Boldog szép napok mozgalmas „utazással” - 2. rész
Ha létezik változatos, színes szakmai életút, akkor az Edda, a Bikini, a Beatrice, a Deák Bill Blues Band, a Boom-Boom, vagy éppen a Varga Miklós és a Band valamint számos egyéb zenekar egykori dobosáról az biztosan elmondható. Aki azon felül, hogy remek, precíz, karakteres ütőhangszeres, kiváló zeneszerző és billentyűs is. Érdekessége, hogy nem csupán az említett sztárbandákban, de a kevésbé neves formációkban sem tudott vagy inkább nem akart gyökeret verni, pedig az „összeférhetetlen” jelzőt egyáltalán nem róla találták ki. Épp ellenkezőleg: szerény, ám határozott, céltudatos egyéniség, akit állítása szerint egyetlen zenekarból sem küldtek el, minden esetben maga döntött a távozásról. Hirleman Berci, aki a beszélgetés végén meglepő bejelentést tett, az utóbbi másfél évtizedben külföldön zenél.
Míves névjegyet tettél le a Ricse asztalára: az ízes dobolásodon túl egyebek mellett olyan slágereket írtál, mint az Azok a boldog szép napok.
Az egyebek: Ez csak Rock ’n’ Roll, az Altatás, a Mostanában, vagy A kétezredik év felé. A szövegeket természetesen Feró írta, az Azok a boldog szép napokat azért is imádtam, mert abba mindenki belemagyarázta a saját elképzelését. A szovjetek kivonulásához éppúgy passzolt, mint egy szerelmi történet lezárásához. Azon röhögtünk, hogy Feró ebben olyan mondatokat fogalmazott meg, amelyek leginkább a régi nagy – általunk szeretett vagy utált – számokban fordulnak elő. Vagyis a dalszöveg tele volt közhelyekkel.
Eleve vidám körülmények között született, amit az is alátámasztott, hogy Feró a próbákon egy olyan hangszín pedált használt az énekhez, ami a mély és a magas hangokat váltotta – elég komikus volt hallgatni. És egy adalék: akkoriban az egyik roadunk, akit Gerendai Károlynak hívnak – ma híres ember – pakolta a dobomat és énekel abban a kórusban, amelyik a stúdió felvételen szerepel.
Hogyan jött össze, hogy te, aki a kemény zenét preferáltad, hamisítatlan slágert írj? Amit végül Nagy Feró saját életrajzi könyvének címéül is választott.
Ezt nem lehet előre meghatározni. Kijött. De ott a többi, amit az előbb felsoroltam, azok keményebbek, van köztük heavy is. Az Azok a boldog szép napok valahogy lágyra sikeredett, de az biztos, hogy enélkül nincs Beatrice buli.
Aztán a „boldog szép napok” elmúltával a Beatrice-ből is kiléptél. Mi történt?
Ismét váltani akartam. ’88-ban Makovics Dénessel megcsináltuk a Telegram zenekart, amelynek az énekese Mr. Basary lett, a régi Bill-zenekaros Balogh Mihály gitározott, Makovics Dénes itt nem szaxofonozott, hanem basszusozott, Ádok József, aki később fiatalon elhunyt, billentyűzött. ’89-ben egy nagylemezünk is megjelent Rossz hírek címmel. Ezen a lemezen már Vedres Joe is velünk volt, aki addigra szintén elhagyta a Bikinit. Volt felvidéki turnénk is, de ahogy visszaemlékszem, országosan is szerettek minket. Szép sikereket értünk el akkor, amikor a rockzene szinte haldoklott. Sok kínlódás volt, de azért játszogattunk, viszont nagyon hiányzott egy jó szervező. A készülőben lévő második albumra is születtek dalok, de már éreztem, hogy nincs jövőnk. Három évig, ’91-ig csináltam a Telegramot.
Kapóra jött, hogy Lojzi és Daczi Zsolt gitáros zseni barátom kijöttek hozzám azzal, mi lenne, ha visszamennék hozzájuk a Bikinibe. Kecsegtető volt, hiszen újabb lemez előtt álltak, és az általuk felvázolt tervek is tetszettek. Erre igent mondtam.
És persze tudtad mire számíthatsz. Nem csalódtál?
Egyáltalán nem, a Bikini addigra kiforrta magát, sikeres zenekarrá érett. Akkor csináltuk a sötétebbik oldal című lemezt, amire megint csak sikerült egy slágert összehozni, a Részegen ki visz majd haza címűt, de több más közös szerzemény is van rajta. Ez a visszatérésem évében, 1991-ben készült, egy évvel később egy másik nagyon jó albumot is kihoztunk, ez volt az Izzik a tavaszi délután. Ennek a zenéjét jórészt Lojzi és én írtam, a szövegeket pedig – mindkét lemezre – főként Dévényi Ádám írta. A címadó dalban például az a sor, hogy „két úr sétál a várban” a párosan járőröző rendőrökről szól.
A korszak harmadik lemeze már a Búcsúkoncert címet kapta, Lojzi ugyanis feloszlatta a zenekart. Ez az 1993-ban, a Budapest Sportcsarnokban lejátszott bulink zenei anyaga volt, ami már CD-n is megjelent. Debrecenben öblögettünk egy vendéglátóipari egységben, amikor a helyi rádióban hallottuk, amint főnökünk bejelenti, hogy vége, ennyi volt. Onnan tudtuk meg.
De miért lett vége? Kifáradás?
Őszintén megmondom, nem érdekelt. Mondjuk, a rendszerváltozás utáni kilencvenes évek nem igazán kedveztek az élő zenének. Elterjedtek a diszkóklubok, oda nem kellettek zenekarok, megoldották egy-egy zenésszel, aki CD-ről bejátszott zenére tátogott, meg ugrált az összetolt asztalokon. Az énekesek nem bírtak ellenállni a könnyű pénzkeresetnek, még kuplerájban is vállaltak fellépést. Ezzel nem nagyon lehetett mit kezdeni, aki nem akart ebbe a sorba beállni, inkább abbahagyta a muzsikálást.
A kezdetekkor ez nem így működött: mindenki azért vágott bele, mert szeretett zenélni és volt mondanivalója, amit az énekével, vagy a hangszerével kiadott magából. Nem azért, mert sokat lehetett keresni vele. Ha megélsz belőle és sikeres is vagy, az óriási dolog. Na, ez mára megváltozott, és szerintem nem jó irányba.
Ezek után mihez tudtál kezdeni?
Daczi Zsoltival egyből alakítottunk egy heavy-rock zenekart, ez volt a Tirana Rockers. Gubás Tibi énekelt és Balogh Tamás basszusozott. Ez sem tartott sokáig, különböző okok miatt nem tudtam tovább csinálni. Ők még folytatták egy darabig, én pedig egy év után elmentem Deák Bill Gyuszihoz. Közben zongoráztam a Sex Action – Mocskos élet című lemezén, de meghívást kaptam a P. Mobiltól a Honfoglalás szimfonikus előadására is az Állami Hangversenyzenekarral, ahol nyolc társammal dobolhattam együtt.
Kikkel kerültél össze Bill csapatában, hogy nézett ki az akkori felállás?
Retzler Péter billentyűzött, Kovács István basszusozott és Szász Feri volt a gitáros. Jó kis társaság volt, nagyon jól éreztem magam. Úgy kerültem oda, hogy ’94-ben Bill felhívott telefonon, egy kis beszélgetés után el is döntöttem, hogy elmegyek hozzá játszani. Két évig tartott, nagyon sok bulit csináltunk, szépen futott a szekér. Bill-lel a mai napig jó kapcsolatban vagyok, hetente felhív és érdeklődik irántam, mindenféléről beszélgetünk. Tőle is többször jöttem el, de mindig megértette, hogy miért akarok menni.
És miért akartál menni?
Mert megismerkedtem Szappanos Gyurival, aki a Sonja és a Sápadtarcúak zenekarban basszusgitározott. Épp próbára indultunk Dunakeszire a Sonja-zenekarral, menetközben vettük fel Gyurit, aki a hátsó ülésen mellettem ülve mutatta, hogy Ernő (Galambos Ernő gitáros – H.I.) egy újságban éppen zenészeket keres egy fix németországi munkához. Úgyhogy a próbateremből egyenesen Németországba vezetett az utunk. Gyurival egészen a haláláig nagyon jó barátok voltunk, nagy fájdalom nekem, hogy már nincs közöttünk.
Kik voltak a zenekar tagjai akkoriban?
Galambos Ernő mellett egy másik srác is gitározott, Gyaraki Zsolt, Gyuri basszusozott, én doboltam és hát Sonja énekelt, aki mint tudjuk, megtévesztésig Janis Joplin- hang. Amikor ’96-ban beléptem, addigra már túl voltak egy, vagy két lemezmegjelenésen, azokról is válogattunk, és persze Joplint játszottunk. Emlékszem, a latinos zenék is mentek, talán Santana is. Sokkal többre érdemes banda volt, mint ameddig sikerült eljutniuk.
Eközben futott Muck Feri barátom szaxofonos saját projektje is, a Muckshow, még abban az évben megjelent egy lemez Acid drops címmel. Igazi acid rock Mucky szaxofonjára építve. Mohai Tomi volt a gitáros, szegény Kerékgyártó István Füles basszusozott, nagyon szerettem, ő is végleg itt hagyott bennünket. Később, ’97-ben megjelent még egy Muckshow lemez, A kávéd az pocsék… címmel, aminek igazából csak az első néhány száma készült a régi felállással, a többiben már a Besenyőtől kezdve mások is játszottak. 1996-tól ’99-ig működött ez a zenekar.
Közben a ’97-es újjáalakuláskor veled indult a Bikini, de ez sem tartott sokáig.
A Budapest Sportcsarnokban egy nagy koncerttel tértünk vissza. Előtte már kijött az új lemez, A szabadság rabszolgái, arról is játszottunk dalokat.
Igen, ez sem tartott sokáig. Bizonyos megnyilvánulások tekintetében volt összehasonlítási alapom, hiszen a Bikinivel párhuzamosan olyanokkal játszottam együtt a Kyru Gotta Humble zenekarban, mint a névadó Kyru, aki ragyogó énekes, vagy Szappanos Gyuri barátom, akiről már sok szó esett. Viszonyításképpen ott volt még az 1998-ban alakult Háború zenekar, ahol Szappanos Gyuri basszusozott és Mohai Tomi gitározott. Ezek a bandák baráti társaságot alkottak, velük és abban a fajta zenében éreztem jól magam igazán. Az előbbiben Tátrai Tibi heti rendszerességgel volt a vendégünk, hiszen olyan zenét játszottunk, amit akkor kevesen. Mellette ott volt még rengeteg más, ismert zenész is, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. Ezekre a mai napig büszke vagyok.
Ezzel szemben ott a Bikini, amelynek háromszor is visszaültél a dobszékébe.
Ha valakinek háromszor szólnak, akkor csak szeretik, nem? Ha meghallgatod az újbóli összeálláskor készült lemezt, A szabadság rabszolgáit, egy pár nótán hallod, hogy az tök egységes, a többi meg az egyes tagok, mint Gallai, vagy Daczi Zsolti saját stílusát tükrözi, tehát teljesen más. Olyan érzésem volt, mintha válogatás lemezt hallgatnék, eklektikus az egész. Ebből már le lehetett vonni a következtetést a jövőre vonatkozóan, én meg úgy döntöttem, hogy inkább az előbb felsorolt zenekarokkal folytatom. Azt azért hozzáteszem: a pletykák ellenére sehonnan nem rúgtak ki, mindenhonnan a saját elhatározásomból jöttem el.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. április 14. 08:44