MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

CARMINE APPICE’S GUITAR ZEUS 25 ÉVES ÉVFORDULÓ

A ‘90-es évek közepén a mainstream olyannyira kilökte a szólógitárt magából, hogy egy-két kivételtől eltekintve csak az underground szinten mozgó elhivatott zenészeknek köszönhetően nem sodródott a kihalás szélére. A kivételek egyike a dobos legenda Carmine Appice volt, aki egész életében ászgitárosokkal - Jeff Beck, David Gilmour, Ted Nugent, Jan Akkerman, John Sykes - dolgozott, így érthetően nem állt szándékában a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni. A kedvezőtlen zeneipari trendek ellenére megálmodott egy grandiózus projektet, amiben a rockgitár elitjét kívánta felsorakoztatni, az elképzelést pedig idővel tettek követték. A Guitar Zeus névre keresztelt formáció kultikus lemezein a teljesség igénye nélkül a következő gitárlegendák sorakoztak fel: Brian May, Slash, Steve Morse, Yngwie Malmsteen, Zakk Wylde, Neal Schon, Leslie West, Richie Sambora, Vivian Campbell, John Norum, Jennifer Batten, Warren DeMartini, Paul Gilbert, Ted Nugent, Mick Mars, Ty Tabor, Doug Aldrich, Stevie Salas, Elliot Easton, Pat Travers, Bruce Kulick és Dweezil Zappa. A különleges zenei csemege nemrég negyed évszázados jubileumhoz érkezett, amit Carmine Appice méltó módon ünnepelt meg egy impozáns box set kiadásával, amely az eredeti felvételek mellett kiadatlan témákat és friss dalokat is rejt, egyik a KISS-gitáros Tommy Thayer, egy másik pedig a billentyűs fenomén Derek Sherinian vendégeskedésével. A Martin Popoff exkluzív gitárhős-interjúit is magába foglaló kiadvány kapcsán adott interjút magazinunk számára a dobosok dobosa.

Vissza tudsz emlékezni, hogyan indult a Guitar Zeus?

Carmine Appice: 1992 elején jött ez az őrült ötlet, de még 3 évre volt szükség ahhoz, hogy a háttere a menedzsmenttel és a lemezszerződéssel felépülhessen. Az első két gitáros, akiket sikerült megnyernem az ügynek, Brian May és Ted Nugent voltak. Hozzájuk csatlakozott a két King’s X-es srác, Doug Pinnick és Ty Tabor és így már kezdett egész szépen alakulni a közreműködők listája, ami mások számára is vonzóvá tette a projektet. Yngwie Malmsteen például akkor hallott az ügyről, amikor az énekesemmel, Kelly Keelinggel rögzítette a Speed King dalt egy Deep Purple-emlékalbumhoz. Ahogy megtudta, kik játszanak a készülő albumon, azonnal jelezte csatlakozási szándékát. Imádta Doug Pinnick hangját és mindenképpen vele szeretett volna közös dalban szerepelni. Hamar híre ment a szakmában, hogy mi folyik nálam, minek következtében gyorsan betelt a létszám. Az első lemez után két évvel megcsináltuk a folytatást Channel Mind Radio címmel, majd lett Guitar Zeus Japan és Guitar Zeus Korea is. Nem akármilyen tapasztalatszerzés volt ez nekem, hiszen nem csupán a koncepció volt az enyém, hanem a dalszerzést is kézben tartottam és a produkciós munkálatokat is magam felügyeltem. Az egész világon nagy sikert arattunk, Amerikát leszámítva, ahol eleve csak évekkel később tudtak megjelenni a lemezek. Európában és Japánban nagyon komoly számokat produkáltunk, az első albumból pillanatok alatt elment 100 ezer példány. Japánban az eladási listákon a top 5-ben végeztünk, de Németországban és Franciaországban is remekül fogyott a korong. Ami persze nem csoda, hiszen többszörösen specifikus kiadvány volt, amit a gitármagazinokban, a dobmagazinokban és a rockmagazinokban is számtalan interjúval promózhattam.

Sokan meglepődtek, amikor útjára indult a Guitar Zeus, mert a zenészgárda alapján kicsit másra számított mindenki, leginkább Blue Murder-szerű dallamos hard rockra…

Carmine: Én magam mindig a Blue Murder, a Soundgarden és a The Beatles találkozásaként jellemeztem a Guitar Zeus stílusát. Abban az időben, a ‘90-es évek közepén már nem nagyon lehetett labdába rúgni olyasfajta zenével, amiben a Blue Murderrel utaztunk. Persze azzal az előélettel, amivel mi rendelkeztünk, ugyancsak ostobaság lett volna felugrani a Nirvana, a Pearl Jam és a Stone Temple Pilots szerelvényére. Így kialakítottunk egy olyan receptet, amiben a Blue Murder ritmusszekciója és a hosszúra nyújtott, jammelős gitárszólók mellett volt egy kis Soundgarden-érzés és jó adagnyi Beatles-hatású harmónia is. Szerintem kiálltuk az idő próbáját, mai füllel hallgatva is friss és fajsúlyos maradt a Guitar Zeus.

Ahol ennyi legendás gitáros összejött, ott biztos jó sztorik is maradtak fenn…

Carmine: Akadtak emlékezetes pillanatok, annyi szent. Ahogy említettem, Brian May volt az első áldozatom. Még javában kerestem a megfelelő menedzsmentet, amikor összefutottunk Rochesterben a House Of Guitars nevű helyen, ahol éppen gitárklinikát tartott. Nem sokkal azután volt ez, hogy Freddie meghalt. Én magam is egy dobos workshopot csináltam ugyanott és mondtam Briannek, hogy egy nagyszabású gitáros projektet készülök talpa állítani. Egyből érdeklődni kezdett, úgyhogy küldtem neki egy öteszámos demót, hogy legyen választási lehetősége. Az egyik dalra két szólót is játszott, melyek közül az egyik wah-pedálos volt. Kérdezte, hogy melyik verzió legyen én pedig a gondolkodás nélkül a wah-pedálosat választottam, mert soha azelőtt nem hallottam őt így játszani. Persze a másikat is eltettem, “hátha jó lesz majd egyszer valamire” alapon!

Aztán jött Ted Nugent, aki szintén nem kérette magát. Elmentem hozzá Michiganbe a stúdiójába. Vittem magammal egy videokamerát és felvettem, ahogy a szólóját rögzítette, de már nem tudom, hogy mi lett a szalag sorsa. Ted nem hazudtolta meg önmagát: köztudott, hogy fegyverek legalább annyit vannak a kezében, mint gitárok, állandóan vadászik. Beszarás volt látni, hogy miközben a szólót játszotta, az övére egy pisztolytáska volt fűzve amiben egy méretes mordály figyelt! (nevet)

Michiganből a texasi Houstonba vezetett az utam, ahol a King’s X-es Doug Pinnick és Ty Tabor egyetlen nap leforgása alatt vették fel a részeiket. A következő állomás Los Angeles volt, ahol Richie Sambora várt rám egy ottani stúdióban. Richie semmit sem kért a munkájáért, a szívességét viszont mindenképpen viszonozni akartam, ezért felléptem vele egy jótékonysági rendezvényen. Ott találkoztam az akciófilmsztár Steven Seagal-lel, aki szintén gitáros minőségben lépett fel az eseményen. A koncert után szóba elegyedtünk, majd Richie megemlítette Stevennek, hogy egy gitáros albumon dolgozom. Rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy játszhatna-e rajta? Bajban voltam, mert addigra már az összes dallal készen voltunk, ezért felhívtam a pickup-guru és kiváló gitáros Seymour Duncant, hogy csináljunk egy alapra vett bluest hárman: ő, Steven Segal és én. Egyből belement, úgyhogy gyorsan össze is pattintottuk a témát. Csak pergődobon játszottam, amire Seymour feltolta a ritmusgitárt és a szólót is, majd később Segal is hozzátette a részét. Ez lett a GZ Blues.

Minden gitáros vendég baromi lelkes volt: Slash éppúgy első szóra jött, mint Mick Mars a Mötley Crüe-ből. Mick órási rajongója volt Edgar Winternek és mindenképpen vele együtt akart szerepelni, így megnyertük Edgart is az ügynek. Mickkel pedig egyetértettünk abban, hogy játsszon slide-dal, hogy egy újabb színfolt kerüljön az anyagra. Talán nem magától értetődő, de Mick nagyszerű slide-gitáros és ennek megfelelően remek teljesítményt nyújtott az Under The Moon And Sun dalban.

Amikor Slashre került a sor, egyből felbontottunk egy üveg Jack Danielst és teleraktuk gyertyákkal a stúdiót, ami egészen különleges hangulatot teremtett. Zakk Wylde a második albumon szerepelt és ő is hozta azt, amit elvárt tőle az ember: bejött a stúdióba és csuklóból lezúzott mindent. Akkoriban még vérbeli rocksztár volt és nem úgy nézett ki, mint egy motoros ősember… (nevet)

Ez az egész vállalkozás a karrierem egyik legszebb emléke maradt, ami egyben a legizgalmasabb is volt. Mindenki, aki részt vett a elkészítésében, teljes szívvel az ügy mellé állt, ami hallatszott a végeredményen. Mindenki nagyon szerette a lemezeket, tényleg. Emlékszem, amikor megjelent az első lemez, Brian May felhívott és azt mondta: “van egy nagy problémám az albummal… mind a 15 tiszteletpéldányt el kellett ajándékoznom az ismerőseimnek, annyira bejött nekik. Így viszont nekem egy sem maradt. Küldenél még párat?” (nevet)

Zeneileg megkérdőjelezhetetlen volt az egész. Tudatosan távol tartottuk magunkat a közérthető megfogalmazástól, az egyszerű 4/4-ektől. Mindenki a klasszisához méltó módon tette le a névjegyét, amiért ugyanakkora hálát éreztem, mint azért, hogy Tony Franklinnel együtt csinálhattuk az egészet. Tonyval attól kezdve imádtam együtt zenélni, hogy először repültem át John Sykes-hoz és hozzá Angliába, ahol összehoztuk a Blue Murdert. Az a banda maga volt a varázslat és egy részét Tonyval sikerült átmentenünk a Guitar Zeusba.

Meg kell említeni Kelly Keeling nevét is, aki hajdani Blue Murder-tagként szintén sokat tett azért, hogy a Guitar Zeus kiállja az idő próbáját. Elsőrangú énekes-dalszerző volt és ritmusgitárosként sem lehetett rá panasz. Hamar egymásra hangolódtunk, de ehhez az is kellett, hogy a vadhajtásokat visszavágjuk. Kelly fantasztikus dalszerzői erényeket csillogtatott, csupán egy baj volt vele: túl hosszú és komplikált dalokat írt, és ehhez a gitárját is teljesen egyedi módon hangolta, ezért kordában kellett tartanom a kreativitását. Mindkét lemeznél egy-egy háromhetes dalírói sessiont tartottunk, amikor minden áldott nap déltől este nyolcig csak az ötleteket rendeztük sorba. Ő hozta a fura hangzású dolgait, és pedig rendet vágtam bennük.

Voltak olyan gitárosok, akiket megkerestél, de visszautasították az ajánlatodat?

Carmine: Steve Vai-t mindenképpen rá akartam bírni, hogy játsszon a projektben, és ezzel nem is volt gond, mert hajlott is rá, de időegyeztetési problémák miatt végül mégsem jött össze. Nyilvánvalóan jó lett volna, ha Jeff Beck, Jimmy Page és Eric Clapton is részt vesz ebben, de már akkor sem hittem benne, hogy vállalnák, ezért meg sem kerestem őket. Viszont nem sokkal a második lemez megjelenését követően hivatalos voltam egy partira Steve Vai hazába. Amikor megérkeztem, Steve félrehívott a dolgozószobájába és megmutatta, melyik CD-t hallgatja legtöbbet: a Guitar Zeus volt a kezében… Abban maradtunk, hogy a következőn mindenképpen játszik majd, persze akkor még egyikünk sem tudta, hogy nem lesz következő… A rockzene üzleti oldala akkoriban indult el lefelé a lejtőn, már nem állt rendelkezésre normális büdzsé egy újabb anyag elkészítéséhez. Az első két Guitar Zeus egyenként 100 ezer dolláromba került és büszke vagyok arra, hogy mindenki méltányos gázsit kapott, a stúdió, a hangmérnökök és persze a közreműködők is. Utóbbiak közül azért voltak páran, úgy hárman-négyen, akik nem fogadtak el pénzt a szolgálataikért.

John Sykes azért elfért volna a Guitar Zeusban, nem?

Carmine: John Sykes az az ember, akit felhívsz telefonon, de nem veszi fel és soha nem is hív vissza… Nyilván jó lett volna, ha csatlakozik, de megmondom őszintén, túl nagy erőfeszítéseket nem tettem annak érdekében, hogy ez összejöjjön… Voltak régebben nézeteltéréseink, például akkor, amikor a Blue Murder az első lemezt és turnét követően leállt, én pedig kihasználtam az időt és a Vanilla Fudge dolgaival kezdtem foglalkozni. Sykes akkor eléggé berágott, hogy nem voltam 100 százalékosan elkötelezve a bandája irányába, de miért is lettem volna? Éppen semmi nem történt, úgyhogy azt tettem, aminek értelmét láttam. Aztán a második lemeznél Tony Franklint és engem is session-zenészként akart szerepeltetni, amibe persze egyikünk sem ment bele és inkább leléptünk. Ilyen előzmények ismeretében senki nem gondolhatta komolyan, hogy majd vendégeskedni fog nálunk… Talán akkor történhetett volna meg, ha a Guitar Zeus helyett a Sykes logót tettük volna a borítóra… Mindezek ellenére 2010-ben közel álltunk ahhoz, hogy létrejöjjön a Blue Murder újjáalakulása: Sykes kiszállt a Thin Lizzyből, a háttérben pedig elkezdett kialakulni valami, ami persze már azelőtt szét is esett, hogy igazán komolyra fordult volna. És azóta sem történt nála semmi… Ami szomorú, mert nincs olyan interjú, hogy meg ne kérdeznék, mi van a Blue Murder-üggyel. Azt látom, hogy az emberekben komoly hiányérzet munkálkodik a zenekar kapcsán, befejezetlen történetként tekintenek rá. Biztos vagyok benne, hogy a világ minden táján lenne igény Blue Murder-koncertekre…

Az elmúlt évtizedben több zenei vállalkozásban is érdekelt voltál, például a King Kobrát is életre keltetted…

Carmine: A King Kobra újra él és virul, mégpedig olyannyira, hogy a nyár folyamán új lemezzel jelentkezünk, Music Is A Piece Of Art címmel. A klasszikus felállásból itt van velem Johnny Rod basszusgitáros, valamint az utóbbi évek frontembere, Paul Shortino. Mick Sweda gitáros, aki szintén alapító tag volt, viszont úgy döntött, hogy nem tart a továbbiakban velünk. Időpocsékolásnak tartotta a King Kobrával való foglalatoskodást, azt érezte, hogy nem éri meg ennyi energiát belefektetni a lemezkészítésekbe és inkább visszament a Bulletboysba… Nekem ez a banda viszont minden csak nem felesleges időtöltés, mondhatni, szívügyem a csapat hagyatékának ápolása és életben tartása. Persze csak a magam nevében beszélhetek és ezért simán el tudtam fogadni Mick döntését, pláne úgy, hogy sikerült nem is egy, hanem egyenesen két kiváló gitárost találni a helyére: Carlos Cavazót a Quiet Riotból és a Ratt soraiból ismeri a világ, míg Rowan Robertson Ronnie James Dio mellett zenélt annak idején. Remek munkát végeztek a lemezen, amit egyébként kicsit tovább is tartott elkészíteni emiatt. Időbe telt, míg mindent összecsiszoltunk, de megérte a plusz munka. A hangzásra sem lehet majd panasz, hiszen a keverést az a Pat Regan végezte, aki például Ritchie Blackmore-ral is sokat dolgozott korábban a Deep Purple, a Rainbow és a Blackmore’s Night lemezein, de a KISS és a Mr. Big némely anyagai szintén az ő nevéhez fűződnek. Zeneileg viszont némileg el fog térni az album a korábbi King Kobra-produkcióktól, ami főleg a gitárosok számlájára írható: míg Carlos Cavazónak a vérében van a ‘80-as évek Los Angeles-i zenéje, addig Rowan Robertson angol lévén inkább a riffesebb, bluesosabb brit dolgokban hisz. Mindketten hozták a maguk témáit, amiből egész különleges elegy képződött, mintha a King Kobrát összekevertük volna a Led Zeppelinnel. A dobhangzásom nyilván változatlan és ez is erősíti a zepes érzetet, lévén kortársak voltunk Bonzóval. Számomra nagyon meggyőző lett ez az angol-amerikai koktél, amit kevertünk, tényleg minden apró részletre odafigyeltünk.

A lezárások alatt milyen további projektekkel múlattad az időt?

Carmine: Egy Fernando Perdomo nevű zenésszel készítettem egy roppant izgalmas, progresszív hangulatú instrumentális anyagot. Fernando egy 42 éves kubai származású multihangszeres zenész, aki Miamiben él és ezen az Energy Overload című közös lemezünkön gitározik, basszusozik és a billentyűs hangszereket kezeli. Van egy házam Floridában, ahol az öcsém, Vinny korábban berendezett egy stúdiót. Fernando demói olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy lementem oda és megcsináltuk ezt a lemezt. 18 dalt írtunk, amiből 12 került fel a korongra, a többit pedig eltettük a második anyagunkhoz, mert lesz második, ez biztos. Érdekesen telt az elmúlt év nekem, mindössze 12 fellépésem volt, a többi időt a stúdióban töltöttem. A 2020 februárjában még koncerteztem a testvéremmel, Vinnyvel, utána pedig lehúztuk a függönyt és egészen tavaly szeptemberig nem álltam színpadra. Azt követően három bulink volt Vinnyvel és kilenc a Vanilla Fudge-dzsal. A Fudge rögzített egy új témát is, de úgyszintén csináltunk egy Tim Bogert emlékdalt, valamint a Guitar Zeusszal is összeraktunk egy számot, továbbá mások számára dolgoztam, szóval nem unatkoztam.

A rock egyik nagy rejtélyét segíts megfejteni: miközben “episz”-ként ejted a vezetéknevedet, addig a testvéredet, Vinny-t “episzi”-ként ismeri a világ. Miért van ez így?

Carmine: Nos, az eredeti kiejtés az “episzi”, amikor Jeff Beckkel és Tim Bogerttel csináltuk a Beck, Bogert & Appice projektet, akkor még én is így ejtettem a nevemet. Aztán csatlakoztam Rod Stewarthoz, aki azt mondta: “Figyelj, legalább ötféleképp mondják, hogy Appice. Episz, epicsi, episzi, apisz, apájsz. Tegyünk már ebben rendet és döntsd el végre, hogy ettől kezdve hogyan mutassalak be a dobszóló előtt. Az ilyesmi nem mellékes, amikor húszezer embernek játszunk esténként!” Mivel a legtöbben “episz”-nek szólítottak, amit hasztalan javítottam állandóan “episzi”-re, 1976-ban Rod hatására elhatároztam, hogy attól kezdve a nevem “episz”! Az egyik dobgyártónak annyira bejött ez, hogy a marketingesek még egy szójátékot is felfűztek rá az egyik közös reklámunkban. Így hangzott: “Everybody wants a piece of Appice”... Minden rendben is volt ezzel egészen 1981-ig. Aztán jött Vinny meg a Black Sabbath a Mob Rules lemezzel és az “episzi” kiejtéssel ledobta az atombombát. Gondolhatod… Azóta eltelt 40 év és a világ továbbra sem képes felocsúdni a sokkból és a zavarodottságból. Örökre “episz” és “episzi” maradunk…

www.facebook.com/CarmineAppiceOfficial

Írta: Danev György



 

2022. május 7. 06:12

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA