Beteljesedett küldetés
Az esztergomi Tunyó Emlékzenekar nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy felesküdött a tíz esztendeje elhunyt Tunyogi Péter emlékének ápolására, az énekes legendájának életben tartására. Teszik ezt a szó jó értelmében vett amatőr módon, országszerte egyre szaporodó fellépésekkel, valamint egy vadonatúj szerzeménnyel, amely az énekes tragédiájáról szól, és amelyet hamarosan hanghordozón is rögzítenek. Minderről Kertai Csaba zenekaralapító-dobos, valamint Fehér Zoltán Frégó énekes-frontember beszélt lapunknak.
Miért pont Tunyó Emlékzenekar?
Kertai Csaba: Azóta, hogy a kétezres évek elején betegségéből épphogy felépült Tunyó kiszorult saját zenekarából a Tunyogi Rock Bandből – beleértve a végzetes balestet is – végigkísértem életének utolsó szakaszát. Az újjászervezett Tunyó Rock Band szinte minden koncertjén ott voltam. 2015 novemberében, halálának évfordulóján szerveztük az első megemlékezést az esztergomi Sportalsó rock klubban, amelyen meghívásunkra részt vett Péter egykori zenésztársa, a Mobilmánia billentyűse is. Két esztendő múlva a közönség igényét figyelembe véve saját zenekart alapítottunk, amelybe elsőként Balázs Patrik kiváló billentyűst igazoltuk le. Akkor még kis, digitális Hammond orgonán játszott, később a Magyar Rádió stúdiójából beszereztünk egy igazi, 1965-ös évjáratú Hammond-orgonát a hozzátartozó Leslie-vel, ma is azt használja. A Crazy Karma zenekar egyik koncertjén megtaláltuk Frégót, azaz Fehér Zoltánt, aki csodálatosan énekli Tunyó dalait, amúgy foglalkozását tekintve orvos. Aztán több tagcsere után kialakult a mai, aktuális felállás: az említetteken és rajtam kívül két fiatal tehetség erősíti a csapatot, Vojczek Károly – Karcsika – basszusgitárosból lett kiváló szólógitáros, valamint Kovács Bence – aki Kékesi Bajnok László nagy rajongója – pedig a basszusgitárt kezeli. Mindketten a Kőbányai Zenei Stúdió növendékei.
Hogyan kerültél a csapatba?
Fehér Zoltán Frégó: Az első alkalommal megrendezett esztergomi Tunyogi Péter emlékesten kerültem képbe, ahol a Sportalsó klubban az előbb említett Crazy Karma nevezetű formációmmal előzenekarként szerepeltünk. Zeffer András, mint vendégénekes lépett fel, aki két dal híján elénekelte a repertoárt. A két kivétel az Újra kezdeném és a Boszorkányrepülés; ezek az ő zenekarukban Kékesi Bajnok előadásában szoktak elhangzani. Akkor és ott Csabi (Kertai Csaba dobos-zenekarvezető-alapító – a szerk.) kérésére mindkettőt elvállaltam, hiszen már akkor is kedvenceim közé tartoztak, sőt imádom azokat. A koncertet megelőző próbákon az említett két szám mellett – ha már amúgy is ott voltam – elénekeltem a teljes repertoárt. Ekkor felmerült, ha van rá igény, ne csak novemberben legyen Tunyó emlékkoncert, hanem folytassuk együtt, és állandósítsuk máshol is az emlékműsorokat.
Nagyon hasonló a hangod Tunyóéhoz. Természetes a hangszín, vagy megpróbálod a frazírokat úgy alakítani, hogy az összetéveszthető legyen?
Frégó: Olyan hang nincs, mint Tunyóé. Szerintem annyira egyedi volt, hogy lehetetlen úgy énekelni, ahogyan ő. A hasonlóságra sokan felhívták a figyelmem; nem tagadom, jól esik, de nem gondolom, hogy attól még összetéveszthető lenne. Az az igazság – legalábbis úgy gondom –, hogy a hangszínem, hanghordozásom emlékeztet rá. Célom, célunk, hogy Tunyogi Péter számainak eléneklésével, előadásával azt az érzést hozzuk vissza az emberek lelkébe, amelyeket ő – akár a P. Mobillal, akár saját formációjával – adni tudott. Egy korábbi, Eric Clapton dalokat játszó tribute-zenekaromnál tanultam meg, hogy nem feltétlenül a hangszín hasonlósága a fontos, hanem az előadó stílusjegyeinek átvétele. Ahogy a gitárostól sem csak a hangról-hangra való lejátszást várják el, hanem a játékstílust is. Mindkét esetben az emlékeztetés, a hasonlóság a fontos, ettől lesz hitelesebb.
Nagyjából két út áll egy tiszteletzenekar előtt: vagy egy az egyben megpróbálja visszaadni az eredeti hangzást, stílust, előadásmódot, vagy átdolgozza, újra értelmezi a dalokat. Jól gondolom, hogy ti a kettő között álltok?
K.Cs.: Mi nem szeretnénk átdolgozni ezeket a nagyon jól megírt dalokat. Voltak ilyen törekvések a zenekaron belül, de sikerült megegyeznünk, hogy nem szabad hozzányúlni ezekhez. Frégó elmondta, hogy ugyanúgy sosem fogja tudni elénekelni, mint Tunyó, hiszen olyan hang nem létezik, de a színpadról mégiscsak lejön a Tunyó életérzés. Ezért a kezdetekről arra törekszünk, hogy a gitárszólónak, a basszusnak, a billentyűknek, a dobnak is úgy kell megszólania, hogy emlékeztessen az eredetire, és megfeleljen a ma már száz-százötven fős, főképp negyvenpluszos közönségünk elvárásainak. Hiszen ők úgy akarják tőlünk hallani, ahogy Tunyótól megszokták. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy minden egyes alkalommal száz százalékosan teljesítsünk.
Frégó: Egyrészt arra alakultunk, hogy ápoljuk Tunyogi Péter emlékét, hiszen nagyon szeretjük őt és a dalait is. Másrészt zenélni is nagyon szeretünk, de bennünket a haszonszerzés nem motivál, saját örömünkre, és az iránta érzett tiszteletből csináljuk. Ezért döntöttünk úgy, hogy a dalok maradjanak a régi, eredeti köntösben.
Manapság meglehetősen sok támadás éri a tribute-, illetve emlékzenekarokat, miszerint más tollaival ékeskednek. Van- e ennek valóságalapja? Van- e létjogosultsága az örökséggondozásnak? Hol húzódik a határ az emlékápolás és az üzleti megfontolás között?
K.Cs.: Hadd szűkítsem le a kérdést a mi csapatunkra: egyértelműen emlékzenekar vagyunk, s ezt nem csupán az előbb felsoroltakkal szeretnénk bizonyítani, hanem azzal is, hogy Tunyó halálának kerek, tízedik évfordulójára írtunk egy emlékdalt. Egy saját számot. Az egyik koncertről hazafelé tartva, a turnébuszban ötlött fel bennem, hogy ezzel is ki kellene fejezni Tunyó iránti tiszteletünket. Nagyjából egy év telt el azóta, és idén november 10-én, a P. Mobillal tartott budapesti közös megemlékezésen a saját műsorblokkunkban mutattuk be először a Zuhanás az Ég felé című gyönyörű blues-nótát, amelynek zenéjét Karcsika, versét pedig Csiga Sándor, a Zöld, a bíbor és a fekete szövegírója írta. Nálunk örökséggondozás folyik, hiszen nem hivatásos zenészekként állunk színpadra. A két fiatalon, Karcsikán és Bencén kívül mindhármunknak munkahelye van, abból élünk, és nem a zenélésből. És azt gondolom, ez fontos. Mert nem a pénzért, hanem a zene szeretetéért, és a Tunyó- legenda életben tartásáért csináljuk. És, mert Tunyó valódi legenda ma is. Ő a legenda.
Frégó: A kérdésedre válaszolva azt tudom mondani, mindkét megállapítás igaz. A tribute-zenekarok valamilyen szinten valóban más tollával ékeskednek, hiszen az eredetit nem ők találták ki, nem ők vitték sikerre. Más kérdés, hogy ezek a dalok nélkülük legtöbbször elvesznének, vagy épp nem szólalnának meg, hiszen többségében már nem létező bandák repertoárját tűzik műsorukra. Hogy hol húzódik a határ, azt maga ez előadó, a zenekar dönti el. Mi úgy gondoljuk, hogy nem szeretnénk évi háromszáz bulit játszani, nem szeretnénk devalválni sem Péter emlékét, sem pedig azt a szellemiséget, amire „felesküdtünk”. Éppen ezért egy hónapban általában két fellépést vállalunk. Látjuk persze a közönség csalódását is, akik nagyon várják a koncertet. Az előbb említett okokból mégis meg kell húzni a határt. Másik kérdés, hogy meddig, hány évig lehet ezt csinálni „büntetlenül”? Szerintem lehet bármennyire jó az a zene, amit egy adott zenekar felvállal, ráadásul jól is csinál, de tíz évig nem lehet ugyanazt játszani, mert a legjobb zenére is ráun a közönség, és az újat várja. Ezért kell majd nekünk is behozni a saját szerzeményeket. Mi – ahogyan többször említettük – Tunyogi Péter emlékét ápoljuk, aki már nincs az élők sorában. Csabi beszélt a saját dalunkról, amelynek igénye – érdekes módon – tőle függetlenül bennem is megfogalmazódott. Sőt, tovább megyek: arra gondoltam, gondolok, ha egyet tudunk írni, miért ne lehetne folytatása is; hiszen, ha a közönség Tunyogi Péteren keresztül megszeretett bennünket, miért ne fogadná el tőlünk a saját dalokat is? Hogy aztán később a Tunyó-dalok mellett mennyi saját nóta fog születni, s hogyan fogadják, az majd akkor dől el.
Nem hivatásos énekesként állsz a zenekar frontján. Mit lehet tudni a zenei előéletedről?
Frégó: A nyolcadikos ballagásomra szüleim egy Muszty-Dobay gitársulival egyetemben megajándékoztak egy nylonhúros akusztikus gitárral is. Illés-és Fonográf dalokkal kezdtem, nagyon szerettem és szeretem ma is azokat. Amit a bátyámtól hallottam, az nekem is tetszett, így megismerkedtem a nehezebb műfaj olyan emblematikus képviselőivel is, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, Guns n Roses és a többiek. Tizennyolc évesen kezdtem a zenekarosdit, első igazi bandámmal a Metric Tonnal saját blues-rock dalokat és feldolgozásokat (Jimi Hendrix, Gary Moore stb.) játszottunk. Orvosi egyetemi éveim alatt a tanulmányok miatt kicsit vissza kellett fognom magam, de amint dolgozni kezdtem, újra elkapott a zene. Szülővárosom, Esztergom után Budapesten már egy Eric Clapton tribute- bandában, majd egy Rock On nevű csapatban énekeltem. Közben beiratkoztam énektanárhoz, majd jött a Crazy Karma zenekar, amellyel – a csak saját dalokkal – sajnos nem tudtunk betörni a rock piacára. A zenélést jelenleg hobbi szinten művelem, hiszen az orvosi hivatásom és a családom fontos, és sok időmet leköti.
Személyesen is ismerted Tunyót, sőt dolgoztál is vele. Milyen élményeket őrzöl vele kapcsolatban?
K.Cs.: Számomra a 2006-ban megtartott budakalászi koncert a legemlékezetesebb. A kiírás Tunyogi Péterről szólt egy tizenöt főt befogadó pizzériában, ahol még tízen sem voltunk. Ennek a néhány embernek szinte családi körben egy nagyon jó hangulatú bulit nyomott, nem érdekelte, hogy kevesen vannak. Kevésbé vidám történet, vagyis inkább tragédia a 2008. november 1-i rocktogonos Tunyó Rock Band koncert, amely az utolsó volt Péter életében. Mivel akkor már létezett a Mobilmánia zenekar, Tunyó nagyon bízott a nagyszínpados szereplésekben, így saját formációja eléggé háttérbe szorult. Mi, akik közeli rajongói voltunk sem tudtunk arról, hogy Péter művesekezelésre jár és nagyon beteg. A talpa nem érzékelte a talajt, nagyon bizonytalanul közlekedett. Amit gondosan titkolt. Ezért történhetett meg, hogy lezuhant a pincébe vezető lépcsősoron. Állapotáról a szintén súlyos betegségen átesett billentyűs kollégája tudott egyedül, akivel ugyanazon intézménybe jártak kezelésre. Érdekes módon, ha az általa vezetett Mobilmánia koncertezett, nem számított Tunyó állapota, ugyanakkor a Tunyó Rock Band rocktogonos fellépését nagyon nehezményezte. A balesetért pedig a koncert szervezőjét okolta, akinek – mint ahogyan nekünk sem – fogalma sem volt, hogy ilyen komoly a baj. Ha ezt tudtuk volna, biztosan nem engedtük volna még a helyszín közelébe sem. Csak hát mindenki úgy volt vele, ha a Mobilmánia működik, akkor miért ne működhetne a saját zenekara is… Amely különben koncertezés híján nagyon hamar feloszlott volna. A Mobilmánia sem lehettet elég biztosíték Péternek, hiszen pár évvel korábban saját zenekara nem fogadta vissza a betegségéből visszatérő énekest, miután a billentyűs akkorra már saját énekesi ambícióit szorgalmazta.
Borzasztó volt átélni az utolsó perceket a Rocktogonban. Láttuk, hogy a baleset után egyre rosszabbul van, mentőt hívtunk, amibe nem akart beszállni. Mindenáron színpadra szeretett volna állni, úgy gondolta nem hagyhatja cserben a közönséget. Végül Bajnok rábeszélésére, a mentősök segítségével sikerült beültetni a mentőautóba. Soha nem fogom elfelejteni azt a hangot, amikor ráhúzták az ajtót…
Hol tart ma a Tunyó Emlékzenekar?
Frégó: Nem tudom. Nem tudom, mert minden koncerten kapunk valami újat. Mindig jön új lehetőség, mint például a békéscsabai emléktábla avató, ahol a P. Mobillal közös megemlékezést tarthattunk Tunyóról. Csakúgy, mint később Budapesten, a Legenda Sörfőzdében. Rácsodálkoztunk, hiszen korábban nem is gondoltuk, nem is mertünk álmodni róla, hogy egyszer eljutunk idáig. Hogy ennyi ember előtt játszhatunk, és érezhetjük a nézőtérről felénk áradó szeretetet. Hogy országszerte szaporodnak a fellépéseink, hogy egyre több helyre hívják a zenekart. Jó rágondolni, hogy ezeket a dalokat ebben a formában, ahogyan mi játsszuk, életben tartjuk, mennyire szeretik és mennyire elfogadnak bennünket. És persze az is egy kisebb csoda, hogy elkészülhetett első saját dalunk Tunyó emlékére. Együtt vagyunk, barátok vagyunk, és ami nagyon fontos – szeretet van; jól érezzük magunkat egymással a színpadon. Ha akadnak is nézeteltérések, nézetkülönbségek, hamar elsimítjuk azokat. Igazi közösség vagyunk. Többször előfordult, hogy buli után a helyszínen maradunk (eddig szerencsére sehol sem dobtak ki bennünket) és a közönség kemény magjával egyetemben jókedvű örömzenélésbe fogunk. Azt hiszem, sokszor átéltem ezzel a zenekarral azt a varázst, azt a csodálatos érzést, ami a színpadon álló zenészek és a közönség között alakult ki. Nem tudom, hol lesz a vége, de ha megmarad ezen a szinten, már akkor sem dolgoztunk hiába. Úgy érzem a kitűzött célunk, a küldetésünk beteljesedett.
És hová igyekszik a zenekar? Milyen tervekkel vágtok neki az elkövetkező esztendőknek?
K.Cs.: Úgy gondolom, mi továbbra is a szó jó értelmében vett amatőr zenekar szeretnénk maradni, amely a szeretetből táplálkozik és örömmel zenél. Nem törünk olyan babérokra, mint más befutott zenekarok, amelyeknek csak az anyagi javak számítanak, és az emlékápolást saját önös érdekeiknek megfelelően alakítják. Ahol nincs valódi szeretet, csak a pénz dominál. Továbbra is a havi egy-két fellépést tartjuk vállalhatónak, hiszen nem ebből szeretnénk megélni. Nem véletlen, hogy a Tunyogi család is pozitív hozzáállásáról biztosított bennünket, ami nagyon sokat jelent a zenekarnak. Ami a jövőt illeti: stúdióba vonulunk, hogy az elkészült emlékdalt (Zuhanás az Ég felé), valamint Tunyó egy másik formációja, a Pardon együttes Volt egy lány című szerzeményét hangban, később videoklipp formájában rögzítsük, és a közönség számára digitális, valamint fizikai hang-, illetve képhordozón is elérhetővé tegyük. Mert erre a visszajelzések alapján igény mutatkozik.
Hegedűs István
2018. december 16. 14:57