. A zenei anyag, amit küldött, nagyon tetszett, Vertig Józsi nagyon jól énekelt, Zsoldos Tomival is régóta szerettem volna együtt játszani. Minden okénak tűnt. Pepegu elmondta, hogy a lemezanyagot Hirleman Berci dobolta fel, de ő a zenekarban való részvételt valamiért nem tudta már bevállalni, így kerültem a képbe. A lemezborító képeire ezért kerültem én. Szóval el is kezdtünk próbálni, minden jól ment, azonban Vertig Józsival nem nagyon jöttünk ki, és egyre nagyobb feszültségek keletkeztek. Még megcsináltuk az első klipet, aztán egy zenekari megbeszélésen Józsi és Pepegu valamin nagyon összevesztek, ordítozásig fajult köztük a vita, én meg félrevontam utána Pepegut, és azt mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ez nekem így nem megy. Épp most jöttem egy évekig tartó háborúból, és a pillanatnyilag sivatag-marta idegrendszerem nem viseli el ezt a feszültséget, úgyhogy inkább most elmegyek. Ő azt mondta, hogy semmi baj, megérti, és békésen elváltak útjaink.
A Szekeres Tamás Project szépen indult, de nem elegánsan ért véget. Mi történt?
Tamással úgy kezdődött a történetünk, hogy az első próba előtt kijelentette, hogy mielőtt bevenne a zenekarba, szeretne „levizsgáztatni”, amin elég nagyot néztem, hiszen a turné során már mindent megbeszéltünk, és meg is állapodtunk. A „vizsgán” természetesen „megfeleltem”, azt hiszem, ez valami fegyelmező akció lehetett inkább a részéről, hogy tudjam, hol a helyem. Azt ezt követő időszak zökkenőmentesen telt, rengeteg próbával, majd koncertezni kezdtünk, de érezhető volt, hogy erre a fajta zenére a magyar közönség nem igazán nyitott, így külföldi lehetőségek iránt kezdtünk érdeklődni. Az időközben megnyílt Tüzesvíz pinceszintjén lett a próbatermünk, ami egy idő után elég nyomasztó lett az állandó sötétvörös világítással és az előző estékről megmaradt kihűlt dohány- és állott sörszaggal. Volt ugyan néhány emlékezetes bulink, játszottunk a Deep Purple és Alice Cooper előtt is, de a koncertek ritkultak, és egy alkalommal Tamás bejelentette, hogy mivel egyre kevésbé tud koncerteket lekötni, egy időre fel szeretné függeszteni a Project-et. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert a zenekarban óriási potenciálok voltak, és nagyon sokat dolgoztunk, hogy jussunk valamire. Időközben viszont felmerült egy holland srác, Ruud Groenendijk neve, aki előzőleg a Helloween technikai menedzsere is volt, és élénken érdeklődött Tamás zenéje iránt. Hamarosan meg is született egy megállapodás köztük, ami viszont feszültségeket okozott Tamás és az akkori menedzsere, Katona „Főnök” Laci között, aki addigra rengeteg energiát és pénzt is fektetett a Project-be. Ezt végül is valahogyan elsimították, és elindulhatott Tamás nyugat-európai karrierje. Nem sokkal ezután felléptünk egy rotterdami hangszerkiállításon, ahova rendkívül romantikus körülmények között utaztunk: Tamás egyik barátjának Renault 11-es autójával, amit a barátja vezetett, mellette Tamás ült, hátul pedig a zenekar többi tagja szorongott. A tetőcsomagtartó telepakolva, nekünk pedig 3 rétegben feküdtek a térdeinken a hangszerek. A srác, mihelyt elértünk Hollandiába, félreállt az autópályán, kiszállt, és körbefotózta az autót, mert azt mondta, hogy ezt senki nem fogja elhinni neki, ha elmeséli.
A koncert nagyon jól sikerült, és Ruud azonnal neki is állt egy országos turnét szervezni, amelynek egyik részlete egy új szerződés volt, amit azonban Ruud cége és Tamás kötöttek egymással, csak arra a turnéra szólt, és a zenekar már csak mint Tamás kötelezettsége szerepelt benne, amitől rendkívüli módon felháborodtam, hiszen addig a Project abból a négy egyenrangú emberből állt, akik Tamás szerzeményeit játsszák, de egységesen egyfelé húzzák a szekeret, onnantól viszont bármikor lecserélhető kiszolgáló személyzetté degradálódtunk. Történtek ezután magán a turnén is több zenekari tag számára nagyon megalázó események, és világossá vált, hogy a turné befejeztével a munkakapcsolatunk is véget ér. Tanulságos időszak volt számomra. Utólag úgy hiszem, hogy a túlzott hitem, lelkesedésem, és az éretlenségem legalább annyira közrejátszott a kapcsolat elmérgesedésében, mint Tamás és Ruud üzleti célzatú húzásai. Nem volt ebben a részükről semmi személyes, Ruud részéről legalábbis semmiképpen, hiszen ez csak üzlet, és az üzleti döntésekben nem játszhatnak szerepet egy alárendelt alkalmazott személyes érzelmei.
Amikor először láttalak dobolni, egy zebracsíkos Amati felszerelést használtál. Később egy gyönyörű, hatalmas, sötétkék Tama boldog gazdája lettél. Milyen hangszereket használtál eddig, és most milyen hangszereid vannak? Cinek, bőrök, dobverők tekintetében mi a helyzet?
Mint abban a korszakban szinte mindenki, én is egy Amatival kezdtem, amit később egy Dubánra cseréltem le, ez előzőleg Bártfai Gyuri dobfelszerelése volt. Utána jött az általad is említett Dubán-Amati vegyes dobfelszerelés, ezt Cselőtei Lacitól vettem. Ezután következett az az éjfélkék Tama Imperialstar felszerelés, ami végigkísért a Project- és a Bornai Bt.-Baba Yaga-éveken, de sokan bérelték is tőlem – a leghíresebb szereplése talán az LGT-koncert volt a Nyugati Pályaudvaron. Majd egy Premier XPK-t vettem, de nem voltam vele teljesen elégedett. A tornasorban Németh Oszi Gretsch dobfelszerelése következett, erről, azt hiszem, nem kell túl sokat mondanom, életem hangszere volt, egy csodálatos mestermű. Egyenként, éveken át vadásztam hozzá a színben és évjáratban is hozzáillő plusz tamokat, végül is 8 tam-nál álltam meg. Belehaltam, amikor el kellett adnom. Végül a jelenleg is használt Sonor S-Class Maple mellett kötöttem ki, ami egy nagyon szép hangú, atomstabil hangszer. A Gretsch-ből egyedül a pergő maradt meg, ez egy 14”-es Renown Maple. A Nicko-tól kapott cintányérok közül a Paiste 14” Formula 602-es Extra Heavy lábcsint ma is használom (a hangmérnökök nagy bánatára, mivel mindenen keresztülszól), a Paiste 3000-es Ride/Crash tartalékba került. Emellett Sabian HH és Paiste Line beütőket, 10” Sabian és 12” Wuhan splash-eket és 14”-16”-os Wuhan kínai tányérokat használok, gyűjteményem ékessége ezenkívül 2 Zildjian Earth Ride, egy 20” -as normál és egy 22”-es Brilliant.
A pergőre Aquarian High Energy-t használok, a tamokon és a lábdobon jelenleg Evans bőrök feszülnek. Utóbbit egy dw5002-es duplázóval rugdosom. A felszerelés részét képezi továbbá egy Roland SPD-SX is, a különböző speciális effektek megszólaltatásához. Rusty Gold feliratozású, Csibi által gyártott hickory dobverőket használok.
Hogyan kerültél össze Bornai Tiborral és mi volt a Baba Yaga koncepciója? Miért lett vége számodra?
Amikor a Project holland turnéja elindult, tartottunk egy bemelegítő koncertet a Viking klubban. Ezen a koncerten keresett meg Dráni (Bornai Tibor), aki dobost keresett a saját zenekarába, a Bornai Bt.-be. A turné befejezése után igent mondtam neki, ami egyike volt életem legjobb döntéseinek. A próbák során többször is elhangzott a Baba Yaga név, amiről nem tudtam semmit, és csak lassan derült ki, hogy ez szinte ugyanaz a zenekar, csak van még benne egy Korogod nevű orosz népdalénekes együttes is, illetve annak változó számú tagjai. Ez nagyon furcsán és izgalmasan hangzott, teljesen valószínűtlen kombináció, el sem tudtam képzelni, mi lehet ez. Több hónapnyi próba után Drániék eldöntötték, hogy ebbe a formációba is belevesznek, és beavattak a részletekbe is. Nagyjából ugyanakkor, amikor az Ossian-nal Szicíliában jártunk, ugyanaz az olasz szervező kivitte a KFT-t is, másvalaki pedig beszervezte a Korogod-ot is egy szicíliai turnéra. A véletlenek sorozata folytán az „oroszkák” (így hívtuk őket) egyik este lementek a tengerpartra énekelni, annak a szállodának a közelében, ahol Drániék szállása volt. Meghallották az ötszólamú vokált, és lerohantak megnézni, kik énekelnek ilyen csodálatosan. Ezt cím- és telefonszám-cserék követték, majd megalakult a Baba Yaga, ami eredetileg a KFT és a Korogod együttesek fúziójaként indult, a Multimédia Kft., illetve azon belül Lőkös Csaba menedzselésében. A zenekar magyar részének tagcseréi folytán először Jamie Winchester került Laár András, majd Huszár Misi Lengyelffy Miklós, végül jómagam Márton András helyére. A Baba Yaga zenei koncepciója a sokszor többszáz éves, tradicionális orosz népdalokon alapuló rockzene volt, egy csavarral: a dalok nem a népzene kíséreteként, hanem önálló dalokként születtek, melyekbe az orosz népdalok mintegy plusz hangszerként funkcionálva kerültek be. Nagyon szerencsés ötvöződése volt ez a két, egymástól gyökeresen eltérő stílusú zenének.
Dráni zenéi bensőségesebbek, intimebbek, szövegei viccesebbek, elgondolkodtatóbbak, mélyebbek voltak. Mindent összevetve művészi, szakmai és emberi oldalról is ebben az alkotóközösségben éreztem a leginkább, hogy végre a helyemre kerültem. Megbecsülés, tisztelet, odafigyelés, vidámság, csupa pozitív hullám járta át az egészet, folyamatosan.
Az élet azonban természetesen semmit nem hagy nyugvópontokon. Rengeteget koncerteztünk, kül- és belföldön egyaránt, és kezdetben mindkét produkció nagyon sikeres volt. A mozgástér azonban lassan szűkülni kezdett. A nemzetközi produkció fenntartása és fejlesztése sokba került, az első, német kiadású lemezünk kiadó cége még a nagybani terjesztés megkezdése előtt csődbe ment, így a már elkészült CD-k egy raktárba kerültek, senki nem tudta, hová, a kiadói jogok pedig jogutód hiányában befagytak, nem lehetett mit tenni. Az újdonság varázsának elmúltával egyre kevesebb helyre jutottunk el, végül már szinte csak Németországba jártunk, és ez megérződött a büdzsé és a belső hangulat változásán is. Már nem engedhettük meg magunknak a nagy turnébuszt, minden egyre kisebb és szűkösebb lett. Azt hiszem, ezek a nehézségek minden zenekar életében jelen vannak, a nehéz időszakokat egyszerűen csak túl kell élni, megvárni a kedvezőbb fordulatokat. Nekem azonban erre sajnos nem maradt időm, nem volt elegendő anyagi tartalékom átvészelni a mélyrepülést. El kellett volna mennem dolgozni, de ez egy ilyen élethelyzetben lehetetlen – nincs az a munkaadó, aki egyszer csak szívélyesen elengedne egy 4-6 hetes európai turnéra, szevasztok, majd jövök-alapon. Így hát rájártam a vezetőség nyakára, és szép lassan az idegeikre mentem. Amikor végül megérett bennem a kilépés gondolata, már félúton találkoztunk, mert ők is épp ki akartak tenni.
Amikor a computerek kezdtek betörni a zenébe, sok dobos tiltakozott, te viszont belevetetted magad a tanulmányozásukba. Honnan érezted meg az új idők új szavait?
Mindig is vonzódtam az újdonságokhoz. 1992 környékén apámék, akik egy hosszasabb berlini tartózkodás után 1990-ben hazaköltöztek, egyszer csak adtak nekem egy kint vásárolt Atari Mega ST4-es rendszert, ami akkoriban a grafikus és zenei számítógépek piacán a csúcsot képviselte. Ez hihetetlen fejlődési lehetőségeket nyitott előttem, végre elkezdhettem saját dalokat rögzíteni, hangszerelni, persze csak MIDI-ben, de ez akkor nem sokat számított nekem. Ez a maga korában rendkívül fejlettnek számító számítógépes rendszer nem csak zenei, de minden egyéb téren is lehetőséget adott a fejlődésre. Belekóstoltam a programozásba, amivel elég hamar fejre is álltam, mert erre már nem állt rá az agyam, megtanultam szöveget szerkeszteni, képeket, grafikákat készíteni (ez még azért monokróm világ volt!), és persze játszani – az Atari, mielőtt asztali számítógépeket is elkezdett gyártani, valóságos játékkonzol-óriás volt, a világ minden játéktermében milliónyi Atari-játékgép üzemelt gőzerővel. És nem utolsósorban megtanultam a szoftveres hibaelhárítás rejtelmeit is. Volt néhány év, amikor szinte minden zenészkollégám hozzám hordta a fejreállt gépét, és végül már elég ügyesen helyre tudtam hozni az összeakadt biteket.
Éltél Hollandiában és Kanadában is. Mit tudhatunk erről az életszakaszodról?
Hollandiába a Baba Yaga után mentem. Az a naiv elképzelés élt bennem, hogy az addig összegyűjtött tudásommal és élettapasztalatommal majd jól megállom a helyem a nyugati világban is, arról azonban nem voltak ismereteim, hogy mit szól ehhez a nyugati világ. Nos, nem tapsikoltak örömükben. Nagyjából két hónapig bírtam, meghúzódva ottani barátaim lakásában, sokfelé próbálkoztam, majd valaki a hatóságok tudomására hozta, hogy itt egy magyar, aki illegálisan munkát szeretne vállalni (akkoriban ugye még nem volt szabad munkaerő-áramlás Magyarország és Hollandia között, csak erről nem tudtam, ennyit a félelmetes felkészültségemről), amire egyszer csak szívélyesen beinvitáltak a rendőrségre, és egy hosszas holland nyelvű tiráda után (amiből pedig egy szót sem értettem, mivel addigra még csak a lakás alkotórészeinek holland nevét sajátítottam el) belepecsételték az útlevelembe, hogy 24 órán belül el kell hagynom az országot. Már nem is tudom, hogyan jutottam végül vissza, valami hosszú és keserves buszozás rémlik.
A kanadai történet ennél azért szívderítőbb. Nem sokkal a holland kaland után, egy magyarországi videoklip-forgatás során megismerkedtem egy Bob Schulz nevű kanadai-magyar filmessel, aki Szűcs Norbi cimborám felkérésére a klipet rendezte. Valójában viszont azért volt éppen Magyarországon, mert szeretett volna létrehozni egy IMAX-mozit Budapesten, és ennek a hatalmas project-nek az ügyeit intézte. Mivel éppen asszisztenst keresett maga mellé, én pedig addigra nagyjából eldöntöttem, hogy abbahagyom a zenélést (akkor még nem tudtam, hogy a zenélést nem lehet abbahagyni, a zene hagyja el a zenészt, ha úgy fordul az élet, és ez bennem azóta sem történt meg), elvállaltam a munkát. Körülbelül 8 hónapon át dolgoztam neki, és noha a terv végül kudarcba fulladt, ebből az elképzelésből született meg nem sokkal később a West End City Center, de ez egy másik történet. Tehát Robi, aki szemlátomást elégedett volt az addigi munkámmal, egyszer csak kijelentette, hogy eddig én segítettem neki, most ő fog segíteni nekem, és állta is a szavát, elintézte a repülőjegyet, szerzett egy szállást, és megpróbált munkát is találni nekem. Ez természetesen nem sikerült, mivel Kanada is vigyáz a munkaerő-piacára, de sikerült úgy eltöltenem ott közel fél évet, hogy nem haltam éhen, rengeteg nagyon hasznos tapasztalatot szereztem, és még egy Rush-koncertre is eljutottam.
Abban az időben más területeken is kipróbáltad magad. Mesélj erről, kérlek!
Kanada után nem sokkal baráti segítséggel bekerültem egy magyar játékfejlesztő céghez, az Appaloosa-hoz, hangeffektesként. Szándékosan nem mondom, hogy hangeffekt-tervezőként, ami a munkakör hivatalos elnevezése, mert kezdetben lövésem se volt ennek a szakterületnek a mibenlétéről. Rengeteg zenei tapasztalatom volt, de a valódi hangvágásról, hangok egymásba olvasztásáról, egyedi hangok tervezéséről semmilyen tudással nem rendelkeztem. Az Atari-s tudás birtokában a Windows-rendszerektől kifejezetten idegenkedtem (akkoriban a Windows 95-öt éppen felváltotta a Windows 98, rengeteg fagyással, kék halállal és egyéb hibával), bár viszonylag hamar ráébredtem, hogy ha tetszik, ha nem, ez lesz a jövő, és ez a jövő nem is néz ki olyan rosszul színesben. Az első hét az új munkahelyen úgy nézett ki, hogy leültettek egy gép elé, elindították a Quake 1-et, adtak egy fejhallgatót, és azt mondták, hogy ezt most játsszam végig az elejétől a végéig, és közben figyeljek a hangokra. Hát, rosszabb munkákkal is kerestem már pénzt.
Az Appaloosa-nál eltöltött 3 év alatt végül is 5 játék hangeffektjeit készítettem el, köztük az Ecco: Defender of the future című játék hangeffektjeit is, ami a Sega Dreamcast nevű konzoljára készült, és 2000-ben elnyertük vele a Legjobb Hangeffektek díját a Los Angeles-i E3 szakkiállításon. Mindezt egy Pentium 300-as géppel és 50 db hangeffekt CD-vel értük el. Nem rossz. Természetesen ez is egy munkaközösség, a hangosztály minden tagjának közös érdeme volt, de azért büszke vagyok rá, hogy jócskán kivehettem belőle a részem.
Hogyan kerültél a You And I zenekarba?
2003-ban Pálfi Balázs barátom megemlítette, hogy hallott a rádióban egy riportot egy együttessel, és leadtak néhány számot is, amik szerinte nagyon közel állnak a zenei világomhoz, és éppen dobost keresnek. Keressem meg őket, hátha kijön belőle valami jó. Így kezdődött. Valamilyen úton-módon hozzájutottam az Exit című lemezhez, és elájultam. Csodálatos zenei anyag, és dacára mindannak, ami azóta történt, a mai napig egyike a kedvenceimnek. Fellelkesülve, hosszas kutatómunka után megszereztem Völgyessy-Szomor Fanni telefonszámát, aki azonban egyáltalán nem örült nekem, hogy ismeretlenül felhívtam, de végül megadta Dorogi Karesz telefonszámát, akitől viszont megtudtam, hogy a zenekar már feloszlott.
Sikerült rábeszélnem, hogy legalább üljünk össze egy megbeszélésre, mert szerintem ezt nem szabad ennyiben hagyni, és nagy nehezen ráállt. Ebből a legelső, órákig tartó beszélgetésből aztán egy 3 évig tartó munkakapcsolat lett, és egy vadonatúj, soha meg nem jelent You and I lemezanyag. Akkoriban egyébként több párhuzamos zenei stílusban is kipróbáltam magam. Elkezdtem kacsintgatni az alternatív zenei műfajok felé, így majdnem egy egész évet töltöttem a Trottel zenekarban, a Monodream és a Stereodream lemezeik anyagával turnéztunk, aztán T. Bali úrral és Szemző Tiborral is részt vettem egy-egy projektben. És nem sokkal később megalakult egy Tarada nevű zenekar is, amelyben régi kedvenceim, az Illés és a Fonográf dalait játszhattam. Ezeket is hosszú történet lenne elmesélni, de fontos helyeket foglalnak el az életemben a múlt eme darabkái.
Nemrégiben ismét nekirugaszkodtam, hogy az Exit albumot színpadra állítsam, és ehhez ezúttal a hajdani You and I azon tagjait kerestem meg, akik kimaradtak az első kísérletből. Ez végül sikerült is, és a formáció a mai napig működik, igaz, már nélkülem.
Ebből hogyan következett a Rusty Gold?
Sehogy. A Rusty Gold, vagyis Rozsdás Arany a saját agymenésem, a körülbelül 1981 óta gyülekező dalaimat adom ki ezen a néven, a Soundcloud oldalon. Egy időben zenekart is csináltam belőle, de ma már csak néhány hűségesen kitartó állandó, és jelentős számú vendégmuzsikussal karöltve építgetünk egy alkotóközösséget. Mivel a legutolsó számolás szerint eddig 277 dalról van szó, azt hiszem, ezzel el leszünk foglalva néhány évig.
Belekóstoltál a televíziózás világába is. Mik a tapasztalataid?
Egy televíziós műsorszolgáltató cégnél dolgozom ma is, hangmérnökként. Ez a kapcsolat kisebb-nagyobb megszakításokkal 2003 óta tart. Régebben rengeteg élő adást csináltam, manapság háttér-hangfelvételek készítésével és azok utómunkálataival foglalatoskodom. Nagyjából sikerült mindig úgy alakítanom az életemet, hogy csak olyasféle munkákat végezzek, amiket szeretek, mivel meggyőződésem, hogy másként nem tudnék jó munkát kiadni a kezemből, a televíziózás pedig egyike azon területeknek, amiket igazán megszerettem az évek során. Vannak nagyon feszült, unalmas, vagy éppen igen vidám pillanatai, és szerencsémre legtöbbször jó közösségekkel sikerült együtt dolgoznom.
Catwalk, Kitty Hawk, progresszív rockzene, a te igazi világod. Soha nem ismerted a megalkuvást, kompromisszumokat nem kötöttél, markáns véleményed van a világról és a környezetünkről, ez a valódi művészek útja és feladata. Mostanában mi foglalkoztat? Mikor várhatunk tőled új anyagot?
A progresszív rockzene valóban egyike a világaimnak, de éppen mostanában jöttem rá, amikor végre elkezdtem a régi dalaimat mappákba rendezgetve előkészíteni a megszületésre, hogy jóval több világom van, mintsem gondoltam volna. Nem tudom felcímkézni magam, így mégis csak kénytelen voltam megkötni egy kompromisszumot: bármi is születik, az is az én gyerekem, és óvakodni fogok nevet adni neki, vagy címkét ragasztani rá. Olyan, amilyen, akkor is ugyanúgy szeretni fogom. Az az (egyelőre elég ködös) elképzelésem, hogy ha egy adott énekes vagy zenekar megszeret egyet-egyet közülük, és jól áll neki a dal, hitelesen át tudja adni az eredeti érzéseket, hangulatokat, akkor nekiadom használatra. Ezzel mindenki jól jár.
Az elkészült dalokat folyamatosan dobálom fel a netre, ennek igazából semmilyen anyagi szempontja nincs, kivéve, hogy arra azért vigyázok, hogy a jogvédettség rendben legyen mind a magam, mind az esetleges szerzőtársaim tekintetében. Éppen elegen profitáltak már ifjúkori naivitásaimból ahhoz, hogy ez ne fordulhasson elő újra (nem utolsósorban azért, mert már nem vagyok ifjú).
Hogy érzed magad a hazai zenei életben? (Ha lehet ilyesmiről beszélni.)
A hazai zenei életben már nem nagyon veszek részt. A mai paletta legnagyobb része a szórakoztatóiparhoz tartozik, amiben nem akarok részt venni. Jelenlegi állandó zenekaraim, amikben nagyon szívesen játszom, és amikben nagyon jól érzem magam, egyrészt az efZámbó Happy Dead Band, másrészt a Komoly Férfiak (ez Dráni zenekara), de ezeken kívül szinte alig vállalok el új felkéréseket.
Tanítottál-e valaha? Ha nem, miért?
Igen, néhányszor nekirugaszkodtam, de rá kellett jönnöm, hogy a tanítás nem nekem való. Egyrészt nem vagyok jó pedagógus, nem tudom felépíteni a tananyagot, nem tudom felmérni, hogy egy tanítványom egy adott helyzetben mekkora tananyagot képes befogadni, másrészt pedig türelmetlen vagyok, tehát a tanítással inkább rombolnék, mintsem építenék, azt pedig nem venném a lelkemre, hogy elrontsak egy tehetséges gyereket, aki egy jó tanár keze alatt képes lenne elérni a csillagokat.
Követed-e a hazai zenei életet? Mi a véleményed róla?
A Facebook-on, Soundcloud-on és más helyeken elém kerülő zenéket általában meghallgatom, de elég kevés nekem való zenét hallok, pedig nagyon igyekszem minél nyitottabb maradni. Általánosan az a meglátásom, hogy trendek követése zajlik, nem pedig trendek teremtése, nagyon kevés az eredetiség. Szokták mondani, hogy már nagyon régóta nincs le nem játszott hang, és ez igaz is, de azért azt gyanítom, hogy le nem játszott hangsorrendek még bőven akadnak. A zenéből, mint szakmából már igen régen kiszálltam, vagy kihullottam, nézőpont kérdése, így a hírek kevéssé jutnak el hozzám, és ez rendben is van. Ott is minden ugyanaz másképpen.
Mi tölt fel? Mivel foglalkozol a szabadidődben? Mi ad erőt és hitet a tovább lepéshez?
Sokat olvasok, rengeteg filmet és sorozatot nézek, újabban utazgatunk is a kedvesemmel. Az időm legnagyobb részét így is a zenéimmel töltöm, bárhol is legyek éppen. Erőt és hitet azok a zenék, könyvek, filmek adnak, amikben kortalan értékeket találok, amik fölött nem jár el az idő. Lám, vannak, akik még mindig képesek az ilyen értékteremtésre, akkor talán számomra sem reménytelen az ügy.
Lejegyezte: Rozsonits Tamás
.jpg)
2020. október 9. 11:43