MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Benne van a feeling: Berki Tamás

A legegyedibb hangú hazai dzsesszénekes, aki az előadóművészi pályafutása mellett elképesztően sok egyedi ötletet, időt és energiát fordított a magyar amatőr könnyűzenei mozgalom felvirágoztatására. Emellett énekesek generációit tanította, kiadványok és szakcikkek sorozatát írta, rádióműsorokat szerkesztett, televíziós munkájáért pedig Nívó Díjban részesült. Inter-Lyra, Szabó Gábor és Máté Péter díja mellett kétszer is kiérdemelte az Artisjus-díjat, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. A rendkívül közvetlen és sajátos humorú, kreatív energiával teli vérbeli dzsessz-művésszel Rozsonits Tamás találkozott.

1946-ban születtél…

Igen, az régebben volt…

Volt a családodban hagyománya a zenének?

Nem igazán. Édesapám annak idején templomi kórusban énekelt, gyönyörű hangja volt, tőle örököltem az enyémet, az biztos! A beatkorszakban mindenki arra vágyott, hogy legyen egy gitárja. Tizenhárom éves koromban egy nagyon súlyos szívizomgyulladás támadott meg, a többiek kint fociztak, én meg bentről néztem. Apám kérdezte könnyes szemmel: „Mit szeretnél, drága kisfiam?” Mondtam neki: egy gitárt. Megkaptam, így számomra is elkezdődött a beatkorszak. Az elemi iskola vége felé alapítottam egy beatzenekart az osztályban. Nem volt bőgősünk, viszont hozzánk csapódott egy nálunk fiatalabb srác, aki egy csehszlovák gyártmányú kis billentyűs-fúvós hangszeren játszott, nagyon ügyesen. Később országszerte ismertté vált, úgy hívják, hogy Vágó Pisti.

Melyik suliba jártál?

Budán jártam elemi iskolába, a Kiss János altábornagy úti suliban kezdtem, a végén a Németvölgyi úti általános iskolába jártam, az ún. „Mackós iskolába”, azért hívták így, mert egy medve-szobor áll előtte. Aztán a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem, ami nagyon jó giminek számított. Osztálytársam volt például Veszelinov Andris, a Syrius, később Hofi Géza zenekarának dobosa. Párhuzamos osztályba járt Máté Peti, később megkaptam a róla elnevezett díjat is…

Miből állt a zenekarotok műsora?

Rock and rollokat játszottunk, akkoriban az ment nagyon, saját számokat és a nemzetközi slágereket vegyesen. Little Richard, Elvis, stb.

Hogyan kerültél a Bartók Béla Konzervatórium dzsessz tanszakára?

1965-ben hallottam már róla, hogy megalakult, bár nem volt nagy hírverése. Érettségit követően nézegettem, merre tovább, gitároztam és énekeltem, el is mentem megnézni, de rémültem láttam, milyen kemény a felvételi. Ezért inkább a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel, így dolgoztam egy évet a Műszaki Egyetem laboratóriumában, a Gépelem Tanszéken. Aztán felvételiztem és két évet jártam is a Műszaki Egyetemre, egyet a Földmérő mérnöki, egyet az Építészmérnöki karra. Jól rajzoltam gyerekkorom óta és érdekelt az építészet. Közben Haraszti Miki összehozott Vámos Tiborral, aki később Miklós néven lett híres író és megalapítottuk a Gerilla együttest. Indultunk az első, egyben utolsó hazai pol-beat fesztiválon 1967 nyarán, ahol az akusztikus kategóriát megnyertük, az elektronikust pedig Máté Péter, gimnáziumi iskolatársam A néger zongorista dala című számával. Kislemezen is megjelent a négy győztes dalunk (Ballada, Nem lehet tudni, Disszidensek, Várunk este a szobornál).

Szakmai körökben volt ennek visszhangja?

Dr. Maróthy János zenetudós nagyon szeretett minket, azt meg különösen, ahogy énekelek. Elhívott magával, hogy bemutat valakinek. A Régiposta utcában becsengetett egy házba, felmentünk valahányadik emeletre és megláttam az ajtón a névtáblát: Gonda János. Mondom magamban: Úristen, ő alapította a dzsessz-konzit! Gonda János nagyon elegáns és udvarias volt, mint mindig és megkért, hogy énekeljek. Elénekeltem a Summertime-ot és a Sixteen Tonst Haraszti Miki fordításában. Figyelmesen meghallgatott és azt mondta: „Látszik, hogy szereti a dzsesszt. Jöjjön el a felvételire, önnek érdemes!” Villámgyorsan elmentem egy zeneiskolába, ahol felkészítettek a felvételire, jelentkeztem és felvettek. Vukán Gyuri tanította az éneket. Fogorvos volt, sőt, feltaláló a területén, az Orvostudományi Egyetem fogorvosi karát párhuzamosan végezte a Zeneakadémia zongoraművész szakával. Nagyon sokat segített nekem a dzsessz felé vezető úton. Amikor elvégeztem a dzsessz tanszakot, Gonda János meghívott tanítani és a saját zenekarába is énekesnek, amely egy nagyon modern, kortárs zenei dzsesszegyüttes volt, etno és világzenei behatásokkal. 1973-ban készítettük a Sámánének című lemezét, amelynek egyik szövegét is én írtam, nagyon szép emlék.

Milyen minta alapján hozta létre Gonda János a dzsessz-tanszakot 1965-ben?

Nyugaton léteztek már hasonló iskolák, az USA-ban pláne. Gonda János volt az International Jazz Federation alelnöke, aki éppen az oktatással foglalkozott, így teljesen világos képe alakult ki arról, hogy mit és hogyan kell oktatni. Itthon nagyon nehezen tudta elérni, hogy megindulhasson a dzsessz tanítása. Eleve a felsőoktatást célozta meg, de nem sikerült egyértelműen a terve. Kizárólag érettségivel lehetett a dzsessz konziba jelentkezni, miközben a konzervatórium eleve egy középiskola volt, szóval félig közép, félig főiskola volt a konzetrvatórium dzsessz tanszaka. Amikor befejeztem ott a tanulást, megkaptam az oklevelet, amely így szólt: „Oklevél, mellyel igazoljuk, hogy Berki Tamás elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz ének tanszakát. Dzsessz ének előadóművészi tevékenységre alkalmas.” Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Fura egy oklevél, annyi biztos. Már nem volt érettségi, még nem volt diploma. Aztán meghívtak oda tanársegédnek és öt évig tanítottam.

Szigorú tanárnak számítottál?

Az alapvető elképzelésem az volt, hogy senkit nem szabad „megerőszakolni”, mindenkit azon az úton kell segíteni, ami a sajátja. A saját út megleléséhez kell segíteni. Ilyen irányban próbáltam egyengetni minden növendékem útját. Akinél úgy éreztem, hogy nagyon rajta van, abba nem nagyon szóltam bele, inkább csak dicsérőleg, hogy pozitív visszajelzést kapjon és erősödjön az önbizalma. Aki bizonytalanabb volt, annak többet kellett beleszólni a produkciójába.

Mi szükséges ahhoz, hogy valakit megtaníts énekelni? Mindenki képes rá?

Mindenképpen kell muzikalitás, jó hallás, jó fül, ízlés és vonzalom ahhoz a stílushoz, amit énekelni szeretne. Pop, rock, musical, operett, dzsessz, egyiket sem helyezném a másik fölé. Ki erre, ki arra született, abban kell segíteni a tanárnak, hogy megtalálja a növendék a saját útját. De ezen belül is, gondolj bele: csak a dzsessznek hány stílusa létezik?

Kik alkották a tanári kart?

Kovács Gyula tanította a dobosokat, Berkes Balázs bőgőt, C. Nagy Béla a népzenét, Gonda János a dzsessz-elméletet, Vukán Gyuri az éneket, Friedrich Karcsi a dzsessztörténetet, Regős Pisti a zenekari gyakorlatot, Deák Tamás trombitát és bigbandet tanított.

Kik voltak az évfolyamtársaid?

Pogonatosz Nikosszal egy évfolyamba jártam, aki később elhívott az Interbrass együttesbe, ahol dobolt, ami akkor nekem nagyon jókor jött, mert befejeződtek a dzsesszkonzis évek és nem tudtam, mihez kezdjek. A Marczibányi térem volt egy klubunk 1973-tól, az elsők között játszottunk az országban fúziós zenét. Rengeteg fiatal tehetség ugrott be hozzánk dzsemmelni: Dresch Misi, Tony Lakatos is, aki kézen fogva vezetett egy duci fiúcskát és bemutatta: „az öcsém”.  Ő volt a később világhírűvé vált Roby Lakatos. De jött Dés Laci és Gőz Laci is, ők később zenekari tagok is lettek.

Milyen külföldi megmérettetésekre jutottál ki?

Akkoriban ebben a témában csak Lengyelországba lehetett menni. Lublinban megnyertem a nemzetközi ifjúsági dzsessz énekesversenyt, de mivel akkoriban itthon még tiltólistán voltam, nem sok szó esett erről a médiában. Hívtak később néha a Magyar Rádióba és meglepetéssel tapasztaltam, hogy nincsenek rádiófelvételeim. Pogány Gyurinak volt egy „Ötödik sebesség” című műsora, ahova meghívott beszélgetni, de a szalagtárban semmilyen felvételt nem talált tőlem. Kiderült, hogy tiltólistára tettek még a Gerilla időkben. Haraszti Miki írta a szövegeink egy részét, ő az ellenzéki tevékenysége miatt megfigyelés alatt állt, ezt aztán ránk is kiterjesztették. Abban az időben nagylemeze dzsessz műfajban csak annak lehetett, aki már rendelkezett rádiófelvételekkel. Radioton márkanév alatt jelentek meg ezek a lemezek. Így aztán, amikor Pogány Gyuri behívott a zenekarommal (akkor már volt egy dzsessz-együttesem), saját dalokat vettünk fel, összesen négyet, hogy legyen mivel illusztrálni a beszélgetésünket. Kijátszotta nekem egy kazettára is és átadta. Akkoriban a Népművelődési Intézet (Corvin tér 8, ma Hagyományok Háza) főmunkatársaként az amatőr könnyűzenei mozgalom segítésén dolgoztam. Tehetségkutatókat szerveztünk, megkerestük az ország művelődési házaiban azokat a népművelőket, akiknek szívügye volt az amatőr zenei mozgalom. Később aztán a Népművelési Intézet jogot kapott arra, hogy az ORI-hoz és az OSZK-hoz hasonlóan működési engedélyeket adjon ki és mi akkor alapítottunk egy rocksulit, ahol Jávori Vili tanította a dobot, Galambos Zoli volt a billentyű-tanár, Egri Jancsi a basszusgitár, Felkai Miki a gitártanár és pedig az énekesekkel foglalkoztam. Sok hallgatónk volt, akik aztán levizsgáztak és megkapták a működési engedélyt. Később okafogyottá vált a dolog, mert 1990 után sehol nem kérték már a működési engedélyt. De megszerveztem ugyanott az Első Magyar Öntevékeny Rockegyesületet is, tehetségkutatókak szerveztem, kiadványokat szerkesztettem, többek között Másik Jancsi írta a zongora, Marschalkó Zoli a gitáros kiadványt. Tanulmányokat is készítettünk különböző műfajokról.

Hogyan sikerült megjelentetni az első lemezedet?

Úgy, hogy és bementem a Népművelési Intézet-beli elődömhöz, Wilpert Imréhez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerkesztőjéhez az irodájába a rádióban felvett anyagommal. Meghallgatta és azt mondta, hogy fantasztikus. Mondtam, van még ilyen számom vagy két tucat, készítenék egy lemezt, mire ő könnyesre röhögte magát és bedobta a kazettámat a fiókjába. Én nem értettem a jelenetet, ám ő igen. Miért vicces ez, holott nagyon tetszik neki az anyagom? Nem akartam elhinni, hogy létezik egy tiltólista, amelyiken szerepel a nevem. Eltelt egy év, amikor felhívott Wilpert Imre és azt monda: „Gratulálok, megnyerted!” Én? Mit? Az történt, hogy a kazettámat a fiókjában felejtette, ahol később egy pályázatra beküldött rengeteg kazettát gyűjtött össze és az enyémet a többivel együtt kiöntötte a zsűri elé, ahol Presser Gábor, Bródy János és mások alkották a bíráló bizottságot és az én anyagom tetszett nekik a legjobban. Így esett, hogy azt a pályázatot nyertem meg, amin el sem indultam. Így készülhetett el az Igazi paradicsom című albumom, akkor voltam 38 éves?! Az első szerzői lemezem! Mai napig jönnek oda hozzám gyerekek, hogy ezen nőttek fel, mert a szüleik állandóan ezt hallgatták.

A Salgóbányai Rocktábor ötlete honnan jött?

Mint a Népművelődési Intézet főmunkatársa, átvettem azt a tradíciót az elődömtől, Wilpert Imrétől, hogy minden évben meghirdettem egy pop-referens konferenciát. Ez azoknak a fiatal népművelőknek szólt, akik az ország különböző művelődési házaiban a pop-rock-dzsessz-zenével foglalkoztak. Szervezték a koncerteket, könnyűzenei eseményeket, tehetségkutatókat. Kialakult egy nagyon jó munkacsapat, akikkel minden évben találkoztunk ezeken a 3-4 napos popreferens konferenciákon. Itt a fiatal népművelők találkoztak az általam meghívott vendégekkel, mintegy szakmai továbbképzésként. Nem titkolt célként elértem, hogy egymás között kialakult egy munkakapcsolat-rendszer, attól kezdve egyre könnyebben ment bármit megszervezni, csak fel kellett emelni a telefont és barátok, haverok üzenték vissza, hogy: „persze, Tamáskám, bármikor…” Szóltak egymásnak és az ismerőseiknek és már országos szinten elindult bármi, például egy tehetségkutató verseny vagy egy országos könnyűzenei felmérés. Salgóbánya: a salgótarjáni József Attila Megyei Művelődési Központ igazgatóját, Tóth Csabát nagyon izgatták ezek a dolgok és a munkatársának, Mezei István „Nyulasnak” is abszolút szívügye volt a könnyűzene, ők ajánlották, hogy Salgóbányán van egy ifjúsági tábor (KISZ-tábor), ami a helyszíne lehetne egy rocktábornak. Ennek nagyon megörültem, mert már alkalmas helyszínek után kutattam, hogy a tehetségkutatókon kívül más módon is támogathassuk a fiatal, amatőr zenészgenerációt. Így aztán Salgóbánya adott otthont éveken át az ország legnívósabb rockzenei táborának, kitűnő „tanári karral”: Victor Máté volt a táborvezető, Lakatos Gábor hangmérnök, a Magyar Rádió kihelyezett stúdiójában felvételeket készített a tábor zenekaraival, ezeket aztán „zésítették”, így adásba kerülhettek, sőt, a tábort záró gálakoncert egyben ORI-vizsgának számított és a legjobbak megkapták a működési engedélyt, ami óriási dolognak számított. Presser Gábor, Szűcs Antal Gábor, Szakcsi Lakatos Béla, Dandó Peti, Baló Pisti, Babos Gyuszi, csak, akik hirtelen eszembe jutottak, mind-mind oktattak ott. Rangot jelentett a Salgóbányai Rocktáborba kerülni a fiatal zenekarok számára.

Nem mellesleg együtt táboroztak a zenészekkel a dzsesszbalettes csoportok a sok gyönyörű lánnyal…

Bizony, szép emlékek. Én elsősorban a szólóénekesekkel foglalkoztam, de a zenekarok összes hangszeresei is, akik vokáloztak, bejöttek az énekórákra, hogy kapjanak egy kis hangképzést. Zenekari gyakorlatok, hangszeres képzés a legkiválóbbaktól, minden este koncertek, játékok, stúdiófelvételek, a végén vizsgák, ez egy nagyon komplex és minőségi rendezvény volt, a Kőbányai Zenei Stúdió tart ilyeneket mostanában nyaranta a leendő és a már bekerült növendékeinek.

Ott is tanítottál. Hogyan kerültél oda?

Amikor Póka Egon elkezdte szervezni, akkor én még a Magyar Művelődési Intézet könnyűzenei főmunkatársaként dolgoztam, párhuzamosan a Duna Televízió dzsessz-szerkesztője is voltam, olyan 1999-2000 környékén járunk. Jávori Vili keresett meg, aki egyik alapítója és igazgatóhelyettese volt az MZTSZ Kőbányai Stúdiónak, hogy a főigazgatóval, Gyimesi Lacival és Póka Egonnal együtt ő is nagyon szeretné, ha tanítanék náluk az ének szakon. Akkorra már az állami szubvenciók egyre jobban elfogytak és abba az irányba ment a könnyűzene támogatási rendszere, hogy egyesület formájában működjenek tovább, egyre nehezebben tudtam a munkámat végezni az Intézetben. Egyre kevesebbet tudtam megvalósítani az álmaimból és elegem lett. Elkezdtem tanítani Kőbányán, hamarosan az ének tanszék vezetője lettem és 2015-ig tanítottam ott. Nem sokkal utána halt meg Benkó Sanyi. A fellépéseim fele a Benkó Dixieland Banddel volt addig. Sanyi egész életemben végigkísért, mint menedzser is, mert nekem soha nem volt önálló menedzserem. Sanyi mindig felhívott, hogy: „Vedd elő a naptáradat Tamáskám! Diktálok.” És akkor bediktálta az aktuális hónap fellépéseit. Így működött egész életemben. A fellépéseim másik fele a saját zenekarommal történt, valamint más zenekarok is hívtak rengeteg helyre. Azért is volt ez rendkívül izgató, mert a dzsessz különböző stílusaiban próbálhattam meg magam. 1972-ben végeztem a Konziban, 1973-tól visszahívott tanítani Gonda János, evvel párhuzamosan felkértek, legyek az Egyetemi Színpad dzsessz-szerkesztője, amit évekig csináltam. 1978-ban jött a Népművelési Intézet, ahol tizennyolc évig voltam a könnyűzenéért felelős, de közben a Danubius Rádióban külső munkatársként szerkesztettem műsorokat, majd megkeresett Pallagi Ferenc, aki abban az időben nagyon progresszív újságírónak számított; ő volt a Mai Nap főszerkesztő-helyettese, elhívott külsős könnyűzenei szakmunkatársnak. Koncertekről és lemezekről írtam folyamatosan. Minden lemezt megkaptam az összes kiadótól. Két álnevet használtam: az egyik a BéTa volt, a másik: Füles. Aztán szinte az egész szerkesztőség átigazolt a Kurírhoz, ott folytattam külsősként, mint könnyűzenei szakértő. Nagyon boldogan írtam, ameddig tartott az újságírói karrierem. 1994-től 2000-ig a Duna Televízió könnyűzenei szerkesztője lettem, Bokor Attila, a Color együttes egykori dobosa volt a rendező. A Ritmus Magazint készítettük együtt négy évig, nagyon szép emlék. Aztán ő a pop-rock, én a dzsessz műsorokat vittem tovább, ez volt a Jazzperantó Magazin, aminek a címét is én találtam ki, a Főcímfeliratot is én rajzoltam, én rendeztem, szerkesztettem és vezettem, sőt, a férfi és a női szinkron is én voltam. Erre a szép időszakra egy Duna TV-s Nívó Díj emlékeztet.

Közel harminc éven át tanítottál a Konziban, a főiskolán és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Mikor és miért hagytad abba a tanítást?

2019-ben álltam fel a tanév végén és elköszöntem. Nagyon szép és jó időszak volt ez az életemben, de akkor kell mindent abbahagyni, amikor a legjobb, nem akkor, amikor a másik fél köszöni meg, hogy ennyi volt. Akkor töltöttem be a 73. évemet, még soha nem tanított főtantárgyat ott ilyen korú tanár. 

Több kitüntetésben és díjban is részesültél. Fontosnak tartod az elismerést?

Azt szokták mondani, hogy ezeket az ember kapja, de persze, nagyon örülök nekik. Nagy megtiszteltetés. Érzem az odafigyelést, ez már nem a tiltólista.

Mit gondolsz: hogy áll a magyar dzsessz megítélése világszerte?

Egyre inkább elterjed a híre, milyen tehetségek érkeznek tőlünk.

Mi foglalkoztat napjainkban?

Bennem maradt az írás szeretete és mindig tele voltam sztorikkal, ami inkább csak társaságban tört elő belőlem leállíthatatlanul, de a COVID-időszakban, amikor kötelezően bezárkóztunk, elővettem egy papírt és elkezdtem vázlatokat írni a történeteimről. 185-nél hagytam abba a vázlatozást és nekiálltam megírni a komplett sztorikat.

Hol tartasz most?

Elkészült a kézirat. A kötethez szeretnék egy lemezt is mellékelni, amelyre már hat új nótát megírtam, de a régebbiekből is válogatok, az eddigi öt szerzői lemezemről egy-egy dalt. Támogatókat keresek és elindulok a kiadók felé. Talán még ebben az évben megjelenik, de ha nem, az sem nagy baj, mert mérhetetlenül sok időm van, hiszen még csak 75 éves vagyok?! De félre a viccel: persze, én is szeretném, ha minél előbb megjelenne. Tudom, hogy nagyon sok kolléga, aki beszorult a karanténba, hasonlóan éppen az élete történetét írja, de remélem, sok embert érdekelnek a történeteink. Az én könyvem nem napló lesz, viszont benne van a feeling.

Rozsonits Tamás
Fotók: Schram András, Sárik Péter, Jókúti György


2022. június 4. 06:43

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA