BORN TO LOSE, LIVED TO WIN - A MOTÖRHEAD-SZTORI
Háromszoros jubileumhoz érkezett 2025-ben a néhai Motörhead legénysége, még ha eme évfordulók közül egy meglehetősen kesernyés is: minden idők egyik legfontosabb rock & roll-brigádját éppen ötven évvel ezelőtt, 1975-ben alapította Lemmy Kilmister, aki most Karácsonykor ünnepelné nyolcvanadik születésnapját, ha tíz évvel ezelőtt, 2015. december 28-án nem hagyta volna maga mögött a földi létet. Ugyanakkor valószínűleg Lemmy lenne az utolsó, aki azt akarná, hogy egyfajta kései nekrológ formájában szenteljünk neki oldalakat, ezért tudjátok mit? Nem is tesszük, inkább kendőzetlen módon belecsapunk a rocktörténet valaha élt egyik legnagyobb ikonjának hétköznapinak éppen nem mondható kalandos történetébe: egy vesztesnek született, de az életet mindvégig nagykanállal faló, a gyertyát pedig két végén égető győztes munkásságának ismertetésébe, kinek egyetemes rockzenére gyakorolt elévülhetetlen hatása sokkal jelentősebb, mint azt a legtöbben gondolnák.
„We are Motörhead and we play rock & roll” - negyven éven keresztül ezzel a mondattal konferálta fel a Motörhead koncertjeit Lemmy Kilmister, aki 1975-ben, zenekara megalapításakor valószínűleg nem sejtette, hogy fél évszázaddal később még mindig hivatkozási alap lesz az életműve. A legendásan önpusztító életformát űző frontember Ian Fraser Kilmister néven 1945. december 24-én látta meg a napvilágot a közép-angliai Stoke-on-Trent városában, ugyanott, ahol későbbi kebelbarátja, egy bizonyos Slash is nevelkedett. Nehézségekkel teli gyerekkort rótt rá az élet, ő azonban rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy minden szituációt a maga javára fordítson. A Lemmy becenevet az iskolatársak ragasztották rá, a gitárt pedig 1957-ben akasztotta először a nyakába: persze nem világmegváltó tervek vezérelték, mindössze csajozni akart, ami be is jött, idővel azonban meggyőzte magát, hogy érdemes lenne rendeltetésszerűen is kezdeni valamit a hangszerrel. Szemtanúja volt a rock & roll műfaj születésének, ami az ő világát is éppúgy felforgatta, mint mindenkiét. A rádióból szóló Bill Haley-, Little Richard-, Eddie Cochran- és Buddy Holly-dalok hatására kezdett gitározni. Tizenöt volt, amikor kicsapták az iskolából, ami egyet jelentett a lejtőn való elindulással: csavargás, hajléktalan lét, koldulás, alkohol, drogok, egyszóval teljes reménytelenség. A hatvanas évek elején Manchesterben kötött ki, amitől csak egy ugrás volt Liverpool. Mindkét város zenei élete tűzhelyen felejtett fazékként fortyogott, a térség a Merseybeat-stílus melegágyaként ontotta magából az újító zenekarokat. Lemmyt természetesen magával ragadta a Beatles, az élmény pedig sorsfordítónak bizonyult, mert rátalált arra, ami végre értelmet adhatott addigi céltalan életének.
Attól kezdődően számtalan manchesteri csapatban megfordult gitárosként, a szintlépés viszont akkor jött el, amikor 1965-ben csatlakozott a blackpooli illetőségű Rocking Vicarshoz. A Vicars minden szürrealizmusa ellenére professzionális zenekar képét mutatta, hiszen szerződésük volt a CBS kiadóval, Lemmy pedig összesen három kislemezt vett fel velük, majd a csapat tagjaként turnézott Európa-szerte, még a vasfüggöny mögötti Jugoszláviában is. Két évig játszott velük, majd áttette székhelyét Londonba, további lehetőségek után kutatva. A brit invázió addigra a tetőfokára hágott, Lemmy pedig hirtelen Jimi Hendrix stábjában találta magát. Egy teljes éven át roadolt az extravagáns gitárlegendának, majd némi szünetet követően 1972-ben csatlakozott a Hawkwind társaságához, immáron basszusgitárosként. A pszichedelikus space rockban utazó kollektíva újabb mérföldkövet jelentett Lemmy karrierjében, aki addigra már mélyen beleásta magát a tudatmódosító szerek világába, mindazonáltal az együttműködés mindkét fél számára gyümölcsözőnek bizonyult. Rögtön az elsők között vették fel a Silver Machine dalt, ami az angol slágerlistán a harmadik helyig jutott, a sikeres lemezek és turnék pedig egymást követték. Már az amerikai áttörés küszöbén álltak, amikor 1975-ben Lemmyt a kanadai határon letartóztatták kábítószer birtoklásáért, ezt kihasználva a Hawkwind - szintén súlyosan drogos - tagjai azonnal kitették a szűrét, jóvátehetetlen hibát követve el saját karrierjükre nézve.
Lemmy azonban nem lett volna Lemmy, ha nem vett volna méltó módon revansot rajtuk: az utolsó dal, amit a Hawkwind számára írt, a Motorhead volt, így amikor a kirúgását követően rekordsebességgel összerakta saját háromtagú bandáját, a Motörhead nevet adta a formációnak. Az első felállásban a korai UFO-gitáros Larry Wallis és Lucas Fox dobos szerepelt, a koncertezést pedig 1975 derekán kezdték el. A Hawkwind miatt a brit zenei sajtó részéről kiemelt figyelem övezte az új bandát, mindenki türelmetlenül várta, hogy mi lesz Lemmy következő lépése. A csattanós válaszra nem kellett sokáig várni, a Motörhead ádáz rock & rolljánál vadabbat korábban még nem hallott a világ. A punkok és a rockerek figyelmét egyaránt felkeltő társulatban a szakma is meglátta a potenciált, a Hawkwind lemezeit is gondozó United Artists kiadó azonnal leszerződtette a triót. A bemutatkozó lemezen a producerként rendszeresített Dave Edmunds gitárossal kezdtek dolgozni, aki egyéb kötelezettségei miatt féltávnál kénytelen volt kihátrálni az együttműködésből. Vele együtt Lucas Fox dobos is távozott a fedélzetről, a helyére Philty “Animal” Taylor került. Időközben a United Artists megvonta a támogatást a Motörheadtől, és a már elkészült On Parole album a fiókba került. Ha ez nem lett volna elég, a menedzsmenttel is gondjaik támadtak, majd jött az újabb tagcsere, amikor Wallist “Fast” Eddie Clarke váltotta a gitáros poszton. Az 1976-os év dalszerzéssel és koncertezéssel telt, a naptár pedig már ‘77-et mutatott, mire a United Artists szorításából kiszabadulva végre kiadhattak egy kislemezt, a Leaving Here-t. Ezt egy másik single, a Motörhead követte, ekkorra viszont már a széthullás szélére sodródott a brigád a kétévnyi kilátástalan görcsölés következtében. A mentőövet a Chiswick Records embere, Ted Carroll dobta nekik, mondhatni véletlenül: Carrollt eredetileg a Marquee klubban rendezett búcsúkoncert felvételével bízták meg, ami végül nem jött össze, helyette viszont felajánlott Lemmyéknek két nap stúdióidőt, hogy felvehessék a Motörhead-kislemezt. Nekik azonban eszük ágában sem volt a kislemezzel vesződni. Albumot akartak, így aztán rohamtempóban feltoltak bő tucatnyi dalt, ami a hamvába holt On Parole anyagának újbóli feljátszását is magába foglalta. A bemutatkozó nagylemez végül 1977 augusztusában jelent meg, de annak ellenére nem vetett túl nagy hullámokat maga körül, hogy örökzöldek egész sorát vonultatta fel a címadó daltól a White Line Fever-ön át az Iron Horse/Born To Lose-ig. Egy évvel később már a Bronze Records égisze alatt dolgoztak, a kooperáció a Louie, Louie kislemezzel vette kezdetét, ami megadta felhatalmazást a második album elkészítéséhez. Akkor történt, hogy felléphettek a BBC Top Of The Pops műsorában, a Rolling Stones albumairól ismert Jimmy Miller producer vezetésével készített 1979 márciusi Overkill pedig már jóval messzebbre vitte a Motörhead hírét. A rajongói ősfavoritokban - Metropolis, No Class, Overkill, Stay Clean - tobzódó anyag kereskedelmi szempontból is szép eredményeket ért el, a keményzenei színtérre gyakorolt instant hatása azonban sokkal lényegesebb volt: az Overkill lényegében megágyazott annak a robbanásnak, ami nem sokkal később a New Wave Of British Heavy Metal-mozgalom képében szabadult a ködös Albionra, majd az egész világra. Noha Lemmy mindvégig következetesen ragaszkodott hozzá, hogy a Motörhead nem heavy metalt, hanem rock & rollt játszik, az Overkill nem csupán az NWOBHM-csapatoknak mutatott utat, hanem tevékenyen részt vállalt egy erőszakosabb irányzat magvainak elvetésében is: a thrash-műfaj kialakulásához Lemmyék éppúgy hozzájárultak, mint a Judas Priest és a Diamond Head, befolyásuk horderejéről talán a Metallica tagjai tudnának a legtöbbet mesélni.
Ilyen felvezetés után nem lehetett akadálya egy komoly turnénak, ám a körút végül balul sült el, Finnországban előbb letartóztatták, majd kiutasították őket. Miután visszatértek Londonba, nekiálltak a harmadik lemeznek, amit szintén Jimmy Millerrel vettek fel. A Bomber címmel ‘79 októberében piacra dobott lemez már a top 20-ba repítette Lemmyt és társait, holott maga a zeneanyag nem igazán tudott kilépni az Overkill árnyékából. Vitán felül áll, hogy őrületes sikert aratott, hiszen alig pár hónap leforgása alatt ezüstlemez lett Angliában, világszerte pedig negyedmillió példány kelt el belőle, dalok szintjén mégsem vehette fel a versenyt elődjével. Hogy ezt mennyire lehetett a heroinba egyre csúnyábban belemászó Jimmy Miller nyakába varrni, vagy esetleg a kiérleltség hiányának számlájára írni, ezt csak találgatni lehet, mindenesetre később maga Lemmy is elismerte, hogy a korongon akadtak üresjáratok. A közönséget ez azonban nem gátolta meg abban, hogy totálisan rákattanjon a Motörheadre. A következő turné komoly szintugrást jelentett, a fellépések egyre látványosabbá váltak a világháborús díszletek okán, az ováció pedig egyre hangosabb lett. (Időközben a United Artists próbálta meglovagolni a sikert, és még abban az évben kijött az On Parole album is…) A trió elképesztő lendületben volt, de azt is érezni lehetett a levegőben, hogy a legjobb formájukat még csak ezután fogják elérni. Nem kellett sokáig várni arra, hogy ez bekövetkezzen: az 1980-as keltezésű Ace Of Spades nem csupán a Motörhead definitív mesterműve lett, hanem a korszak egyik legfontosabb albuma, amivel minden gátat átszakítottak. Vic Maile producer segítségével egy tökéletesen koherens anyagot tettek le az asztalra, ami rövid időn belül a hard rock és a heavy metal egyik rendíthetetlen alappillérévé vált. Először a címadó dalt adták ki single formájában, ami bejutott a top 20-ba Angliában, végül pedig elérte a platinafokozatot, miután bőven több mint félmillió darabot adtak el belőle. A nagylemez 1980. november 8-án jött ki, és hasonló tempóban fogyott, amivel a brit eladási lista negyedik helyére került. Máig ez számít a legnagyobb példányszámban elkelt lemezüknek, és ez volt az első olyan, ami a Mercury terjesztésében már Amerikában is kapható volt. A kereskedelmi áttörés és hírnév ellenére Lemmyék nem dőltek hátra, éppen ellenkezőleg: még magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak a koncertezés terén. Jellemző, hogy az ezüst- és aranylemezek után járó díjakat a nagyszabású lemezbemutató turné Leeds-i és Newcastle-i állomásain adták át nekik 1981 márciusában. A két helyszínt azért fontos hangsúlyozni, mert éppen e két városban rögzítették a banda első koncertanyagának javát, ami No Sleep ‘til Hammersmith címmel jelent meg pár hónappal később. A korong még az Ace Of Spades-nél is nagyobbat robbant, ami ma már talán meglepően hangzik, de azokban az években az ilyesmi nem számított egyedi esetnek: ami a Thin Lizzynek a Live And Dangerous, a UFO-nak pedig a Strangers In The Night volt, az a Motörheadnek a No Sleep ‘til Hammersmith-t jelentette. A rocktörténet legjobb koncertlemezei között számon tartott album listavezetővé vált Angliában, és még Ace Of Spades-nél is többet adtak el belőle, miközben szimbolikusan lezárta a csapat első nagy korszakát. Az Ace Of Spades-szel végre eljutottak az Egyesült Államokba is, ahol Ozzy Osbourne előzenekaraként járták be az észak-amerikai kontinenst. A Motörhead túl sokat nem profitált az ottani túrából, a Mercury kiadó ugyanis nem promotálta megfelelően a rájuk bízott albumot, Lemmy és Ozzy között viszont életre szóló barátság köttetett, ami később számos közös dal formájában is testet öltött.
Az 1981-es év a zenitet jelentette a Motörhead számára: eszelősen jó köröket futottak, képtelenek voltak hibázni, ilyen magasságokból azonban törvényszerűen csak lefelé vezethet az út. Az ötödik stúdióalbum, az 1982-es Iron Fist nem sikerült rosszul, mégsem fogadta egyöntetű üdvrivalgás, ráadásul már a készítésekor feszültségek keletkeztek: Lemmy egyértelműen rossz döntést hozott, amikor Eddie Clarke gitárosnak adta a karmesteri pálcát, hogy producerként levezényelje a felvételeket. Az ellentétek a turnén még inkább kiéleződtek, ami oda vezetett, hogy Clarke a második koncertet követően kiszállt a bandából. Haladéktalanul találniuk kellett valakit a helyére, hogy a körút folytatódhasson. Az a Brian Robertson lett Eddie utódja, aki korábban a Thin Lizzy legklasszikusabb felállásának tagjaként alkotott örökérvényűt. Eleinte úgy tűnt, hogy Lemmy jó lóra tett Robbo leigazolásával, aki makulátlanul pengetett az amerikai és japán koncerteken. A vele készített Another Perfect Day album zeneileg kikezdhetetlen volt, mégis kilógott kissé a sorból, a rajongók pedig nem rejtették véka alá ellenszenvüket. A korong sokkal inkább Brian szellemiségét tükrözte, ami miatt még Lemmy védjegyszerű basszusozása és dalszerzői stílusa is háttérbe szorult. Szigorúan szakmai nézőpontból Tony Platt produceri munkájába sem lehetett belekötni, a tábor azonban egy emberként utasította el a csiszoltabb hangzást és a hard rockosabb felfogást. A megjelenést követő koncertek során hovatovább elkezdtek kiütközni Robbo azon személyiségjegyei, amelyek miatt a szakmában már korábban is sokan fenntartásokkal kezelték és problémás embernek tartották. Az alkoholtól teljesen szétcsúszott gitáros állapota egy idő után már nem tette lehetővé a koncertezést, így a hátralévő fellépéseket lemondták. A turné félbeszakadását követően Robbót kirúgták, majd Lemmy a Melody Maker magazinban adott fel újsághirdetést, hogy a Motörhead új gitárost keres.
Többen is jelentkeztek, de végül ketten maradtak fenn a rostán: Phil Campbell és Mick “Würzel” Burston. A meghallgatásuk aznap történt, amikor Phil Taylor dobos bejelentette távozási szándékát, így egy kritikus pillanatig Lemmy volt a Motörhead egyetlen tagja. Ez az állapot azonban rögvest megváltozott, amikor Campbell és Würzel meggyőzték őt, hogy vegye be mindkettőjüket a bandába. Campbell hozta magával Pete Gill dobost is, aki régebben a Saxonban játszott. Ez az 1984-es összeállítás jó időre stabilizálta a Motörheadet. Az új arcok friss vért pumpáltak a csapatba, ez világosan látszott a No Remorse válogatáslemez négy új dalán. Habár új kiadóhoz igazoltak, és a GWR-rel kötött szerződés első kiadványát elég ideig érleték, az 1986-ban megjelent Orgasmatron mégis a hiteltelenség szakadékába zuhant, rettenetes hangzására nem lehetett sem reális magyarázat, sem mentség. Ellenben a zenekar pályafutásának abszolút mélypontjaként az Orgasmatron okozta kijózanító pofon épp jókor jött. Kiderült az is, hogy Pete Gill nem illik a képbe, így hamarosan útilaput kötöttek a talpa alá. Phil Taylor visszatért, a csorbát pedig rögtön ki akarták köszörülni a következő lemezzel. A Rock ‘n’ Roll már 1987-ben kijött, és bár acélosnak csak némi jóindulattal lehetett nevezni, arra jó volt, hogy a segítségével elkezdjenek kikászálódni a gödörből. Egyértelmű, hogy az az éra nem hozott szerencsét a Motörheadnek, így Lemmy el is engedte azt a pár évet, ami még hátra volt a dekadencia évtizedéből.
Egészen 1991-ig kellett várni, mire a zenekar valódi életjelet adott magáról, az viszont nagyot szólt: az időközben Los Angelesbe költözött társaság egy multihoz, az Epichez szerződött, az 1916 címmel ellátott kilencedik stúdióanyag pedig győzedelmes visszatérést mutatott ahhoz a megátalkodott, foglyokat nem ejtő rock & rollhoz, ami utoljára úgy 1982 körül jellemezte őket. A Grammy-díjra jelölt kiváló anyag sallangmentes hozzáállásával sikerrel helyezte vissza a Motörhead legénységét a térképre, a címadó dal fajsúlyos lírája ugyanakkor azt is jelezte, hogy Lemmy továbbra sem tett le arról, hogy néha felfedezetlen területekre kormányozza a banda csatahajóját. Az 1916 sikerrel mentette át a Motörheadet a kilencvenes évekre, Phil Taylor számára viszont végérvényesen a hattyúdalt jelentette. Az egykor újítónak számító dobos egyre kevésbé bírta az iramot, technikailag elérte teljesítőképessége határát, ezért mindenképpen váltásra volt szükség. Az Epic számára készített második anyag, a March Ör Die dalait sessiondobosként Tommy Aldridge játszotta fel, állandó tagnak viszont azt a Mikkey Dee-t vették be, aki szabad vegyértékű zenészként éppen semmilyen projektben nem volt lekötve. A kissé felemás March Ör Die annak ellenére nem lett nagy durranás, hogy tartalmazott egy MTV-képernyőre kalibrált balladát I Ain’t No Nice Guy címmel, amiben Ozzy és Slash vendégszerepelt, valamint felkerült rá az Ozzy nagy sikerű No More Tears lemezén már korábban bemutatott Hellraiser is Lemmy énekével. Persze ennek egyszerű oka volt, mégpedig a kiadó nemtörődömsége: hiába tudta mindenki, hogy az I Ain’t No Nice Guy irdatlan rádiós potenciált rejt, az Epic promós gépezetét azzal együtt sem lehetett beállítani a dal mögé, hogy akkor már a komoly hatalommal rendelkező Sharon Osbourne menedzselte a bandát. Nyilvánvaló, hogy kezdtek más szelek fújni a zeneiparban, a Motörheadnek pedig nem akartak lapot osztani odafent. A világ 1992-re már térdig gázolt a grunge-korszakban, így senkit nem ért meglepetésként, hogy a relatív sikertelenség miatt az Epic az első adandó alkalommal kitette Lemmyék szűrét.
Ez azonban nem számított igazán. A lényeg az volt, hogy a svéd mesterdobos csatlakozásával a Motörhead megütötte a főnyereményt. Dee briliáns játéka ugyanis rögtön más dimenzióba helyezte a zenekar jól ismert stílusát, az előrelépést pedig már az első közös lemezen, az 1993-as Bastards korongon egyértelműen le lehetett mérni. A későbbi sztárproducer, Howard Benson közreműködésével megalkotott korong hallatlanul magas minősége még az 1916-ra is rátett egy lapáttal. A Bastards azonban hiába volt a zenekar történetének egyik legtökéletesebb produkciója, új kiadójuk, a német ZYX tett róla, hogy ne menjen híre az albumnak. A németalföldi piacra dolgozó, elsősorban dance- és techno-vonalon mozgó cégnek lövése sem volt arról, hogyan kellene eljuttatni a Motörheadet a célközönségéhez, de legalább elegendő pénzt adtak a lemez elkészítésére. Ezzel együtt jókora kihagyott ziccer sokáig fejfájást okozott a bandának, nehezen tudták megemészteni, hogy zseniális anyag eltűnt a süllyesztőben. Az Airheads mozifilmben betétdalként használt Born To Raise Hell Ice-T-vel és az Ugly Kid Joe-frontember Whitfield Crane-nel végül kapott némi MTV-s jelenlétet Európában, de ez sovány vigasz volt, azt viszont az elszalasztott lehetőség dacára is tudták, hogy elkapták a fonalat és nyomni kell tovább a gázpedált.
Mást nem is tehettek, mert a metálközösség irányából újra hallatlan érdeklődés mutatkozott irántuk. Az underground egyértelműen megkérdőjelezhetetlen létjogosultságú tényezőként számolt Lemmyékkel, amit annak is köszönhettek, hogy az új generáció tagjai előszeretettel hivatkoztak rájuk. A Metallica és a Guns N’ Roses éppúgy szívesen turnézott velük, mint a Skid Row, az Alice In Chains vagy a Morbid Angel, ez pedig az alternatív trendek közepette is növelte ázsiójukat. 1994-re aztán elkezdett letisztulni az üzleti háttér, amikor leszerződtek az egyik legtőkeerősebb független metálkiadóhoz, a német SPV-hez tartozó Steamhammerhez. A velük kötött együttműködési megállapodás szilárdságát jól mutatta, hogy a zenekar tizenhárom év alatt nyolc stúdióanyagot szállított le a hannoveri illetőségű lemeztársaságnak, amivel végre pénzügyileg is egyenesbe jöttek.
Persze mindez nem jelentette azt, hogy az élet fenékig tejfel a csapat számára. Az új éra helyből tagvesztéssel indult: a Motörhead tizenkettedik stúdiólemeze, a Sacrifice úgy jelent meg 1995 márciusában, hogy még négy fotó szerepelt a borítón, ám a megjelenéssel egy időben bejelentették Würzel távozását. Zeneileg mindez kifejezetten lényeges változást jelentett a csapat belső dinamikájában, Burston ugyanis a megelőző évtized folyamán fontos szerepet játszott a Motörhead dalszerzésében. Mikkey: „Würzel korábban sok témát írt. Óriási riffek érkeztek tőle. Rendszerint azt mondogattam, hogy Würzel motörheadebb, mint Lemmy, Phil és én együtt. Szuperkemény nótákat meg riffeket hozott. Phil meg én néha, ha nem is túl lágy, de mindenképpen zeneileg polírozottabb témákban gondolkodtunk, Würzel viszont egyszerű, lényegre törő, nagyon kemény riffekben. Emberként is távol álltak tőle a bonyolult dolgok, ami kurva jó volt, sokszor később is hiányzott, de igazából egyszerűbb lett az életünk, miután elment, mert már nem érezte magát jól a zenekarban.”
Dee később többször is utalt rá, hogy a gitáros távozásának hátterében elsősorban akkori felesége állt, akinek cseppet sem volt ínyére a sok hosszas távollét meg a Motörheaddel járó rock'n'roll életvitel. Lemmy szerint Burston emellett a haveri köréből is rossz tanácsokat kapott. A banda mindenesetre nem esett kétségbe, főleg, hogy a jó eséllyel minden idők legsúlyosabb Motörhead-albumának is beillő Sacrifice-ot kifejezetten jól fogadta a szakma, így nem vettek be másodgitárost, tíz év óta először ismét trióban keltek útra. A csapat körül decemberben támadt extra hírverés, amikor is a Lemmy ötvenedik születésnapját ünneplő hollywoodi koncerten, a The Whisky A Go Góban a Metallica is tiszteletét tette Lemmynek maszkírozva, The Lemmys néven. Vagyis ekkoriban néha-néha már felvillant a banda majdani mémesedett státusza, de ekkoriban még nem tudták apróra váltani. Olyannyira nem, hogy a következő, 1996 őszén kiadott, két előzményénél rockosabb hangvételű Overnight Sensation lemezbe csaknem belepusztultak Mikkey szerint: „A Bastards meg a Sacrifice nagyon jó lemezek voltak. Az Overnight Sensation is, de az a periódus jelentette a zenekar legkeményebb időszakát. Lemmy eléggé ellágyult, mi meg csak lestünk egymásra Phillel: az akusztikus gitárt erőltette és szinte popos dallamokat hozott... Nem értettük, mi a franc ez és rengeteget vitatkoztunk a keverés idején. Szerintem kétszer vagy háromszor is kiléptem közben a zenekarból, de Phil is... Azt mondtuk: baszki, Lemmy, csináld meg egyedül ezt a kurva lemezt, szarunk rá! Kemény idők voltak...”
A formátlanabb 1998-as Snake-Bite Love után, a 2000-es We Are Motörheaddel megint nagyon összekapták magukat. Ez a lemez csaknem olyan durvára sikeredett, mint a '95-ös, és utána szó szerint egyetlen alkalommal sem nyúltak már mellé, az összes későbbi munkájuk megbízhatóan erős lett, legyen szó a 2002-es Hammeredről, a 2004-es Infernóról, a 2006-os Kiss Of Deathről, a 2008-as Motörizerről, a 2010-es The Wörld Is Yoursról, a 2013-as Aftershockról vagy a 2015-ös Bad Magicről. Az Inferno abból a szempontból még mini-korszakhatárt jelentett, hogy itt bútoroztak össze először az amerikai Cameron Webb producerrel, akivel olyannyira megtalálták az összhangot, hogy a hátralévő időszakra állandó zenei rendezőjükké avanzsált. Persze bárki mondhatja, hogy ezek az albumok már nem olyan fontosak, mint a ’70-es és ’80-as évek fordulójának anyagai, és igaza is van: Lemmy nem akart mást játszani, mint bármikor korábban, de azt megbízható, korrekt színvonalon, kilengések nélkül tette. A vele azonos karrierkorszakban járó, matuzsálemi korú bandák esetében pedig nem feltétlenül ez az általános.
Pláne, ha valaki olyannyira két végén égette a gyertyát, mint Lemmy. Ehhez képest az évtizedeken át tartó rock’n’roll életmód csak a 2010-es évek elejétől kezdte megbosszulni magát, és az utolsó néhány évben a frontember egészségi állapota meglehetősen megrozzant. Mindez lemondott koncertekben, turnékban manifesztálódott, amit Lemmy persze igen nehezen viselt, és egészen a végsőkig konokul tagadta az interjúkban, hogy bármi baja lenne: „Rohadtul unom, amikor arról kérdezgetnek, hogy meg fogok-e halni, bassza meg. Baromi unalmas ez a kérdés. Jól vagyok. Folytatom a dolgomat, és a tőlem telhető legjobbat nyújtom ezután is. Vannak jó napjaim és rossz napjaim, de többnyire jól vagyok. Az utolsó amerikai turné is tök jó volt. Ha eléred a hatvanat, hirtelen elkezdesz romlani. Mindenki azt hiszi, hogy öregedni könnyű, de sosem gondolják át alaposan a kérdést. Mert igazából majdhogynem sokkszerűen jön a dolog. De ettől még nem akarom megadni magam neki.”
Ennek ellenére, legkésőbb a 2015-ös Glastonbury Fesztiválon már mindenki láthatta, hogy nagy a baj, itt ugyanis Lemmynek sikerült egy elég csúnyát bakiznia a rendezvényen: az Ace Of Spades után az Overkill következett a műsorban, ő azonban utóbbira is az Ace Of Spadest énekelte rá. „Egyszerűen leblokkolt az agyam – mondta az esetről utólag. – Rengetegszer énekeltem már ezeket a nótákat, mégsem fordult még elő korábban soha ilyen. De az előző este egyébként ugyanígy megesett velem a dolog, kibaszott szörnyű volt, és megfogadtam, hogy többször nem fordulhat elő hasonló. De előfordult. Természetesen.” Lemmy ettől függetlenül kötötte az ebet a karóhoz, hogy jól van: hangoztatta, hogy manapság már vodka-naranccsal öblöget a régi jackes kóla helyett (noha az orvosai évek óta azt szajkózták neki, hogy egyáltalán nem lenne szabad alkoholt innia), és cigiadagját is radikálisan csökkentette. „Heti egy dobozzal szívok el. Ami pedig a piát illeti, jobban szeretem a narancslevet, szóval a Coca-Cola bekaphatja – fogalmazott, és annak ellenére is kitartott, hogy ekkoriban már bottal kellett járnia, és a színpadra is úgy támogatták fel. – A lábaim szétbaszódtak, de ettől természetesen még mindig elpusztíthatatlan vagyok. Játszani fogunk, ameddig képes vagyok bot nélkül kisétálni a színpadra. De még akkor is, ha már csak bottal fogom tudni megtenni ezt.”
Végül azonban Lemmy sem dacolhatott a biológiával: mindössze néhány nappal hetvenedik születésnapja után, alig húsz nappal a zenekar utolsó Európa-turnéját követően – nem mellesleg egyetlen bő hónappal Philthy “Animal” Taylor halála után – 2015. december 28-án, Los Angeles-i otthonában elhunyt. A Motörhead frontemberének halálát prosztatarák, illetve kétféle szívzűr, úgynevezett vértolulásos szívelégtelenség és ezzel összefüggő szívritmuszavarok okozták. Todd Singerman, a Motörhead menedzsere Lemmy halála után azt nyilatkozta: csak néhány nappal a tragédia előtt értesültek arról, hogy a frontember rákos. A legenda december 15-én ment orvoshoz, mert nem érezte jól magát, és ugyan eleinte a szakemberek sem vettek észre semmi rendkívülit, a biztonság kedvéért mégis elküldték egy MRI-re, mivel beszéde kicsit furcsának tűnt, és ebből arra következtettek, hogy esetleg lehetett egy kisebb stroke-ja. A vizsgálat azonban nem ennek nyomait mutatta ki, hanem daganatokat talált Lemmy szervezetében, és az is gyorsan kiderült, hogy a frontember menthetetlen. „A rák volt az utolsó betegség, amiről azt hittük volna, hogy valaha is megtámadja. Ha belegondolsz, a világ összes orvosánál és kórházában járt az elmúlt időszakban, és senki sem szúrta ki a dolgot… Így aztán komoly sokkot jelentett ez mindnyájunk számára” – mondta Singerman. A menedzser szerint ugyanakkor Lemmy beletörődve fogadta az eredményeket. „Mindannyiunk közül ő reagált a legjobban. Egyedül annyit kérdezett: csak két hónap? A doki meg: igen, Lem, nem akarok mellébeszélni, nagyon rossz a helyzet, és senki sem tehet semmit, hazudnék, ha azt mondanám, hogy van esélyed. Én azt akartam, hogy tartsuk meg magunknak az eredményeket, és mindössze annyit jelentsünk be: Lemmy halálos beteg, és mindenki hagyja békén. De ő annyit mondott: adjunk ki egy közleményt, mert szeretné, ha az emberek tudnák, hogy rákról van szó, hiszen rossz hírről van szó, és tudniuk kell.”
Mikkey Dee és Phil Campbell természetesen nem vitték tovább a Motörheadet: előbbi bekerült a Scorpionsba, utóbbi pedig saját fiaival folytatta Phil Campbell And The Bastard Sons néven. Ahogy a dobos fogalmazott: „A Motörheadnek vége, hiszen Lemmy volt a Motörhead. A zenekar tovább él majd az emberek emlékeiben. De nem fogunk turnézni, nem lesznek további lemezek, meg semmi. A brand tovább él, akárcsak Lemmy, akit mindenki megőriz majd a szívében.” Amikor 2018 januárjában „Fast” Eddie Clarke is elment, a Motörhead beiratkozott azon klasszikus rockbandák közé a Ramones vagy a The Jimi Hendrix Experience mellé, ahol a legklasszikusabb felállás összes tagja távozott ebből a világból. (Würzelt 2011-ben élte a halál.)
A zenekar öröksége persze ma is él: a Motörhead mémmé vált, dalaikat generációk hallgatják, pólóikat olyanok is viselik, akik talán nincsenek is tisztában az életművel, de mégis tudják: a logó és Snaggletooth a rock’n’rollt, a lázadást, a szabadságot, a menőséget testesítik meg. Lemmy ugyanis egyet jelentett ezekkel: sosem lassított, csakis a saját szabályai szerint élt. Ahogy Singerman fogalmazott: „Majdnem huszonöt évet töltöttem mellette, és naponta lecsúszott több mint másfél liter Jack Daniels, elment két-három doboz cigaretta, meg persze a többi kis kedvence. Mondom: minden áldott nap. Az utóbbi időben átváltott vodka-narancsra, amit én a magam részéről továbbra sem értettem, de ő úgy gondolta, egészségesebb így. Mindig eszembe jut egy nagyszerű idézet: Lemmy láttán Keith Richards is olyan, mintha a The Golden Girlsből lépett volna ki. A fickó tényleg minden nap ebben élt, és soha nem tartott szünetet. Ő volt az utolsó igazi rocksztár.”
Ahogy a pálya- és kortárs Saxon fogalmazott 2018-as They Played Rock And Roll emlékdalában: „The word was on the street / They were the boys to beat / And they played rock and roll." És soha, senki nem csinálta náluk jobban.
(A cikkhez felhasznált fotókért köszönet a Steamhammer kiadónak.)
Írta: Danev György és Draveczki-Ury Ádám
2026. március 8. 08:28