MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Bob Rock

Minden túlzás nélkül állítható, hogy Bob Rock az a stúdiós szakember, aki a ‘80-as évek végének és a ‘90-es évek elejének rock- és metálhangzását meghatározta. A kanadai stúdióguru olyan korszakalkotó lemezeket jegyzett producerként és/vagy hangmérnökként, mint a Bon Jovi Slippery When Wet, New Jersey és Keep The Faith lemezei, a Mötley Crüe Dr. Feelgood albuma, a The Cult Sonic Temple korongja, vagy éppen a ‘90-es évek összes Metallica-lemeze, élén a Fekete Albummal. A Gibson TV nemrég egy alapos mélyinterjút készített a fejletépő gitárhangzások és a mennydörgő dobsound mesterével, aki többek között az alábbi témákról mesélt:  

A kezdetekről:

“Egy napon kaptam egy telefonhívást egy pasastól: a Prism nevű bandával dolgozott producerként akkoriban, két lemezt is csinált velük a vancouveri Mushroom stúdióban. Bruce Fairbairn volt az. A Prism amerikai szerződéssel rendelkezett, Bruce pedig azt akarta, hogy hangmérnökként vegyek részt a harmadik albumuk munkálataiban. Ez volt az 1979-es Armageddon, az első közös munkánk, számomra pedig az első olyan, ami rádiós sikereket aratott. A lemez nagyon komoly eredményeket ért el mind itthon, Kanadában, mind az Egyesült Államokban, és ennek köszönhetően Bruce-szal megkaptuk a Loverboy-melót.”

A Loverboy zenekarról:

“Az első Loverboy-album felvétele vízválasztónak bizonyult. Kipróbált zenészek voltak, rengeteget tanultam tőlük. A profizmusuk engem is arra sarkallt, hogy a legjobb formámat nyújtsam a keverőpult mögött. Akkor éreztem rá igazán, hogy miként kell olyan hangzású albumokat készíteni, amelyek igazán elnyerik az emberek tetszését. Attól kezdve - és ez a mai napig igaz - az összes munkát úgy kaptam, hogy a leendő ügyfél figyelmét felkeltette valamelyik korábbi, általam készített lemez. A Bon Jovi is is került a képbe: Richie Sambora - akivel egyébként épp most is együtt dolgozom - hallotta a Loverboy albumait, valamint egy másik kanadai csapat, a Honeymoon Suite anyagát, és ezek alapján azt javasolta Jon Bon Jovinak, hogy keresse meg azt a két kanadai arcot...”

Bruce Fairbairnről:

“Úgy 10 éven keresztül dolgoztunk Bruce-szal egy csapatként. Bruce volt az, aki először lehetőséget adott nekem, szóval nem túlzás azt mondani, hogy mindent neki köszönhetek, amit elértem. Azért volt rám szüksége, mert ő maga nem volt hangmérnök, tulajdonképpen nem értett a hangzásokhoz. Együtt fejlődünk és szereztünk egyre nagyobb tapasztalatot. Bruce vérbeli dalkovács volt, nagyon értett ahhoz, hogy hogyan kell kihozni a maximumot egy ötletből és mitől lesz egy dal igazán emlékezetes. Remek muzsikus volt, elsőrangú trombitás, ugyanakkor nem tartozott a nagy rockrajongók közé, hogy úgy mondjam. Nem volt olyan megszállott rocker, mint én, mégis csodálatos dolgokat alkotott ebben a műfajban. Emlékszem, amikor a Permanent Vacation-ön dolgoztunk az Aerosmith-szel, az asszisztensemmel, Mike Fraserrel a keverő mögött ültünk és éppen valami témát rögzítettünk, mire jött Bruce és csak ennyit mondott: “srácok, csak folytassátok, én elmegyek vacsorázni.” Erre kisétált az ajtón, én pedig csak néztem döbbenten, és arra gondoltam, hogy képes csak úgy kisétálni, miközben Steven Tyler és Joe Perry játsszák fel a részeiket?! (nevet)” Ilyen munkamódszerrel dolgozott: csak az számított, hogy a meló el legyen végezve időben, menetrend szerint. Az Aerosmithnek pedig pont erre volt szüksége. Gyerünk, csináljuk, mindenki legyen ott pontosan, ne vesztegessük az időt. Roppant pragmatikusan dolgozott, nem helyezte érzelmi alapokra a munkát, én pedig jól kiegészítettem őt. Számtalan óriási albumot készítettünk együtt, majd törvényszerűen eljutottunk arra a pontra, amikor már nem tudtuk egymást megfelelően motiválni. Tudtam, hogy csak úgy leszek képes fejlődni, ha a saját lábamra állok és hangmérnökből producerré válok. Csak ez lehetett a következő lépés. Imádtam a hangmérnöki munkát és imádtam keverni, de az évek alatt a Bruce-szal való közös munkák során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egyedül is képes lennék a teljes stúdiós folyamatot koordinálni. Bruce Allen teljes mellszélességgel támogatta a produceri ambícióimat, egyből elvállalta a menedzselésemet, ráadásul akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Angie-vel. Úgy tűnt, minden sínen van, szóval belevágtam. Az utolsó hangmérnökként jegyzett lemezem a Bon Jovi 1988-as New Jersey albuma lett, és ez volt az utolsó közös munkám Bruce-szal…”

A stúdió világáról:

“A stúdiós élet teljesen más dimenzió. Oda nem jut be a külvilág zaja, nem érzékeled annyira a sikert, ami mókás tud lenni. A stúdióban csak a zenekar és a zene számít. Amikor Bruce-szal odabent ültünk és éppen visszahallgattuk a Livin’ On A Prayert, Bruce így tűnődött: “ha ebből esetleg aranylemez lesz, akkor valószínűleg kapunk egy újabb jól fizető melót…” (nevet) Ehhez képest a lemez egy hónap alatt tripla platina státuszt ért el. Ezért is mondom, hogy a stúdióban nem lehet előre látni, hogy miből lesz nagy siker. Az már a külvilágban dől el.”

A produceri munkáról:

“Producerként elsőnek a Kingdom Come zenekar bemutatkozó albumát készítettem. Eléggé Led Zeppelin-hatású zenében utaztak, aminek azért is örültem, mert a Led Zeppelint elég jól ismertem. (nevet) A Kingdom Come lemeze hozta a következő munkát, a The Cult Sonic Temple című anyagát. Astburyék imádták a Kingdom Come dalainak hangzását, ezért kerestek meg. Ahogy már említettem, egyik munka hozta a másikat: a Sonic Temple később a Mötley Crüe érdeklődését keltette fel. A Mötley esetében egy másik csatorna is nyitva állt, hiszen az a Doc McGhee menedzselte őket, aki a Bon Jovi üzleti ügyeit is intézte, így elég gyorsan leülhettünk tárgyalni…”

A Mötley Crüe Dr. Feelgood-albumáról:

“A Mötley a Girls Girls Girls-album után elérkezett arra a szintre, ahol már változtatásra volt szükség. Érdekes, hogy annak idején, amikor még a Payolas zenekarban gitároztam, a turnékon többször is kereszteztük a Mötley útját és játszottunk ugyanott. Persze ők a rock-klubban, míg mi a new wave-es helyen. Noha túl sokat nem tudtam róluk, azért képben voltam, és kimondottan tetszett, amit csináltak. Amikor oda jutottunk, küldtek egy kazettát pár demóval. Angie-vel, a feleségemmel betettük a magnóba, és elsőnek a Dr. Feelgood szólalt meg:

“Hmm, elég jó” - mondta. “Igen, kimondottan jó!” - helyeseltem, úgyhogy elmentem a találkozóra. A srácok akkoriban mindannyian józan életet éltek, a karrierjük pedig sínen volt, ám ennek ellenére komoly éhség munkálkodott bennük. Ennél jobb szituáció nem is adódhatott volna! Feljöttek hozzám Vancouverbe és megcsináltuk a Dr. Feelgood-albumot, ami fantasztikus lett! Óriási élmény volt elkészíteni, rengeteg tehetség gyűlt össze arra a lemezre. A Dr. Feelgood nem csupán egy újabb munka volt számomra, ugyanis új barátokra tettem szert akkor. Nemrég összeraktam a The Dirt filmzenét velük és az egész olyan volt, mintha egy nap sem telt volna el a Dr. Feelgood készítése óta, ennyire közel állunk egymáshoz.”

Az 1994-es Motley Crue-lemezről:

“Emlékszem, épp Londonban dolgoztam egy munkán, amikor Tommy [Lee] és Nikki [Sixx] felhívtak, hogy Vince [Neil] helyére bevettek egy új énekest. Nem akartam hinni a fülemnek. Mi a franc történhetett? Hiszen annyira jól működött a csapat Vince-szel! Mindenesetre így döntöttek, el kellett fogadni. Aztán ahogy elkezdtünk dolgozni a következő lemezen, megismerhettem Johnt [Corabi], aki egészen kivételes tehetségű énekes volt. Új elemekkel gazdagította a dalszerzést és a riffek kialakításában is jelentős szerepet vállalt. Nem kérdés, hogy neki köszönhetően ugrott szintet a banda és általa jutottak ilyen ragyogó eredményre, persze a kiváló hangszeres játékról sem elfeledkezvén. Corabi érkezésével újra inspiráltnak érezték magukat, ami hallatszik a lemezen, mindazonáltal a lemezeladások terén biztosan sokkal jobban teljesített volna az anyag, ha a dalokat Vince énekli fel. Ebből a szempontból Vince hiánya érzékenyen érintette őket, zeneileg azonban jobbak lettek a változástól, mint azelőtt voltak, ez teljesen egyértelmű. Ami az album hangzását illeti, azt hiszem, szerették az emberek. Hasonló elképzelésekkel álltam hozzá, mint a Dr. Feelgoodhoz pár évvel azelőtt, ugyanakkor azon tapasztalatokat is felhasználtam, amiket a Metallica Fekete Albumának készítésekor szereztem.”

A Metallica Fekete Albumáról:

“A Metallica Justice-turnéján a The Cult volt az egyik vendégzenekar. Megvettem a Justice-lemezt, mert láttam az MTV-n a One klipjét és tetszett a dal. Abban az időben már az összes deszkás gyerek Metallica-pólóban lógott az utcán, szóval érezni lehetett, hogy valami készül. Meghallgattam a lemezt. Érdekes volt a hangzása, a mély frekvenciák egy az egyben hiányoztak belőle. Nem sokkal később elmentem az egyik koncertre megnézni a The Cultot, de maradtam a Metallicán is. Ami a színpadról lejött, teljesen más volt, mint a Justice-lemez: Egy nagy, fajsúlyos bandát láttam. Attól a pillanattól kezdve a Justice-album értelmét vesztette számomra. Tudom, hogy sokak számára az egy meghatározó album, a koncert után azonban őszintén szólva nem mondott már semmit nekem.”

“A koncert és a kapcsolatfelvétel között eltelt pár év. A menedzserem, Bruce Allen egyszer csak felhívott, hogy a Metallica az szeretné, ha én keverném a következő lemezüket. Erre azt válaszoltam: “a keverés nem igazán érdekel, a komplett lemezt viszont szívesen megcsinálnám.” Bruce tolmácsolta ezt nekik, mire feljöttek hozzám a Little Mountain stúdióba Vancouverbe. Hoztak pár demót egy kazettán. Amikor meghallottam a Sad But True-t, csak annyit mondtam, hogy hűha… Minden ott volt benne, aminek ott kellett lennie. Egyből az járt a fejemben, hogy ebből a nyersanyagból óriási lemezt tudnék készíteni. A találkozásunk alkalmával először a puhatolózás ment, beszélgettünk, igyekeztünk megismerni egymást, majd nem sokkal később lementem hozzájuk Oaklandbe a próbatermükbe. Ekkor kezdődött minden.”

“Amikor az ember egy Metallica-kaliberű zenekar producereként dolgozik, akkor nincs ideje a hangmérnöki teendőket is ellátni, ezért erre a feladatra Randy Staub kollégámat kértem meg, akivel a Dr. Feelgood idején kezdtem közösen dolgozni.”

“A Metallicával való való munka során az a legjobb, hogy eltántoríthatatlanul ragaszkodnak az elképzeléseikhez, ha elhatároznak valamit. Amikor meghozták a döntést, hogy változtatni akarnak a hangzásukon és a dalaik szerkezetén, teljes mértékben nyitottnak mutatkoztak azon javaslatokra, amiket ezzel kapcsolatban tettem. A Fekete Album ennek az együttműködésnek az eredménye.”

“Náluk mindig James [Hetfield] és Lars [Ulrich] volt a két dudás abban a bizonyos csárdában. Minden nagy bandában megtalálhatóak azok a karakterek, akik között állandóan pattognak a szikrák: Tyler és Perry, Jagger és Richards, Paul és John. Jamesnek és Larsnak egyaránt megvoltak a maguk elképzelései a lemez milyenségét illetően, egészséges csatározásaiknak köszönhetően alakult ki az anyag végleges arculata. Amikor a dalok felvételei folytak és már készen voltunk a gitárokkal, Lars előállt azzal, hogy az Enter Sandman legyen az első kislemez. A magam részéről a Holier Than Thou-t favorizáltam, mert az a fajta energia és tempó sokkal inkább kedvemre való volt, de végül a Sandmannél maradtunk, ami jó választásnak bizonyult. Emlékszem, amikor a vancouveri Club Sodában eljátszották, kinéztem a függöny mögül és azt láttam, hogy a közönség megőrül érte. Akkor már éreztem, hogy tényleg működhet kislemezként.”

“Amikor elkezdtem produceri szerepkörben ténykedni, mindig feljegyzéseket készítettem. A Metallicánál is így volt ez. Miközben átrágtuk magunkat a dalokon, állandóan jegyzeteltem a tempókról, a hangnemekről, a hangszerelési elképzelésekről, a keverési ötletekről. A jegyzettömb lapjaira minden dal esetében felírtam ezeket. A hatodik számnál aztán feltűnt, hogy mind E-ben van. Megkérdeztem őket, hogy miért E a hangnem minden egyes dalban? Erre James rám nézett és azt válaszolta, hogy “azért, mert az E a legmélyebb hang…” Ó, értem… De a Sabbath és a Mötley is írt már dalokat D-ben, egyszerűen lehangoltak D-re. Ti még sosem csináltatok ilyet? “Nem…” Nem? Akkor most szépen lehangoljátok a gitárokat D-re. A következő felvételre váró dal pont a Sad But True volt és amikor végeztünk vele, csak annyit tudtak kinyögni, hogy “szent szar!” Látjátok, a Mötley Dr. Feelgood dala is D-ben volt, ezért szólt úgy, ahogy! Azt hiszem, aznap elkezdtek kicsit kedvelni. De csak egy kicsit… Aztán elmentünk együtt ebédelni…” (nevet)

A Load- és St. Anger-érákról:

“Tudták, hogy változásra van szükségük. Valószínűleg ha minden rendben lett volna Jason [Newsted] és köztük, akkor már abban az érában meglépték volna ezt. Akkor azt mondtam nekik, hogy nem akarom megismételni a Fekete lemezt, bármekkora sikert is aratott. Volt vagy 60 daluk és ha mind ugyanazt a hangzásvilágot képviselte volna, annak nem lett volna túl sok értelme. Szerencsére ők is érezték ezt.”

“Amikor az I Disappear dalt vettük fel a Mission: Impossible filmzenéhez, a preprodukciós munkák alatt Jason nem jelent meg a stúdióban, ezért én magam akasztottam a nyakamba a basszusgitárt. A zenekar ötlete volt, hogy játsszam fel én a dalt, amíg kitalálják, hogyan tovább. Alapvetően gitáros vagyok, de a basszusgitárral sincsen bajom, tulajdonképpen teljesen mindegy, melyiken játszom. Az említett dalnál mindössze annyi történt, hogy a riffeket feltoltam basszusgitáron. Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy színpadra álltunk. Folyamatosan dolgoztunk a [St. Anger] lemezen, James egyre jobban érezte magát, úgyhogy előálltam a koncertezés ötletével: Csináljatok pár klubbulit! Persze ehhez be kellett tanulnom a teljes koncertprogramot basszusgitáron… Ó, Istenem… Cliff [Burton] részeit is… Baszki… Nem volt könnyű! Ideges azért nem voltam, tök jól éreztük magunkat, nagy móka volt. Vicces szituációk persze adódtak: például amikor az első klubbulit játszottuk. Egy 3 ezer fő befogadására alkalmas hely volt és ezer néző lehetett jelen. James egy széken ült a színpadon, majd a negyedik dalnál hátrafordult és rám dörrent: “vedd halkabbra!!!” Nos, igen, hangosabb voltam Jamesnél… (nevet). Aztán az Oakland Raiders meccse előtti fellépés is emlékezetes maradt: a stadionjuk előtt a trélerükön játszottunk. Jól éreztem magam, élveztem a bulit, úgyhogy vigyorogva pengettem. Erre James odajött és annyit mondott: “mi nem mosolygunk.” Aha, értem. Csak ennyit tudtam válaszolni.” (nevet)

“A Metallica túlzás nélkül megváltoztatta az életemet. Annál a lemeznél [St. Anger] viszont megszűntek zenekarként létezni. Úgy 3 hónapig nem működött a dolog. Az album készítését éppen ezért másképp értelmezem - gyakorlatilag a barátaimmal töltöttem azt az periódust, akiket igyekeztem átsegíteni egy nehéz időszakon. Erről szól az a lemez, se többről, se kevesebbről: egy széthullott zenekar talpra állításáról. Átmeneti anyag vált belőle, ami áthidalta a szakadékot a múlt és a jövő között. Ha nekem kellene lennem az áldozati báránynak, amit mészárszékre visznek a St. Anger miatt, ám legyen. Boldogan elviszem a balhét, mert újra zenekar lettek, újra Metallicává váltak általa.”

Rockhead nevű saját zenekaráról:

“Akartam készíteni egy brit típusú sallangmentes rocklemezt, amit a Les Paul gitárom és a Marshall erősítőm határoz meg. Ez lett a Rockhead-album. Meg akartam szabadulni a stúdiós kísérletezéstől, és erre tényleg a Les Paul és a Marshall jelentették a megoldást. Aztán találtam egy kiváló énekest Steven Jack személyében, aki baromi jól tudott magasan énekelni, és így gyorsan el is jutottunk a komplett zenekar összerakásáig. A Bon Jovi vendégeiként ‘93-ban bejártuk Európát, remek időket éltünk meg együtt, mégis azt éreztem, hogy ez a fajta zenekarosdi már nem az én világom. Az is megnehezítette a dolgunkat, hogy azok, akik producerként ismerték a munkáimat, nem ilyen fajta zenére számítottak tőlem. A zenei klíma változása sem szolgálta az érdekeinket, a Rockhead-lemez kábé ugyanazon a napon jött ki, mint a Smells Like Teen Spirit. Minden megváltozott akkor, hála Istennek! Szóval nem működött a dolog, de ma is örülök, hogy megcsináltam azt az anyagot!”

Danev György


2020. augusztus 24. 14:23

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA