BILLY IDOL TÖRTÉNETE 10+1 DALBAN
Július 8-án, azaz kedden újra Magyarországon köszönthetjük Billy Idolt és csapatát. A legendás punk rocker legutóbb 2022-ben állt a Budapest Park színpadán, most azonban egy új stúdióalbummal a tarsolyában ad lemezbemutató koncertet, melynek kapcsán, amúgy kedvcsinálóként 10+1 dal segítségével meséljük el az idén hetvenéves frontember szólópályájának történetét.
WHITE WEDDING - Pt. 1 (1982)
William Michael Albert Broad, azaz Billy Idol az angliai Stanmore városából indult világhódító útjára 1955. november 30-án. Az 1970-es évek második felét a londoni punkszíntér integráns részét képező Generation X zenekarban töltötte, a kultuszt teremtett bandának azonban nem jött össze az a fajta áttörés, mint a The Police-nak és a The Clash-nek, így 1981-ben feloszlottak. Billy nem keseredett el, villámgyorsan áttette székhelyét New Yorkba, ahol megismerkedett Steve Stevens gitárossal, akivel gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki. Az eredmény nem váratott sokáig magára, a még stúdiózenészekkel készített Don’t Stop EP után ugyanis 1982 derekán megérkezett az első teljes értékű Billy Idol album. A korongot Keith Forsey producer segítségével rakták össze, aki nem volt ismeretlen Billy előtt, hiszen együtt készítették a Generation X harmadik nagylemezét. Idol, Stevens és Forsey triója már ezen az első anyagon meglelte a nyerő formulát, ami éppúgy merített a poszt-punkból, mint a new wave-ből és a rockabillyből, mindezt pedig hard rockos bombasztikussággal és a korabeli szintipop mesterfogásaival varázsolták ellenállhatatlanul egyedivé. A debütalbumot a Hot In The City kislemezével vezették fel, ami sikerrel vette az akadályokat, igazán nagyot azonban a második single, az ikonikus videoklippel ellátott White Wedding szólt. A Billboard Hot 100 kislemezlistán a 36. helyig jutó dal gyakori vendég volt az éppen akkor indult Music Television képernyőjén, persze csak azután, hogy a csatorna kérésének eleget téve kivágták a klipből a cenzorok szemét szúró részeket. Az enyhén dark rockos, gótikus ízekkel operáló White Wedding nem a legeslegnagyobb sikerdal Billy Idol karrierjében, de egyike a legemblematikusabb témáinak, ami nem hiányozhat egyetlen koncertprogramból sem.
REBEL YELL (1983)
A kettes sorszámú lemez címadója az a dal, ami mindenkinek legelőször ugrik be Billy Idol neve hallatán, és ez nem véletlen: a Rebel Yell szimbolikusan is kőbe véste Billy hangzásvilágát, amihez nyilvánvalóan szükség volt Steve Stevens zsenialitására is. A feltúrt hajú gitárhős meghatározó kezdőriffje és nem kevésbé öndefiniáló csillagháborús szólója legalább akkora szerepet játszott abban, hogy a produkció meg sem állt a sztratoszféráig, mint Billy agyból kiverhetetlen énekdallamai és karizmatikus egyénisége. Annak ellenére, hogy a kislemez 1984 januári első megjelenésekor moderált teljesítményt nyújtott a listákon, a világ szép lassan ráeszmélt a téma különlegességére, és végül csak elkapta a fonalat. Noha nem került be Amerikában a top 40-be, a nagylemezt a hátára vette, elévülhetetlen érdemeket szerezve abban, hogy a korong multiplatina státuszig jutott.
EYES WITHOUT A FACE (1983)
Jóllehet a címadó dal jelentőségével szinte mindent elhomályosított maga körül, a Rebel Yell albumról kimásolt második single, az Eyes Without A Face kereskedelmileg összehasonlíthatatlanul nagyobbat ment nála. A Billboard Hot 100-on elcsípte a negyedik helyet, de a többi nagy zenei piacon is jól szerepelt. A dal szentimentális hangulatával és lírai hangvételével az énekes új arcát mutatta meg, ez az arc pedig legalább annyira tetszett a közönségnek, mint a jól ismert vad imázs. A szintipopos alapra tanári módon felépített dal egyúttal azt is prognosztizálta, hogy Idol és Stevens együttműködésében még nagyon sok van. Érdekesség, hogy a refrénben a roppant hatásos francia nyelvű vokált Billy akkori barátnője, Perri Lister szolgáltatta.
FLESH FOR FANTASY (1983)
Neonfényes hangulatával a Flesh For Fantasy a ‘80-as évek korszellemének tökéletes lenyomata volt. Habár manapság már senkinek nem jutna eszébe egy ilyen árnyalt szerzeményt kislemezként kiadni, akkoriban ez mindennaposnak számított. Az Eyes Without A Face menetelésével természetszerűleg nem tarthatott lépést, ahhoz túlontúl visszafogott hangnemben fogant, de ez a funkkal finoman átitatott new wave-es téma így is bejutott a top 40-be. Ez volt a lemez azon dala, amiben Stevens a legmélyebb, legvastagabb szövetű textúrákat alkotta meg, amivel éles kontrasztot képezett a zsigeribb, első szándékból érkező rocktémákkal szemben. A Flesh For Fantasy megjelenése hangszertechnikai szempontból is mérföldkőnek számított, Stevens ugyanis ekkor mutatta be a Roland GR-707 gitárszintetizátort a nagyvilágnak.
SWEET SIXTEEN (1986)
Az első pár év feszített tempóját követően törvényszerűen érkeznie kellett egy hosszabb szünetnek, ami alatt Billy-ék feltölthették a lemerült elemeket. Hogy ez már a sorsdöntő harmadik lemezre való ráfordulás előtt megtörtént, nos, némileg meglepő volt, mindenesetre az eredmény őket igazolta. A Whiplash Smile ugyanis a Billboard 200-as albumlistáján a tekintélyes hatodik helyen landolt, és több mint egymillió példányt adtak el belőle, ám ettől függetlenül nem lehetett szabadulni a gondolattól, hogy az anyagot kissé túl kiszámítottá tették, ami a frissesség és az izgalom rovására ment. Kiemelkedő dalok persze itt is akadtak bőségesen, például a top 20-as Sweet Sixteen: annak dacára, hogy Idol és Forsey közös szerzeményének ugyanazt a szerepkört szánták, mint az Eyes Without A Face-nek, valamint zeneileg is leplezetlen módon utalt vissza a korábbi slágerre, a Sweet Sixteen azért baromi hatásosra sikeredett, fülledt hangulata és bossa novás lüktetése folytán nem csupán a lemezanyag, hanem egyszersmind az akkori mainstream üde színfoltját is jelentette. Érdekesség a Whiplash Smile-lal kapcsolatban, hogy a lemezfelvétel során olyan óriások segítették ki a csapatot, mint a basszusgitár prófétája, Marcus Miller, továbbá Harold Faltermeyer zeneszerző, aki billentyűs hangszereken járult hozzá a végeredményhez. Fun fact: Faltermeyer akkoriban állította össze a Top Gun akciómozi filmzenealbumát, ezért megkérte Steve Stevenst, hogy játssza fel a gitársávokat az instrumentális főtémához. Az azóta önálló életre kelt kompozíciót mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt rögzítették, a következő évben pedig megnyerték vele a Grammy-díjat.
CRADLE OF LOVE (1990)
Bármánnyire is jók voltak együtt, Steve Stevens 1987-ben búcsút intett Billy Idolnak, hogy immáron vérbeli ászgitárosként szólópályára álljon, illetve olyan sztároknak dolgozzon, mint Michael Jackson. Az énekes nem esett kétségbe, kipróbált stúdiózenészekkel rögzítette a soron következő Charmed Life korong anyagát, amivel 1990 tavaszán állt elő. A lemez húzódala a Cradle Of Love lett, ami Billy máig legmagasabban jegyzett single formátumú kiadványának számít, egészen a második pozícióig jutott a Billboard Hot 100-on. A dalhoz David Fincher rendezett több mint hatásos videoklipet, ami nem meglepő módon meg is nyerte az 1990-es MTV Video Music Award-ot, a Cradle Of Love mindemellett felkerült a Ford Fairlane kalandjai című vígjáték filmzenealbumára. A filmhez készítettek egy átvariált klipet is, ami azért volt necces, mert felbukkant benne a címszerepet alakító Andrew Dice Clay, akit pont egy évvel korábban tiltottak ki az MTV képenyőjéről, így ezt a verziót az egykoron mindenható zenecsatorna nem volt hajlandó műsorra tűzni. További adalék, hogy a lemez megjelenése környékén a frontember egy súlyos motorbaleset következtében hónapokra kivonta magát a forgalomból, így turnéra csak 1990 második felében tudott indulni, ám a Charmed Life ennek dacára is hatalmas sikert aratott.
SHOCK TO THE SYSTEM (1993)
A ‘90-es évek változó széljárása Billy-t is arra ösztönözte, hogy felfedezetlen területek felé vegye az irányt, a kaland azonban finoman szólva is zsákutcának bizonyult. A futurisztikus közegbe helyezett rockzene ötlete különben nem volt ördögtől való, a megvalósítás azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. A korabeli - a maihoz képest gyerekcipőben járó - technológiára való túlzott támaszkodásnak az énekes azonnal megfizette az árát, a végeredmény ugyanis minden volt, csak meggyőző nem: az előző albumon rendszeresített Mark Younger-Smith gitárost oldalvonal mellé szorító olcsó sampleres hangminták és technós ritmusok nyomban megásták a hiteltelenség szakadékába zuhanó Cyberpunk album sírját, a kritika és a közönség egyöntetű elutasítása pedig borítékolható volt. A lemez egyetlen valamirevaló témát fialt, a Shock To The System egészen népszerű is volt Európában 1993-ban, ám a komplett anyag megítélésén ez mit sem változtatott.
SPEED (1994)
A Cyberpunk irgalmatlan buktája után Billy megtette az egyetlen logikus lépést: hacsak egy új dal erejéig, de visszahívta a fedélzetre Steve Stevens gitárost. A Speed című darabot a Keanu Reeves és Sandra Bullock főszereplésével készített Féktelenül akciómozi betétdalaként vették fel, és nem meglepő módon azonnal helyére került benne a kirakós minden eleme. A dal 180 fokos fordulatot jelentett az egy évvel korábbi koncepcióhoz képest, amiben nyoma sem volt már a Cyberpunk zagyvaságának. A Vince Neil Exposed lemezén nem sokkal korábban élete teljesítményét nyújtó Stevens keze nyoma egyből láthatóvá vált, ezt a riffgazdag és igazán Billy Idol-os szerzeményt azonban sajnos nem követte új album. Egy ideig úgy tűnt, hogy az énekes és a gitáros a Neurotic Outsiders projektbe menti át a formát, ám a Guns N’Roses-os Duff McKagannel és Matt Sorummal való együttműködésből végül nem sült ki semmi értelmes, Billy pedig jó időre parkolópályára tette magát ezt követően.
SCREAM (2005)
A VH1 zenecsatorna Storytellers műsora számára felvett akusztikus koncertanyag akkora sikert aratott 2001-ben, hogy Billy kiadója rögtön kihozott egy válogatásalbumot, ami rövid időn belül elérte a platinastátuszt. Ezt látva az énekes egyből felfüggesztette korkedvezményes nyugdíját, újra motoros bőrdzsekit húzott, majd ismét nyakába vette a showbiznisz világát. A visszatérő Devil’s Playground korong 2005-ben érkezett, és azt adta, amire mindenki várt: őszinte, sallangmentes rock & rollt, amivel Billy újra letette a garast az organikus hard rock mellé. Az anyag, amit nem a görcsös igyekezet, hanem az egészséges bizonyítási vágy szült, egy magabiztos Billy Idolt mutatott, akit ismét komolyan kellett venni, miközben a Rebel Yell világához való visszatérés a napnál is világosabb volt a Screamnek és a Super Overdrive-nak köszönhetően. A turnécsapathoz a lemezen szerepelt Brian Tichy és Derek Sherinian is csatlakozott, az ötösfogat brutális erejének pedig hamar híre ment, minek hála Billy ismét visszakerült az elsővonalas koncertattrakciók táborába.
POSTCARDS FROM THE PAST (2014)
Régen sem lehetett rásütni Billy Idolra, hogy szükségtelen túltermelést folytat lemezfronton, a 2000-es években viszont még a korábbinál is ritkábban adott ki új dalokból álló kollekciókat. Az énekes a Devil’s Playground után következetesen beállt az évtizedenkénti egy lemezre, amit sajnálattal vett tudomásul a tábor, a turnézásba mindazonáltal továbbra is komoly energiákat fektetett. A Kings & Queens Of The Underground album elődje nyomvonalán haladt tovább, a Trevor Horn produceri szakértelmét dicsérő anyag viszont még letisztultabb dalok formájában öltött testet. A stúdiózás idején ismét új arcok bukkantak fel a frontember körül, Stevens mellett Billy Morrison gitáros is állandó szerzőtárssá avanzsált, míg a billentyűs témákat az ASIA és a Yes legendája, Geoff Downes játszotta fel. Ettől függetlenül a zene vérbeli Billy Idol maradt, csupán a megfogalmazás tűnt korszerűbbnek a korong nagy részén, de az olyan békebeli rockhimnuszokból sem volt hiány rajta, mint a Postcards From The Past.
STILL DANCING (2025)
Ismét egy bő dekád telt el, mire Billy új lemez kiadására szánta el magát, ami akár az utolsó is lehet, ha azt feltételezzük, hogy konzekvensen tartja magát ez előző évtizedek hagyományaihoz, és nyolcvanévesen már inkább a jól megérdemelt pihenést választja a stúdió félhomálya helyett. A tavasszal megjelent Dream Into It konceptalbumot jól fogadták a kritikusok, az ősrajongók közül viszont sokan fenntartásokkal kezelték higgadtabb, visszafogottabb megfogalmazása miatt. Tény, hogy az eddigi legnyugisabb, legkevésbé energikus Billy Idol-műről beszélünk, ami ezzel együtt is újabb fontos állomása az énekes pályájának, egyben jutalomjáték. Mindenképpen megemlítendő momentumok a Joan Jett, Avril Lavigne és Alison Mosshart társaságában elkövetett duettek, melyek új fűszert adtak a régi recepthez, a pálmát azonban a ‘80-as évekbe nyílegyenesen visszarepítő, és a korong egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető Still Dancing viszi el. Billy Idolt ugyanis pont az ilyen dalokért szeretjük annyira.
Írta: Danev György
2025. július 7. 07:01